szegénység bejegyzései

Ez a nagy kérdés, pontosabban az annyira nem érdekel, hogy valaki meddig tudja belőle kihúzni, sokkal inkább az, hogy én meddig bírom.

A helyzet ugyanis az, hogy ennyi jelenleg az összvagyonom, és ha úgy vesszük, ez már második napja van így (a tegnapi vacsora óta). Érdekes szituáció, és meglepő módon egyáltalán nem terhel meg annyira a tudat, mint kéne, de ezt betudom a 979-féle lassú felfogásnak és annak, hogy egészen eddig amire költeni akartam, arra volt, ergo most következhet be az első pillanat, amikor valamit (gyakorlatilag bármit) vissza kell majd tennem a bolt polcára.

Hogy fordulhatott ez elő? Ahogy a párom mondta nemrég: a túlzott optimizmus (mondhatni naivitás) vezetett ide, mivel egész hónapban azt hajtogattam, hogy majd ma/holnap úgyis fizetnek az ügyfelek, de nem. Én viszont végig úgy költöttem, mint máskor, hiszen ugye holnap úgyis fizetnek. Pénteken, Lost születésnapján még fogyasztottam, szombaton még vendégül láttuk őket Norbival (elvégre hétfőn úgyis fizetnek az ügyfelek), hétfőn már radikálisan visszafogtam a költést, kedden ebédre vettem két zsömlét, egy olcsó pulykafelvágottat, sajtkrémet és egy mikrojoghurtot, vacsorára egy csomag tésztát, túrót és egy kis dobozos tejfölt, amit bevacsoráltunk Ricsivel, aztán most itt tartok.

Félreértés ne essék, nem sajnáltatásból írom mindezt, és muníciót sem akarok szolgáltatni vele azon kedves olvasóimnak, akik erre rögtön késztetést éreznek, hogy  egy majdani vitában érvelés helyett azzal támadhassanak, milyen szarul vezetem a cégemet, pusztán rögzíteni szeretném a tényt, hogy a 2010. novemberének végére olyan anyagi helyzetben kötöttem ki (önhibámon kívül?), amire úgy 11-12 éve nem volt példa. Igaz, akkor 20 ezer forintot kerestem, így nem volt nehéz minden hónap végén számolgatni (pontosabban kurva nehéz volt). Talán ez most arra szolgál, hogy tiszteletteljesebben viseltessek a hajléktalanok iránt, talán arra, hogy kicsit jobban átérezzem azok helyzetét, akiknek pár forintot kell beosztani egész hónapra, talán pedig arra, hogy a Sors kifürkéssze, megérdemlem-e a majdani gazdagságot, egy prosperáló cég elégedett főnökeként való tulajdonlását. Sőt, az is lehet, a szervrendszereim tesztje mindez: mennyire bírom gyomorral, agyilag és pszichésen a tudatot, hogy miközben 210 forintot kell beosztanom X időre, addig kétmillió forinttal tartoznak nekem? A pénzforgalmi és számviteli személet közti különbség gyakorlatban történő megtapasztalása... Köszi, de nem kértem volna.

De hogy a fő kérdésre is válaszoljak: meglátjuk. A tegnap ebédre vett kenőcs és felvágott mellé elég ma 2-3 zsömlét venni, ami kijön 60 forintból (ha a pékhez megyek, 50-ből is), vacsorára pedig majd túrok a szekrényben valamit. Olajam és krumplim van, szóval egy sültkrumplis vacsora belefér, de van 4 kiló örökség-tésztám, és még vagy 6 készétel konzervem. Ha már zsömlére sem telik, megfőzöm őket este, és majd abból ebédelek másnap is. A kaja tehát megoldva. Cigim még van 2 napra, de az egyébként sem annyira fontos (mondom ezt függőként), viszont mosóporom már csak egy mosásra futja (mellesleg megjegyezném, hogy ez még a 4,5 évvel ezelőtt meghalt nagyanyám készletének utolsó mosásnyi adagja...), és a macskának is csak csütörtök estig van mit enni. Ezek komolyabb problémák, mint az, hogy miből egyek. Majd jelzem, mi a helyzet éppen.

(Na jó, annyi csalás van a dologban, hogy a bankkártyámon még van annyi pénz, amit felvenni már nem tudok, de macskakaját még fizethetek belőle kártyával, és most kivételesen a Ricsi adott nekem kölcsön 2 ezret (ennyit kértem), biztonsági tartalékként, ehhez azonban a játék kedvéért nem szeretnék hozzányúlni).

Lehet, hogy nem hiszitek el, de miközben mindezt írom, vigyorgok. Ez most vagy azt jelenti, hogy teljesen hülye vagyok vagy azt, hogy a biztonsági tartalékok és a kintlevőségeink bármikor várható érkezése miatt még sincs esélyem átérezni azt a reménytelenséget, amit egy valóban nyomorgó ember érezhet nap mint nap. Vagy az majd a következő lépés lesz? (Nem is...)

UPDATE: tegnap, miután megírtam ezt a délelőtti bejegyzést, kisvártatva eljött az ebédidő. Mit lehet ilyenkor tenni? Kimentem kaját venni, de nem a sarki CBA-ba mentem, mert az drága, hanem 20 méterrel odébb, és beszereztem két zsömlét, 30 forintért. Ezzel 180 Ft-ra csökkent a vagyonom. Azt ebédeltem, amit előzetesen is leírtam. A reggeli kimaradt, és mivel az egyik kolléganőm minden nap hoz nekem egy korpás vagy rozsos kiflit, amit csak a hét végén szoktam neki kifizetni, volt egy potya kiflim is, hitelbe. Azt uzsonna gyanánt nyeltem le, hogy ne menjek üres gyomorral edzeni. Este az Újpest-Központban levő Match volt az célpont, és itt is a zsömlét igyekeztem felkutatni. Az azonban már nem volt (hogy is gondolhattam, este 8 után?), ezért kénytelen voltam valami más után nézni. A választásom egy kereken 100 forintos cipóra esett, ami 3 napi ebédem árával lett volna azonos, ha lett volna még tartalék felvágottam odabe', de ár-érték arányban semmi olcsóbbat nem találtam. A pénztárnál kiderült, hogy az a 100 forint sokkal inkább 110, és csak azért nem tettem ezt szóvá, mert egy csomóan álltak mögöttem. Azért eszembe jutott, hogy ha valóban nem lett volna nálam több pénz, ahogy sokakkal előfordulhat ilyen, akkor mennyire kellemetlenül éreztem volna magam. Milyen lehet basszus, az utolsó összekuporgatott forintocskákkal azért égni a pénztárnál, mert bár te mindent kiszámoltál vásárlás közben (többször is összeadva a tételeket, hogy biztosan elég-e a pénz), egyszerűen rosszul vannak kiírva az árak? Otthon aztán előkapartam egy sólet konzervet, megmelegítettem, és jól bevacsoráltam belőle. Sőt, desszert gyanánt még egy korty, hétvégéről maradt kólát is utána gurítottam.

Ma viszont véget ért a játék, mivel — hó eleje lévén — elkezdtek csordogálni a novemberi könyvelési díjak, így én is kaptam fizetést. Most egy időre elhárult a veszély, de érzem, hogy ez a hónap sem lesz sokkal könnyebb, mivel a karácsony sokak számára előbbre való, mint a megrendelt szolgáltatás kifizetése. Ezt próbálnák csak meg egy fodrásznál...

Megy az ügyintézés ezerrel. Ismerjük a magyar bürokrácia útvesztőt (vagy ha nem, akkor szerencsénk van), az idő meg csak telik, és én nem szeretnék valami jogvesztő hatályt túllépni, szóval igyekszem mindent elintézni, amennyire a kicsiny kis időmből telik.

A mai program a temetési segély elintézése volt (többek között). A temetkezési vállalkozó mondta, hogy próbáljam meg az újpesti önkormányzatnál, mert 15-30 ezer forint között kaphatok, és kár lenne ott hagyni. Igaza van. Annyi adót fizetek be állandóan, és annyira kevéssé veszem igénybe az állami transzfereket, hogy nem érzem magam pofátlannak, amiért ilyen módon próbálok egy kicsit visszacsippenteni magamnak. Különben meg ez is adóra megy majd, feltéve, hogy egyáltalán látok belőle valamit.

Lemásoltam tehát a temetési számlákat, kértem idebent egy tavalyi kereseti kimutatást, aztán elslattyogtam az újpesti önkormányzat épületébe. Mivel fogalmam sem volt, pontosan hova kell fordulnom, a biztonsági őrtől kértem eligazítást, aki elmondta, hogy egy másik épületbe kell mennem, ott van a szociális osztály. Oké, elindultam arra, és némi szerencsétlenkedés után meg is találtam az objektumot. Már az is érdekes volt, hogy a főbejárat előtt olyan sokan álldogáltak, dohányozgattak, de amikor beléptem, akkor taglózott le igazán a látvány: egy nem túl nagy helyiségben csak úgy hömpölyögtek az emberek és az emberi roncsok. Belül rögtön egy segéderő fogadott, meg egy asztal, rajta temérdek nyomtatvánnyal. Rövid intermezzo után végre tőlem is megkérdezték, mit akarok, mire elmondtam. Kaptam egy nyomtatványt, töltsem ki, aztán jöjjek vissza. A papíron nem túl bonyolult kérdések fogadtak, amikre megválaszoltam, és mivel minden szükséges papír nálam volt, kértem egy sorszámot is. Volt persze egy kis probléma, mivel én tavalyi kereseti kimutatást kértem, nekik meg az idén januári nettó jövedelmem kellett, de egy röpke telefonhívás után ezt is letudtam.

A sorszámmal elvonultam a balfenékre, mivel a kijelzők alapján úgy gondoltam, ott kerül majd rám a sor. Itt is számtalan ember ücsörgött, öregek, vakok, hajléktalanok, cigányok, szemmel láthatóan szegény emberek, de volt vagy 30 belőlük. Kicsit kényelmetlenül is éreztem magam köztük, merthogy ugye mit keresek én ott, de azért nem távoztam önként. Haladtak a számok, cserélődtek az emberek, aztán egy kis kavarodás után sorra kerültem én is. A pult mögötti néninél előadtam a gondom, átadtam neki a papírokat, ő elkérte a számlák másolatait, aztán az eredeti példányokat is. Írták a nyomtatványon, hogy mindenből eredeti kell, de a másolatot is elfogadják, ha bemutatom az eredetieket, ezért egy kicsit meglepődtem, amikor azt mondta, hogy akkor ezeket ő most elveszi. Mondom nekem azok még kellenek, mert a hagyatéki ügyintézés is folyamatban van. Két hét után küldik vissza, nekem az meg nem jó. Szóval ott hagytam csapot-papot azzal, hogy majd visszamegyek, ha kiderült, a hagyatékihoz az eredeti számlák kellenek vagy a másolatok. Valahogy éreztem, hogy nem fog elsőre sikerülni, elvégre az ilyen ügyeknél mi sikerül elsőre?

Azért amikor kijöttem, továbbra is rajtam maradt ez a furcsa érzés. Valahogy átragadt rám egy kicsi abból a nyomorból. Ecsetelhetném az egyes kérelmezőket, a kinézetüket, az elhangzottakat, leírhatnám a 15 évesnél nem idősebb, bávatag arcú, piercinges cigánylányt meg az anyját, akik ismételten valami kis gyereknevelési pluszért folyamodtak a hivatalhoz, vagy a krónikus gyereket nevelő anyukát, aki azt akarta kijárni, hogy egy segédeszközért ne 100, hanem csak 20 ezer forintot kelljen fizetnie, de nem akarok belemenni a témába. Nem véletlenül nem a szociális szakirányt választottam a suliban, és most is megerősödtem abbéli hitemben, hogy jól döntöttem. Én ezt nem bírnám, sem így, személytelenül, sem máshogy. íés ez a temérdek ember...hihetetlen. A kisasszonyok viszont egészen jól kezelték ezeket az embereket, még nekem is jutott  mosoly és tisztességes hangnem. Le a kalappal előttük.

Szóval egyelőre árnyékra vetődtem, viszont ösztönözve éreztem magam, hogy akkor rögtön felhívjam a másik önkormányzat másik ügyintézőjét, akihez majd hétfőn megyek, reggel 8-ra. Sose lesz ennek vége...