szabadság bejegyzései

Beszarás, hogy máris augusztus van, holott én még fel sem fogtam igazán, hogy itt a nyár. Mire kezdeném beleélni magam, már jön is az ősz, az eső, a hideg, meg Desi nyávogása, hogy nyissam ki neki az ablakot (amit nem fogok megtenni). A május a zárással ment el, a június a vizsgákkal, a július pedig megint csak a munkával, így eddig összesen 5 napot nyaraltam...

...amiből két napot élveztem igazán, a túránkat. Ez a balatoni három nap nem az én vágyam volt, csak a barátom annyira ellentmondást nem tűrően parancsolt rám, hogy menjek, hogy végül is rábólintottam. Elvégre egy kis punnyadás mindig jól jön, csak ne kellett volna olyan messzire utaznom miatta. Viszont a nyaralást nem ennyire öregesen képzelem el, hanem egy kissé aktívabban. Jó, jó, pihenni kell, na de úgy érzem, nekem inkább a szellemi felfrissülés hiányzik, hiszen a testem fitt és friss (volt, mielőtt még így megöregedtem volna). Ez a három nap tehát nem is igazi nyaralás volt, hanem csak mások elvárásának teljesítése. Így nem is az igazi.

Ahogy a holnap kezdődő, és — számomra — vasárnapig tartó táborozás sem lesz az, mert azt sem én akartam. Nem magával a sátorban lakással van a probléma, hiszen azt még ilyen öregesen is jól viselem (habár vasárnap reggel tutira nem ezt fogom mondani), de nem is az anyagiakkal, mert egy hét mindössze 14000 HUF. Nem is a meleggel, nem is a szúnyogokkal vagy a közös zuhanyzóval, és még csak nem is azzal a számtalan skinheaddel, aki szintén ott lesz, hanem azzal, hogy már unom az egészet. (A rendezvény nevét direkt nem írom ki, mert még csak most megyek, ráadásul a blogolásba be nem avatott családtagjaim is rátalálhatnak általa erre a szerény kis irományra.)

Igen, tök jó, hogy 100% jobboldali lesz a táborban, jók lesznek a történelmi, politikai és társadalomtudományos előadások, jó lesz a véradás meg a sok-sok koncert is. Tuti. És jó lesz nappal megdögleni a melegtől, éjszaka meg két pulóverben aludni a hálózsákban...de könyörgöm: unom. Unom! Ugyanazok az előadók, ugyanazok a fellépők, és ez nem is volna baj, ha nem ugyanazt mondanák el. Ugyanazok az arcok, ugyanazok a részegek, ugyanazok a hangoskodók. Hat éve járok ide, vagy talán már 7? Mindegy. Némelyik előadást már minimum 4x hallottam, pedig az előadó professzor tudásából nyilván futná másra is, ahogy a többiek is egyre laposabbnak tűnnek. Tutira velem van a baj.

De akkor miért megyek ? — kérdezhetnétek tőlem joggal. 

Nos, becsszó nem akartam. Már tavalyelőtt is mondogattam, hogy már nem érdekel, tavaly pedig határozottan kijelentettem, hogy elég volt. Anyám viszont megérdeklődte, hogy megyek-e, mert ha igen, velem jönne a nagyobbik húgom is. Erre nem mondhattam nemet, főleg azért, mert így végre alkalmam nyílhatott egy kicsit közelebb kerülni a saját (fél)testvéremhez. Másrészt a barátom is kapacitált, merthogy ő ott tud a legjobban pihenni. A gyerekei mennek, amerre látnak (és nem kell őket félteni), ő pedig addig nyugodtan piknikezhet...hát mentem. Viszonylag jó is volt, igaz, jóformán mást sem csináltunk, mint a sátrunk mellett boroztunk meg szotyiztunk egy pokrócon elheverve. Kicsit azt is megtapasztalhattam, milyen az, amikor az addig barátságosnak tekintett közeget — buziként — immár ellenségesnek élem meg...pedig én változtam, nem ők. Na mindegy, ez messzire vezetne. Idén megint határozott voltam, és a sarkamra állva kijelentettem: nem megyek. Erre jött a barátom, hogy "ne csináld már, tavaly is milyen jól elvoltunk", stb. Mire ismét beadtam a derekamat. Anyám is előre mondogatta, hogy az idén mindkét húgom jönne, ha én mennék, hát nem volt mit tenni, az ő kedvükért (is) igent mondtam. Jöjjenek, aztán majd jól elleszünk. 

Na de ez nem olyan egyszerű. Először is el kell paterolnom a macsekot. A Rolandék új albérlete ugyan megfelelő (elvégre ő a cica másik gazdája), csakhogy ott már egy kutya is van. Sebaj, rááldoztam egy fél napot, és elvittem a Desit hozzájuk, letesztelendő, hogy bírják majd egymást ezen az egy héten. Vicces volt, de úgy tűnik, minden rendben lesz. Ma szépen hazanyargalok, kitakarítom az alomtálcát, kirimánkodom a macskát az ágy alól (ahova majd a szállítódoboza megpillantásakor menekül be), átviharzok vele a Roliékhoz, onnan vissza haza, aztán ágyneműt mosok (hadd száradjon, amíg nem vagyok otthon), lefújom a kádat kék festékkel (hadd száradjon, amíg nem vagyok otthon) — persze a megfelelő sorrendben: mosás, fújás, teregetés — és összepakolom a holmimat. Holnap reggel nyargalás anyámékhoz, vidékre. Szolíd ebéd, aztán kocsival a tett színhelyére, ahol jön az újabb kombinálás: én a testvérem sátrába, a barátom meg az enyémbe, mert tavaly tönkrement az övék.

De ez mind csak a technikai része a dolognak, ugyanis ezeknél sokkal nagyobb problémák is akadnak. A nagyobbik húgom bepasizott, és most aztán dúl a love. Olyannyira, hogy a világ megszűnt számára létezni, közte a beígért közös nyaralás is. Ha anyám nem mondta volna, hogy olyan a srác, mint én, csak 24 évesben, akkor el sem tudnám képzelni, mi lehet a finnyás kiscsajszinak (18 éves...) ilyen észveszejtően hanyagolhatatlan (így viszont tökéletesen megértem). Oké, egy kipipálva, viszont a másik húgom még ott van. A pénz kérdése ismét felmerült, ugyanis az előző havi fizetésemből kellett megoldanom a balatoni kiruccanást ÉS ezt a táborozást is (Madonna — reméljük, el nem maradó — koncertjének 2 személyre szóló megfinanszírozásán túl). Ma bejöttem dolgozni, és kp-ban megkaptam a havi pénzem kb. felét. Ez a probléma megoldódott.

Ma dél körül jött a telefon, hogy a barátom valami gikszert idézett elő a bátyjától kölcsönkapott drága autóban, aminek a javítása 130k HUF, ergo nem marad pénze a holnap induló programunkra, magyarul ő akkor így nem jönne. Mit ne mondjak, kiugrott belőlem az önzés: "Micsodaaa? Basszus, a ti kedvetekért álltam rá az egészre! Mi a faszt csináljak ott egy hétig a húgommal?". Kicsit tényleg elkenődtem. Anyámék már nyilván bekészültek, a kis majdnem 16 éves is ezen pörög, nem mondhatom nekik, hogy sztornó. De tényleg: mi a fenét kezdjek a testvéremmel, akinek egyrészt az apja lehetnék, másrészt alig értünk szót egymással? Meg aztán: ezért sakkozzak a pénzemmel, ezért áldozzak majdnem egy hetet olyan dologra, amit nem is én akartam, ezért nélkülözzem a párom társaságát, ezért tegyem ki a cicámat sokkoló helyzeteknek, stb? Szerencsére egy pár órával ezelőtt jött a barátomtól az újabb hívás, hogy talán szerencsésen megoldódik a probléma, max. májkrémet esznek egy hétig. Mondtam, hogy adok kölcsön, de azt visszautasította, így valóban májkrémet kell majd enniük. Mindig van valami.

Na, szóval a lényeg, hogy akkor most én vasárnapig nem leszek, meg lehet, hogy 1-2 napig utána sem (mivel a melóm vélhetőleg igencsak felszaporodik), de addig talán ellesztek valahogy. Egy időzített bejegyzés talán belefér valamikorra, de nem ígérem. Utána viszont jön az élménybeszámoló, plusz néhány kemény téma, ami egyeseknél talán kiveri a biztosítékot, de ettől én még megírom. Ja, és persze indul az új blog is, ha lesz neki egyedi sablonja...de ez már egy másik történet.

Majd jövök.

Itt az ideje, hogy gyászos szívemből végre kitekintsünk egy kicsit, és könnyedebb témákkal is foglalkozzunk. Na persze olyan nagy léptekkel nem fogunk haladni, de nem nyüsszöghetek állandóan a szakítással kapcsolatban, mer' az olyan unalmas. Különben is, egy szakítás mindennapos dolog, nincs benne semmi extra. Aki elszenvedője, annak ez a világegyetem középpontja (meg az alfa és az ómega), de a Föld lakosságát és sorsát tekintve valójában igencsak lényegtelen momentum. Egyébként meg a 2,5 év alatt is volt olyan, hogy késélen táncolt a kapcsolatunk, foglalkozhattam akkor is eleget a szakítás gondolatával. Csak hát ugye más az, amikor már visszafordíthatatlanul megtörtént a dolog. Ezért is nem volt olyan szerencsés, hogy éppen a Roland elhurcolkodásának másnapjára vettem ki szabadságot.

Amikor kivettem, még nem tudtam, hogy előtte való este súlyos lelki trauma ér majd, így viszont félő volt, hogy a különféle ügyintézések helyett majd csak otthon gubbasztok, és nézek ki a fejemből bután, álmatlanságtól vöröslő szemekkel. Eredetileg már hétfőn otthon akartam volna maradni, de aztán rájöttem, hogy akkor éppen új hónap lesz, és odabent le kell adnom az elszámolásokat, hogy mielőbb a fizetésemhez jussak. Nem mintha meg lennék szorulva, de jobb az a saját zsebemben, mint a főnökében. Másrészt szombat este nem úgy sikerült a vigasztaló-party, ahogy azt terveztem, mivel egyetlen megmaradt barátomnál nem csupán I. kolléganőm tartózkodott, hanem az előbbi erdélyi illetőségű haverja is, akit meglehetősen nem kedvelek, amiért olyan, amilyen. Ez mindegy. Az ő jelenlétében szó sem lehetett arról, hogy egy kicsit elengedjem magam vagy, hogy Roland szóba kerüljön, cserébe viszont megbeszéltük ezzel a (lány) barátommal, hogy majd szerdán nála alszom, és másnap tőle megyek dolgozni. Direkt úgy hoztam össze a dolgokat, hogy Desirének se kelljen olyan sokat egyedül lennie, tehát, hogy nap közben azért többet tartózkodjak otthon. Harmadrészt pedig a felhalmozódott tennivalók közül le kellett már faragnom egy keveset, csupa olyan dolgot, amit csak munkaidőben lehet kivitelezni.Ja, és negyedrészt pedig maradt néhány nap tavalyi szabadságom, ezeket sem ártott csökkenteni.

Egyébként már a szerdai nap kivétele is érdekesen alakult. Kb. öt éve nem kérezkedek el a főnökömtől, ha valami dolgom van, egyszerűen csak bejelentem, hogy ekkor meg akkor nem megyek, és kész. A hosszabb szabadságokra pedig van egy X-elős papír, amin mindenki előre bejelölheti, mikor kell őt nélkülöznünk. Most is előre mondogattam, hogy szerdán nem megyek be, tudott róla ez is, az is. Erre kedden 'este', mielőtt I. (az irodavezető) elindult volna haza, a pulóvere húzása közben rákérdezett, hogy elkértem-e magam a főnökömtől. Mondom erre, hogy az már kiment a szokásból, erre ő az éppen arra járó főnökasszonytól megkérdezte, hogy elmehetek-e másnap szabadságra. Ez baromi kellemetlen volt, főtt is a fejem. Mintha nem lenne bátorságom egyetlen napot kivenni, és el kéne járni a helyemben. Plussz egy fekete pont neki (van ott már egy pár).

Nos, egészen délig nem úgy tűnt, hogy valamit is tenni fogok aznap (ide értve az evést is). Egy órával aludtam csak tovább, mint máskor, aztán vörös szemekkel gubbasztottam, hiszen az esti esemény még élénken élt bennem, ha nem is annyira lesújtóan. Megírtam aztán az előző bejegyzést, elmentem fürödni (a depresszió engem leggyakrabban egy kádnyi forró vízben talál), de végül csak útnak indultam. Meglehetősen kevés esélye volt annak, hogy akár az önkormányzatnál, akár a földhivatalban bármit is elintézzek, de úgy gondoltam, ha mással nem is, legalább annyival beljebb leszek, hogy megtudom, mikor, hova és mivel kell beállítanom legközelebb. 

Az önkormányzatnál azt kellett elintéznem, hogy a vállalkozói igazolványomba felvetessem a könyvelést mint tevékenységi kört. Amikor ugyanis elindítottam a vállalkozást, (hivatalosan) még nem voltam mérlegképes, és az akkori hivatali kisasszony a képesített könyvelői végzettséggel nem engedélyezte ezt a tevékenységet. Ezért aztán a munkahelyemnek is adatfeldolgozás címen állítottam ki eddig a számlákat (ami valahol igaz is), viszont az otthoni munkák miatt előbb-utóbb csak kellett volna az a 'könyvelés' is. Szóval elmentem a Polgár Jenő Hivatalba, majd a belépés után rögtön tétlenül megtorpantam. Jártam én már ott többször is, meg a nyomógombos ügyfélirányító izét is láttam már, de most üzemen kívülinek — vagy legalább is számomra haszontalannak — tűnt. Ezért a portástól érdeklődtem meg, hova is kellene mennem a sok emeletes épületben, ő pedig rögtön mondta, hogy "első emelet százöt". Fordultam is kifelé nyomban, aztán eljutott a tudatomig, hogy még "rendelnek", és nem lettem elhajtva. Felszökkentem tehát a mondott ajtóhoz, majd rendes ügyfélhez méltón leültem a folyosón, jól látható helyre.

Odabent szemmel láthatóan nem a munka folyt, de 6-8 perc céltalan ücsörgés után csak megkérdezte tőlem az egyik kisasszony, hogy ugyan minek várok én ott egymagamban. Mondtam, minek, aztán már mehettem is a másik kisasszonyhoz, aki ismét nekem szegezte a kérdést. Hogy ne vesszek el a részletekben, csak annyit, hogy rugalmasan, készségesen, gyorsan és packázás nélkül intéződött el a dolgom. Semmi illetékbélyeg, semmi postára szaladgálás, semmi "jöjjön vissza később". Annyi gubanc akadt csak, hogy mivel a Pénzügyminisztériumnál még nem regisztráltattam magam, nyilatkoznom kellett, hogy becsszó, nem könyvelek olyan céget, aminek az éves árbevétele 10 millió forint felett van. Viszont a hölgy nagyon készségesen íratott velem egy másik nyilatkozatot is, miszerint a regisztráció után az első utam hozzá vezet a kapott papírokkal, így mégsem tett amolyan 'széljegy'-szerű izére, és néhány hét múlva nem kell megint mennem, hogy újabb 3000 Ft illetékért levegye azt a széljegyet onnan. Tényleg nagyon rendes volt, teljesen meglepődtem. Valahonnan érezhette, hogy én betartom az adott szavam, bár elég lehetett csak rám néznie, hiszen én magam vagyok a Tisztesség Manifesztációja (leszámítva más számítógépes levelezésének illetéktelen (de nem ok nélküli) elolvasását). Nahiszen...

Amíg vártuk, hogy a reggel bekapcsolni elfelejtett lamináló gép bemelegedjen, egy idősebb pali is érkezett a szomszéd kisasszonyhoz. Spontán beszélgetés alakult ki, amiből megtudhattam, hogy aznap én voltam az egyetlen, aki nem azért ment oda, hogy megszüntesse a vállalkozását, és ez már napok óta így folyik. A pali is mondta, hogy 20 év után volt kénytelen megtenni ezt a lépést, ugyanis kis híján inge-gatyája ráment az egészre. Az előző nap állítólag egy hasonló korú hölgy fakadt ott sírva, ugyanezen okból kifolyólag. Tudom, hogy brutális állapotok uralkodnak az országban, akárhogy is igyekeznek elleplezni azt, akiknek ez az érdekük, de ha én magam nem lennék e tekintetben elég autentikus személy (hiszen elfogult vagyok), akkor itt a bizonyíték azoktól, akiknek szintén hasonló a munkájuk. Még én is megdöbbentem, mert hiába mondták be a hírekben, hogy januárban már több vállalkozás szűnt meg, mint ahányat alapítottak, azért így direktbe akkor is sokkoló. Tragédia...de nem megyek bele.

Az önkormányzat épületét elhagyva máris úgy éreztem magam, mint aki megváltotta a világot (főleg mivel az új igazolványban már az új TEÁOR-számok* szerepeltek, így még egy utat megspóroltam), így felmerült bennem, hogy azt a földhivatalt akár már hanyagolhatnám is. Majd elmegyek máskor. Elvégre már fél 2 volt, és abból kiindulva, hogy Újpalotán mekkora sorok kígyóztak anno (láttam, amikor még arra mentem dolgozni), nem remélhettem, hogy zárás előtt egy órával egyáltalán szóba állnak velem. Viszont annyira fogalmam sem volt, hol van és mit kell ott csinálnom, hogy gondoltam, azért csak el kellene mennem. Meg az is ösztönzött, hogy a két dolog közül ez volt a fontosabb, hiszen hiteles tulajdoni lap másolat nélkül a szolgáltatók már szóba sem állnak velem, bármit is akarok tőlük. Hiába, Pató Pál a saját lustasága levét issza.

Annyit azért előre megnéztem, hogy az illetékes hivatal a Lehel téren van, mégpedig a Lehel Piacon belül. Micsoda hülyeség! A krumpli meg a zsírszalonna között ülnek a kisasszonyok, azt' a paradicsomoktól nem férnek, amikor bélyegeznek? Noooormális? Nos, hiányos ismeretekkel rendelkeztem a piac belső területét illetően, mivel ott bank és egyéb 'hivatalos' intézmények is vannak, köztük az én uticélom is. Kicsit nehéz volt megtalálni, de azért meglett. Odabent egy suttyó biztonsági őr fogadott, amolyan bajszos-orrtúrós-veresképű, aki a kezembe nyomott egy nyomtatványt, hogy "tőtcsem ki, aztá' majd ad sorszámot". Kitöltöttem, kifizettem az újabb 4000 forintot (egy nagyon kedves pénztáros hölgynél), és ahogy kijött a sorszám, alig ültem le, már következtem is. Hihetetlen! 2-3 perc múlva már a kezemben is volt a tulajdoni lap, és indulhattam haza. Csupa pozitív tapasztalat.

Ennyivel persze még nem ért véget a napom, mert ki kellett mennem a világ végére az egyik vállalkozómhoz, hogy aláírassak vele néhány sürgős bevallást, aztán kondizni is voltam, majd egyetlen megmaradt barátomnál landoltam. Vele még dumáltunk egy kicsit, borozgattunk, aztán éjfélkor lefeküdtünk aludni. Két gyereke jelenléte és mérsékelten toleráns mivolta miatt inkább csak a munkáról volt szó, szóval annyira azért nem tudtam kibeszélni a gondjaimat. Majd bepótolom.

Reggel persze jó nyomottan keltem, ezért is nem írtam tegnap este. Fáradt voltam. Most viszont vége a sztorinak, mert már irdatlan a betűtömeg (pedig még a lelkem gondját még ki se tárgyaltam). 

*: Tevékenységek Egységes Általános Osztályozási Rendszere