szemét bejegyzései

Lomtalanítás II.

2009. márc. 24.2009. márc. 24. 15:36 - írta: 979
Kategóriák: mindennapok
Címkék: lakás, lomtalanítás, szemét

A mostanában fordulatokban bővelkedő, viszont rendkívül fáradságos mindennapjaimat megszakítva ezúttal egy olyan epizódot emelnék a figyelem középpontjába, ami nem minden előzmény nélküli. Bár a címéből ez is következhetne, ezúttal sem politikáról sem szakításról nincs szó, pedig egy hozzám hasonlóan ötletes és frappáns bloggernek ez annyira adná magát... (majd ha egyszer "Bloggyakorlatok" címmel sorozatot írok, leírom, miként lehet ugyanazzal a címmel számtalan gondolatmenetet végigvezetni). Mint látszik az látszik, szerénységről sincs szó. A cím ezúttal pontosan azt takarja, amiről szó lesz.

Szóval nem minden előzmény nélküli a dolog, mivel kb. egy évvel ezelőtt szintén lomtalanítás volt a környékünkön, én pedig már kicsivel utána várni kezdtem a következőt, mert már akkor bántam, hogy bizonyos dolgoktól nem szabadultam meg időben.

Sokan mondják, hogy halál/szakítás után az érzelmi regenerálódás nagyon nehéz addig, amíg a elvesztett személy holmijai folyamatosan szem előtt vannak, körülvesznek minket (kivéve, ha mi vagyunk a halottak). Erről is írtam, méghozzá itt. A Rolanddal való szakítás tekintetében könnyű dolgom van/volt, mivel az ő cuccait összeszedtem és visszaadtam (bár a saját tulajdonú, de közös emlékeket idéző holmik is szaggathatják azokat a sebeket), ráadásul — tanulva a korábbi szakításomból — nem az 'addig kesergünk, amíg el nem múlik' taktikát, hanem az ' előre nézzünk, ne vissza' taktikát alkalmazom. Ilyen értelemben Roland emlegetése a lomtalanítással egy témában alaptalan is, nem úgy, mint néhai nagymamám, aki viszont lényeges ezen tekintetben.

Mint tudjuk, a lakás korábban az övé volt, tőle örököltem meg (azaz rajta és apámon keresztül a még élő édesanyámtól, de ez most mindegy). Állítása szerint ő az utóbbi 30 évben nekem tartotta rendben, és nekem vigyázott a berendezésre is. Sőt, még a kontár szakemberek felbérelése is az én érdekemből történt (meg az én kontómra, a tudtomon kívül) akármennyire is tiltakoztam az ilyen megrendelések ellen. Tehát nagyanyám még simán élt, amikor a lakás — ezen logikát követve — már az enyém volt, én hálátlan meg még most sem vagyok képes az otthonomnak érezni. De hogyan is tehetném, amíg nincs MINDEN pontosan úgy, ahogy azt én, ösztönből, ízlésből vagy akármiből szeretném? Amíg a szekrények egy részét az ő holmijai töltik fel, amíg a különféle csipke, filc és hímzés alapú alátétek olyan üveg, kerámia és egyéb alapanyagú dísztárgyak alatt pompáznak, amiket ő vett, mert neki tetszettek, addig az a lakás nem az otthonom. Nem otthonom addig, amíg nem olyanok például a fali dekorációk, amilyeneket én látni szeretnék, és nem otthonom, amíg a lakásban nem kényemre tevékenykedem, hanem "na ha ezt most látná!" kezdetű gondolattól befolyásoltan. Ha egy nagyanyám által őrizgetett és túlzó módon ápolt valamivel én úgy bánok, ahogy egy engem szolgáló tárggyal bánni lehet, és ez rossz érzéssel tölt el, akkor nem vagyok szabad a saját otthonomban.


Éppen ezért vártam nagyon az idei lomtalanítást. Végérvényesen, visszafordíthatatlanul és minden kompromisszumot nélkülözve lelkileg is birtokba venni a saját lakásomat, ez volt a cél. Nincs apelláta, hogy a ruhákat miért nem viszem segélyegyletbe, hogy ez vagy az milyen antik, hogy az meg amaz milyen jó lesz még. Nem, már 3 évem volt, hogy a ruhákat eljuttassam a rászorulókhoz, de nem tettem, és ha további évekig tartogatom őket, akkor sem leszek beljebb. Az antikvitás sem érdekel, mert úgysem fogok székekkel az utcán flangálni, hogy eladjam őket, és a szocreál üveghalakon sem fogok soha 'nyerészkedni', mert én egyszerűen nem vagyok ilyen. És nem, nem lesz jó a 30 éves olajsütő, mert egyébként sem szeretem az olajsütőben készült dolgokat, és nem, nem lesz szükség a hatalmas nejlonokra sem, mert ha festek, úgyis újságpapírt terítek le, vélhetőleg a múlt heti Magyar Nemzetet vagy a földszintről szerzett Auchanos reklámszart. Ugyanilyen elven festőhengerre sem lesz szükségem, mert eddig sem használtam soha sem, és ezután sem fogom saját káromra az elavultabb technológiájú eszközt használni a már bevált, modernebb lehetőség helyett.

A nagymama otthonkái, szoknyái, kabátjai és blúzai egy része már bezsákolva tornyosult a raktárszobának használt kisszoba bizonyos pontjain, igazi putri kinézetet kölcsönözve az enteriőrnek. Ezeket most csak meg kellett ragadni, és lehurcibálni a ház mögötti parkolóba, ahol az éhes csótányok már alig várták az akkor még csak mérsékelt tempóban és visszafogott mennyiségben érkező lomokra. Egyikük nagyon előzékenyen elém is sietett, és felajánlotta, hogy segít a cipelésben. Hiába, nagy a konkurencia. Mivel tudtam, mi lesz a következő lépés, nem is igen foglalkoztam a ruhák gondos hajtogatásával. Ha kiborítják az egészet, akkor minek?

Egyébként csótányék egyre pofátlanabbak. Hogy egymással szemben hogy viselkednek, azt nem tudom, nem is érdekel, feltűnő volt azonban, hogy ezúttal csak kevesen járkáltak megberhelt járművekkel, és nem közlekedtek a kupacok között, hanem egy-egy helyen táboroztak le. A mi csótányaink már korán reggel kipécézték maguknak a tömbünk leendő lomhalmát, és egészen délutánig nem is mozdultak onnan. Akármilyen időpontokban tértem is vissza egy újabb adaggal, mindig ugyanazok siettek elém. Kérdőre vontak, hogy lesz-e még szemetem, aztán utasítgatni próbáltak, hogy ide vagy oda tegyem a kezemben levő csetreszeket, néha még azt sem várták meg, míg kiborítom az aktuális halmot, mert máris láb alá siettek, és szinte röptében kapták el az értékesnek tűnő dolgokat. Egy pali nem átallott rám szólni, hogy neki vigyem oda azt a pár dolgot, ami éppen nálam volt, és ne a kupacra dobjam azokat (nyilván nem ahhoz a bandához tartozott), amit viszont már nem hagytam szó nélkül. Nehogy már az ő kedvéért újabb halmokat képezzek a parkoló járművek között, ráadásul olyan dolgokból, amiket nyilván ő is ott fog hagyni. Mondtam neki, hogy majd szépen odaviszem a többi közé, utána tőlem oda teszi őket, ahová akarja. Egy másik meg nem átallotta megkérdezni, hogy "a székből csak kettő van, főnök?", mire kis híján felcsattantam, hogy "persze, jöjjön föl nyugodtan, aztán viheti az összes bútort, meg ami csak tetszik". Pofátlan. Még jó, hogy nem kell magam szégyellni, amiért nem megfelelő színvonalú szolgáltatást nyújtok nekik, hanem csak úgy lehordom a számomra már nem használható dolgokat. 

Pedig kaptak egy pár igazán hasznos, nem ritkán értékes dolgot is, semmi okuk nem lehet a panaszra. Én például levittem egy eddig féltve őrzött, nyakba való rókaszőr-izét, egy szőrmebundát, ami gyanítom, hogy eredeti volt és nem kőolaj-termék, kifogástalan állapotban lévő székeket, amik mindössze feleslegesek voltak (és régiek), annyi selyemsálat, hogy az összes travinak jutott volna egy-egy belőle, vagy 200 hangkazettát és sok más dolgot. A kazettáknál mondjuk egy kicsit meginogtam, de aztán úgy döntöttem, hogy úgysem fogok a büdös életben sem kazettát hallgatni, az meg későn jutott eszembe, hogy valamelyik bloggertársam esetleg lecsapott volna egyik-másik zenei kincsre. Ha azt mondom, hogy kb. 4 köbméternyi holmival könnyítettem a hetedik emeleten, akkor abból 3,5 köbméter használható dolog volt, és nem szemét. 

Bár az általános fáradtság miatt a fél óra alatt elintézhető tevékenységet fél napra sikerült elhúznom, és még most is lenne mit kidobni, de ezek léte már alig-alig zavaró. Maradt a felszabadult helyek portalanítása, a szekrényekbe elrakható holmik szem elől való eltüntetése és némi takarítás. Ha ezzel is készen vagyok, élvezhetem a megnövekedett lakóterület előnyeit. Persze a nagy kapkodásban egy csomó minden ottmaradt, amiket teljesen spontán fedezek fel. "Basszus, ezt is levihettem volna! — kiáltok fel igen gyakran.

Majd jövőre azok is röpülnek.

 



Ősz

2008. szept. 17.2008. szept. 17. 15:29 - írta: 979
Kategóriák: mindennapok, gondolatok
Címkék: annie lennox, fűtés, gift, ősz, szemét, tél

 

Hát megint eljött az év legutálatosabb évszaka, az ősz. Nevezhetném a telet is annak, de abban legalább annyi kis örömöm lehet, hogy tudom, ha véget ér, a csodálatos tavasz következik. Az ősz még ennyit sem tud felmutatni, mert ha vége, egy még ocsmányabb időszak követi.

Ilyenkor lehűl a levegő, az ember az ideje jelentős részét öltözködéssel tölti és az orrát fújja. Ilyenkor kiszárad a kezem, jéghideg a lábam, és mire a hideg időszaknak vége, már görcsöl a nyakam, amiért állandóan behúzom, hogy ne érje a hideg és ne essen be a hó vagy az eső. Ilyenkor a fák megkopaszodnak, minden barna, szürke vagy fekete, a lombkoronák már nem takarják az addig jótékonyan elrejtett ocsmányságokat, mint pl. bizonyos épületek állapota, graffitik, stb. Ilyenkor az emberek is komorabbak, a jó testű pasik vastag ruha alá rejtik idomaikat, az élénk színeket a sötétebb árnyalatok váltják föl, és mindenki siet, hogy A és B között minél kevesebb időt kelljen töltenie. Kiürülnek az utcák, elnéptelenednek a parkok, bezárnak a strandok, a hajléktalanok pedig beköltöznek az aluljárókba. Ilyenkor mindig minden vizes, nyálkás, nyirkos, trutymóban ázó avar borítja az aszfaltot, az ereszek meg a fák ágai állandóan a nyakamba csöpögnek, és a hosszú farmert hordók ilyenkor könnyedén megtapasztalhatják a hajszálcsövesség jelenségét. Nem szeretem ezt az időszakot. Aztán ha leesik a hó, megbénul a város is. Egy darabig persze szép, meg az első hó varázsa is hatással lehet az emberre, de a szűzhó hamar megszutykosodik, megsárgul a húgytól és az már csúnya, nem is beszélve arról, hogy amikor elolvad, iszonyú mennyiségű szemetet, ázott kutyaszart és cigarettacsikket hagy maga után. Egy csapásra olyan lesz a város, mint egy mocsaras szeméttelep.

Ilyenkor állandóan be van borulva, korán sötétedik és későn világosodik. Ez reggel az ágyban marasztalna, este pedig azt az érzést hozza rám, hogy már vége is a napnak. De milyen jókat lehetne ilyenkor aludni... Amikor reggel a paplan alól kikászálódok, még nem is igazán érzem, mennyire hideg van a lakásban. Amikor viszont kimegyek a fürdőszobába, és a testem hozzászokik az ottani klímához, majd visszamegyek a szobába, akkor érzem igazán, milyen dermesztő hidegben aludtam addig. Mert hiába tekerem fel a fűtést, sokkal melegebb akkor sem lesz, csak a számlám duplázódik meg. Ezért aztán vége a kádból egy szál pöcsben kiugrálós időszaknak, és jön a minden ruhadarabot előre odakészítős időszak, a tükröt a párától törölgetős időszak, meg az "azért vagy megfázva, mert sosem törölközöl meg rendesen" időszak. A nappali sötétség miatt akkor is a lámpát kell égetni, amikor egyébként nem kéne, és a szellőztetés megoldása is külön logisztikai számításokat igényel. A lelkem is sokkal komorabb. Nem tudok olyan felszabadult lenni, mint nyáron, a vízben lubickolva vagy az erdőben sétálva. A rövid ujjú pólókat már csak pulóver alá vehetem föl, vagy hosszú ujjút kell hordanom. Utóbbiból sokkal kevesebb van, olyan pulóverem pedig, amit szívesen felvennék, szinte egy sincs. Megint lehet vásárolgatni...

 

 

De optimistán kell szemlélni, amit csak lehet, ezért az őszben is meg kell próbálni megtalálni a szépet és jót. Hát szépre akadni ugyan nehezemre esik, de a jót talán meglelem. Jó például, amikor a párommal egy takaró alatt alszunk, és érezzük egymás, a kinti hideghez képest forró testét. Ilyenkor még szeretkezni is takaró alatt érdemes, hacsak az ember nem akarja, hogy a másik sikoltozva zavarja meg az együttlétet, mert egy béka-segge hőmérsékletű kéz vagy láb valahol hozzáért. Persze a szabad levegőn való szeretkezés is jó lehet, ha belegondolok, a lehűlt testnek, a didergő bőrnek milyen jó érzés egy forró száj, milyen egy hidegtől (is) megkeményedett mellbimbó vagy milyen jó érzés végigsimítani egy libabőrös testen.

Jó aztán egy hosszú, kimerítő nap után átfagyott testtel hazaérni, és egy forró, habfürdős vízzel teli kádban elmerülni. Jó a sütőtől felfűtött konyhában gesztenyét vagy sütőtököt majszolni (én tegnap már csináltam), jó a kinti hózáportól egy ablaknyi távolságra gyertyafénynél vacsorázni, vagy jó egy pokróc alatt összebújva, forró teát kortyolgatva DVD-zni. Aztán persze biztosan vannak más jó dolgok is, de azokat majd mindet a maga idején tapasztalom meg...ha megtapasztalom.

 



Már fel sem veszem...

2008. máj. 11.2008. máj. 11. 15:54 - írta: 979
Kategóriák: magam, mindennapok
Címkék: alsónadrág, Best, fehérnemű, lakótelep, prolik, számítógép, szemét
... az aktívan megélt biszexuális időszakom előtt az igényesség és a pénz hiányában oly erőszeretettel hordott kínai származású, hagyományos típusú alsógatyáimat. Ezek jó ideig magányosan (esetleg sáfrányosan is) ott gubbasztottak az alsó szekrényem alsógatyák számára fenntartott szegletében, mígnem a közelmúltbeli lomtalanítás alkalmával megváltam tőlük. Ezért is volt most meglepő, amikor tegnap a mosási céllal a mosógépbe tömködött irdatlan mennyiségű szennyes között felbukkant az egyik példány. Mit keresett ott az olcsó kategóriás boxerek és az egyetlen valamirevaló GAS alsóneműm társaságában (ami utóbbi árából a harmadik világban hetekig élhetne egy ember)? Roland sosem venne föl hasonlót, az enyémet meg (remélem) végképp nem, tehát ha meg is úszta a kidobást, akkor sem illethetett mostanában férfitestet, ergo szennyessé sem válhatott. Vagy a kandúrkezdeményem mancsa van a dologban? Esetleg a kidobás elől henteredett el valahova (úgy seggszőrösen, hereizzadékosan), és csak most került volna elő? Rejtély...

 

... a televízióadások egyikét sem, mivel egyiket sem tartom megtekintésre méltónak, kihagyhatatlannak pedig végképp nem. Ami érdekel, azt vagy hatszor ismétlik, vagy csak egyszer, de akkor éppen ráérek, vagy megnézem a neten, utólag. Így a 3, halaszthatatlannak minősített adások rögzítésére szánt videokazettám is kiközösítve ácsorog a tévésszekrényem aljában. Ott várják a sorsukat, rajtuk a sok-sok egymásra másolás következtében fragmentált Fiúk a klubból jelenetekkel, HírTV-s műsorok félbemaradt mondataival, vagy a Bennünk élő vadvilág című dokumentumfilm sorozat egy-egy ijesztő képkockájával (mondjuk a bélférgekről). Nemigen van már rájuk szükség, ezért asszem legközelebb ők is mennek a süllyesztőbe.

...a lépcsőházunkban felgyűlő irdatlan reklámfecni és akciós újság példányokat, mivel szélmalomharcnak érzem az önkéntes takarítói szerepet. Ezekkel a már legyártásukkor hulladékká váló papírszemetekkel állandóan tele van a lakók postaládája, így amikor azok megpróbálják közülük kiválogatni a hasznos vagy hasznosnak tűnő dolgokat, akkor egy-egy ügyetlen mozdulat következtében a nagyobb példányok hangos csattanással puffannak a szocreál hidegpadlóra, a kisebbek pedig őszi falevél gyanánt szállingóznak a gravitációs erőnek engedelmeskedve egyazon cél irányába. Szemérmesebbek azért az előbbieket még fölveszik, és az erre a célra rendszeresített ex-banános kartonba lökik őket, hogy a takarítónő heti egy alkalommal az egészet a kommunális hulladék közé dobhassa a ház bejáratától 20 méterre levő szelektív hulladék gyűjtő helyett. És akkor jön 979, Proliland kakukktojása (több tekintetben is), és a sajátjaival együtt a mások által széthagyott szemeteket is összeszedi, amennyiben azok nem tartalmaznak nyilvánvalóan organikus eredetű anyagokat (szaros toalettpapír, taknyos zsebkendő, hányásos szalvéta, gecis bugyi, stb.). Elvégre attól, hogy a társasház higiéniai menedzsere hetente egyszer összeszedi őket, még nem kell (akár) hat napig ott nézni a büdös bunkó Kádár-kaptár lakók és a reklámújság gyártók valamint kihordók kooperációjának ezen végeredményét. De már nemigen teszem, mert minek. Nekem is járhat egy kis slendrehányizmus, nem igaz? Ha majd megint lesz hozzá indíttatásom, újra kisegítem, az ezek szerint gyámságra szoruló lakóközösséget.

...hogy a temérdek munka és az emiatt érzett kilátástalanság-érzés csökkentése okán ma közel teljesen hiábavalóan mentem be dolgozni. Igaz, hogy 979 a nemzetgazdaság megmentése, és a GDP kimutathatósága érdekében (mivel ez kb. annyi, amennyit az általam könyvelt cégek megtermelnek) egész héten 10 órákat dolgozott, majd szombaton ZH-zott az egyetemen, még képes volt a hét 7. napján is megindulni a munkahelye irányába. Igen, valóban bementem. Abban reménykedtem, hogy majd egyedül leszek, amikor is a legjobb dolgozni, és majd tök jól haladok. A lelkem felszabadul a terhek (egy részének) nyomása alól, blogot is írok majd, és még az egyik házidogám elkészítésére is marad néhány nyugodt pillanatom. Ehelyett mire beértem (mint a zöld banán), a vezető könyvelő már ott gubbasztott, és csak rám várt. Oh, minő boldogság! Mire meg eltakarodott hazament, addigra megérkezett Hajnalka, hogy még ezen a szép nyári és potenciálisan nyugodt napon is boldogíthasson fekete lyukat megszégyenítő elméjének diszfunkcionális működésével. Na, de ez még mind semmi, ahhoz képest, hogy mire nekiláthattam volna valami igazán hasznos munkafolyamat kivitelezésének, addigra huss, elszállt a gépemnek az .exe és .bat fájlok végrehajtásáért felelős részlege. Tehát se könyvelőprogram, se semmi. Lehet rajta netezni, meg hekket enni a klaviatúrán (szigorúan újságpapírból, mint anno a strandokon), esetleg nyálas szotyihéjakat köpködni a monitorra, és boldogan felkacagni, ha valamelyik oda is ragad. Mást nem. Egy ideig próbálkoztam a helyreállítással, de ahogy az életem többi terén, úgy itt is minden irányban akadályba ütköztem, és bár a számítástechnika terén a laikusnak is lightos (am.: lájtos (esetleg lálytos)) szinten már felülemelkedtem, sima laikusként sem tudom egyiket sem áthidalni. Ergo a gépem nem csak rossz, de az is marad még keddre is, amikor viszont már pótléktalan üzemmódban kellene használnom (bár túlóra pótlékot egyébként sem kapok, mert nem úgy számolnak el velem). Sebaj, a legnagyobb hajtás kellős egyharmadánál majd papírokat lyukasztgatok, meg sorkiemelem a számlaszámokat, addig is hasznosan töltve azt az időt, míg az eleve csak 9-re érkező főnököm értesíti a gépemet tegnap megberhelő eleve hülye fiacskáját, hogy javítsa már meg, amit tönkrecsinált. (Peeeersze, fogjuk rá.) Egyébként a közeli Madaras-Tesco nyitva tartását szerettem volna megtekinteni az internet segítségével, amikor ez az ominózus eset történt. Jellemző, hogy ennek következtében minden meghalt, csak a net nem (holott valahogy azt logikusabbnak érezném). Szép kilátások elé nézek, de ezt már fel sem veszem...

Hogy Monty Python Repülő Cirkuszát idézzem: And now something completely different:

Az újságos standoknál mindenféle hasznos lapot kapni, mint amilyen például a kb. '52-nél leragadt színvonalú és tartalmú Népszava, vagy a közvetlenül 2002-es választások előtt indult, első számának címlapján a D-209-est mosolyogva mutató, beljebb lapozva már széles nyelvcsapásokkal ajnározó csatornalap, a BEST magazin, de ezeken kívül is talál magának az ember fia olvasnivalót. Némelyik akkora szarzuhatag, hogy a kiadók különféle csecsebecsék melléklésével igyekeznek eladhatóvá tenni azokat, így 1 Ft 30 fillér értékű műanyag gyöngysort, gumi karkötőt vagy hajdísznek kikiáltott közönséges szalagdarabot csomagolnak melléjük. Ma láttam egy olyan magazint, aminek a címe "Az emberi test titkai", amiből következően a lelkes ifjúbiológus egy-egy szám megvásárlásával az emberi test műanyagból fröccsöntött darabkáit is hazaviheti magával. Az aktuális lap melléklete egy nagy, barna, 1:3 arányú vastagbél, de olyan szögbe csavarintva, hogy gyakorlatilag semmilyen létező lakás semmilyen pontja nem alkalmas a tárolására. Jó szórakozást hozzá gyerekek!



Lomtalanítás

2008. márc. 26.2008. márc. 26. 10:47 - írta: 979
Kategóriák: mindennapok
Címkék: csótány, lomtalanítás, szemét, takarítás

Már vagy két hete ki van írva a lépcsőházban (meg külön értesítőt is kaptam róla), hogy március 25-ére időzítették az idei lomtalanítást. Slendrián hozzáállásom miatt nem jegyeztem meg elég alaposan, hogy most akkor 25-én viszik el a lomokat, vagy 25-én kell kitenni, és csak a következő napon jönnek értük. Azért előre szóltam a Rolandnak, hogy ha lehet, jöjjön át, és segítsen majd lehordani azt a temérdek szart, amit feleslegesnek minősítek. Az előző verziót valamiért szívemhez közelebb állónak éreztem, viszont Húsvét hétfőn sehol sem láttam még kupacokat. Az utóbbi években ennyire alaposan kipucolták volna a pincéket és a lomtárakat? Lehetséges — gondoltam én, és már kezdtem is lemondani arról, hogy végre eltakarítom a nagyanyámtól örökölt haszontalanságokat, mivel nem terveztem, hogy én kezdek valahol a sarkon egy elviendő halmot.

Tegnap reggel viszont az ablakon kinézve megpillantottam egy köbméternyi szemetet, ami összetéveszthetetlenül a lomtalanítás alkalmából került oda. "Nosza, még ha estig el is viszik, legalább egy valamit tüntessek el én is" felkiáltással, kiválasztottam egy feleslegesnek tűnő, dög nehéz, szakadt fülű bőröndöt, ami egyébként is csak maradék tapéták és ismeretlen rendeltetésű fém használati tárgyak tárolására szolgált. Ezt munkába menet a kupackezdemény tetejére hajítottam, és reménykedtem, hogy este még lesz alkalmam növelni a halmot, mivel bőven volt még ott, ahonnan ez jött.

Munka után tőlem egy sarokra szálltam le a buszról, és egyúttal meg is nyugodhattam: a járdán olyan bútorhegyek, festékesbödön- és használt televízió halmok álltak, hogy szinte a földszinti ablakokig is felértek. Még ha a miénket már el is vitték volna, egy saroknyira nem lett volna nagy kunszt elcipelni néhány kézre álló dolgot, de mivel nálunk is ott tornyosult már a lomhalom a ház tövében, még erre sem volt szükség.

Ocsmány dolog egyébként ez a lomtalanítás. Hogy néz már ki tőle az utca, basszus? 20 méterenként tornyosulnak az irdatlan szemétkupacok, és mindegyik mellett ott posztol egy-egy csótány. Igen, csótány. Mindig az jut eszembe, hogy a lomtalanítás olyan, mint amikor a konyhában lekapcsolod a villanyt, és akkor rögtön előjönnek ezek az egyébként sosem látott teremtmények, hogy abban turkáljanak, amit te otthagytál magad után. Ezek az alakok az év többi szakában hol vannak? Tudom, mindig azokon a környékeken, ahol éppen lomtalanítás van. Hiába is próbálsz meg ügyelni arra, hogy minél kisebb felfordulást csinálj, mert ők helyetted is növelik a szemét mennyiségét. Lehet, hogy a hasznosítható dolgokat elhordják, de amíg ezt megteszik, a tévék képernyőjét beverik, az összezsinegelt újságokat szétdobálják, a vezetékeket kitépik, a gondosan bezsákolt ruhákat kiszórják és szétdúlják. Tíz négyzetméternyi szemétből egy négyzetméternyit elvisznek, a maradékkal pedig újabb 10 négyzetmétert terítenek be, ezért is találta ki az FKF, hogy ilyen meglepetésszerűen bonyolítja a lomtalanítást. Egyik nap kirakod, másnap már tiszta az utca. Szóval a csótányok mocskolnak szépen, de ha ez nem lenne elég, ilyenkor mindig orkán erejű szél tombol. Így aztán a '72-es Fülesek a '87-es IPM oldalakkal kergetik egymást az utca túloldalán (is), a fák meg színes nejlonzacskó díszítést kapnak, amik néha még évek múltán is ott tobzódnak az ágakon. Tiszta karácsony... Ha csak most jönne a fűtési szezon, jobb lenne a lakossági újrahasznosítási-újrafelhasználási arány, mert olyankor nemcsak a fémet, hanem a bútorlapokat, széklábakat is elég jó arányban hordják el (gondolom, eltüzelési céllal), most azonban ezekből volt a legtöbb. De jól megyen...

 

 

Na, de térjünk vissza hozzám. Este, miután hazaértem, ledobtam a cuccomat, és nekiláttam a szortírozásnak. Nagyanyám közel két éve halt meg. Azóta részben Pató Pál módjára halogattam a felesleges holmik kiszórását, részben csak az adódó alkalomra vártam. Azt is kitaláltam, hogy a ruháit majd elviszem a Vöröskereszthez, de közben egy szavazóköri kolléga említette, hogy leadhatnám őket abban a nyugdíjasotthonban is, ahol ő dolgozik. Tehát nem is a ruhákkal volt a probléma, hanem az egyebekkel.

Néhai nagyanyámról tudni kell, hogy minden tekintetben atomtámadásra tárazott. Nehogy má' valami kifogyjon, meg aztán jobb ma egy kiló liszt, mint holnap egy kiló, főleg, mivel holnap már drágább lesz. Így aztán amikor meghalt, nem győztem osztogatni az alapvető élelmiszereket, amikről tudtam, hogy azelőtt tönkremennek, mielőtt felhasználhatnám őket. Amikor anyuék egyszer eljöttek meglátogatni, a temérdek befőttért és lekvárért cserébe felpakoltam őket olyan 8 liter étolajjal, 10 kiló sóval (köztük néhány '80-akárhányas, papír csomagolásúval), 15-20 csomag fűszerkeverékkel, meg egyebekkel, a cukrokat és teákat pedig apránként behordtam a munkahelyemre. Persze nem csak az élelmiszert halmozta. Az eltelt két évben elhasználtakon felül még mindig 5 doboz Calgonom, 12 kg mosóporom, 2 l mosogatószerem, 20 db mosogatószivacsom van, meg sok kis apróságom. Na, ilyen kilátások mellett vetettem bele magam az eddig fel nem derített szekrényekbe és komódokba.

Elképesztő, miket találtam. A teljesség igénye nélkül: egy halom nejlonharisnya, egy halom zokni, vagy 20 pár cipő, antik vasaló (már elektromos), üveghal, egy csomag hajcsavaró, egy csomag karnisgörgő, még egy csomag hajcsavaró, tapétaragasztó, 3 tekercs tapéta, kislámpa, zseblámpa, 3 tekercs cellux, mindenféle festékek és ragasztók, vagy 10 szemüveg, egyszemélyes szendvicssütő, egy marék ceruza, egy marék radír, rajzszeg, tűzőkapocs, hangfalak, cipőpaszták, lámpabúra, konnektorok, szigetelő profil, zsinegek, 10 évre elegendő gyufa, fél kiló különféle gyógyszer, 6 oridzsi mosószappan, mérleg, tologatós porszívó feje, egy fél partvis, sok-sok nemtommi, és persze minden külön nejlonba becsomagolva szépen, akkurátusan. A ruhákat, kesztyűket, kalapokat, blúzokat, kombinékat és mindenféle egyéb holmikat nem is sorolom, mert minek. Fentiekben is csak az az érdekes, hogy fogalmam sem volt a létezésükről. Olyan helyeken találtam őket, ahova korábban nem volt szükség benyúlkálni, azóta meg azért sem kerestem ezeken a helyeken semmit, mert nem gondoltam, hogy amit keresek, az éppen itt is előfordulhat. A felsoroltak 100%-a velem egyidős vagy nálam kicsit öregebb, a 90%-a pedig nyomban a kidobandó kupacba is vándorolt, majd kicsivel később le az utcára, a kidobott kupacra. Amik legalább egy minimális képzőművészeti értéket képviselnek (a szocreál stílust is ide értve), avagy hasznosságuk maximumát tudják nyújtani, azokat megkíméltem, így a következő 10 évre el vagyok látva ablakmosóval, bútorápolóval, törlőkendővel, papírtörlővel, valamint osztogatható porcelánkutyákkal, hímzésekkel és edényalátétekkel.

A lényeg, hogy közel 3 m3-el növeltük a ház előtti lomkupacot, és ez nem túlzás. Persze mire a második kört levittem, az első már totál szét lett dúlva, de az már nem az én bajom (legalábbis nem közvetlenül). Érdekes módon a lakásban semmivel nincs több hely, de ez csak azért lehet, mert minden szekrényben maradt valamennyi cucc. Ha majd összezsúfolom ezeket, akkor érezhetem csak igazán, hogy változott valami.

A ruhák egy része még megmaradt, ugyanis a Rolcsi elviszi őket a second hand storeba (hogy pc legyek), ahol dolgozik, aztán végül tényleg jó helyen fognak kikötni. Kapnak egy pár év haladékot a szemétlétig.