szakdolgozat bejegyzései

Megint eltelt egy hét, és én észre sem vettem, hogy közben nem írtam blogot. Azaz tegnap észrevettem, de hiába szándékoztam gyorsan egy bejegyzést megírni, ha az egészségi állapotom (és nem egészségügyi, mert az az országnak van...), és az elfoglaltságaim nem engedték. Plusz elveszett egy óra, és eleve hajnali 2-kor feküdtünk le aludni, szóval szinte már el is telt a fél nap, mire magamhoz tértem. De a fő ok mégiscsak a betegségem volt.

Hétfőn ugyanis elkezdett elhatalmasodni rajtam valami ocsmány szerkezetű kórság, ami egész héten keserítette az életemet. Kellett nekem mindig azt hangoztatni, milyen jó, hogy körülöttem már mindenki volt beteg a télen, csak én úsztam még meg...eddig. A torkom nem fájt, de olyan érzés volt, mintha fájna, lázam nem volt, de sajogtak az ízületeim, az orrom sem folyt, mégis elég szarul voltam. Reggelente még csak-csak, de ahogy az órák haladtak, egyre gyengébbnek, egyre erőtlenebbnek éreztem magam, így végül az edzések is sorra kimaradtak. Nem bírtam volna őket, úgy meg kár a bérletet pocsékolni. Érdekes módon a torok nem-fájás és az orr nem-folyás után elkezdtem köhögni, és kiderült, hogy a tüdőm sajgása mégsem a sok cigi meg a tüdőrák miatt volt, hanem az már a betegség részét képezte. Mint valami bevezető. Ezt a lappangó valamit kezdtem köhögéssel felszakítani (péntektől), majd csak ezután kezdett folyni az orrom, de a néhány órás törölgetés után már be is sűrűsödött. Szóval tök össze-vissza a lefolyása, de annyira nem bánom, mert ha már betegnek kellett lennem, legalább a legszarabb részek elmaradtak. Ha van értelme állandóan gyümölcsöt zabálni, akkor ez talán annak nevezhető (feltételezve az összefüggést). Szombat este jött a vörös szemes, tüsszögős rész, tegnap az éjszakázás utáni rossz közérzet (orrfolyással), de ma már jól vagyok, edzeni is megyek mindjárt. (A folytatást majd otthonról fogom megírni.)

Szerdán voltam az APEH-ban (azaz újabban: a NAV-ban), egy ellenőrzésen. 10 órára kellett mennem, és 10:21-kor már kint voltam az épületből. Elég komolytalan volt, és persze nem találtak semmit sem. Ennyi idő alatt nehéz is lett volna, meg aztán nem is egy vegetáló céget kellett volna kijelölni. Aztán elmentem a postára, pár csekket feladni. 32-en voltak előttem, amiből 30 hatvan fölötti nyugdíjas volt. De legalább nem mondhattam, hogy abban az időben tobzódnak mindenhol, ahol a dolgozó embernek dolga akad (és ebben semmi nyugdíjas-ellenes nem volt, ne tessék belelátni).

Még a betegségről annyit, hogy az agyam kiürülése, a netem elszállása, és az egészségi megrokkanás egyértelmű jelek voltak számomra arra vonatkozóan, hogy ez a szakdolgozat téma megint reménytelen ebben a félévben. Feladtam. Marad az ősz, de hogy ne legyen teljesen értelmetlen a befizetett pénz és a stressz, megcsinálok minden más elmaradt tárgyat. Ez 5 tárgyat és 3 feladatot jelent. A feladatokból 2 már meg is van, a harmadikat pedig még a héten letudom. Ha az is megvan, szusszanhatok kicsit, aztán komolyan veszem a szakdolgozatomat is. Ez annyit tesz, hogy hetente szeretnék haladni vele valamit. Vagy interjú, vagy olvasmány, vagy szépítgetés, idézgetés, a főszöveg írogatása, vagy valami, csak haladjak. Többször ezt a halogatást már luxus lenne eljátszani. A döntés pedig onnan jött, hogy beszéltem egy ott (az egyetemen) dolgozó csoporttársammal, aki biztosított róla, hogy 2015-ig fenntartások és korlátozások nélkül leállamvizsgázhatok. Ez kellőképpen megnyugtatott.

Szóval fontolva haladunk, aztán egyszer csak meglesz.

Jó, oké, összeomlottam, kész, esélytelen, buktam 5 évet meg 2 milliót. Nem fogom időre befejezni a szakdolgozatomat.

Ma megnéztem, mi a határidő, és sokkal közelebb van, mint azt gondoltam: április 11. Az már egy hónap sincs, és még kellene vagy 20 interjú, 30 oldalnyi értelmes, összefüggő, idézetekkel teli, szakirodalomra hivatkozós szakdoga szöveg, de az agyam üres. Kellene két nyomtatvány, amiket majd be kell köttetni, felvenni a konzulenssel a kapcsolatot (ha még ő az illetékes...), elolvasni pár ezer oldal szakszöveget, és sorolni sem tudom, plusz a két gyakorlati beszámoló, meg munka, edzés, élet.

Én nem tudok odaülni, és órákon keresztül csak erre koncentrálni. Ilyenkor szétesek, és fél óránként szünetet kell tartanom, hogy addig újra összeszedjem magam. Közben fáradok, elvesztem a fonalat, mindent kitalálok, szóval tiszta káosz az egész, és végül nem lesz belőle semmi. Anno, amikor nekifogtam, olyan jól elképzeltem, milyen pontok lesznek benne, hova mit fogok írni, de most, amikor neki kéne állni, és bepötyögni, amit kitaláltam, nem jut eszembe semmi. Csak ülök kétségbe esve, vergődök, önszidalmazok és sajnáltatom magam... és közben persze semmit sem haladok.

Olyanok sem jutnak eszembe, hogy mi minden ösztönözhet valakit-bárkit-akárkit a költözésre. Megpróbáltam utánaolvasni, de csak felesleges, ide nem tartozó dumákat találok nyomtatva is, meg a neten is. Persze tudok párat magamtól is, de a rizsa-tehetségem cserben hagyott, egy-egy mondattal meg kár lenne elpocsékolni oldalnyi lehetőségeket. Egyszerűen nem tudom, hol kezdjek neki a folytatásnak, mert 8 oldal már megvan, de mint a ma fellelt szakdolgozati követelményrendszerben rábukkantam, annak max. 3 oldalnak kellene lennie. Ez tovább pánikoltat, hiszen ami már készen van, az sem ér annyit. Hol kezdjem? Írjak vaktában egy csomó oldalt, aztán amíg a konzulensem olvasgatja, folytassam az interjúztatást, és a már kész szövegekbe szúrkodjam bele az idézeteket? Vagy előbb interjúztassak, és csak aztán álljak neki írni? De az meg rengeteg idő, a kész interjúkat letisztázni meg a másik rengeteg. Akkor nem marad a dolgozatra magára!

Szóval kivagyok nagyon. Magam alatt, kétségbe esve, reménytelenül, zaklatottan. De majd alszom egyet rá, felállok, és nekiállok megcsinálni, amit meg kell. Mindig ez van.

(Ráadásul elfelejtettem a megírt bejegyzést olvashatóvá tenni...)

Március elején foglalkozni azzal, hogy mi mindent kéne tenni az Úr 2011. évében  éppen két hónap csúszás a normálishoz képest. De ha máshogy nézzük a dolgot, akkor már január elején is elhatároztam, hogy végre — finomabban: egy év csúszással — befejezem az egyetemi tanulmányaimat, lehetőleg diplomával a kezemben, csak éppen mostanában annyira csúszok mindenemmel, hogy nem volt időm megírni.

Az elhatározás egyrészt onnan jött, hogy öt év kemény munkájának és kb. 2 millió forintnak értelmet kellene adni, hiszen mi értelme volt mindennek, ha ennyi idő elteltével semmivel sem érek többet a munkaerőpiacon, másrészt meg onnan, hogy ez a befejezetlen dolog sokkal jobban frusztrál bármi másnál, ami szintén befejezetlen. Ilyenből mostanában egyre több van. Van egy harmadik ok is: a bolognai rendszerre való átálláskor meghatároztak egy átmeneti időszakot, és aki ezen idő letelte után sem diplomázik/oklevelezik (van ilyen szó?) le, az bukta. Hogy mennyire bukta, azt nem tudom, de nem is akarom megtudni. Állítólag ez az utolsó évtől számított második év, de nálunk (szintén állítólag) az egyetem csak egy évet adott erre, nekem pedig ez most jár le. Ha valaki tájékozottabb nálam, kérem az információt tartsa magában, és ne üssön ki a kezemből egy ilyen erős ösztönzőt, nekem ugyanis szükségem van a rettegésre, hogy tényleg tutira, biztosan, visszavonhatatlanul és fenntartások nélkül a határidőre koncentrálhassak. Párszor összeomlok közben, talán egyszer el is bőgöm magam, szidom magam, hogy miért vagyok ennyire hülye, de azért remélhetőleg végül minden helyre kerül, és egy Urulu méretű szikla esik le a lelkemről. Hogy mi a határidő, azt mondjuk nem is tudom, de semmi akadálya, hogy megtudjam, ez már igazán nem nagy kunszt.

Idén (tavasszal) tehát végezni tervezek, és ehhez mindössze
- el kell küldenem egy tanárnak egy már egy éve megírt és már akkor is elküldött házi dolgozatot, hogy megkapjam rá azt a jegyet, amit már anno is megkaptam, csak valahogy nem tűnt fel a Neptunban
- meg kell írjak kétszerkét, azaz összesen kettő darab gyakorlati beszámolót, darabonként 15 oldal terjedelemben, amihez előtte persze darabonként 30 órát el is kellene töltenem a gyakorlati helyeken
- meg kell írjam a diplomamunkámat, ami minimum 40 oldal terjedelmű, és amiből eleddig csak 8-at sikerült bepötyögnöm, jó hír viszont, hogy ez még mindig nem szól semmiről, csak amolyan bevezetőféle. Hiszen ismertek... De megvan a tartalomjegyzék (a nyolc oldalhoz...), a lábjegyzetek helye, stb. stb. szóval több technikai kérdés is letudva.

Tehát a feladat adott, az idő kevés, a stressz nagy, és ezennel ismét a segítségeteket kell kérnem, ugyanis még csak 9 interjú van kész (pontosabban 8,5, mert az egyiknek elveszett a fele, de majd pótolom), amihez még készítenem kellene legalább még egyszer ennyit vagy valamivel többet. Az interjúkat msn-en keresztül készítem, személytelenül, anonim módon. Hivatkozásként becenév vagy fantázianév szerepel, az alanyoknak pedig az LMBT közösségből kell kikerülnie. A téma a költözési szokás/hajlandóság/szándék, vidékre vagy Budapestre, esetleg külföldre. Ennél fogva bárki jelentkezhet, mert bárki költözhetett már egyikről a másikra, a többi bárki meg akarhatna. De ha nem akar, az is jó, sőt. Még el kell olvasnom a már kész munkát, meg az elkészült interjúkat, és jövő hét közepétől, esténként már online is leszek, és várom a jelentkezőket, mint pók a legyet. Aki anno jelentkezett, de nem került sorra, azt kérem szépen, hogy jelentkezzen megint, aki pedig azóta olvas, és szívesen részt venne benne, annak már előre meg is köszönöm a részvételt.

Ezen kívül ha bárkinek ötlete, tippje, segítsége lenne azzal kapcsolatban, hogy a melegek (és a többiek) miért költöznek vidékről a fővárosba és/vagy külföldre, költöznek-e egyáltalán, mitől függ ez, stb.stb. olvasott valami könyvet ezekkel kapcsolatban vagy bármi, az igazán ne fogja vissza magát, mert bár a szakdoga felépítése fejben (és előzetes, írott tervben) megvan, minden ötlet jól jöhet.

Aki e-mailt akarna küldeni (ha lenne ilyen), az a qwert979 kukac freemail pont hu, aki pedig részt venne egy online interjúban, az a szakdoga979 kukac freemail pont hu címen teheti ezt meg. Az interjúkat szerdától, este 9 és 10 között készíteném, de egyéb (főleg hétvégi) időpontok is jók lehetnek. Ha online vagyok, akkor jó.

Köszönöm mindenkinek, aki segít!

Bár a szakdolgozatomból még egyetlen leütés sincs kész, és interjúból is még csak nyolc van, a megírás szándéka egyre erősebb bennem. Ezt a bejegyzést is az a tény ihlette, hogy a gondolataim egyre nagyobb arányban forognak e komoly feladat körül, egyre többet ízlelgetem a leírandó mondatokat, fejben építgetem a dolgozat struktúráját és témaköreit.

Így jutottam oda, hogy ugyebár nem pusztán a melegek (az LMBT közösség tagjai) költözési szokásait és legfőképp annak motivációit kutatnám, hanem egy nagy témakör keretében röviden felvázolnám a melegvilág infrastruktúráját is, amennyire tőlem telik. Mire a fő témát végigvezetem, már késő nekilátni a kutatómunkának, ezért most kérném a segítségeteket ebben (is).

Azt szeretném tudni, hogy az ország területén hol találhatók meleg szórakozóhelyek, kimondottan melegbarát kávézók, éttermek, ismerkedésre (és alkalmi szexre) használatos parkok, melegek által erőszeretettel látogatott nyilvános vécék, milyen melegeknek szóló kiadványok kaphatók és hasonlók. Nyilván én is tisztában vagyok egy csomóval, de úgy lenne érdekes, ha nem csak az én szavaimmal lennének leírva, hanem csapatmunkában hoznánk össze mindezt. Tudom, a megfelelő netes oldalakon is találok összefoglalót, de az még mindig nem ugyanaz.

Annyi lenne csak a kérésem, hogy akinek van kedve, írjon egyet-egyet a felsoroltak közül, és úgy írjon mellé 2-3 mondatot, mintha egy vadidegennek szeretné röviden ecsetelni az adott dologról alkotott véleményét, ismereteit.

Segítetek?

ui: ja, még két dolog. 1. kommentben gondoltam, nem e-mailben, 2. nem az érdekel, hogy ki hol volt (főleg nem a nyilvános vécés részre...), hanem, hogy miről tud.

Azt hiszem, az utóbbi 4-5 nap pihenése meghozta a gyümölcsét: ma olyan aktív voltam, hogy majdnem egész nap takarítottam, bár a végén még mindig semmivel sem lett jobb a komfortérzetem. Hiába a függöny- és ablakmosás, a három éve feleslegesen szem előtt levő dolgok eltevése, majd a felszabaduló helyek praktikus felhasználása, még rengeteg dolog van hátra, hogy igazán tisztának elfogadhatónak érezzem a lakást. Közben kettős szentségtörést követtem el: kidobtam egy feszületet és egy könyvet. Előbbi — kövezzetek meg érte, de — nekem semmit nem jelent, eltenni sem láttam értelmét. Ha nagyanyámra akarok emlékezni, ezer más tárgy segíthet ebben, semmi szükség nem volt erre a szocialista igényességű fadarabra. A könyveket már sokkal szentebbnek tartom, mint az anyagi értéket nem képviselő kegytárgyakat, és még azokat sem dobom ki, amik duplán megvannak vagy más kiadásban még egyszer. Ez azonban a "Dallas" című sorozat írásba foglalt példánya, ami — valljuk be — értékké nem tehető, el nem ajándékozható, kulturális értékkel sem bír, elolvasni pedig sosem fogom. A megjelentetése sem volt más, mint kinyomtatni egy kupac reklámújságot, repülnie kellett tehát.

De nem ezekről akartam írni.

Aktivitásom kihasználva készültem neki (mentálisan) a szakdolgozatom megírásának, így eljött az idő, hogy egyebek mellett az olvasóim segítségét kérjem.

Mélyinterjúkat kell készítenem, és ezekkel kell majd azokat a hipotéziseket alátámasztanom, amiket a dolgozat elején megfogalmazok, de az is előfordulhat, hogy végül egészen más eredmények jönnek ki. Ezekre az interjúkra keresnék alanyokat. Nem kell megijedni, semmi személyes nem fog megjelenni vagy harmadik fél birtokába jutni, és az intim részletekre sem vagyok kíváncsi. A téma főként a városi/vidéki meleg lét előnye-hátránya, költözési hajlandóság és a költözés/maradás okai, és persze minden egyéb, ami ezekkel kapcsolatos.

Ez egy tudományos munka (ha valaki esetleg nem lenne vele tisztában), amit végül társadalomtudós szakemberek fognak elolvasni. A diplomám megszerzésén kívül talán további haszna is lehet, ha valamelyik illetékes fantáziát lát az eredmények további firtatásában, bár ilyet azért nem merek remélni. A lényeg, hogy én elkészítsem, és más forrásokból szerzett tudással egészítsem ki.

Ha volna olyan, aki vállalkozik rá, attól csak annyit kérek, szánjon rám egy órát, és vegye fel msn-en a szakdoga979@freemail.hu címet, ahol kizárólag interjúztatás céljából fogok tartózkodni. Látjátok, még találkozót sem kell összeszervezni. Sőt, talán egy óra sem kell majd az egészhez. Persze aki esetleg ráérne egy személyes találkozásra is (és ismerem), azzal megpróbálhatjuk összehozni azt is, aztán kötetlenül folytathatjuk egy kávé vagy üdítő mellett.

Még pár dolgot kérnék:

- ha sikerül azonos időpillanatokban a gép előtt tartózkodni, és belekezdünk az interjúba, ne térjetek el közben a tárgytól, mert az nekem nagyságrendekkel megnöveli majd az utómunkálatok mennyiségét.

- interjú közben kerüljétek a smiley-k, tipikus rövidítések (h, am, szvsz, stb.) használatát, és úgy kezeljétek a dolgot, mintha nem én, hanem egy fontos munkát végző hivatalos személy kérdezgetne benneteket.

- emellett viszont hasznos volna az őszinteség, mivel abból keletkeznek valós adatok. Nem kérdezek semmi olyat, ami túlzottan a magánéletetekben vájkálna, semmi értelme tehát valótlanságokat állítani. Úgysem fog kiderülni, na de mi haszna van?

- és még valami: ha ismertek olyat, aki nem blogger, de kapható lenne ilyetén segítségre, kérlek továbbítsátok neki is a címemet, hogy felvehessük egymással a kapcsolatot. Legalább 30 interjúalanyra lenne szükségem.

Segítségeteket előre is köszönöm.

Avagy: mire rossz az állandó "majd holnap"-ozás?

Félévenként visszatérő téma nálam, hogy kritikus állapotok keletkeznek az egyetemi félévem zárása kapcsán, és emiatt kapkodok, pánikolok. Most is. Többszörösen sikerült felhalmoznom a szart, és ez már lavina jellegű, hiszen az előző félév(ek)ről is sikerült egy pár dolgot áthurcolnom mostanra, ami az aktuálisakkal együtt kezd agyonnyomni. Megérdemlem. Vagy nem?

Kezdődik ugye ott, hogy holnapra meg kellene írnom a szakdolgozatom egy fejezetét, mert az egyik gyakjegyes tárgyam beadandója az. Gondolom, senki sem lepődik meg azon, hogy ebből egyetlen leütés sincs kész, és holnapra nem is lesz, de még jövő hét szombatra sem. Külön csavar, hogy a nagy eszemmel egészen tegnapig meg voltam arról győződve, hogy az utolsó előadási nap (és ezzel együtt ennek a beadandónak a határideje is) 18-a. Az egy cseppet sem zavart, hogy az péntekre esik, tehát nem is lehetne, de hát ilyen felkészült vagyok...Aztán amikor ezt megtudtam, meghökkentem, majd megvontam a vállam: kész lesz, amikor kész lesz. Ez viszont tegnap volt, és ha akkor laza is voltam, mára sokkal inkább frusztrál a tudat.

Folytatódik aztán ott, hogy egy másik tárgyból a szakdolgozatomban használt módszertant kellene feszegetnem, ami — meglepő módon — szintén nincsen kész. Hetek, sőt hónapok óta mondogatom magamnak, hogy össze kéne már írni azokat az interjúkérdéseket, de még mindig nem jutottam odáig. Pedig vagy 30 emberrel le is kellene kérdeznem őket, hogy legyen miből diplomamunkát írni, de még addig sem jutottam el, hogy nagyjából összeszedjem őket. Nem volna nagy feladat, csak neki kellene ülni, aztán a gyakjegy megszerzéséhez egy kicsit boncolgatni a hogyanokat meg a miérteket, de ez sem lesz a jövő hétre kész.

Merthogy tavaly nem vizsgáztam le egy harmadik tárgyból. Írásbelire készültem akkor (mert mindenkinek az volt), de az utolsó pillanatban a tanár kitalálta, hogy szóbeliztet, én pedig azt nem vállaltam be. Most a tárgyat áthurcibáltam a 9. félévre — pedig ha ez nem lenne, nem is volna vizsgám egy darab sem, — azt is jövő hét csütörtökön terveztem letenni. Aztán rájöttem, hogy ez mégsem jó ötlet, mert kevés az idő felkészülni (érted, fél év kevés volt...), de amikor át akartam tenni egy későbbi időpontra, kiguvadt szemmel vettem tudomásul, hogy minden más időpont betelt. Nincs tehát apelláta, csütörtökön irány a vágóhíd.

Mivel azonban ezt az okosságot kell tanulnom, nem tudom csinálni azt a két másikat, majd csak utána, de akkor azok már esetleg későn kerülnének sorra, és vihetem át őket az utolsó félévemre, ami azért annyira nem volna jó.

De ha ezt mindet le is tudnám időben, akkor még szólnom kell odabe', hogy 3, hajdan felvett, de nem teljesített gyakorlati jegyes tárgyamat hirdessék meg újra (hogy az uccsó félévben szívhassak velük), kellene írnom tizenöt oldalnyi beszámolót egy nem teljesített gyakorlatról, egy öt oldalasat egy teljesítettről, majd neki kellene állnom a szakdogának. Könyvtárazás, jegyzetelés, interjúzás önként jelentkező melegekkel, fogalmazás, stb.

Közben persze azt a bizonyos netes játékot is szerkesztgetnem kellene, a munkámat végezni, jelentkezőket felhívni, találkozókat megbeszélni velük, honlapot átszerkeszteni, stb. Azt sem tudom már, mi mindent kellene csinálni, de eddig nem éreztem azt, hogy sok lenne. Most viszont nagyon. Kezdődik az idegösszeomlás.

Tudom, én tehetek róla. "Majd holnap", "majd a hétvégén", "majd este", stb. Ebből ez következik. Igen, lusta vagyok, de hogyne lennék lusta, amikor állandóan fáradtnak érzem magam? Ha ezt a sok dolgot mind időben csinálnám, egyszerűen semmi másra nem maradna időm. Sem elmenni egy moziba, sem a Ricsire, sem a macskámra, semmire. Ha meg mégis volna egy kis időm haladni a dolgaimmal, akkor meg a fejem fáj, rosszul vagyok a fáradtságtól, főzni kell, vagy tudomisén. Hibás vagyok, de nem annyira,  — hacsak nem abban, hogy túl sokat vállaltam.

Most abban reménykedem, hogy az ünnepek alatt-között nagy mennyiséget tudok ezekből letörleszteni, aztán májustól meg totál felszabadulok, és sokkal több szabadidőm lesz. Csak jöjjön már az a május...

...járok egyetemügyileg, és meg kell mondjam, rohadtul elegem van az egészből. Pedig hol van még  a vizsgaidőszak (meg a vége)?

Egyszer már említettem, hogy a — messze nem, de azért majdnem — pedáns általános- és középiskolai szorgalmamat az egyetem olyan szinten rántotta a porba, hogy azt öröm volt nézni. Nem kell hétről-hétre készülni, nincs házifeladat, elég csak az előre ismert időszakban kezdődő vizsgákra tanulni, azt' jól van. Ilyenformán a stressz sem folyamatos, cserébe viszont egy rövid időszakra koncentrálódik nagy mennyiségű idegeskedés. Megtehetném, hogy már hónapokra előre nekilátok készülni, de akkor végképp nem élnék, és semmi szórakozásom nem lenne, ezért engedményeket teszek magamnak, és halogatom a tanulás megkezdését.

Míg a legelső félévben még a szorgalmi időszakban nekiláttam tanulni (jóval a vizsgák előtt), aztán pedig a további félévekben is legalább egy hónappal korábban — legalábbis — olvasni kezdtem a tudnivalókat, addig most már szinte csak az adott vizsga előtti napon veszem a fáradságot, hogy megpróbáljak az agyamba tuszkolni némi tudást. Ez általában nem megy, utána pedig úgy rettegek, mintha kivégzésre mennék, és persze mindig tökig lehordom magam, amiért már megint akkora fasz voltam. Ráadásul az egymást követő félévekben egyre kevesebb szóbeli és írásbeli megmérettetés volt, mert a gyakorlati jegyekre tevődött át a hangsúly, ami mostanra azt eredményezte, hogy gyakorlatilag az egész vizsgaidőszak egyetlen írásbeliből áll majd (eddig), mert minden más jegyet már vagy megkaptunk vagy a beadandókra kapjuk meg őket. Ilyen értelemben hatványozottan lustultam el, hiszen még azt a keveset is képtelen vagyok teljesíteni. Mi lenne, ha még mindig lennének szigorlataim? 

Az eddigi 7 félévben minden alkalommal megcsúsztam az idővel, ezt elismerem. Mind a 7 félévben hót idegbeteg voltam, és mind a 7 félévben megígértem magamnak, hogy a következőben aztán tényleg nagyon odafigyelek, és becsszó minden beadandót jóval a határidő előtt elkészítek. Hát persze...

Most ott tartunk, hogy egy 10-12 oldalas dolgozatot és egy 3-4 oldalas másikat kéne készítenem, és postára adnom e hét péntekig, különben 'A' esetben 20-24 oldalra bővül a követelmény (avagy nem kapok aláírást és nem vizsgázhatok), 'B' esetben pedig nem tudom, mik lesznek a következmények, de biztosan kedvezőtlenek. Jól olvastátok, nem 'lennének', hanem 'lesznek', ugyanis a két dolgozatból eddig egyetlen leütést sem készítettem el, holott már szerda van. Tragikus állapotok uralkodnak a házam táján. Én tényleg hetek óta hajtogatom magamban, hogy igen, mindjárt nekilátok, napok óta hivatkozok minden elfoglaltság esetén arra, hogy nekem márpedig házidolgoznom kell, mégsem voltam képes nekilátni.

Az utóbbi pár hét pedig egy szempillantás alatt elsuhant, szinte észre sem vettem. Eddig úgy tűnt, temérdek időm van még a feladatra, most meg azon kapom magam, hogy agyamban vészcsengők és szirénák vijjognak, a lelki szemem előtt pedig vörös villódzások és neonfényű táblák figyelmeztetnek a közelgő tragédiára, és egyben önnön faszságomra is. De hiába. Ordítok én, hogy "Tudom, tudom!", és a szándék is megvan hozzá, de amikor ez a szándék megvan, éppen nem tehetem meg, hogy beadandót gyártsak (mert mondjuk a pénzgyártás foglal le), amikor meg időm volna, energiám nincs hozzá. Tegnap pölö sehova sem mentem munka után, hanem rohantam haza, hogy most akkor nekilátok, és tök jó lesz, de amikor hazaértem, olyan fáradtság vett rajtam erőt, hogy még az előkészületekre is alig volt energiám. Igaz, előtte való napokon saját gyártmányú görögsalátát ettem többször is, amiben pedig hagyma van, ami pedig emésztési problémákat is okoz nálam, ami pedig felfúvódással és émelygős hányingerrel jár együtt, ezt elviselni pedig jócskán leszív. Másrészt ugye már másfél hete nem pihentem rendesen, úgy is kelek föl minden nap, mint akit az éjjel vagy kétszer egymás után lemészároltak.

Szóval izgalmas lesz a dolog. Ma edzés, ergo fáradtság és kevés idő, szóval egy leütéssel sem leszek közelebb. Holnap nem lesz bejegyzés, tehát a munkaidőm egy részét nyugodtan pocsékolhatom holmi egyetemi hívságokra, aztán esetleg estére is marad egy kis időm, hogy haladjak. Ez ugyan kevés lesz, de még a péntek is rendelkezésemre áll, 14:30 után már úgyis csak túlórázni vagyok bent. Ha 17:30-ig elkészülök, még fel is tudom adni, ha nem, marad a kedd és a bocsánatkérő/szabadkozó levél. Jujj, de izgalmas dolog ez!

Ennél már csak egy izgalmasabb dolog lesz: a szakdolgozat leadási határideje. Vajon majd azt is az utolsó napig halogatom? Csak nem...

Eredetileg Csimborasszót akartam írni, de miközben a bejegyzésen agyaltam, rájöttem, hogy annyira azért nem volt értelmetlen tegnap suliba menni. Mert az ember egy csomó értelmetlen dolgot csinál, bár mentségére váljék, hogy sokszor csak utólag derül ki, ha valami teljesen felesleges volt. Igazából ha a világból minden értelmetlenséget kivonnánk, nem sok maradna belőle, de ne legyünk ennyire szigorúak, egy kicsit mindennek van értelme. 

Nézzünk egy példát: amikor kicsi voltam, és a szüleim elvittek magukkal pecázni a Duna-partra, természetesen baromira unatkoztam. 6-7 éves voltam, és ők nyilván inkább a halfogásra koncentráltak, nem pedig arra, hogy engem is megtanítsanak e tevékenység csínjaira. Jellemzően két világmegváltó tervet próbáltam meg megvalósítani: 1. nagyobb medret ásni a Dunának, 2. betemetni a Dunát. Egyszerre persze csak az egyik volt napirenden, egyik héten az ásás, másik héten a temetés. Nyilvánvalóan egyikre sem volt semmi esélyem, de azért képes voltam több órán keresztül kitartóan gürcölni. Egy szimpla bot segítségével képes voltam majdnem egy négyzetdeciméternyi mederbővítésre is, fél nap alatt! Komoly eredmény. Ásni egyébként könnyebb volt, mint temetni, mert a temetéshez könnyen mozdítható anyagok kellettek, de a botokat elvitte a víz, a part földjét kitúrni fárasztó volt, kavicsot meg csak a part egy másik pontjáról hordhattam, az meg ugye nullszaldós végeredményt jelentett (ami ennek ellenére sokszor nem zavart). Tehát ez egy totálisan értelmetlen cselekmény volt, a Duna most is változatlan mederben folyik tovább. Vagy: mégsem volt teljesen értelmetlen, hiszen így elfoglaltam magam, nem piszkáltam a szüleimet, nekik így több idegsejtjük maradt, és tovább élnek. 

Tegnap felkeltem szépen reggel 6-kor, hogy a 7:35-ös miskolci intercityt elérjem. Amikor a telefonom ébresztett, azt sem tudtam, mi van, utána meg olyan jó volt a páromat átölelni, hogy ki sem akartam kelni az ágyból. Úgy maradtam volna még. De kötelességtudó emberként összekészülődtem, és útnak indultam. Mivel a 30-as busz az orrom előtt ment el, maradt a metrózás, amit ilyenkor nem szeretek. A pályaudvarra időben odaértem, vettem magamnak inni, aztán megkerestem a helyem a vonaton. Rossz előjel volt, hogy fülkés vagonba szólt a jegyem. Azt nem szeretm, mert túl intim, kényelmetlen, és az ember potenciálisan idegesítő utastársakat kap. A fülemet bedugtam, és olvasni kezdtem, de alig indultunk el, egy cigány pasi szállt be közénk. Ezzel semmi probléma nem lett volna, ha nem üvölteti úgy a zenéjét (szintén mp3), hogy zeng tőle a fülke, és ha a komájával nem a dohányzásra NEM kijelölt helyen gyújt rá. Egy idős nő is velünk utazott, aki nehezen viselte a füstöt, de amikor kiszólt nekik, hogy nem itt kéne dohányozni, a válasz természetesen a "Kapd be a faszt!" volt. Már nem is mondok semmit...

Két és fél óra utazás és 3510 Ft árán felértem az egyetemhez, bár egy negyed órát késve. Ha eggyel korábbi vonattal megyek, nem kések, de akkor egy órával hamarabb is kellett volna kelnem. Ezt nem vállaltam be. Fogalmam sincs, milyen előadás volt éppen. Nem is szokott érdekelni, mert viszek egy spirálfüzetet, jegyzetelek, azt' megtanulom, amit kell. A szakdolgozattal kapcsolatos információkról volt szó, de mivel az még egy év, addig úgyis elfelejtem az egészet. AZt hittem, ez csak amolyan beszélgetés a tényleges tananyag előtt, de egy óra múlva kiderült, hogy nem, ez volt az anyag. Az előadás hivatalos vége előtt egy órával szépen felálltunk, hogy akkor most viszonlátásra, mehetünk haza, a délutáni előadás elmarad. Ezért mentem le?! Ezért keltem föl, ezért utaztam ennyit, ezért költöttem el egy halom pénzt? Ezért.

Visszafelé szerencsére kocsival hoztak, de az autóban mindahányan azon indignálódtunk, hogy ez az egész mennyire mihaszna volt. Pipa is voltam cefetül, de végül azzal vígasztalódtam, hogy így legalább van időm dolgozni itthon, sőt, még aludtam is egy keveset. Meg aztán volt katalógus, amit aláírva a tanárnő előtt egy kis plusszal indulok vizsgázni.

Nem Csimborasszó, cak Kékestető, de azért értelmetlen volt.