szerelem bejegyzései

Szeretnék blogot írni. Tényleg. Ott van az a sok piszkozat, félig megírt bejegyzés, és azóta már újabbak is tolultak az agyamba. Lenne még két rész a pártokról, egy az adóváltozásokról, egy Besenyős marhulás, egy abszurd mese, és kit tudja még, mi minden, ami most hirtelen eszembe sem jut. De nincs időm vagy nincs energiám...vagy most például lelkierőm. Összezuhantam egy kicsit.

Itt járt ugyanis a Roland. Macskalátogatóba jött, hiszen már vagy két hónapja nem látta a cicáját. Én pedig azóta nem láttam őt. Beszélünk minden héten — hol ő hív engem, hol én őt — de más a hangja, és más, amikor ott áll előttem, hús-vér mivoltában.

Azóta lenyugodtam, néha hiányzik, többnyire viszont már nem. Most azonban ahogy ott áll, divatosan, a szokásos borostájával, frizurájával, parfümtől illatosan, látom a mosolyát, kék szemét, hallom a nevetését, a hangját, a szívem 'általános szeretet' szegletéből újra megpróbál előtörni a hajdani szerelem maradéka. Pedig jó helyen volt ott, a múlt többi romja közé száműzve. Ahol van már keserűség, megalázottság, a nyomor érzése, mellőzöttség, kudarcélmények tömkelege, néhány kínos pillanat, és most már két szakítás emléke is. Életem részei ezek, sittkupacok, amik a mostani felépítmény alapjait képezik valahol. Le kellett őket bontanom, hogy az lehessek, aki most vagyok, de a jelenlegi építmény bármennyire is szilárd és csillogó, a vakolat alatt ott vannak még a régi téglák. És ezek néha kilátszanak egy kicsit, főleg, ha valamilyen szituáció lebontja róluk a takarást.

Most is ez történt. Ahogy ott ült az ágyon, és a közelmúlt sztorijait mesélte, meg a barátainkról ezt-azt, egyre inkább azon imádkoztam, hogy bárcsak elmenne, mielőtt késő lesz. Na nem azért, mert rávetném magam, hiszen nem olyan vagyok. Ez meg sem fordult a fejemben. Annak vége. Csak tudtam, hogy egy pont után visszafordíthatatlanul rám tör majd a múlt és a keserűség. Előkerülnek a régi életem romjai, és ezt nem akartam. Persze, hogy örültem a látásának, de a saját érdekemben kívántam, hogy elmenjen. Hogy erős maradhassak.

Ő az ágyon ült, én a székemen — tisztes távolságot tartva egymástól, — és miközben mesélt, végigfutottak bennem a közös emlékek. A szeretkezéseink, a lengyelországi utunk, Prága, a szilveszteri bulik, a többi buli, szóval sok minden, és mire elment, ismét nagyon szarul kezdtem érezni magam. Persze itt van nekem a Ricsi, és nincs is vele semmi baj, csak éppen az a két év nem múlhatott el nyom nélkül. Hiszen ismerem a Roland testének minden porcikáját, a ruhatárát, a gondolatait, a hozzáállását a világhoz, az energikusságát, a főzési tudományát, hogy milyen részegen, és milyen, amikor féltékeny vagy sértődött. Ahogy a hajdani barátnőm újra megtanított szeretni, ő megtanított melegnek lenni. Persze nem tudatosan, sőt, inkább úgy fogalmaznék: megtanultam mellettük ezeket a dolgokat. Lehet ezt feledni? Nem, és nem is kell.

Az idő majd mindent megold, ahogy reggelre most is újra jól leszek. De addig szar, és erőltetnem kell magam, hogy másra koncentráljak, mert a szívem felszakadt sebeinek vissza kell hegedniük.

UPDATE: még annyit (tagnap kifelejtettem), hogy a találkozásunk külön fájdalmat is okozott, mivel ahogy a Rolcsi elmesélte, hány helyen meg hol jártak, elindult bennem az önostorozás, amiért én olyan otthonülős lettem. Anno annyit rohangáltam, annyi helyre elmentem, minden szabadidőmet társaságban és/vagy élmények között töltöttem, most meg csak arra vagyok képes, hogy az ágyamon heverjek vagy a gépem előtt üljek. Ezért a Ricsit is sajnálom, mivel nyilván nem vagyok így egy nagy élmény. Egy 20 éves srácnak nem kéne beszáradnia mellettem, hanem élveznie kéne az életet és a fiatalságát.  

Végül egy ideillő szám, amit csak azért rakok be, mert ébredés után rögtön felcsendült az agyamban, és az ilyen nálam mindig jelzésértékű (érdemes figyelni a szöveget).

Another heartache, another failed romance...

Adós vagyok még azzal, hogy elmeséljem, miként alakult az életem úgy, hogy ismét egyedülállóvá váltam. Ebben egyrészt a közkívánat, másrészt az motivál, hogy kiírjam magamból a dolgot. Pedig tegnapra már egészen rendbe jöttem (a lehetőségekhez képest), mire este meggondolatlanul bejelentkeztem msn-re. Észre sem vettem, hogy a Roland is ott van (vagy azt nem, amikor belépett), és persze el is kezdtünk egymásnak irkálni. Sok értelme nem volt, mert csak ugyanazokat a köröket futottuk le megint: ő nem csinált semmit — mondta ő — megcsaltál — mondtam én. Ez már lement élőszóban, telefonon, mailben és most msn-en is. Már csak a füstjelek hiányoznak meg a morze. Az egésszel csak annyit értem el, hogy megint álmatlanul forgolódtam éjszaka, és az előző napi nem-alvással együtt ez mára elviselhetetlenül álmossá és ingerültté tett. A kondit is kihagytam — pedig ilyet még sosem csináltam, — mert csak tragikusra rontottam volna vele az állapotomat.

Előrebocsátom, hogy bár én vagyok az esetben a sértett fél, avagy én érzem magamról ezt, nem fogok sem szókimondó, sem acsarkodó lenni. Akármi is történt, akármennyire is dühös és bánatos vagyok, nem fogok a másik után rúgni/köpni, mert az a tróger szokás, én pedig nem érzem magam annak. Már megkapta a büntetését, persze nem tőlem, hanem az élettől. Az sem célom, hogy bárki előtt lejárassam azt az embert, akivel közel 2 és fél évig összekötöttem az életem. Ezzel magamat is minősíteném. Tehát a sztori röviden.

Az ominózus hétvégén leutaztam anyámékhoz, Roland viszont kivételesen nem dolgozott. Legalább is szombaton este nem. Én valahogy eltengődtem 'otthon', és a tengődés közben jött egy telefon. Egy közös lány barátunk (haverunk) keresett, hogy elengedném-e vele a páromat bulizni az este. Azt nem mondta, hova, de az nyilvánvaló volt. Mondtam, hogy persze, miért is ne? Én is hányszor mentem nélküle idegen társaságba, és ha igazán szeret, úgysem történik semmi baj. Vicces volt persze, hogy egy ügynök hívott fel, és nem ő maga, de aztán beszéltünk egymással is, én pedig megismételtem a véleményem a dologról. Kicsit kérette magát, mintha én kérném, hogy buziklubba menjen, de ez nála rendszeres volt. Innen tudtam, hogy minden vágya az, ami miatt éppen akkor nyafog.

Másnap hazamentem szépen, bár délelőtt hívtam, hogy minden rendben volt-e, nem rúgott-e be nagyon vagy bármi. Persze semmi érdemleges nem történt, csak a 'milyen szar volt a zene' meg a 'hogy nézett már ki a sok igénytelen' volt. Ez tipikus. Megbeszéltük, hogy este átjön, pontosabban eredetileg úgy volt, hogy ő már ott vár nálam, amikor én hazaérek, de közben hívta a főnöke, hogy szükség lenne rá, így elment dolgozni, és csak 8 óra fele jött meg. Persze fáradt volt nagyon, ami nem csoda, hiszen átmulatta az éjszakát, és pihenni sem tudott nagyon. Azért egy pár szót beszéltünk, viszont a buliról diszkréten hallgatott. Egyébként viszont elkéreckedett tőlem egy hétre Angliába, ahova állítólag egy volt (lány) osztálytársa invitálta, márciusra. Megfürödtünk, vacsoráztunk, tévéztünk (ő elaludt) én pedig hiába próbálkoztam egy kis huncutkodással, nem lett belőle semmi. Fáradt volt.

Én még fent maradtam, gépeztem, és közben járt az agyam. Nem mintha az elhangzottakat elemeztem volna, de — talán a tudatalattim késztetésére — gyanú fészkelte be magát a lelkembe. Valami nem stimmel! Játszottam még egy kicsit valami gagyi netes játékkal, de közben percről-percre erősödött bennem a késztetés, hogy utána járjak a dolognak. A lelkiismeretem is beindult, és a tervezett erkölcstelenség ellen ágált bennem, a másik oldalon viszont ott volt a gyanú, ami nem hagyott nyugodni. Több apró kis momentum, amik külön-külön teljesen jelentéktelenek, együtt azonban gyanakvásra adnak okot. Mint valami betörő, aki a lebukástól fél, úgy léptem be az iwiw-jébe. A jelszót kitalálni semmiség volt, másodikra sikerült (nem az én nevem...). Ennek egyébként már volt előzménye, egy kísértetiesen hasonló eset, amikor majdnem szakítottunk, de aztán mégis együtt maradtunk. Akkor elég volt az msn-beszélgetés előzményeit megnézni (amihez még jelszó sem kellett), és voilá!

Tudom, most többek szemében nagyot zuhantam, és igazatok is van. Erkölcstelen más levelezésébe belenézni, még akkor is, ha érzi az ember, hogy oka van rá. De nem tehettem ellene. Nem vagyok féltékeny típus (mint ami talán a fentiekből sejthető is), de nem tűröm, hogy bolondot csináljanak belőlem, hogy hülyének nézzenek. A büszkeségem erősebb annál...meg a morális gátaknál is — sajnos. Nem vagyok rá büszke. Gyenge voltam, és aki alaposan ismer, meglepődne ezen, hiszen én olyan érzelemmentesnek és zárkózottnak tűnök a külső megfigyelő számára. És lám, mégis az érzelem vezérelt.

A tilosban járás okozta azonnali lelkifurdalás keserűsége, és a félelem attól, hogy vajon mit találok a 'rutin' ellenére is alaposan megdobta a szívverésem ritmusát, de amikor egy fiúnévre kattintottam a lista tetején, akkor ugrott csak fel a szívem a torkomba igazán. Két-két levélke, helyesírási hibákkal tarkítva, írásjelek nélkül, mégis egyértelmű tartalommal. Nem idézek belőlük, nem rontom tovább a renomémat.

Számítottam rá? Igen, hiszen azért néztem meg azt a levelezést. Volt már ilyen? Volt, és mégis letaglózott. Pedig egyszer egy másik fiúval láttam csókolózni a volt barátnőmet, és az sem zaklatott fel ennyire. A harag rossz tanácsadó, ezért eszem ágában sem volt szembesíteni az alvó páromat a levelekkel, inkább kimentem a konyhába, és elláncdohányoztam pár cigarettát. Közben járt az agyam, latolgattam, kételkedtem, a következő lépésen agyaltam. Abban sem lehettem biztos, hogy azt látom, amit látni lehet. Mi van, ha csak féltékenységemben értelmezem a szavakat úgy, ahogy? Akkor este tehát nem volt szabad semmit sem tenni, különben is, zavartam volna haza az éjszakában a páromat? És ha tévedek? Hogy jövök abból ki? Ráadásul a tettemmel magamat is bemocskoltam — még ha magam előtt meg is tudom magyarázni a dolgot — így ha nem lett volna igazam, csak én maradok a mocsokban. Lefeküdtem hát aludni, ami persze nem ment. Jobbra fordultam, balra fordultam, hőhullámok törtek rám, és zavart a horkolás is. A szívem közben végig a torkomban dobogott, a halántékom pedig lüktetett, pedig de szerettem volna aludni. Ez csak valamikor hajnali 2-kor sikerülhetett, de abban sem volt köszönet. Addig abban maradtam magammal, hogy reggel visszakérem a kulcsomat, és csak utána tárgyalhatunk a részletekről. Ezt viszont nem itthon akartam megtenni, hanem az utcán, ahol védve vagyok a 'közvélemény' által.

Persze nem így sikerült. Sosem úgy sikerül, ahogy az ember azt szóról szóra eltervezi. Reggel ugyanúgy keltem, ahogy elaludtam, a feszültségtől reszketve, magas pulzussal. Akárhogy próbáltam természetesen viselkedni, nem sikerült, és ez látszott is rajtam. Ezt a Roland is észrevette, és firtatni kezdte, hogy mi bajom. Összeomlani látszott a 'fantasztikus' terv, és ha ekkor tagadtam volna, még hazug is leszek. Pár másodpercig mérlegeltem az eshetőségeket, de végül előhozakodtam a dologgal, kicsit bizonytalanul, de mindenképpen támadólag, és persze első perctől kezdve az általam erkölcstelenül megtekintett levelezésre hivatkozva.

Veszekedni kezdtünk, aminek nem megyek bele a részleteibe. Próbáltam higgadt maradni, és csak logikus érveket előhozva, a lelkemet megkeményítve talpon maradni. Konformista vagyok, nem szoktam én az ilyet. Az első persze az volt, hogy az csak egy ártatlan csók volt egy régen nem látott ex-től, akivel váratlanul futottak össze. A váratlanságot a levelek sem cáfolták. Később már a "nem történt semmi" üzemmód aktiválta magát, és a tegnapi beszélgetésünk során már az is kiderült, hogy még arra a hirtelen mentségre is én emlékszem rosszul. Nem memorizáltam a leveleket, és az izgatottságtól talán rosszul is emlékezhettem rájuk, ezért a védelmem némileg megroggyant. A kulcsot minden esetre elkértem, hogy ne hozzam magam lehetetlen helyzetbe. Ha nekem lesz igazam, jobb az, ha nálam van, és persze a macskát is féltettem. Mindig azt mondta, ha szakítunk, övé a cica, mert ő kapta (tőlem). Ez általában kihozott a sodromból, mert alaptalannak éreztem mindkét állítást, és tartottam tőle, ha nála marad a kulcs, esetleg váratlanul meglép Desirével. Ez pedig nem lett volna szép dolog, hiszen én szereztem, én foglalkoztam vele többet, és nekem került (jóval) többe, meg aztán hogy számoltam volna el a macskahiánnyal a környezetemben? Mondtam volna, hogy szakítás után elvitte a buzibarátom? Talán önző, de mégis racionális dolog volt ez a részemről. A sírás, a tagadás, a leírtak máshogy történő idézése és a könyörgés az én kétségeimet is megnövelte, ezért viszonylag békében váltunk el a metrón.

Tudtam, hogy később ér be a munkahelyére, mint én, és ha beér megváltoztatja a jelszavát, amit már nem tudok megfejteni, akkor pedig vesztek. Még ha jól is láttam, amit láttam, nem tudom alátámasztani az igazam, mert nem lesz mivel. Akkor pedig alul maradok, mint levéltitkot sértő, gyanúsítgató féreg, és a lelkiismeretem ki tudja, mikor áll helyre. Ezért amint beértem, első dolgom az volt, hogy újra belépjek az iwiw-be. Minden okom megvolt erre, nemcsak a fentiek, hanem az is, hogy amikor veszekedés közben azt mondtam, hogy ha rosszul olvastam, amit olvastam, akkor bizonyítsa be az igazát azzal, hogy belép a profiljába, és felolvassa nekem az inkriminált részeket. Nem tette. Már szinte indulásra készen álltunk, a gépemet is kikapcsoltam, de aztán a szó úgy fordult, hogy visszakapcsoltam mégis, a páromra pedig dühösen ráparancsoltam, hogy akkor lépjen be a profiljába (vagy én teszem), és olvassa fel, amit ott talál (vagy én teszem). Megtagadta, és határozottan megtiltotta nekem is, hiába mondtam, hogy ezen múlik minden.

És a munkahelyemre beérve ennek ellenére sem voltam biztos a dolgomban, pedig ez már önmagáért beszélt. Ott volt minden, és úgy, ahogy én emlékeztem: friss ismeretség, a csókot alátámasztó bók, és a folytatás kilátásba helyezése, mielőtt a srác visszatér... na hova? Angliába! Hát persze, hogy oda.

A többit tudjátok, még ha csak címszavakban is. Az azóta lefolytatott kommunikációink ugyanezt ismételgették. Én érvelek, ő tagad, és ha már nem tud, akkor támad, és mindenféle teljesen ártatlan momentumok felnagyításával vádol viszont. Azóta kiderült az is, hogy ha visszább olvasok, akkor megbizonyosodhattam volna, hogy az illető valóban egy ex-, és minden úgy történt, ahogy mondta, azaz sehogy. Sajnos azonban nem láttam több levelet az illetőtől, és a látottak tartalma szerint nem is létezett több. Exről sem tudtam kettőnél többről. A vagyonosodási vizsgálatos bejegyzésemben említettem, hogy ha nem védekezünk az első pillanattól kezdve konzekvensen, akkor később már hiába jövünk elő újabb, eddig említeni elfelejtett momentumokkal, az már hasztalan. Én is így vagyok ezzel. Ráadásul a közös barátaink állítólag szintén látták a többi levelet, ezért a páromnak adnak igazat. Már mindenhol én vagyok a szar. De kérdem én, milyen barátok azok, akik látják, amit látnak, és arra nem képesek, hogy felhívjanak, és leüvöltsék a hajam, hogy "te hülye, hát kidobod, amikor ártatlan?!".

Most meg már késő. Késő az elhangzottak miatt, késő a büszkeségemnek és késő a szívemnek. Ennek egyszer és mindenkorra vége.

Elemezhetném még a történteket háromszor ekkora terjedelemben, mert sok momentum van még, de a konklúzió úgyis ez lenne. Nagy szavakkal, tagadással, vádakkal el lehet leplezni az egészet, és úgy lehet forgatni a szavakat, hogy a végén én legyek a szemét, a szívtelen, a hazug, de a számtalan apró momentum bármelyike elég lenne Columbonak a letartóztatási parancshoz.

Nekem pedig elég ahhoz, hogy helyesnek érezzem a döntésem, és ha az erkölcsimen csorba is esett, a büszkeségem sértetlen (lehet egy idő után).

Negyedik napja üres a lakás...és egyben tele is. Tele van emlékekkel, amiknek most még nem kellene előjönni, hiszen még csak négy nap telt el. Vagy talán még annyi sem. Máskor is volt, hogy napokig nem láttuk egymást, de akkor hiányzott az egészből a tudat, hogy nem is fogjuk egyhamar, vagy legalább is nem mint egy pár.

Most viszont itt a tudat, és bár még nem fogtam fel a helyzet komolyságát (mindig nagyon lassan esik le a tantusz), itt kering körülöttem, és csak arra vár, hogy lecsapjon rám, hogy a szívembe, agyamba mélyessze karmait, és addig szorítsa, míg zokogásban nem török ki. De még nem, még tartom magam. Nap közben könnyű, mert sok dolog tereli el a figyelmemet, és emberek vesznek körül. De ahogy kilépek az iroda ajtaján, máris ott kőröz felettem a veszteség tudata, a hiányérzet, a gondolat, hogy ma is üres lakásba térek haza. És aztán tényleg. 

Igaz, ma nem voltam edzésen (mert ma nincs edzés), ezért amúgy is előbb értem volna haza, de hétfőn vagy tegnap nem így volt. Amikor beléptem volna az ajtón, vagy a konyhában sertepertélt volna, és vacsorát készített volna, az ő szavai szerint "nekem", az én szavaim szerint "nekünk", esetleg a számítógép elől állt volna fel, hogy puszit nyomjon a számra. Persze ki tudja, utóbbi esetben kivel levelezett volna, és miről... A puszi után feddőn szemrehányást tett volna, hogy "megint dohányoztál"— utalva a metrótól hazáig levő úton elszívott cigire — én pedig kölykös félmosollyal mentegetőztem volna,hogy "de hisz tudod, hogy visszaszoktam". Sosem szerette a cigit, mindig azt mondta, olyan, mintha egy hamutállal csókolózna. Mégis megengedte, hogy visszaszokjak, amit utóbb egy szüzes öngyújtó ajándékozásával is elismert. Ez aznap ment tönkre, amikor szakítottam vele, én pedig dühösen kidobtam, pedig most szívesen végigtúrnám miatta azt a kukát, hogy legyen valami, ami emlékeztet erre a 2 és fél évre. 

Persze olyan lesz bőven, ha más nem, az emlékeken túl a közös fényképek is. Itt vannak még a gépemen, ki kell neki írnom őket, hogy ha eljön a holmijáért (és a macskától "elbúcsúzni"), azokat is odaadhassam. Hétfő este még dühösen szedtem össze a ruháit, a füzeteit, CD-ket, ajándékpoharat, ilyesmit, beraktam őket két szatyorba, és eltettem mind a szemem elől. Ezzel azonban nem lehet kitörölni semmit. Roland mindenhol ott van a lakásban, és ha a tapétáig lebontanék mindent, akkor is itt maradna. Üres a lakás, mert nincs itt, és már nem is lesz, mégis tele van. Milyen paradox, mi? Persze, hogy itt van, mert a lelkem kivetíti őt egy halom tárgyra, amik lépten-nyomon elém kerülnek. A fotelben az én ágyneműm alatt ott az övé is, benne a testének illatával, a törölközője is ott lóg a fürdőben. Barna, az volt az övé, a kék pedig az enyém, legalább is ennél a párnál. A fogkeféjét bevágtam a szatyorba a többi cucc mellé, de még a szárítón is maradt egy alsógatyája meg egy pólója. Majd azt is odateszem a többi mellé, ahogy a piros inget is, ami az egyik szekrényen lóg, és valahogy kimaradt a dühödt pakolás során. De ha benyúlok a kajás szekrénybe, az alapanyagokon felül meglátom azokat a TESCO-májkrém konzerveket, amiket együtt vettünk. A közös vásárlásokkor mindig szóváltás volt ebből, de inkább csak gyengéd vita, hiszen én azt mondtam, hogy vegye a drágábbat, úgyis én fizetem, ő viszont — szűkösen telt múltjából kiindulva — kardoskodott, hogy az ugyanolyan jó, mint a márkázottak. Hát engedtem, de azóta sem ettük meg őket, és most a fehér borításukkal ott világítanak a sötét polcokon.

Itt vannak aztán az irodaszerek, amiket szinte kivétel nélkül ő hozott nekem az írószerboltból, ahol dolgozik. Ha dolgoznom kell majd, mindig ő fog eszembe jutni, még egy vacak tűzőgépről is. Itt van az asztalomon két csomag elem, ezeket is ő hozta, és egy ívnyi fűszertartóra való címke, amit a frissen vásárolt fűszeres üvegekhez kértem tőle. Mivel ő tud főzni (nagyon is), én meg nem, nekem lett volna szükségem a feliratokra, hiszen ő ránézésre megmondja, mi micsoda. Ha valamilyen íztelen saláta-izét kotyvasztottam, csak kiszaladt a konyhába, és két percen belül egy mennyei saláta-csodával tért vissza. Mert ő tud főzni, én meg nem. 

Ott sorakoznak a polcon a DVD-k, amiket együtt néztünk meg, meg a könyvek, amiket tőle kaptam ajándékba. Na és persze (hogy ne legyen végtelen a felsorolás), itt van Desiré, a 'közös' cicánk. Ő úgy gondolja, hogy neki hoztam ajándékba, szerintem viszont az ő unszolására szereztem leginkább magamnak, hogy legyen valamilyen állat a lakásban. Desirének ez az otthona, és — most már csak — én vagyok a gazdája, ez nem vitatéma. Egy lélegző, hús-vér, kajla cica, testén a Rolcsi keze nyomával, nyávogásában Rolcsi hangjával, tekintetében Rolcsi tekintetével (habár a cica szeme sárga, míg Rolcsié kék). Ez a kis(?) állat a legszorosabb kapocs közöttünk, ő hordozza magában a legtöbb emléket. 

Furcsán hangozhat, hogy emlék, hiszen ezek között olyan dolog is van, ami csak a múlt héten történt. De az elvesztés érzése máris a távoli múltba repíti még a hétköznapi apróságokat is, a tudat, hogy vége, szinte a jelent is múlttá változtatja. Talán így is van rendjén, hiszen bármennyire is fáj, bármennyire is szenvedek, ezt már nem lehet visszacsinálni. Milyen kapcsolat volna az, ami nem létező alapra (a bizalomra) épül? Barátként, haverként, ex-ként minden további nélkül mehet tovább minden, de párként már nem. Talán évek múlva...de ilyen csak a mesében van, és különben is, ezt csak a még mindig érzett szeretet mondatja velem. Majd elmúlik.

Addig is szenvedek, egyedül az üres, de mégis emlékekkel teli lakásban. Ha a macskával játszom, eszembe jut majd, hogyan szaladgáltak, a Rolcsi hogyan pörgette nevetve a padlón, ha a fogkrémre nézek, eszembe jut majd, hányszor mondtam, hogy ne kupakkal felfele tegye vissza a pohárba, ha a sütőt tisztítom, eszembe jut majd, egy-egy főzés után milyen disznóól maradt a konyhában, ami persze utólag egyáltalán nem bosszantónak tűnik, hanem az életemből kiszakadt résznek. 

Összetört a szívem, és a romok közül kiszökött a szerelem. A helyét a ragaszkodás és a hiányérzet vette át, mint valami légnemű anyag, ami a réseken át illan el apránként. De előtte még kitölti teret, és amikor már nem fér több, akkor kezd csak szivárogni. Még messze nincs teli minden, úgyhogy ennél csak napról napra rosszabb lesz, ezt már előre tudom.

Rossz hír, hogy erről ti is értesülni fogtok (előre is elnézést, ha kissé beszűkül a blogom).

A legtöbb ember élete olyan, mint egy végeláthatatlan akadálypálya. Mint a gátfutás. Születéskor megkapod a magad kis útját, amin rendszertelen időközönként gátak, vermek, csapdák vannak, és végig kell futnod rajta, tetszik vagy sem. Van, hogy egy hosszabb szakaszon, csak futni kell, de nem kell ugrándozni, van, hogy már az első akadálynál elesel, mert rossz családba születsz, és van olyan is, hogy amikor egy gátat sikeresen átugrasz, még nem látod, hogy rögtön utána egy vizesárokba fogsz landolni. A pályák egy része párhuzamos egymással, mások keresztezik egymást, az akdályok pedig ide-oda kerülnek a közeli utakon. Van, hogy láthatatlan kezek megsokszorozzák az akadályokat, és van, hogy ugyanezek a kezek eltakarítanak az útból néhányat, így mire az ember odaér, át sem kell ugrania azokat, mert már nincs mit.

Én eddig elég jól futkároztam a magam pályáján. 12 éves koromig sima volt az út, utána viszont hegymenetbe fordult. A legnagyobb akadály mellett minden más eltörpült, de hiába ugráltam, a hegy árnyéka mindig ott lebegett felettem. Rájöttem, hogy nem kell felfutnom rá, mert meg is kerülhetem, így nagy nehezen — rövid időre — talpon tudtam maradni. De még körbe sem értem, máris egy újabb hegy tövében álltam, sőt, a másik oldalról is formálódni látszott egy gigantikus halom. Ekkor egy kicsit lassítottam, és közben sokszor azon gondolkodtam, hogy meg is állhatnék. Amíg körbe értem, nem egyszer merült fel bennem, hogy egy kés sokat változtatna a helyzeten — mindent —, és arra is gondoltam, hogy a liftnél gyorsabban is leérhetek a földszintre. De nem tettem. Megerősödtem. Futottam hát tovább. Jobbról saját homoszexualitásom hegye vetette rám árnyékát, balról a nagymamám hegyének irdatlan halma. Igyekeztem minél többet a kettő közötti szurdokban maradni, de egy erő balról mindig az emelkedőkre ragadott. Már nemcsak a saját pályámon futottam, ráadásul a saját akadályaim mellett egy másik emberéit is nekem kellett átugranom. Rengeteg verem, szakadék, sziklaomlás és kidőlt fa lassított és gátolt, és ha néha alkalmam volt áttérni a másik halomra, de mindig rémülten iszkoltam vissza a már ismert csapdákkal tarkított oldalra. Rájöttem, hogy mindkét hegyre nem kapaszkodhatok fel, ráadásul ha olyan környékre keveredtem, nem is láttam át a túlsó oldalra. Hát csak futottam, futottam. Egyre fásultabban, egyre fáradtabban, de hiába, a hegy mintha csak nőtt volna, és már mindent eltakart előlem. Már nem láttam, mi van mögötte, és bár tudtam, hogy egyszer újra sík terepre érek, tartottam tőle, hogy az a puszta számomra már túlságosan is puszta lesz.

Aztán egyszer váratlanul szurkolóm akadt. Először csak a pálya széléről biztatott, aztán csatlakozott hozzám, és együtt futottunk tovább, de még mindig ugyanazon a hegyen. Kezdetben úgy tűnt, hogy együtt akár a Himaláján is túljutunk, de aztán egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudok letérni a korábbi útról. Mintha a cipőm csakis annak a másik pályának a porát taposhatná, mintha láthatatlan kezek rángatnának vissza, akárhányszor megróbálok letérni. Eddig végig egymás kezét fogtuk, és ha igazán nagy akadályok álltak elénk, szorítottunk a fogáson, hogy együtt ugorhassunk egy nagyot. Később aztán lanyhult a szorítás, ujjaink elváltak egymástól, a társam egyre lemaradozott, végül egy elágazásnál letért egy másik útra. Hiába próbáltam marasztalni, hiába biztattam, hogy már mindjárt jön a lejtő, hiába kapkodtam a keze után. Potyogtak a könnyeim, de nem a menetszél miatt. Lassult a tempóm, és — jobb híján — csak a hegy megmászása volt a célom, de már nem akartam megállni. Ahhoz már elég erős voltam. Összeszorítottam a fogaimat, törölgettem a könnyeimet, majd egyszer csak azon kaptam magam, hogy újra sík terepen futok. Sík volt, de gátakkal teli. Ügyesen átugrottam mindet, és mentem tovább. Nem tudtam, hova futok, csak azt tudtam, hogy most már csak az én utam van, és senki máséra nem kell átkényszerülnöm. Most már én döntöm el az irányt is, maximum rosszul választok. Futás közben sokáig korábbi társam nyomát kerestem, hátha utolérem, mígnem aztán egy pillanatra hátrafordulva észrevettem, hogy a mögöttünk levő úton sem csak a mi nyomaink vannak.

Ekkor jobbra fordítottam a fejem, és azt láttam, a két nagy hegy egyike még mindig ott van mellettem, csak le kell térnem, és felhágnom rá. Nyomban elfordultam, és újra nekivágtam az emelkedőknek. Azonnal találtam egy másik embert, akivel azóta is együtt futunk. Közben sokszor fordult meg a fejemben, hogy bizony rengeteg pálya van még, jobbra is, balra is, amik talán könnyebb haladást engednek, de mégis maradtam ezen. Közben rájöttem, hogy most pont ellenkező irányba haladok, mint eddig. Azok az utak már nem vonzanak, a többi futóval sem kommunikálok már — túl messzire kerültünk egymástól. Ha néha találkozunk, akkor is csak azt meséljük el egymásnak, ki mekkora akadályt ugrott át mostanában, aztán búcsút intünk egymásnak. Nem hiányoznak. Maradok a saját utamon, a többin úgyis csak extra akadályok vannak. Futóruhát cseréltem, és egyre kevesebb időre veszem már csak vissza a kopott, régi mezt, ezt jobban szeretem. Mintha rám öntötték volna.

A hegyről aztán lejöttem, most a tövében haladok, szinte sík terepen. A szirtek azonban fölöttem magasodnak, egy rossz lépés, és a lavina maga alá temet. Mégis biztonságosabbnak érzem itt. Ez az én utam, amit mások csak akkor használhatnak, ha engedélyt adok rá, és csak addig, amíg az engedélyem érvényes. Ha megint mások akadályokat is gördítenek elém, ha a sors méterenként ás is egy vermet, akkor is átugrom mindet, maximum egy pillanatra megállok előttük, kifújom magam, hogy pihenten nagyobbat ugorhassak. Néha hirtelen irányt váltok, néha szívesen visszafutnék a könnyebbé vált terepre, de úgy tűnik, most már viszonylag biztonságos környéken haladhatok.

Gát persze van bőven, néha sűrűbben, néha ritkábban. Most például sűrűbben vannak, és éppen kezdek nagyon elfáradni. Már éppen megint egy másik hegyi ösvényre tértem volna, ahol sokkal tisztábbnak tűnt a terep, azonban észrevettem, hogy míg odaértem, valakik sebtében kiírták rá, hogy 'Lezárva!'. Pedig szélesebbnek is tűnt, és ezen több akadályt kerülhettem volna ki, mint a mostanin. Futok hát tovább az eddigi úton, és lesem, merre vannak elágazások. Ha pedig besokallok, vagy elfáradok, megtorpanok egy kicsit, és leguggolok a pálya közepén, hogy kibőgjem magam.

Most éppen a salakban ücsörgök, dühösen markolom a port és bőgök. Holnap viszont leporolom magam, feltápászkodom, és futok tovább, még ha egyelőre nem is tudom, merre.