szakítás bejegyzései

Ezt még leírom, aztán egy időre talán hanyagolhatom a picsogást — és akkor ez most optimista hozzáállás a részemről, — de a tegnapi napom eléggé brutális volt. Régen kerültem sírás-közeli állapotba, de most majdnem sikerült idáig jutnom.

Reggel ugye eleve úgy ébredtem, mint aki semmit nem aludt. Amikor bekapcsol az agyam, és egyszerre kiáltja, hogy "neeee!" meg, hogy "fel kell kelni!", akkor az eléggé megvisel. Úúúúgy aludnék még, de a napi tennivalók listája már ott figyel a lelki szemeim előtt, így semmiképp sem tudnék visszaaludni. Jellemzően ilyenkor határozom el azt is, hogy mi mindent fogok megcsinálni aznap, aztán persze a végén alig lesz valami a tervekből. Nem csoda, végtére is reggel vagyok a legfrissebb, és ilyenkor még meglehetős optimizmussal tekintek előre a következő tizensok órára. Aztán ez a tettvágy egyre kopik. Minél fáradtabb vagyok, annál hamarabb, míg estére már csak a teendők sorolása és a "majd holnap" kifejezés összepárosítása marad.

Tegnap ezt az állapotot úgy délelőtt 10:30 körül sikerült elérnem. Máskor ilyenkor már rég felébredek, most azonban olyan szemkifolyós kimerültség hatalmasodott el rajtam, hogy alig bírtam nyitva tartani a szemem. Ehhez persze ingerültség is társult, így a nap folyamán valószínűleg sikerült megbántanom az összes kollégámat. Már megszokták. Később egyébként kiderült, hogy ezen állapot részbeni oka a teahiány lehetett, elfogyott ugyanis a benti teakészletünk. A tarthatatlan állapot áthidalása érdekében a tartalék fűszertojásos-herbálakármis pótlékomhoz folyamodtam, ami finom meg folyadék is, de vélhetőleg nem tartalmaz teint, ami felébreszthetett volna.

Ebben az állapotban érkezett a hívás az APEH-tól egy otthoni ügyfelemmel kapcsolatban. Nem is engem keresett a nő, és nem is az ügyfelemet, hanem annak testvérét. Nem is érdekes a dolog, csak azért említettem meg, mert amikor tovább akartam adni az infot, akkor láttam, hogy az éjjel kaptam egy SMS-t a Rolandtól. Rögtön láttam, hogy alkoholos állapotban írta — amit aztán meg is erősített — és a tartalma szerint, bizonyos változás állt be közte és az utódom között. Felhívtam, mert hát a kíváncsiság meg az együttérzés hajtott, és amikor beszéltünk, csak úgy mellékesen elhangzott az a kijelentés a részéről, hogy "nem szeretem, nem őt szeretem". Amíg megvásároltamaz ebédemet, ezen agyaltam, és mire visszaértem a munkahelyemre, le is húztam magam derekasan.

Még ebéd alatt is tartottam magam, de utána majdnem sírva fakadtam. A fáradtság és a rengeteg munka miatti reménytelenség érzése együtt mindig szentimentálissá tesz, és ez most nagyon szíven ütött. Sajnáltam őt, és megint feltámadt bennem a harag, amiért ilyen helyzetbe kerültünk. Főleg én. Nem tagadom, hogy nem érintenek meg még mindig a vele kapcsolatos események. Valahol még mindig szeretem őt, de ez már csak amolyan emberi szintű szeretet, nem szerelem. Én már mást szeretek, de akkor amolyan két tűz közötti érzés tört rám. Elhatalmasodtak rajtam az érzelmek, és gombócos torokkal dolgoztam tovább. Ha nincsenek körülöttem a többiek, tuti sírva fakadok, de így valahogy sikerült felül emelkednem ezen a rövid beszélgetésen (annak ellenére, hogy a rádióból sorra szólt a The winner takes it all, a Változnak az évszakok, az Olyan szépek voltunk és hasonlók) .

Az érzelmi ihletésű gondolatoknak lassan átadta a helyet az értelem, bár sokak szerint úgyis mindig az érzelem győz. Hát nálam nem. Én már azóta is sokat változtam (párkapcsolati téren), és míg a Rolanddal merevre kristályosodott a kapcsolatunk, a Ricsivel még nagyon sok izgalmas dolog állhat előttünk. Magam is meglepődve veszem észre, milyen az, amikor tiltások, tabuk nélkül élhetem meg önmagam, mennyi eddig számomra is rejtett tulajdonságtör elő belőlem. Az a múlt, ez pedig a jövő. Persze nehezít a helyzeten, hogy a szakításunk kiváltó oka már elhalványult a tudatomban, és nincs is bennem keserű érzés vagy harag. Ha ez még mindig megvolna, könnyebben venném a hasonló helyzeteket.

Később aztán egész jól összeszedtem magam. Hatni kezdett a délben vásárolt valódi teafű, és a munkámmal is jól haladtam. Végül többet végeztem el, mint amit reggel elhatároztam, és munkaidő után még a beadandómat is befejeztem. Kinyomtattam, és feladtam a postán, így amikor hazaértem, úgy éreztem magam, mint akinek hatalmas kő esett le a szívéről. A fáradtság persze mindig ott van, de egy pillanatra akkor is felszabadultabbnak éreztem magam. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért nem tervezem meg nagyon előre az életemet, hsizen ha alaposabban belegondolnék, tudhatnám, hogy a következő hét még a mostaninál is brutálisabb lesz (holott még ennek is messze a vége, lévén szombaton is dolgoznom kell, vasárnap pedig otthon kell elvégeznem a munkáimat). Tudom is, csak nem érzem. Azt majd a jövő héten.

Addig viszont élvezem azokat az elégedett pillanatokat, amik a nap 24 órájában rám törnek néha, és még akkor is örülök nekik, ha a keserű pillanatokhoz képest kimutathatatlan az arányuk. (Mellesleg most sem volt könnyű felidéznem a Rolanddal kapcsolatos eseményeket, annak ellenére, hogy a javát már kihevertem.)

Szeretnék blogot írni. Tényleg. Ott van az a sok piszkozat, félig megírt bejegyzés, és azóta már újabbak is tolultak az agyamba. Lenne még két rész a pártokról, egy az adóváltozásokról, egy Besenyős marhulás, egy abszurd mese, és kit tudja még, mi minden, ami most hirtelen eszembe sem jut. De nincs időm vagy nincs energiám...vagy most például lelkierőm. Összezuhantam egy kicsit.

Itt járt ugyanis a Roland. Macskalátogatóba jött, hiszen már vagy két hónapja nem látta a cicáját. Én pedig azóta nem láttam őt. Beszélünk minden héten — hol ő hív engem, hol én őt — de más a hangja, és más, amikor ott áll előttem, hús-vér mivoltában.

Azóta lenyugodtam, néha hiányzik, többnyire viszont már nem. Most azonban ahogy ott áll, divatosan, a szokásos borostájával, frizurájával, parfümtől illatosan, látom a mosolyát, kék szemét, hallom a nevetését, a hangját, a szívem 'általános szeretet' szegletéből újra megpróbál előtörni a hajdani szerelem maradéka. Pedig jó helyen volt ott, a múlt többi romja közé száműzve. Ahol van már keserűség, megalázottság, a nyomor érzése, mellőzöttség, kudarcélmények tömkelege, néhány kínos pillanat, és most már két szakítás emléke is. Életem részei ezek, sittkupacok, amik a mostani felépítmény alapjait képezik valahol. Le kellett őket bontanom, hogy az lehessek, aki most vagyok, de a jelenlegi építmény bármennyire is szilárd és csillogó, a vakolat alatt ott vannak még a régi téglák. És ezek néha kilátszanak egy kicsit, főleg, ha valamilyen szituáció lebontja róluk a takarást.

Most is ez történt. Ahogy ott ült az ágyon, és a közelmúlt sztorijait mesélte, meg a barátainkról ezt-azt, egyre inkább azon imádkoztam, hogy bárcsak elmenne, mielőtt késő lesz. Na nem azért, mert rávetném magam, hiszen nem olyan vagyok. Ez meg sem fordult a fejemben. Annak vége. Csak tudtam, hogy egy pont után visszafordíthatatlanul rám tör majd a múlt és a keserűség. Előkerülnek a régi életem romjai, és ezt nem akartam. Persze, hogy örültem a látásának, de a saját érdekemben kívántam, hogy elmenjen. Hogy erős maradhassak.

Ő az ágyon ült, én a székemen — tisztes távolságot tartva egymástól, — és miközben mesélt, végigfutottak bennem a közös emlékek. A szeretkezéseink, a lengyelországi utunk, Prága, a szilveszteri bulik, a többi buli, szóval sok minden, és mire elment, ismét nagyon szarul kezdtem érezni magam. Persze itt van nekem a Ricsi, és nincs is vele semmi baj, csak éppen az a két év nem múlhatott el nyom nélkül. Hiszen ismerem a Roland testének minden porcikáját, a ruhatárát, a gondolatait, a hozzáállását a világhoz, az energikusságát, a főzési tudományát, hogy milyen részegen, és milyen, amikor féltékeny vagy sértődött. Ahogy a hajdani barátnőm újra megtanított szeretni, ő megtanított melegnek lenni. Persze nem tudatosan, sőt, inkább úgy fogalmaznék: megtanultam mellettük ezeket a dolgokat. Lehet ezt feledni? Nem, és nem is kell.

Az idő majd mindent megold, ahogy reggelre most is újra jól leszek. De addig szar, és erőltetnem kell magam, hogy másra koncentráljak, mert a szívem felszakadt sebeinek vissza kell hegedniük.

UPDATE: még annyit (tagnap kifelejtettem), hogy a találkozásunk külön fájdalmat is okozott, mivel ahogy a Rolcsi elmesélte, hány helyen meg hol jártak, elindult bennem az önostorozás, amiért én olyan otthonülős lettem. Anno annyit rohangáltam, annyi helyre elmentem, minden szabadidőmet társaságban és/vagy élmények között töltöttem, most meg csak arra vagyok képes, hogy az ágyamon heverjek vagy a gépem előtt üljek. Ezért a Ricsit is sajnálom, mivel nyilván nem vagyok így egy nagy élmény. Egy 20 éves srácnak nem kéne beszáradnia mellettem, hanem élveznie kéne az életet és a fiatalságát.  

Végül egy ideillő szám, amit csak azért rakok be, mert ébredés után rögtön felcsendült az agyamban, és az ilyen nálam mindig jelzésértékű (érdemes figyelni a szöveget).

Another heartache, another failed romance...

Az orvosi szociológia egyik alaptétele (de a Dr. House 2. évadának első epizódjában is találkozhatunk vele) a haldoklás fázisairól szól. Ezek sorrendben a következők: tagadás, düh, alkudozás, depresszió, beletörődés. Haldoklás alatt itt nem egy lövedék bekapása és a kimúlás közötti időt kell érteni, hanem olyan — jelenleg még nem gyógyítható — betegségek felismerése és a halál közötti szakaszt, mint amilyen mondjuk a rák vagy az AIDS. A fázisok neve önmagáért beszél, és az alábbiakban egyébként is kitalálható, mit takarnak, de érdekességképp mesélném el, hogy amikor anno a kamerák kereszttüzében illettem magam, előttem vagy utánam sokszor nemibeteg- gondozóban dolgozó orvosok is szerepeltek. Az adás alatt (míg sorra nem kerültünk) a sminkesszobában spontán beszélgetések alakultak ki, mindig az aktuális témában. Ekkor mesélte el az egyik doktornő, hogy HIV+ betegek sokszor éppen a 'düh' fázisukban vetemednek arra, hogy fertőzött tűkkel döfködjenek mozikban vagy szórakozóhelyeken teljesen ártatlan, vadidegen embereket, "Nehogy már csak velük történjen ez meg" felkiáltással.

A napokban, amikor — meglepő módon — a néhai párkapcsolatomon járattam az agyam, eszembe ötlött, hogy ezek a haldoklási fázisok mennyire passzolnak a nem kívánt kapcsolat-megszakítások utáni állapotokra is. Mármint azon emberek esetében, akiket váratlanul ért a dolgok ilyetén alakulása.

Például amikor a volt barátnőm közölte velem, hogy akkor ő inkább passzolna engem, tipikusan a tagadás fázisába kerültem. Éppen a 20. hófordulónkat ünnepeltük egy újpesti vendéglátóipari egységben, amikor ezt bejelentette. Nem tudta megindokolni, mi a baj, és ezt később sem tette meg, ráadásul végig azt mondta, hogy mellettem olyan élményekben lehetett része, amikben még soha, hogy senkivel nem volt olyan jó a szex, mint velem és, hogy nálam tájékozottabb és műveltebb emberrel még nem találkozott korábban. Hiába a szép szavak, egyszerűen lesokkolt a dolog, de amúgy fel sem fogtam igazán. "De hát ha minden jó, akkor ez nem lehet", "Ez biztosan csak valami vicc", "Tutira fogadtak valakivel a reakcióimban" — gondoltam magamban, és az agyam egyszerűen megtagadta az információk feldolgozását. Kicsit sírtam, de a továbbiakban úgy folytattam a beszélgetést, mintha semmi sem hangzott volna el.

Aztán amikor eljutottam odáig, hogy mégis csak betört az agyamba a tudat, jött a düh fázisa. Vagdalkoztam, hogy biztosan van valakije, hogy soha nem is szeretett, hogy nem lett volna szabad engednem, hogy a volt barátjával találkozgasson, hogy biztosan a hülye barátnői beszélték tele a fejét, és azért jutottunk ide. Nem kurváztam le, meg semmi ilyesmi, de tényleg dühös voltam a sorsra. Miért pont velem kellett ilyennek történnie? Amikor úgy szerettem őt, mint még soha senkit, amikor olyan odaadó voltam, amikor annyi mindennel megleptem, amikor mindig hozzá igazítottam az életem, és a többi.

Amikor kitomboltam magam (zömében egyedül), jött az alkudozás. Egyszerűen nem voltam hajlandó tudomásul venni a megváltozott helyzetet, mert nem láttam semmi értelmét az egésznek. Persze ha elmondta volna, miért szakított velem, más lett volna a helyzet. De így miután hasztalan faggattam és hasztalan logikáztam, rávettem, hogy ameddig nem talál magának mást, találkozgassunk, és amikor együtt vagyunk, csináljunk úgy, mint akik tényleg együtt vannak. Ez alatt nem a szexet kell érteni. Abban bíztam, hogy majd újra belém szeret, a szakítást kiváltó érzései megváltoznak vagy tudom is én, de nem akartam elengedni. Akkor még nem tudhattam, hogy már volt valakije, ő pedig nem merte nekem bevallani.

Ideig-óráig működött is a dolog, de csak egyre több veszekedéssel járt együtt, pedig korábban szinte sosem kaptunk össze semmin. Végül már nem bírtam, és elfogadtam, hogy most már külön életet kell élnem. Ekkor jött a depresszió fázisa. Baromira sajnáltam magam, és az ébren töltött óráim java részében körülöttünk forogtak a gondolataim. Mindenről ő jutott eszembe, mindenbe azt láttam bele, hogy milyen keserű a sorsom és mindig azon mosolyogtam (keserűen), hogy egy-egy szituációban mit reagálna. Ez az időszak körülbelül fél évig tartott, amikor is eljött az a bizonyos este ott a Kossuth téren. Ezt már tudjátok.

Ilyen formán az utolsó fázis, a beletörődés csak néhány óráig tartott (bár mint végső fázis az időtartam nem is értelmezhető), amíg a Rolandot meg nem ismertem. Ezt is mind tudjátok.

Most ismét egy szakítás után vagyok, de a fázisokat ezúttal sokkal gyorsabban veszem. Talán mert már van bennük rutinom, talán mert már könnyebben tudok uralkodni az érzelmeimen, nem tudom. A tagadás néhány perc alatt megvolt, hiszen korábban kerültünk már hasonló helyzetbe, és a tények is magukért beszéltek. Ilyen értelemben nem esett nehezemre feldolgozni a tapasztaltakat. A düh ugyanazon az estén, másnap reggel és egy kicsit még később is uralkodott rajtam, de túlléptem rajta. Sértettségem és határozottságom okán az alkudozás is csak néha tört rám, de gyorsan túlléptem azon is, viszont a depresszió is csak addig tartott, amíg rá nem jöttem ennek az analógiának a hibájára (tehát már a beletörődésen is túl vagyok). Utóbbiak persze még visszatérnek, mivel a Roland cicalátogatásai azért továbbra is mély nyomot hagynak bennem.

Amíg ugyanis azon agyaltam, miként fogom ezt a bejegyzést megírni, valahogy sikerült odáig jutnom a gondolatmenetben, hogy a tényleges haldoklás és az érzelmi haldoklás között egy jelentős különbség van: utóbbi esetben nem ér véget a lét. Az elmúlás tudatát meg sem közelítheti egy életszakasz lezárultának felfogása, ráadásul hasonló életszakaszok tetszőleges mennyiségben ismétlődhetnek egy ember életútjában. Azaz egy pillanat alatt a beletörődésig juthatunk, ha nem visszafelé nézegetünk, hanem előre.

Én sem vagyok a magam ellensége, hát miért kéne újabb fél évet elpocsékolnom a maradék fiatalságomból arra, hogy a múlton rágódjak? Igaz, így könnyebben játszhatom a heteroknak a filigránt, de azért ez igen komoly ár egy kis színészi hitelességért cserébe. Ennélfogva meg is tettem a kezdő lépéseket, nem részletezem, hogy miket. Mondható, hogy "csak eddig tartott a gyász?", de minek? Nem erről van szó, és akinek van agya, az a fentiek alapján megérti. Ahogy a hajdani barátnőmet (és a vele töltött hónapokat, éveket) nem felejtem el, úgy a Rolanddal töltött időt sem. Sok szép dolog volt benne, de véget ért. Ez van. Tudomásul vettem, hogy véget ért egy kapcsolatom, és inkább arra koncentrálok, hogy egy másikat kezdjek. Más emberek más értékekkel bírnak, én pedig szeretném ezeket megismerni, amíg még nem késő. Nem kapuzárási pánikról van szó, egyszerűen csak igyekszem realista lenni, elvégre nem mindenki olyan szerencsés, mint az a nagyanyám, aki 50 éves korában még huszonéves legényekkel flörtölt.

És mivel a valószínűségi mintába kerülő egyedek 100%-a (jelenleg egy főre redukálva) mindegyike hímnemű, a blogom mottóját is visszaváltoztatom — majdnem — az eredetire. (Zárójelben jegyzem meg, hogy ebben azért a közkívánat is motivált.)

A héten zsúfolt időbeosztás. Gyorsan repülő munkaidő, utána edzés vagy magánkönyvelés intézése. Esténként takarítás, főzés, könyvelgetés, kis vasalás, közben Dr. House ismételt megtekintése. Nincs idő a magam bajával törődni. Ájulásszerű alvás,majd hajnali kelés, mert szombat reggel egyetemre kell menni.

Az autóban kis beszélgetés, majd előadás meghallgatása. Közben előadás tartása (erről később), ötös besöprése, 5 kredit már megvan. Délután unalmas előadás meghallgatása, aztán rögtön vizsga is belőle, 3/4/5-ös besöprése, újabb öt kredit letudva. Kis riadalom az esti programmal kapcsolatban, majd a világ rendjének helyreállása. Ezért a programért érdemes leélni ezt a napot, ezt a hetet, kár lett volna, ha némi vis maior miatt elhalasztódik. Száguldás vissza Budapestre, fürdés, gyors átöltözés, aztán irány a megbeszélt helyszín. Nincs idő a magam bajával foglalkozni.

Találkozó, kötetlen beszélgetés barátságos környezetben. Hozom a formám: érdektelen témák lelkes tálalása, pont mint itt, a blogon. Másfél óra, egy tea, két cigi. Nagyon nincs időm a magam bajával foglalkozni. Aztán hopp, már vége is, mehetünk haza. Persze mehetnék máshova is, bulizni például. De fáradt is vagyok, nem is volna ildomos, kedvem sincs hozzá, pedig mondhatni úgy vagyok öltözve. Marad inkább a 'haza'. 

Felszállok a villamosra, és máris rám tör a magány. Ott, a tömött járművön. Pedig kicsivel korábban még milyen őszintén mondtam, hittem, hogy jól vagyok, a java már elmúlt. Alig egy órája még madarat lehetett volna velem fogatni, akármennyire éreztem is a fáradtságot. És nem voltam magányos. De itt, a villamoson, aztán a metrón, aztán meg a szeles utcán már éreztem, hogy az életem jelentős része kiszakadt, a maradék meg olyan, amilyen. Hát persze, hogy nem vagyok jól, hát persze, hogy nem tettem túl magam. Csak eddig volt, ami elterelje a figyelmem. Amíg volt társaság nem volt gond, aztán amint nem volt társaság, máris ott kopogtatott a koponyámon a magány. "Halló, hékás! Hogy mered te jól érezni magad?! Na várjál csak, én majd leszek a társad! Csak mi ketten, te meg én. Az üres lakásod pont jó lesz nekünk."

Úgyhogy most itt ülünk a gépem előtt, én meg a magány, és már van időm a magam bajával foglalkozni. Rengeteg időm van...

Tegnap délután felhívott a Roland, hogy mikor jöhet el a cuccaiért. Mondtam, hogy bármikor, de kedden és csütörtökön vagyok csak korán otthon (mint eddig). Megállapodtunk, hogy csütörtökön jön, de aztán 5 perc múlva újra hívott, hogy mégis inkább este jönne át, mert csütörtökön dolga van. Már egyébként is hazafelé tartottam, de meglepő módon még nem tört rám a reszketős idegesség.

Itthon tettem-vettem, és a munkába temetkeztem, hogy ne legyen alkalmam a várható találkozással foglalkozni, mert azzal csak kikészítettem volna magam már jó előre. Tudtam, hogy erősnek kell lennem, mert nem lesz könnyű a találkozás. Nyolc előtt jött valamennyivel. Láttam rajta, hogy nagyon ki van, vörös szemek, reszketeg hang. Néztem, ahogy játszik a cicával, hogy enni ad neki (hozott is), és nem nyúlhattam hozzá. Itt mászkált körülöttem, kergette a macsekot, és ami olyan sokáig teljesen természetes volt, az most a 'nem szabad' kategóriába került. Nem sokáig bírtam, ezért kimentem a konyhába rágyújtani, hogy addig is lefoglaljam magam. Ő is utánam jött. "Nem akarok haragban elválni, de..." — kezdte, és nekiláttunk vitatkozni. Kábé ugyanaz, mint eddig, én viszont magamban már megbocsátottam, ezért a harag és  büszkeség nem tudott megkeményíteni eléggé.

Az eszemmel még mindig szinte biztosan tudom, hogy akkor és ott történt valami, hiszen most már táncról is szó esett, de a szívemben már nincs meg ez a biztos tudat. Éreztem, hogy gyengül az ellenállásom, és azt is megállapítottam, hogy ha százszor ismétlünk el egy hazugságot, az egy idő után igazzá válik. Teljesen elbizonytalanodtam, és elkezdtem azt érezni, hogy ebben az esetben valóban én vagyok a rossz, aki ok nélkül dobja ki a másikat. Persze szinte végig rólam volt szó. "Hogy ha már az elején tudtam, hogy ez lesz, miért hagytam, hogy idáig fajuljon?", "Azóta vagyok ilyen, amióta blogírásba kezdtem.", "Az előző bejegyzéssel még meg is aláztam, a blogos haverjaim meg mind azt írták, hogy ők is azt tették volna, amit én", "Ha egy hét alatt kiszerettem belőle, akkor addig sem szerettem", és a többi szólam. Azt is mondta, hogy vasárnap estig még arra is képes lett volna, hogy beismerje, amit nem tett meg, de akkor azt írtam msn-en, hogy már nem szeretem, és emiatt már ennek sem volna értelme. Tudtam, hogy ez is el fog hangzani, bármennyire is szíven ütött.

Nem volt heves veszekedés, még csak nem is lehet veszekedésnek nevezni. Halkan, sírhatnéktól el-elcsukló hanggal futottunk még pár kört, aztán azt mondta, hogy nem tart föl, inkább megy. Ekkor már azt éreztem, tényleg jó lenne, ha mielőbb menne, mert már nagyon ki akart törni belőlem a zokogás, és nem akartam, hogy emiatt visszatáncoljunk. Felöltözött, megpuszilgatta Desirét, megmarkolta a cuccait tartalmazó szatyrokat, nyomott egy gyors puszit az arcomra, aztán kisietett az ajtón. Nem tudtam, mit csináljak. Csak zárjam be gyorsan az ajtót, vagy nézzek utána? Melyik volna a helyes ebben a helyzetben? Féltem, ha meglátom, ahogy a lift előtt áll, és kisírt, vádló tekintettel néz vissza rám, az túlságosan mély nyomot hagyna bennem. Önvédelem. Végül mégis kinéztem, mielőtt bezártam volna az ajtót. Ott állt a lift előtt, háttal, az arca szinte hozzáért az ajtóhoz, de így is jól láttam, hogy vörös a füle és az arca. Nyilván nagyon sírt. Biztosan azt remélte, hogy majd marasztalom, bocsánatot kérek, amiért 'ilyen' voltam, és minden megy tovább a régiben, én pedig mégsem tettem.

Nem tehettem.

Amikor becsuktam az ajtót, az én torok-gombócom is felugrott az agyamig, és megindultak a könnyeim. Az ablakhoz álltam, hátha látom még, ahogy elsétál az utcán, de aztán csipogott egyet a kaputelefon, ami azt jelentette, hogy bejött a kapun. Talán eszébe jutott még valami, talán mégis csak be akarta vallani, amit tett vagy nem tudom. Gyorsan elugrottam az ablaktól, és próbáltam rendbe szedni magam. Bennszakadt a sírás. Zaklatottan tébláboltam, és azt találgattam, hogy mit fogok most tenni, de ehhez persze tudnom kellett volna, hogy ő miért fordult vissza. Néhány pillanaton belül azonban rájöttem, hogy nem jött vissza, csak azt akarta, hogy lenézzek az ablakból, hogy ő meg visszanézhessen rám. Én pedig ezt is elbasztam, és most biztosan tényleg szívtelennek tart. A vita közben is többször is elhangzott, hogy már nem szeretem, és most alá is támasztottam ezt. Látszólag. Így néz ki az, amikor valaki nem szeret valakit?

Kedd estig viszonylag könnyű volt, hiszen még ott voltak nálam a cuccai, és tudtam, hogy el fog értük jönni. De amikor elment, az a bástya is leomlott...és milyen hirtelen. Ez sokat lendített a helyzet felfogásán, ami ugye nálam lassan szokott menni, néha hetekig, hónapokig is eltart. Most viszont tudtam, hogy elment és ezzel tényleg vége. Nincs apelláta.

Pár percig még tébláboltam, vártam, aztán elindultam fürdeni. Sírni már nem tudtam, az bennszakadt a csipogással, és utána sem tért vissza. Cserébe viszont átmentem zombiba. Feküdtem a kádnyi forróvízben, és emésztettem magam. Hogy lehetek ilyen hülye? Hogy engedhettem el? Hogyan vádolhattam és alázhattam meg a páromat, aki nem is tett semmit? Ezek most erősebben pusztították az agysejtjeimet, mint a racionális érvek. Pedig az is ott motoszkált, hogy ha valóban nem történt semmi, és ezt további (korábbi) levelek is alátámasztják, akkor miért nem hozta el azokat? Persze tudom: mert azt írtam és mondtam, hogy már nem szeretem meg, hogy már úgyis késő. Tehát erről is én tehetek. Ha csak önmagában boncolgatnánk egy-egy részletet, alul maradnék, de a sok kis részlet együtt a napnál világosabb. Most viszont napfogyatkozás volt nálam, és vagy fél óra után értettem meg, miért írja Defalla szinte minden kommentje végén, hogy vigyázzak magamra.

Rég nem volt már, hogy öngyilkossági gondolatok törtek volna rám, most viszont elkezdtem ezen morfondírozni. Elvégre kinek hiányoznék? Az anyámnak, aki otthagyott? Az apámnak, akinek csak nyűg voltam a hátán? A barátaimnak, akik már nincsenek? Hiszen a maradékot is most vesztettem el. Az jutott eszembe, ha akkor a forró vízben felvágtam volna az ereimet, és írtam volna egy sms-t a Rolandnak, hogy mit tettem, vajon mekkora esélyem lett volna a túlélésre. Nem nagy. Azért variálgattam magamban a dolgot egy darabig, de aztán kikászálódtam a kihűlt vízből.

Gondoltam, jót tenne, ha megnéznék egy-két részt a Dr. House-ból, hátha az felvidít vagy megríkat végre. Ezt is mindig együtt néztük. Két rész után egészen rendbe jöttem, ráadásul közben el is álmosodtam, ami általában csak ront a lelkiállapotom, de mivel semmi akadálya nem volt, hogy aludjak is — és az alvás viszont sokat javít az állapotomon —kikapcsoltam a tévét, és aludtam.

Ma reggel már sokkal jobb volt. Az érezmi töltöttség java része elmúlt, de azért még elegendő maradt az önsajnálathoz. Viszont újra felerősödött a tudat, hogy az egyetlen ilyen esetben elfogadható dolgot tettem, amikor szakítottam. A nyilvánvalót nem tudta és nem is akarta hitelt érdemlően cáfolni, és ez engem támaszt alá. Aki pedig egyszer (már kétszer) megteszi, többször is... de ebbe most nem megyek bele, majd talán írok egy bejegyzést arról, mit veszítettem és mit nyertem az egésszel. 

Hogy nyertem volna bármit is, azt most nagyon nem érzem, a veszteséget annál inkább. Sokat vesztettem.

Adós vagyok még azzal, hogy elmeséljem, miként alakult az életem úgy, hogy ismét egyedülállóvá váltam. Ebben egyrészt a közkívánat, másrészt az motivál, hogy kiírjam magamból a dolgot. Pedig tegnapra már egészen rendbe jöttem (a lehetőségekhez képest), mire este meggondolatlanul bejelentkeztem msn-re. Észre sem vettem, hogy a Roland is ott van (vagy azt nem, amikor belépett), és persze el is kezdtünk egymásnak irkálni. Sok értelme nem volt, mert csak ugyanazokat a köröket futottuk le megint: ő nem csinált semmit — mondta ő — megcsaltál — mondtam én. Ez már lement élőszóban, telefonon, mailben és most msn-en is. Már csak a füstjelek hiányoznak meg a morze. Az egésszel csak annyit értem el, hogy megint álmatlanul forgolódtam éjszaka, és az előző napi nem-alvással együtt ez mára elviselhetetlenül álmossá és ingerültté tett. A kondit is kihagytam — pedig ilyet még sosem csináltam, — mert csak tragikusra rontottam volna vele az állapotomat.

Előrebocsátom, hogy bár én vagyok az esetben a sértett fél, avagy én érzem magamról ezt, nem fogok sem szókimondó, sem acsarkodó lenni. Akármi is történt, akármennyire is dühös és bánatos vagyok, nem fogok a másik után rúgni/köpni, mert az a tróger szokás, én pedig nem érzem magam annak. Már megkapta a büntetését, persze nem tőlem, hanem az élettől. Az sem célom, hogy bárki előtt lejárassam azt az embert, akivel közel 2 és fél évig összekötöttem az életem. Ezzel magamat is minősíteném. Tehát a sztori röviden.

Az ominózus hétvégén leutaztam anyámékhoz, Roland viszont kivételesen nem dolgozott. Legalább is szombaton este nem. Én valahogy eltengődtem 'otthon', és a tengődés közben jött egy telefon. Egy közös lány barátunk (haverunk) keresett, hogy elengedném-e vele a páromat bulizni az este. Azt nem mondta, hova, de az nyilvánvaló volt. Mondtam, hogy persze, miért is ne? Én is hányszor mentem nélküle idegen társaságba, és ha igazán szeret, úgysem történik semmi baj. Vicces volt persze, hogy egy ügynök hívott fel, és nem ő maga, de aztán beszéltünk egymással is, én pedig megismételtem a véleményem a dologról. Kicsit kérette magát, mintha én kérném, hogy buziklubba menjen, de ez nála rendszeres volt. Innen tudtam, hogy minden vágya az, ami miatt éppen akkor nyafog.

Másnap hazamentem szépen, bár délelőtt hívtam, hogy minden rendben volt-e, nem rúgott-e be nagyon vagy bármi. Persze semmi érdemleges nem történt, csak a 'milyen szar volt a zene' meg a 'hogy nézett már ki a sok igénytelen' volt. Ez tipikus. Megbeszéltük, hogy este átjön, pontosabban eredetileg úgy volt, hogy ő már ott vár nálam, amikor én hazaérek, de közben hívta a főnöke, hogy szükség lenne rá, így elment dolgozni, és csak 8 óra fele jött meg. Persze fáradt volt nagyon, ami nem csoda, hiszen átmulatta az éjszakát, és pihenni sem tudott nagyon. Azért egy pár szót beszéltünk, viszont a buliról diszkréten hallgatott. Egyébként viszont elkéreckedett tőlem egy hétre Angliába, ahova állítólag egy volt (lány) osztálytársa invitálta, márciusra. Megfürödtünk, vacsoráztunk, tévéztünk (ő elaludt) én pedig hiába próbálkoztam egy kis huncutkodással, nem lett belőle semmi. Fáradt volt.

Én még fent maradtam, gépeztem, és közben járt az agyam. Nem mintha az elhangzottakat elemeztem volna, de — talán a tudatalattim késztetésére — gyanú fészkelte be magát a lelkembe. Valami nem stimmel! Játszottam még egy kicsit valami gagyi netes játékkal, de közben percről-percre erősödött bennem a késztetés, hogy utána járjak a dolognak. A lelkiismeretem is beindult, és a tervezett erkölcstelenség ellen ágált bennem, a másik oldalon viszont ott volt a gyanú, ami nem hagyott nyugodni. Több apró kis momentum, amik külön-külön teljesen jelentéktelenek, együtt azonban gyanakvásra adnak okot. Mint valami betörő, aki a lebukástól fél, úgy léptem be az iwiw-jébe. A jelszót kitalálni semmiség volt, másodikra sikerült (nem az én nevem...). Ennek egyébként már volt előzménye, egy kísértetiesen hasonló eset, amikor majdnem szakítottunk, de aztán mégis együtt maradtunk. Akkor elég volt az msn-beszélgetés előzményeit megnézni (amihez még jelszó sem kellett), és voilá!

Tudom, most többek szemében nagyot zuhantam, és igazatok is van. Erkölcstelen más levelezésébe belenézni, még akkor is, ha érzi az ember, hogy oka van rá. De nem tehettem ellene. Nem vagyok féltékeny típus (mint ami talán a fentiekből sejthető is), de nem tűröm, hogy bolondot csináljanak belőlem, hogy hülyének nézzenek. A büszkeségem erősebb annál...meg a morális gátaknál is — sajnos. Nem vagyok rá büszke. Gyenge voltam, és aki alaposan ismer, meglepődne ezen, hiszen én olyan érzelemmentesnek és zárkózottnak tűnök a külső megfigyelő számára. És lám, mégis az érzelem vezérelt.

A tilosban járás okozta azonnali lelkifurdalás keserűsége, és a félelem attól, hogy vajon mit találok a 'rutin' ellenére is alaposan megdobta a szívverésem ritmusát, de amikor egy fiúnévre kattintottam a lista tetején, akkor ugrott csak fel a szívem a torkomba igazán. Két-két levélke, helyesírási hibákkal tarkítva, írásjelek nélkül, mégis egyértelmű tartalommal. Nem idézek belőlük, nem rontom tovább a renomémat.

Számítottam rá? Igen, hiszen azért néztem meg azt a levelezést. Volt már ilyen? Volt, és mégis letaglózott. Pedig egyszer egy másik fiúval láttam csókolózni a volt barátnőmet, és az sem zaklatott fel ennyire. A harag rossz tanácsadó, ezért eszem ágában sem volt szembesíteni az alvó páromat a levelekkel, inkább kimentem a konyhába, és elláncdohányoztam pár cigarettát. Közben járt az agyam, latolgattam, kételkedtem, a következő lépésen agyaltam. Abban sem lehettem biztos, hogy azt látom, amit látni lehet. Mi van, ha csak féltékenységemben értelmezem a szavakat úgy, ahogy? Akkor este tehát nem volt szabad semmit sem tenni, különben is, zavartam volna haza az éjszakában a páromat? És ha tévedek? Hogy jövök abból ki? Ráadásul a tettemmel magamat is bemocskoltam — még ha magam előtt meg is tudom magyarázni a dolgot — így ha nem lett volna igazam, csak én maradok a mocsokban. Lefeküdtem hát aludni, ami persze nem ment. Jobbra fordultam, balra fordultam, hőhullámok törtek rám, és zavart a horkolás is. A szívem közben végig a torkomban dobogott, a halántékom pedig lüktetett, pedig de szerettem volna aludni. Ez csak valamikor hajnali 2-kor sikerülhetett, de abban sem volt köszönet. Addig abban maradtam magammal, hogy reggel visszakérem a kulcsomat, és csak utána tárgyalhatunk a részletekről. Ezt viszont nem itthon akartam megtenni, hanem az utcán, ahol védve vagyok a 'közvélemény' által.

Persze nem így sikerült. Sosem úgy sikerül, ahogy az ember azt szóról szóra eltervezi. Reggel ugyanúgy keltem, ahogy elaludtam, a feszültségtől reszketve, magas pulzussal. Akárhogy próbáltam természetesen viselkedni, nem sikerült, és ez látszott is rajtam. Ezt a Roland is észrevette, és firtatni kezdte, hogy mi bajom. Összeomlani látszott a 'fantasztikus' terv, és ha ekkor tagadtam volna, még hazug is leszek. Pár másodpercig mérlegeltem az eshetőségeket, de végül előhozakodtam a dologgal, kicsit bizonytalanul, de mindenképpen támadólag, és persze első perctől kezdve az általam erkölcstelenül megtekintett levelezésre hivatkozva.

Veszekedni kezdtünk, aminek nem megyek bele a részleteibe. Próbáltam higgadt maradni, és csak logikus érveket előhozva, a lelkemet megkeményítve talpon maradni. Konformista vagyok, nem szoktam én az ilyet. Az első persze az volt, hogy az csak egy ártatlan csók volt egy régen nem látott ex-től, akivel váratlanul futottak össze. A váratlanságot a levelek sem cáfolták. Később már a "nem történt semmi" üzemmód aktiválta magát, és a tegnapi beszélgetésünk során már az is kiderült, hogy még arra a hirtelen mentségre is én emlékszem rosszul. Nem memorizáltam a leveleket, és az izgatottságtól talán rosszul is emlékezhettem rájuk, ezért a védelmem némileg megroggyant. A kulcsot minden esetre elkértem, hogy ne hozzam magam lehetetlen helyzetbe. Ha nekem lesz igazam, jobb az, ha nálam van, és persze a macskát is féltettem. Mindig azt mondta, ha szakítunk, övé a cica, mert ő kapta (tőlem). Ez általában kihozott a sodromból, mert alaptalannak éreztem mindkét állítást, és tartottam tőle, ha nála marad a kulcs, esetleg váratlanul meglép Desirével. Ez pedig nem lett volna szép dolog, hiszen én szereztem, én foglalkoztam vele többet, és nekem került (jóval) többe, meg aztán hogy számoltam volna el a macskahiánnyal a környezetemben? Mondtam volna, hogy szakítás után elvitte a buzibarátom? Talán önző, de mégis racionális dolog volt ez a részemről. A sírás, a tagadás, a leírtak máshogy történő idézése és a könyörgés az én kétségeimet is megnövelte, ezért viszonylag békében váltunk el a metrón.

Tudtam, hogy később ér be a munkahelyére, mint én, és ha beér megváltoztatja a jelszavát, amit már nem tudok megfejteni, akkor pedig vesztek. Még ha jól is láttam, amit láttam, nem tudom alátámasztani az igazam, mert nem lesz mivel. Akkor pedig alul maradok, mint levéltitkot sértő, gyanúsítgató féreg, és a lelkiismeretem ki tudja, mikor áll helyre. Ezért amint beértem, első dolgom az volt, hogy újra belépjek az iwiw-be. Minden okom megvolt erre, nemcsak a fentiek, hanem az is, hogy amikor veszekedés közben azt mondtam, hogy ha rosszul olvastam, amit olvastam, akkor bizonyítsa be az igazát azzal, hogy belép a profiljába, és felolvassa nekem az inkriminált részeket. Nem tette. Már szinte indulásra készen álltunk, a gépemet is kikapcsoltam, de aztán a szó úgy fordult, hogy visszakapcsoltam mégis, a páromra pedig dühösen ráparancsoltam, hogy akkor lépjen be a profiljába (vagy én teszem), és olvassa fel, amit ott talál (vagy én teszem). Megtagadta, és határozottan megtiltotta nekem is, hiába mondtam, hogy ezen múlik minden.

És a munkahelyemre beérve ennek ellenére sem voltam biztos a dolgomban, pedig ez már önmagáért beszélt. Ott volt minden, és úgy, ahogy én emlékeztem: friss ismeretség, a csókot alátámasztó bók, és a folytatás kilátásba helyezése, mielőtt a srác visszatér... na hova? Angliába! Hát persze, hogy oda.

A többit tudjátok, még ha csak címszavakban is. Az azóta lefolytatott kommunikációink ugyanezt ismételgették. Én érvelek, ő tagad, és ha már nem tud, akkor támad, és mindenféle teljesen ártatlan momentumok felnagyításával vádol viszont. Azóta kiderült az is, hogy ha visszább olvasok, akkor megbizonyosodhattam volna, hogy az illető valóban egy ex-, és minden úgy történt, ahogy mondta, azaz sehogy. Sajnos azonban nem láttam több levelet az illetőtől, és a látottak tartalma szerint nem is létezett több. Exről sem tudtam kettőnél többről. A vagyonosodási vizsgálatos bejegyzésemben említettem, hogy ha nem védekezünk az első pillanattól kezdve konzekvensen, akkor később már hiába jövünk elő újabb, eddig említeni elfelejtett momentumokkal, az már hasztalan. Én is így vagyok ezzel. Ráadásul a közös barátaink állítólag szintén látták a többi levelet, ezért a páromnak adnak igazat. Már mindenhol én vagyok a szar. De kérdem én, milyen barátok azok, akik látják, amit látnak, és arra nem képesek, hogy felhívjanak, és leüvöltsék a hajam, hogy "te hülye, hát kidobod, amikor ártatlan?!".

Most meg már késő. Késő az elhangzottak miatt, késő a büszkeségemnek és késő a szívemnek. Ennek egyszer és mindenkorra vége.

Elemezhetném még a történteket háromszor ekkora terjedelemben, mert sok momentum van még, de a konklúzió úgyis ez lenne. Nagy szavakkal, tagadással, vádakkal el lehet leplezni az egészet, és úgy lehet forgatni a szavakat, hogy a végén én legyek a szemét, a szívtelen, a hazug, de a számtalan apró momentum bármelyike elég lenne Columbonak a letartóztatási parancshoz.

Nekem pedig elég ahhoz, hogy helyesnek érezzem a döntésem, és ha az erkölcsimen csorba is esett, a büszkeségem sértetlen (lehet egy idő után).

Negyedik napja üres a lakás...és egyben tele is. Tele van emlékekkel, amiknek most még nem kellene előjönni, hiszen még csak négy nap telt el. Vagy talán még annyi sem. Máskor is volt, hogy napokig nem láttuk egymást, de akkor hiányzott az egészből a tudat, hogy nem is fogjuk egyhamar, vagy legalább is nem mint egy pár.

Most viszont itt a tudat, és bár még nem fogtam fel a helyzet komolyságát (mindig nagyon lassan esik le a tantusz), itt kering körülöttem, és csak arra vár, hogy lecsapjon rám, hogy a szívembe, agyamba mélyessze karmait, és addig szorítsa, míg zokogásban nem török ki. De még nem, még tartom magam. Nap közben könnyű, mert sok dolog tereli el a figyelmemet, és emberek vesznek körül. De ahogy kilépek az iroda ajtaján, máris ott kőröz felettem a veszteség tudata, a hiányérzet, a gondolat, hogy ma is üres lakásba térek haza. És aztán tényleg. 

Igaz, ma nem voltam edzésen (mert ma nincs edzés), ezért amúgy is előbb értem volna haza, de hétfőn vagy tegnap nem így volt. Amikor beléptem volna az ajtón, vagy a konyhában sertepertélt volna, és vacsorát készített volna, az ő szavai szerint "nekem", az én szavaim szerint "nekünk", esetleg a számítógép elől állt volna fel, hogy puszit nyomjon a számra. Persze ki tudja, utóbbi esetben kivel levelezett volna, és miről... A puszi után feddőn szemrehányást tett volna, hogy "megint dohányoztál"— utalva a metrótól hazáig levő úton elszívott cigire — én pedig kölykös félmosollyal mentegetőztem volna,hogy "de hisz tudod, hogy visszaszoktam". Sosem szerette a cigit, mindig azt mondta, olyan, mintha egy hamutállal csókolózna. Mégis megengedte, hogy visszaszokjak, amit utóbb egy szüzes öngyújtó ajándékozásával is elismert. Ez aznap ment tönkre, amikor szakítottam vele, én pedig dühösen kidobtam, pedig most szívesen végigtúrnám miatta azt a kukát, hogy legyen valami, ami emlékeztet erre a 2 és fél évre. 

Persze olyan lesz bőven, ha más nem, az emlékeken túl a közös fényképek is. Itt vannak még a gépemen, ki kell neki írnom őket, hogy ha eljön a holmijáért (és a macskától "elbúcsúzni"), azokat is odaadhassam. Hétfő este még dühösen szedtem össze a ruháit, a füzeteit, CD-ket, ajándékpoharat, ilyesmit, beraktam őket két szatyorba, és eltettem mind a szemem elől. Ezzel azonban nem lehet kitörölni semmit. Roland mindenhol ott van a lakásban, és ha a tapétáig lebontanék mindent, akkor is itt maradna. Üres a lakás, mert nincs itt, és már nem is lesz, mégis tele van. Milyen paradox, mi? Persze, hogy itt van, mert a lelkem kivetíti őt egy halom tárgyra, amik lépten-nyomon elém kerülnek. A fotelben az én ágyneműm alatt ott az övé is, benne a testének illatával, a törölközője is ott lóg a fürdőben. Barna, az volt az övé, a kék pedig az enyém, legalább is ennél a párnál. A fogkeféjét bevágtam a szatyorba a többi cucc mellé, de még a szárítón is maradt egy alsógatyája meg egy pólója. Majd azt is odateszem a többi mellé, ahogy a piros inget is, ami az egyik szekrényen lóg, és valahogy kimaradt a dühödt pakolás során. De ha benyúlok a kajás szekrénybe, az alapanyagokon felül meglátom azokat a TESCO-májkrém konzerveket, amiket együtt vettünk. A közös vásárlásokkor mindig szóváltás volt ebből, de inkább csak gyengéd vita, hiszen én azt mondtam, hogy vegye a drágábbat, úgyis én fizetem, ő viszont — szűkösen telt múltjából kiindulva — kardoskodott, hogy az ugyanolyan jó, mint a márkázottak. Hát engedtem, de azóta sem ettük meg őket, és most a fehér borításukkal ott világítanak a sötét polcokon.

Itt vannak aztán az irodaszerek, amiket szinte kivétel nélkül ő hozott nekem az írószerboltból, ahol dolgozik. Ha dolgoznom kell majd, mindig ő fog eszembe jutni, még egy vacak tűzőgépről is. Itt van az asztalomon két csomag elem, ezeket is ő hozta, és egy ívnyi fűszertartóra való címke, amit a frissen vásárolt fűszeres üvegekhez kértem tőle. Mivel ő tud főzni (nagyon is), én meg nem, nekem lett volna szükségem a feliratokra, hiszen ő ránézésre megmondja, mi micsoda. Ha valamilyen íztelen saláta-izét kotyvasztottam, csak kiszaladt a konyhába, és két percen belül egy mennyei saláta-csodával tért vissza. Mert ő tud főzni, én meg nem. 

Ott sorakoznak a polcon a DVD-k, amiket együtt néztünk meg, meg a könyvek, amiket tőle kaptam ajándékba. Na és persze (hogy ne legyen végtelen a felsorolás), itt van Desiré, a 'közös' cicánk. Ő úgy gondolja, hogy neki hoztam ajándékba, szerintem viszont az ő unszolására szereztem leginkább magamnak, hogy legyen valamilyen állat a lakásban. Desirének ez az otthona, és — most már csak — én vagyok a gazdája, ez nem vitatéma. Egy lélegző, hús-vér, kajla cica, testén a Rolcsi keze nyomával, nyávogásában Rolcsi hangjával, tekintetében Rolcsi tekintetével (habár a cica szeme sárga, míg Rolcsié kék). Ez a kis(?) állat a legszorosabb kapocs közöttünk, ő hordozza magában a legtöbb emléket. 

Furcsán hangozhat, hogy emlék, hiszen ezek között olyan dolog is van, ami csak a múlt héten történt. De az elvesztés érzése máris a távoli múltba repíti még a hétköznapi apróságokat is, a tudat, hogy vége, szinte a jelent is múlttá változtatja. Talán így is van rendjén, hiszen bármennyire is fáj, bármennyire is szenvedek, ezt már nem lehet visszacsinálni. Milyen kapcsolat volna az, ami nem létező alapra (a bizalomra) épül? Barátként, haverként, ex-ként minden további nélkül mehet tovább minden, de párként már nem. Talán évek múlva...de ilyen csak a mesében van, és különben is, ezt csak a még mindig érzett szeretet mondatja velem. Majd elmúlik.

Addig is szenvedek, egyedül az üres, de mégis emlékekkel teli lakásban. Ha a macskával játszom, eszembe jut majd, hogyan szaladgáltak, a Rolcsi hogyan pörgette nevetve a padlón, ha a fogkrémre nézek, eszembe jut majd, hányszor mondtam, hogy ne kupakkal felfele tegye vissza a pohárba, ha a sütőt tisztítom, eszembe jut majd, egy-egy főzés után milyen disznóól maradt a konyhában, ami persze utólag egyáltalán nem bosszantónak tűnik, hanem az életemből kiszakadt résznek. 

Összetört a szívem, és a romok közül kiszökött a szerelem. A helyét a ragaszkodás és a hiányérzet vette át, mint valami légnemű anyag, ami a réseken át illan el apránként. De előtte még kitölti teret, és amikor már nem fér több, akkor kezd csak szivárogni. Még messze nincs teli minden, úgyhogy ennél csak napról napra rosszabb lesz, ezt már előre tudom.

Rossz hír, hogy erről ti is értesülni fogtok (előre is elnézést, ha kissé beszűkül a blogom).

Nem kívánok átmenni embed-blogba, de zenékkel sokkal jobban kifejezhetem a mostani lelkiállapotomat, mint ahogy azt szavakkal megtehetném. Igaz, olyan zene nincs, ami az egyik percben infantilis-totális idióta, a másik pillanatban pedig letargikus, de ha van, szóljatok. Ezúttal nem tudom a célszerzeményt beágyazni ide, ezért csak linkelek rá, de aki meghallgatja, az megint egy kicsivel közelebb kerül a szívem-lelkem megértéséhez. Csak olyanoknak, akik ismernek/szeretnek/aggódnak/kíváncsiak!

Addig is, röviden összefoglalnám, mi minden történt az elmúlt három napban. Kihasználom azt a rövid időt, amíg józanul tudok gondolkodni, és nem érzem kockázatát annak sem, hogy a téma boncolgatása miatt újra sírhatnékom támadna. Éppen ezért addig, amíg össze nem szedem magam, nem is tervezem, hogy kimerítőbb írást készítsek a párkapcsolatomról vagy annak végéről. Persze lehet, hogy 5 percen belül mást gondolok, és mégis írok valami ilyesmit — mostanában nem lehet túlságosan komolyan venni az elhatározásaimat. Szóval akkor röviden:

Szombat-vasárnap: anyáméknál levés, eljövetelkor a szokásos, oktalan lelkifurdalás-érzés.

Vasárnap este: gyanú fogása.

Vasárnap estébb: erkölcstelen módszerrel való bizonyoságszerzés. 

Vasárnap éjjel: erős szívdobogással egybekötött nem-alvás.

Hétfő reggel: témával előhozakodás, majd csúnya veszekedés, kulcs visszakérés és ami ilyenkor szokásos. Közben pedig elbizonytalanodás.

Hétfő délelőtt: erkölcstelen bizonyságszerzés ismételt alkalmazása, mielőtt még nem késő, ennek következtében pedig tudatban való megerősödés.

Hétfő egész nap: gombóccal a torokban (nem-)dolgozás, keserűség és gyász.

Hétfő este: gombóccal a torokban edzés, plusz imádkozás, hogy ne akkor törjön el a mécses.

Hétfő estébb: edzés által lehiggasztva munkába temetkezés. Mécses eltörése és lerészegedés elmaradása.

Hétfő éjjel: ismételt álmatlanság.

Kedd napközben: az elmúlt napok levélváltásai és telefonhívásai nyomán kialakult ambivalens érzések közötti hánykódás. Egyik oldalon: lelkifurdalás + hiányérzet + szeretet + összetört jövő + megszépült múlt + a másik kisírt hangjának folytonos felidézése + aggódás, másik oldalon: dac + büszkeség + megalázottság-érzés + szív helyett ész előtérbe kerülése + tárgyilagos és hideg levelek fogalmazása + önsajnálat. Reménykedés, hogy végül a másik oldal győz.

Kedd este: munkába temetkezés, meg nem szólaló telefon kémlelése, bármire rápillantva emlékek és hiányérzet együttesének felbukkanása.

Kedd éjjel: ájulásszerű alvás.

Szerda: változó hangulat. Idiotizmus és apátia...de ezt már írtam.

Most itt tartunk. Hogy miként tovább, még nem tudom, de meg sem jósolhatom. Innen nincs visszaút. Nem szabad, hogy visszaút legyen, mert akkor végleg megszűnök magam lenni, megszűnik az önálló akaratom, és a másik érzelmi rabszolgájává válok. Talán már most is az vagyok. Ebben majd segítségre lesz szükségem, csak legyen, aki a puszta jelenlétével nem engedi, hogy emésszem magam. Két és fél évet nem lesz könnyű feldolgozni.

Majd jelentkezem.

A legtöbb ember élete olyan, mint egy végeláthatatlan akadálypálya. Mint a gátfutás. Születéskor megkapod a magad kis útját, amin rendszertelen időközönként gátak, vermek, csapdák vannak, és végig kell futnod rajta, tetszik vagy sem. Van, hogy egy hosszabb szakaszon, csak futni kell, de nem kell ugrándozni, van, hogy már az első akadálynál elesel, mert rossz családba születsz, és van olyan is, hogy amikor egy gátat sikeresen átugrasz, még nem látod, hogy rögtön utána egy vizesárokba fogsz landolni. A pályák egy része párhuzamos egymással, mások keresztezik egymást, az akdályok pedig ide-oda kerülnek a közeli utakon. Van, hogy láthatatlan kezek megsokszorozzák az akadályokat, és van, hogy ugyanezek a kezek eltakarítanak az útból néhányat, így mire az ember odaér, át sem kell ugrania azokat, mert már nincs mit.

Én eddig elég jól futkároztam a magam pályáján. 12 éves koromig sima volt az út, utána viszont hegymenetbe fordult. A legnagyobb akadály mellett minden más eltörpült, de hiába ugráltam, a hegy árnyéka mindig ott lebegett felettem. Rájöttem, hogy nem kell felfutnom rá, mert meg is kerülhetem, így nagy nehezen — rövid időre — talpon tudtam maradni. De még körbe sem értem, máris egy újabb hegy tövében álltam, sőt, a másik oldalról is formálódni látszott egy gigantikus halom. Ekkor egy kicsit lassítottam, és közben sokszor azon gondolkodtam, hogy meg is állhatnék. Amíg körbe értem, nem egyszer merült fel bennem, hogy egy kés sokat változtatna a helyzeten — mindent —, és arra is gondoltam, hogy a liftnél gyorsabban is leérhetek a földszintre. De nem tettem. Megerősödtem. Futottam hát tovább. Jobbról saját homoszexualitásom hegye vetette rám árnyékát, balról a nagymamám hegyének irdatlan halma. Igyekeztem minél többet a kettő közötti szurdokban maradni, de egy erő balról mindig az emelkedőkre ragadott. Már nemcsak a saját pályámon futottam, ráadásul a saját akadályaim mellett egy másik emberéit is nekem kellett átugranom. Rengeteg verem, szakadék, sziklaomlás és kidőlt fa lassított és gátolt, és ha néha alkalmam volt áttérni a másik halomra, de mindig rémülten iszkoltam vissza a már ismert csapdákkal tarkított oldalra. Rájöttem, hogy mindkét hegyre nem kapaszkodhatok fel, ráadásul ha olyan környékre keveredtem, nem is láttam át a túlsó oldalra. Hát csak futottam, futottam. Egyre fásultabban, egyre fáradtabban, de hiába, a hegy mintha csak nőtt volna, és már mindent eltakart előlem. Már nem láttam, mi van mögötte, és bár tudtam, hogy egyszer újra sík terepre érek, tartottam tőle, hogy az a puszta számomra már túlságosan is puszta lesz.

Aztán egyszer váratlanul szurkolóm akadt. Először csak a pálya széléről biztatott, aztán csatlakozott hozzám, és együtt futottunk tovább, de még mindig ugyanazon a hegyen. Kezdetben úgy tűnt, hogy együtt akár a Himaláján is túljutunk, de aztán egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudok letérni a korábbi útról. Mintha a cipőm csakis annak a másik pályának a porát taposhatná, mintha láthatatlan kezek rángatnának vissza, akárhányszor megróbálok letérni. Eddig végig egymás kezét fogtuk, és ha igazán nagy akadályok álltak elénk, szorítottunk a fogáson, hogy együtt ugorhassunk egy nagyot. Később aztán lanyhult a szorítás, ujjaink elváltak egymástól, a társam egyre lemaradozott, végül egy elágazásnál letért egy másik útra. Hiába próbáltam marasztalni, hiába biztattam, hogy már mindjárt jön a lejtő, hiába kapkodtam a keze után. Potyogtak a könnyeim, de nem a menetszél miatt. Lassult a tempóm, és — jobb híján — csak a hegy megmászása volt a célom, de már nem akartam megállni. Ahhoz már elég erős voltam. Összeszorítottam a fogaimat, törölgettem a könnyeimet, majd egyszer csak azon kaptam magam, hogy újra sík terepen futok. Sík volt, de gátakkal teli. Ügyesen átugrottam mindet, és mentem tovább. Nem tudtam, hova futok, csak azt tudtam, hogy most már csak az én utam van, és senki máséra nem kell átkényszerülnöm. Most már én döntöm el az irányt is, maximum rosszul választok. Futás közben sokáig korábbi társam nyomát kerestem, hátha utolérem, mígnem aztán egy pillanatra hátrafordulva észrevettem, hogy a mögöttünk levő úton sem csak a mi nyomaink vannak.

Ekkor jobbra fordítottam a fejem, és azt láttam, a két nagy hegy egyike még mindig ott van mellettem, csak le kell térnem, és felhágnom rá. Nyomban elfordultam, és újra nekivágtam az emelkedőknek. Azonnal találtam egy másik embert, akivel azóta is együtt futunk. Közben sokszor fordult meg a fejemben, hogy bizony rengeteg pálya van még, jobbra is, balra is, amik talán könnyebb haladást engednek, de mégis maradtam ezen. Közben rájöttem, hogy most pont ellenkező irányba haladok, mint eddig. Azok az utak már nem vonzanak, a többi futóval sem kommunikálok már — túl messzire kerültünk egymástól. Ha néha találkozunk, akkor is csak azt meséljük el egymásnak, ki mekkora akadályt ugrott át mostanában, aztán búcsút intünk egymásnak. Nem hiányoznak. Maradok a saját utamon, a többin úgyis csak extra akadályok vannak. Futóruhát cseréltem, és egyre kevesebb időre veszem már csak vissza a kopott, régi mezt, ezt jobban szeretem. Mintha rám öntötték volna.

A hegyről aztán lejöttem, most a tövében haladok, szinte sík terepen. A szirtek azonban fölöttem magasodnak, egy rossz lépés, és a lavina maga alá temet. Mégis biztonságosabbnak érzem itt. Ez az én utam, amit mások csak akkor használhatnak, ha engedélyt adok rá, és csak addig, amíg az engedélyem érvényes. Ha megint mások akadályokat is gördítenek elém, ha a sors méterenként ás is egy vermet, akkor is átugrom mindet, maximum egy pillanatra megállok előttük, kifújom magam, hogy pihenten nagyobbat ugorhassak. Néha hirtelen irányt váltok, néha szívesen visszafutnék a könnyebbé vált terepre, de úgy tűnik, most már viszonylag biztonságos környéken haladhatok.

Gát persze van bőven, néha sűrűbben, néha ritkábban. Most például sűrűbben vannak, és éppen kezdek nagyon elfáradni. Már éppen megint egy másik hegyi ösvényre tértem volna, ahol sokkal tisztábbnak tűnt a terep, azonban észrevettem, hogy míg odaértem, valakik sebtében kiírták rá, hogy 'Lezárva!'. Pedig szélesebbnek is tűnt, és ezen több akadályt kerülhettem volna ki, mint a mostanin. Futok hát tovább az eddigi úton, és lesem, merre vannak elágazások. Ha pedig besokallok, vagy elfáradok, megtorpanok egy kicsit, és leguggolok a pálya közepén, hogy kibőgjem magam.

Most éppen a salakban ücsörgök, dühösen markolom a port és bőgök. Holnap viszont leporolom magam, feltápászkodom, és futok tovább, még ha egyelőre nem is tudom, merre.

Ma éjjel voltunk egy évesek a párommal. Tudom, ez normál körülmények között semmiség, de meleg körökben — ha jól tudom — mégiscsak ritkaság. Büszke is vagyok magunkra, de főleg magamra, hiszen aljasmocsokgané biszexuálisként eddig is kitartottam ugyanazon egy db ember mellett, és másra szinte rá sem néztem (azért meg nem vakultam persze). Sajnos az évfordulót külön kellett megélnünk, de majd bepótoljuk az ünneplést is. E neves esemény apropóján (valamint mert nincs kedvem dolgozni), elmesélem nektek a megismerkedésünk körülményeit.

Rolcsi előtt lánnyal jártam, akit szintén nagyon szerettem. Ezt már korábban is említettem. Sajnos ő nem úgy gondolta, hogy én vagyok élete értelme, ezért mondvacsinált okokra hivatkozva bejelentette, hogy szakítsunk. Engem a bejelentés szinte letaglózott, és mivel nem tartottam elfogadhatónak az indokokat (amik igazából nem is voltak), mindent elkövettem, hogy húzzam az időt, hátha közben észhez tér a lány. Ezzel persze csak azt értem el, hogy a saját szenvedéseimet nyújtottam meg fél évvel, merthogy kb. még eddig tartottuk a kapcsolatot. Aztán újabb fél év telt el, amikor is a Kossuth-téren sokadik napja tüntetve megtudtam a "kedvesem" barátnőjétől (nem direkt, hanem egy másik téma kapcsán), hogy amikor mi végleg szétmentünk, őkelmének már rég volt egy másik pasija. Fél év küszködés és fél év önsajnálattal egybekötött gyász után az agyam egy pillanat alatt kitisztult. A rózsaszín ködnek slutty, annyi. Mintha sosem lett volna. Persze a józanságom csak addig tartott, amíg az ominózus barátnő nagypapájának pálinkája ki nem fejtette a hatását. Iiigeeeen??? — felkiáltással szépen fogtam magam, hazamentem, rendbe hoztam magam, felöltöztem csinosba, és lementem egy buzibárba. Hogy mi ütött belém, azt utólag már én sem nagyon értem, hiszen nem akartam én ott konkrétan semmit. Ha akartam volna, korábban is lemehettem volna, hiszen már egy ideje egyedül éltem, és senkinek sem tartoztam beszámolni, hogy mikor hova megyek. Ja, hozzá kell tennem, hogy legutóbb még 18 évesen voltam az Angyalban (2x), de utána a meleg világot teljesen zárójelbe tettem.

Szóval nem akartam az Alibiben semmit, sem felszedni valakit, sem vigasztalást keresni, és akkori lelkiállapotomban a kíváncsiság sem hajthatott. Talán abban az esti pillanatban megundorodtam a női nemtől, de egyedül sem akartam otthon gubbasztani, nehogy mélyen sértett önérzetem még a végén valami meggondolatlan dologra vigyen rá. Szóval megérkezésemkor körülnéztem, hogy hova is kerültem, de még a dzsekimet sem adtam le a ruhatárban, mert eltökéltem, hogy másfél óra múlva megyek haza. Kértem magamnak egy kis szeszt, és levetettem magam az egyik ülőhelyre. A gondolataim nem is ott jártak, csak a magam baján elmélkedtem, és még csak a népeket sem néztem meg (leszámítva a nagyon nevetséges alakokat). Ahogy aztán a pia elkezdett hatni, én is ellazultam, már nem is siettem sehova, és a dzsekimet is leadtam a ruhatárban. Már nem akartam egy helyben ücsörögni, megnéztem a műsort, aztán leesett állal bámultam Desirét, és azon elmélkedtem, hogy ennek az embernek milyen szinten nincsen önkritikája. Ekkor lépett oda mellém, egy fiatal, jóképű, csinos srác, és megkérdezte, nincs-e kedvem normális zenére táncolni vele. Azt válaszoltam, hogy de, holott 1 : nem tudok táncolni, 2.: nem akartam senkitől semmit. Normál körülmények között ilyenkor amúgy is reszketek, és a torkomban dobog a szívem (még ha lányról is van szó), mert olyan kishitű, bátortalan kis hülye vagyok még mindig (holott akkor és azóta is sokan megnéznek sőt, be is próbálkoznak, ami pozitív visszajelzés lehetne). Talán a szesz miatt, de ezúttal a leglazábban vettem az egészet, minden mindegy volt. Ahogy közeledtünk a hajnal felé, már baromi álmos voltam (kicsit megfáradtam a piától), és simán leléphettem volna se szó, se beszéd, de valamiért mégis azt mondtam a srácnak, hogy jöjjön fel hozzám. Aludtunk egy jót, aztán mást is csináltunk, majd a legtermészetesebben tettem fel a kérdést, mintha évek óta járnánk, hogy akkor este jön-e. Jött...

...és azóta eltelt egy év. Eltelt? ELRÖPÜLT!