szemezés bejegyzései

Ismeri valaki a Keleti Pályaudvart? Persze, nyilván sokan, de annak kedvéért, aki nem, most elmesélem, milyen. A világra néző épületrész felújított, gyönyörű. Aki nem járt még belül, az azt gondolhatná, hogy a szobrokkal díszített évszázados bejárat mögött csempézett, kulturált várótermekben várakoznak a tíz percenként induló mágnesvasút szerelvényekre. Hát nem, de nem is ez a lényeg, mert ez csak a fecsegő felszín. A Keleti igazi arca a föld alatt van, a pénztáraknál.

Itt volt nekem is dolgom az este, mert holnap megint suli lesz, és előre meg kell venni az IC-jegyet. A munkahelyemtől a 67V busszal szoktam megközelíteni ezen "elit" környéket,  de a busz megállóit átpakolták a 62/69-es villamos megállóiba. Ezzel azt sikerült elérni, hogy megnőtt a menetideje, mivel a buszoknak állandóan ki kell várni, amíg a villamosokról leszállnak a népek. Így a kiíráshoz képest 7 perccel később jött az én járatom (ami eleve 20 percenként jár). Sebaj, apró bosszúság csak...

A Keleti aluljárója aztán az igazi! A húgypatakok a hozzátartozó szagokkal, az oszlásnak indult hajléktalanok tömegei, meg az ágyaik a különféle beugrókban, a nem létező alapítványoknak agresszíven gyűjtő cigányok mind szerethetővé teszik az egészet. Itt kell minden jegyet vásárló embernek alkalmanként 20 percet kibírnia, merthogy a pénztárak mindig úgy vannak nyitva, hogy ennyi időn alatt ne úszd meg az akciót. Közben a többség számlát kér, amit még mindig kézzel írnak meg a kisasszonyok. Istenem, erre nem is lehet mit mondani. Amikor meg új pénztárat nyitnak, akkor már olyan pozícióban vagy, hogy kár lenne felvenni a versenyt a számtalan emberkével, akik ilyenkor szélsebesen robognak oda, hogy ők lehessenek az elsők. Közben persze jobbról és balról is kitartóan támadnak a kéregetők és az alapítványosok. Sehol egy rendőr... Agyvérzés!

Egy pozitív élményem volt csak közben, de az sem feledtethette velem sokáig az éppen akkor átélt traumát. Mögöttem a sorban állt egy szép srác. Szőke, gondosan belőtt haj, makulátlan bőr, határozott arcél, és ránézésre meleg. Amikor a sor mellett mentem el, a tekintetem valamiért önkéntelenül is a szemébe fúródott, az övé pedig az enyémbe. Amíg elhaladtam mellette volt vagy 3-4 másodperc is, aztán valami forróság áradt szét a mellkasomban, amihez hasonlót én még nem éreztem. Tisztára, mint amikor az adrenalin kiürül a véredből, és ettől annyira elgyengülsz, hogy képes lennél összerogyni. Visszanézni már nem mertem. Tudom, ilyesmiben semmi extra nincs, de én még sosem szemeztem senkivel, és ez most nagyon új volt nekem. Nem is akartam volna tőle semmit, hiszen nekem van egy éppen ilyen jóképű párom, akit szeretek, és ő is nagyon szeret engem. Talán csak az újdonság varázsa miatt volt érdekes az egész szitu.

No, ilyen jó hangulatban indultam a 30-as busz végállomásához, merthogy innen nekem azzal célszerű hazaindulnom. A piros 20-as is jó lett volna, ha éppen nem várt volna egy küldemény a Postán, ráadásul még gyorsabb is, és bent is állt, míg a 30-as természetesen éppen akkor csukta be az ajtajait, amikor odaértem. Gratula, de sebaj, hiszen volt nálam egy könyv. Csakhogy ezúttal megint sikerült egy elég unalmas darabba belevágnom, ami nem kötötte le a figyelmemet, így az agyam nagyobbik része nyugodtan foglalkozhatott a környezetemmel, meg a dühöngéssel. A következő busznak a kiírás szerint 18:04-kor kellett volna indulnia, de ezt természetesen csak vagy 5 perccel később tette meg. DE AKKOR MINEK ÍRJÁK KI?

A buszon sikerült elkövetnem azt a hibát, hogy a 4-es ülések egyikére telepedtem le, így nemcsak mellettem, hanem velem szemben is ülhetnek, ami ezen a viszonylaton az én idegeimnek nem tesz jót. Fikázáshoz megnövesztett kisujjkörmű kínaiak, izzadtságszagú, festékes munkaruhájú trógerek, borostás alkoholgőzös lumpen alakok és hangoskodó cigányok a törzsutasok, meg néhány kulturált kinézetű szerencsétlen, ők a sorstársak. Természetesen sikerült kifognom egy cigány párocskát, akik a másik üléssorban, de mellettem nyalták-falták egymást, fittyet hányva a külvilágra. A srác az a magát négernek képzelő gettó-macsó baseball-sapkában, fejkendővel, a nyakában kilós láncon lógó strasszköves dollárjellel és atlétában, hadd lássa a nép, milyen izmos is ő. A párjával egymás szájában és fülében nyalakodtak, amikor meg nem, akkor egymást nyüstölték, bökdösték, szorongatták: játszottak. Hogy ne lássam őket még a szemem sarkából sem, próbáltam a rendkívül izgalmas könyvre koncentrálni, és még az mp3-at is hangosabbra vettem, hogy még a hangjukat se halljam. Ezzel persze csak azt értem el, hogy egy nagy lépést tettem a halláskárosodás felé, de a lényegen nem változtatott. Előttem meg egy másik párocska smárolt kitartóan, erotikusan, még taperolták is egymást, de ezek legalább viszonylag hamar leszálltak. Már annyira ideges voltam, hogy a sírás kerülgetett, a fejem meg olyan lehetett, mint a terminátornak egy rosszabb pillanatában (állítólag alapból ilyen, de ha ideges vagyok, akkor néz csak ki igazán durván). És mindezt azzal a tudattal kellett elviselnem, hogy vár még rám a Posta, ahol újabb sort kell majd végigállnom.

A sors kegyes volt, és mégsem kellett, de a csomagomat persze alig bírta a kisasszony megtalálni, ami normál körülmények között még vicces is lehetett volna, de akkori idegállapotomban korántsem volt az. Csak azt nem értettem, hogy ha Sz-szel kezdődik a nevem, akkor miért a "B" feliratú fakkban kezd el keresgélni, és végül miért ott találja meg a csomagomat, ahol egyszer már nézte.

Egyéb nem történt, de jobb is, mert az már az idegösszeomlást feszegette volna.

Konklúzió: utálom ezt a várost, ezt a bűzös trágyadombot, ezt az összegraffitizett ocsmány romhalmazt, és el akarok innen menni. A hosszú távú életcélom meg is van.