szocializmus bejegyzései

A blogom természetesen nem csupán a verses játékról fog szólni eztán, hanem rendes bejegyzéseket is írok (szóval van itt élet...). Most csak egyszerűbbet, de a közeljövőben igyekszem amolyan 979-es terjedelműeket is, meg olyanokat is, amiket már egy ideje tervezek, de még nem jutottam odáig. Most van némi kölcsönenergiám, és a legutóbbi határidőnek is vége, szóval időm — elvileg — van, csak kedvem is legyen hozzá.

Most viszont maradjunk a csillaghegyi strandnál, ami nem azért érdekes, mert ott voltam, hanem azért, mert olyan, amilyen. Na jó, mondjuk azért is érdekes, mert én elég ritkán kötök ki strandon (főleg Ricsi óta, aki szerint időpocsékolás ott lenni), tavaly is csak egyszer voltam, és akkor is csak éjszaka. Ja, a Balatonban lubickolást nem számolom ide, mert az nem strandolás, hanem nyaralás...

Kérem, ez a strand egyedülálló a maga nemében, mivel a XXI. században is autentikus mementója a legszocialistább szocialista éveknek, egy igazi, szoborparkba való műremek. Nyilván azért nem kötött ki ott, mert egyrészt senkinek sem árt, másrészt mert baromi nehéz lett volna kimarkolózni és átszállítani oda. Igaz, nem jártam be töviről-hegyire, de amit láttam belőle, az bőven elég volt ezen véleményem kialakításához. Technikai információ, hogy az egész komplexumban mindössze 2, azaz kettő darab medence van, és azok sem bírnak semmiféle extrával. Van bennük víz, azt' jó napot. Az egyik amolyan úszni való, a másik meg ázásra kialakított, és utóbbinak legalábbis baromi hideg a vize (22-23 fokos). Minden alkalommal 6-8 percig kellett biztatnom magam a belemerülésre, addig meg csak fokozatosan sokkoltam a testem-lelkem, hol a pöcsmagasságig, hol meg a mellkasig érő vízbe való behatolással. Mivel a strandon a bejárattól mindössze 50 méterre (sem) hatoltunk el, nem tudom, mekkora a kiterjedése, és a nem látott helyeken mi van, de azoknak könnyedén utána lehet nézni.

Van pölö egy gyerekmedence (ez kvázi a harmadik), ami engem nem izgat, sok-sok faház, hangsúlyozva a hajdani KISZ-tábor mivoltot, növényzet dögivel, meg valami fenti 'tisztás' rész — állítólag — szép kilátással és naturalistáskodási lehetőségekkel. Utóbbi szintén kihagyós — számomra. Van még egy olyan öltöző részleg, amihez hasonlót csak az Andrássy út 60. pincéjében láttam: omladozó vakolat, 1000 réteggel átfestett ajtók és pad a fülkében, enyhe pisaszag és nyomasztó félhomály. Itt van egy kabinosfiú is, aki egy "közös öltöző" feliratú helyiség kulcsával flangál fel-alá, ha esetleg akadna valaki, aki a féltendő értékeit az ő gondjaira bízná. Van egy külső értékmegőrző is, meg kettő darab strandon-táplálkozási lehetőség, egy hot-dog/hamburger meg egy hekk/palacsinta árus. Utóbbit nem nagyon vettemtük igénybe, csak egy Magnum jégkrémet vettem ott öccázé', előbbi viszont a menő amerikai hot-dogot árusítja, mert ugye minden menő, ami nyugati vagy annak látszik. A hamburgerében meg az a vicces, hogy a húst leszámítva tökéletesenpontosanugyanolyan alapanyagokból készül, mint a hot-dogok, ketchup, mustár, majonéz, savanyú uborka karikák, pirított hagyma granulátum és a pékáru. Öccázé (hot-dog csak négynegyven).

Ez mindössze 1700 Ft/fő/nap áron igénybe vehető, és alig másik 200 ember társaságát kell elviselni, ami — valljuk be — sokkal jobb, mint 2000, köztük jó pár tucat nagybelű, vastag láncos cigány családfő a pereputtyal, hangos és nagyon menő kamasz kölkökkel, szaros pelenkával vízbe menő csemetékkel. Igaz, az itteni 200 fő nem éppen válogatott díszpéldányokból áll. Volt két vékonyka fiatalember, tojáshéjjal a valagán, és egy pillanatra megpillanthattam egy igazi, kidolgozott testű bikát is, de az sajna gyorsan eltűnt szem elől. Az összes többi ember vagy vénasszony (köztük olyan is, akinek 30 éve nem tűnt fel, hogy megvénült), vagy fecskében flangáló elhanyagolt férfi, aki műanyag dobozból eszi a rántott húst, paradicsommal és paprikával. Mert egy '60-as évekbeli strandon otthonról hozott rántott húst kell enni, ez nem vita tárgya. Persze mi is ott voltunk, igazán igényes, jóképű, jótestű, stb. meleg fiatalemberek, meg a szomszédunk, aki egy felfuvalkodottan sétáló baseball-sapkás. pipázó pasi volt, és Árpád-sávos úszónadrágban parádézott. Nem, nem piros-fehér csíkosban, hanem Árpád-sávosban, ugyanis a turul tetoválás a felkaron egyértelműen erre utal.

Szóval ha kedvet kaptatok, egy arborétum-szerű területen egy rendkívül nyugodt hangulatú strandoláshoz, meg nagypapa-korú csempéken tapodáshoz, vagy szeretnétek látni egy rakéta alakú zuhanykabint (ez komoly, a szovjet testvér imádata hajdan idáig fajult), esetleg néhány Gyurcsány-Bajnai korszakból itt maradt In-Kalost, akkor irány Csillaghegy, és jó szórakozást!

Egyszer, úgy tél végén már elhatároztam, hogy írok egy bejegyzést ebben a témában, mivel abban az időszakban egymás után olyan sok hír borzolta fel az idegeimet, hogy az már gondolatébresztőként hatott rám. Ekkor állapítottam meg, hogy Magyarország nyilvánvalóan anómikus állapotba került, és az egyetemen ezt a felvetést több csoporttársammal is megvitattam. Éppen ezért nem akartam ide is leírni az akkori gondolatmenetemet, félő lett volna ugyanis, hogy valamelyik egyetemi társam egy keresőszó nyomán nálam köt ki, és akkor kész a lebukás. Aztán az ihlet amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is szállt, egészen mostanáig. Bár — ahogy mondani szokták — politikai-közéleti uborkaszezon van, Captain29 írása ismét előhozta belőlem az év eleji gondolatokat, úgyhogy most mégis traktálnám ezekkel a nagyérdeműt. (Captain pedig vegye úgy, ez a kommentem az írására).

Először is tisztázzuk, miről van szó. Az anómia az az állapot, amikor egy társadalomban megszűnnek vagy felborulnak a normák, a szabályok, az emberek elvesztik a fogódzóikat. A normális viselkedés érvényét veszti, a szabályokat tömegesen nem tartják be vagy kijátsszák. Ez előfordulhat hirtelen, például forradalmak, gazdasági (világ)válságok esetén, de kialakulhat folyamatosan is, mint ahogy — szerintem — esetünkben is. Ha a XX. századi Magyarországot veszem, akkor említhetném a kommunista hatalomátvétel utáni időszakot vagy a rendszerváltozást. Utóbbi esetben ugye megszűnt az egypártrendszer, felbomlott az újfeudális struktúra, a tervutasításos gazdasági rendszerrel párhuzamosan működő reciprocitáson alapuló újratermelési modellt pedig hirtelen felváltotta a tranzaktív modell, avagy a kapitalizmus. Néhány hónap alatt 1,5 millió ember vesztette el az állását, megugrott a szegénység, az infláció, a hatalom által megszabott árak helyett bejött a piaci verseny, a 'nagy hal megeszi a kis halat' jelensége, és az embereknek már senki nem mondta meg felülről, mit tegyenek. Minden megváltozott szinte egy csapásra. Az ilyesmi egy társadalomban elég drámai hatású változás. Hozzá kell tenni, hogy brutálisabb is lehetett volna, ha idő közben nem lett volna néhány apró lépés ebbe az irányba, mint például au Új gazdasági mechanizmus bevezetése '68-tól, aztán pedig a finomhangolásos felkészülés az új rendszerre (senki se higyje, hogy a rendszerváltás pusztán néhány tucat elszánt ember határozott kiállásának volt köszönhető). Az anómiás állapotban megnövekszik a bűncselekmények, a deviáns viselkedésformák és az öngyilkosságok száma is. Erről bővebben Émile Durkheim vagy Robert Karl Merton műveiben olvashatunk. De miért gondolom, hogy a XXI. századi Magyarország ebben az állapotban van? Erre egyszerűen is válaszolhatok: kapcsoljuk be a tévét vagy vegyünk egy újságot, és a kérdés máris nem kérdés. A bővebben válaszhoz viszont néhány példát vennék segítségül.

Nézzük először a rendőrséget és az igazságszolgáltatást. A rendőrség dolga az volna, hogy a tisztességes, törvénytisztelő polgárokat megvédje a bűnözőktől, a bűncselekményeket megakadályozza, és ha ez nem sikerül, az elkövetőket felkutassa és az igazságszolgáltatás kezére adja. Az igazságszolgáltatás feladata pedig benne van a nevében. Ehelyett mit látunk? A rendőrség először is nem tudja megakadályozni a bűncselekményeket, de még a bűnözőket sem tudja elkapni. Ha valahova betörnek, és az áldozat a rendőrségen megkérdezi, hogy "De ugye elkapják őket?", még a rendőr is csak azt válaszolja, hogy "Ugye viccel?". Autólopásoknál ugyanez a helyzet. Sőt, még az is előfordul, hogy amikor a sértett tudja, hogy ki volt az elkövető, a hülye szabályok miatt még akkor sem szerezhet érvényt az igazságának (személyes tapasztalat). Vidéken még a kertből is kilopják a terményt, elviszik az utolsó tyúkot az ólból, családok tartanak rettegésben egész utcákat, egész erdőket vágnak ki, szemétlerakót csinálnak a fokozottan védett területekből, és a hivatalos közegek semmit nem tudnak tenni, mert nincsenek meg az eszközeik, nincs pénzük, nem mernek közbeavatkozni (az életüket vagy az állásukat féltve), vagy maguk is bűnözők. Ha valahogy mégis sikerül elfogni egy bűnözőt, az a törvényi kiskapukat kihasználva ússza meg a büntetést. Pszichológiai okokra hivatkozik, egyszerűen meglép vagy lefizeti a bírót. A rendőrség ehelyett a kisembereket üldözi. Demagóg, de igaz, hogy míg a nagy halakat milliós csalások után sem vegzálják, addig a hétköznapi embernek az elsősegély csomag szavatosságát is figyelnie kell, nehogy megbüntessék. Lejárt szavatosságú, rothadó húsokat zabáltatnak föl velünk, és megússzák, túlszámláznak a vendéglőkben és megússzák, átvernek a piramisjátékot szervezők, az egyéb csalók, csődbe visznek vállalkozásokat, amik aztán meglépnek a tartozásokkal, és mind-mind megússzák. Ahogy a szegénység egyre terjed, úgy nő az elkövetett vagyon elleni bűncselekmények száma is, de a rendőrség nem a szabad lábon lófráló betörőket, csalókat, gyilkosokat üldözi, hanem pénzt szed be az egyszerű emberektől minden szir-szarért, vagy politikai megrendelésre tevékenykedik (lásd az utóbbi időben megzavart FIDESZ-es sajtótájékoztatókat vagy 2006.10.23-át).

Mit gondol vajon az átlagember, amikor azt látja, hogy a rendőrség nem tudja megvédeni az MTV székházát, mert 20 szerencsétlent állít szembe 3000-rel, miközben több száz kollégájuk egy sarokkal odébb a tökeit vakargatja (ott voltam, láttam)? Mit gondol, amikor egy felgyújtott vízágyúból a tüntetők mentik ki az egyenruhást annak kollégái helyett (ott voltam, láttam)? Mit gondol, amikor azt látja, hogy az állig felfegyverzett rohamrendőrök nemhogy megakadályoznák, hogy egy pár tucat főből álló garázda csoport egy békés megemlékezés résztvevői közé meneküljön, de még ki is kényszeríti azt, majd ezt követően válogatás nélkül kardlapozik, gumibotozik időseket, fiatalokat, szóval mindenkit, akit csak ér (ott voltam, láttam)? Mit gondol, amikor azt tapasztalja, hogy a rendőrök maguk is bűncselekményeket követnek el, állat módjára vernek össze mindenkit, külföldi turistát, sajtóst, csenevész országgyűlési képviselőt, papot, olimpikont, eltörik megbilincselt emberek ujjait, a Dunába dobják az igazoltatottak személyi okmányait, feldúlnak vendéglátóipari egységeket, és az utcára terelt vendégeket jobbról-balról gumibotozzák? Mit gondol, amikor azt látja, hogy a rendőrség képtelen megfékezni egy 12 éves kölyköt, aki kénye-kedve szerint foszthat ki, késelhet meg bárkit — akár fényes nappal is — a köztereken? Vagy mit gondol, amikor a munkahelye ablakából azt kell végignéznie, hogy egy drogdíler miként fizeti le az őt elkapó rendőröket? Azt fogja gondolni, hagy valami nagyon nincsen rendjén, mert azt tudja, hogyan kéne mindennek működni, de azt is látja, hogy az egész nagyon nem úgy működik. Vagy vajon nem erre a következtetésre jut, amikor azt hallja, hogy egy jogerősen elítélt bűnözőt egy kereskedelmi televízió munkatársainak kell a hatóságok kezére juttatnia, vagy amikor a bíró azt az újságírót ítéli el, aki megírja és tételesen bizonyítja, miként verte össze a feleségét egy országgyűlési képviselő? Mit szól erre az átlagpolgár, amikor azt hallja a bíró szájából, hogy "Engem nem az igazság érdekel, hanem, hogy a vád megállja-e a helyét" (az újságíró elleni személyiségi jogi perben)? De hogy a példákat ne a végtelenségig soroljam, mit gondol az átlagember, ha azt látja, hogy a milliárdokat eltüntetők 1,5 év felfüggesztett büntetést kapnak, ha a hétpróbás gazemberekből miniszterek lesznek, ha a lebukott politikusok felfele buknak, és a bűneiket elintézik egy legyintéssel, meg azzal, hogy "Nem törvénytelen, csak nem etikus"? Azt fogja gondolni, valami nagyon nem jól van itt.

Egy nyugati típusú társadalomban az állampolgárok jogosan várják el, hogy az ország infrastruktúrája rendesen működjön. Ehelyett néhány fok mínusz vagy egy-egy ellopott kábel miatt megbénul a vasúti közlekedés, a mentőhelikoptereket fűtetlen garázsban tárolják, és az alkalmazottaknak kell hősugárzókkal körberakni azokat, hogy ne menjenek bennük tönkre az eszközök. Alig épül valami, és ami épül, az is beszakad, beomlik, leomlik, eltűnik. A kórházakat, iskolákat, óvodákat bezárják, a vasúti vonalakat felszámolják, a buszjáratokat ritkítják. A mentősnek a saját motorján kell életet menteni menni, a világhírű szívsebészt kirúgják állásából, gyógyszerek és vécépapír helyett széfeket vesznek a kórházakba, a műtéteket elhalasztják, a mozgássérülteknek hónapokat kell várniuk egy-egy műtétre, a pszichopatákat meg szélnek eresztik. A bányászat már rég megszűnt, a nehézipar rögtön ezután összeomlott, a könnyűipar haldoklik, a mezőgazdaság pedig a sír szélén áll, annak ellenére, hogy Magyarország földjei rendkívül alkalmasak a művelésre. Az államadósság egyre nő, az állami vagyon ezzel párhuzamosan egyre csökken, az infláció folyamatosan magas, a gazdasági növekedés pedig alacsony. Az emberek abban bíznak, hogy valamikor csak jobb lesz, ehelyett mindig csak rosszabb.

Vagy nézzük a médiát és az értelmiséget. Utóbbiaknak az volna a feladata, hogy megértesse az emberekkel a világ dolgait, elmagyarázza nekik, mi miért van, jósoljon és finoman terelgesse az állampolgárokat a helyes döntések felé. A média feladata pedig az lenne, hogy a hatalma növelése és megtartása érdekében túlkapásokra hajlamos államtól megvédje az állampolgárokat. Tájékoztatnia kellene, a visszás dolgokat felderíteni, és kérdéseket szegezni a politikusoknak, gazdasági szereplőknek. Ehelyett a túlnyomó többsége elhallgatja a releváns dolgokat, az elkövetett bűnöket kicsinyíti, más apróságokat felnagyít, lényegtelen dolgokkal foglalkozik a lényegesek helyett, tehetségtelen senkiháziakból hatalmas sztárokat, megmondóembereket farag, és még az amúgy is primitív tömegkultúrát is a gagyi szintjére silányítja. Az értelmiség pedig? Ugyanezt teszi, plusz közreműködik a szavak jelentésének eltorzításában, az idegent szépnek titulálja, a szart meg fantasztikus eredménynek, a nemzet maradék büszkeségét tovább erodálja, a racionálist irracionálisnak nevezi, és folyamtosan cimkéz. Aki ki meri mondani a nyilvánvalót, az szélsőséges, nacionalista (még ennek a jelentését is elcseszték), rasszista, a demokrácia ellensége vagy akár még terrorista is. Csendőrgyilkos gazembereknek avatnak táblát, a történelemből csak a rosszat idézik, a legnagyobb királyainkat gyűlöltnek titulálják, az árulókat pedig megfontolt államférfiaknak, akik az adott helyzetben nem tehettek mást.

Azt hiszem, ezekből a példákból jól látható, mi az anómikus állapot. Egy ilyen országban egy intelligens ember fejében zsonganak a kérdések. Miért mondják, hogy X mértékű gazdasági növekedés tök jó, ha az összes környező országban nagyobb? Miért baj, ha a nemezetem jelképeit viselem a ruházatomon, és miért nem, ha CCCP-s pólót, amerikai zászlót, jamaikai karvédőt vagy vörös csillagos pólót? Miért mondják, hogy a sok fürdő felesleges, veszteséges és nem kellett volna megépíteni őket, amikor ezek egy csomó járulékos haszonnal is járnak? Ha azzal nyugtatnak, hogy örüljünk, mert nálunk még olcsóbb az áram, mint Nyugat-Európában, miért nem teszik hozzá, hogy ott persze a fizetések is a többszörösei az ittenieknek? Miért fekete a fehér, miért jó a rossz? A sok miérttől zúg a feje az embereknek, de ha ilyenek nem is foglalkoztatják őket, akkor is azzal szembesülnek, hogy minden lerohad, megszűnik, életüket egyre több fal határolja körül, és egyre több helyzetben nem tudják mi a teendő, ha nem az, aminek lennie kéne.

Mit lehet ilyenkor tenni? Mertontól részben függetlenül (most nem olvastam újra el a levezetését) én három lehetőséget látok az anómikus állapotban való létezésre:

Az alkalmazkodás az egyik lehetőség. Tudomásul veszem, hogy ez van, ilyen körülmények között kell érvényesülnöm. Akkor én is lopok, csalok, hazudok, nyalok, adóelkerülök, lefizetek, jogtalanul igénylek, meg amit még csak lehet. Pont, mint a 'nagyok'. És ha így jól megszedtem magam, akkor jó nagy falat húzok a házam köré, meg biztonsági őrt fogadok, aki majd megvéd a nyomorgók hadától.

A menekülés a másik. Ha tehetem, elmegyek ebből az országból, hátrahagyva a házamat, a hazámat, a rokonaimat, a barátaimat, mindent, és megpróbálok külföldön érvényesülni. Vagy nem foglalkozom többé a közösséggel, a társadalommal, a politikával, csak megnézem az esti gagyit, elolvasom, mi történt Győzikével, Mónikával, Dundikával, Prüntyikével, Csucsukával, zabálok, sörözök, meg vásárolok, amíg van miből. Egy negyedik megoldás is lehetne, de ide sorolom, hogy a legvégső esetben öngyilkos is lehetek (ez a durkheimi anómiás öngyilkosság).

A harmadik pedig, hogy a kezembe veszem a dolgokat. A szavaknak újra értelmet adok, az igazat igaznak nevezem, a hazugságot pedig hamisnak, képzem magam, alternatív forrásokból tájékozódom, vagy beállok polgárőrnek. Ha emiatt lenáciznak, lefasisztáznak (nem sorolom), akkor sem érdekel, hiszen már nincs hova hátrálni. Ha lecsuknak emiatt, akkor is visszaütök, áramot vezetek a kerítésembe, és ha ez sem elég, előbb-utóbb tojást fogok hajigálni, aztán meg molotov-koktélt. Egyesületet alapítok, alapítványt teszek vagy beállok valamelyik már létezőbe.

És máris itt vagyunk a Magyar Gárdánál. Ezt a szervezetet ez hozta létre, a kiáltás, hogy "ELÉG VOLT!". Családapákról és -anyákról van szó, egyszerű emberekről, meg néhány tettrekész fiatalemberről.  Nem neonácikról, bűnözőkről, meg szélsőséges nacionalistákról. Talán az idő majd igazolja ezt az állításomat.