szociológia bejegyzései

Még az államvizsga környékén olvastam ezt a könyvet, és már akkor írni akartam róla, de ez azóta sem sikerült, úgyhogy csak most pótolom be. Ez amolyan fürdőkádas könyv volt, viszont a vizsgát követő viszontagságok miatt a második felét egyhuzamban olvastam el, gyakorlatilag néhány óra alatt.

Akkor azért is volt olyan jó ilyesmit olvasni, mert eleve a szociológia töltötte ki minden szabad percemet (na jó, ez azért túlzás), így nem okozott nagy törést az egyik pillanatban szukcesszióról és filtrációról tanulni, a másikban meg valami tök másra koncentrálni. A sztori ugyanis arról szól, hogy a világban elterjed egy halálos betegség (encephalitis-16), ami csak a férfiakat támadja meg, azok közül is csak azokat, akik még és már ivarérettek (azaz működik náluk a spermatogenezis). Néhány hónap alatt sikerül is a Föld férfilakosságának átlényegülni a másvilágra, így viszont egyéb súlyos problémák is elterjednek, például gazdasági összeomlás, munkaerőhiány, politikushiány és a többi. Néhány fontos személyt sikerül azonban megmenteni és ún. PZ-kbe (protected zone) menekíteni, hogy fontos tudományos kutatásokat végezzenek, főleg az újdonsült betegséggel kapcsolatban. Ezek közé tartozik a könyv főhőse is, aki egyébként már előre figyelmeztette a vezető politikusokat, hogy mi fog történni, de persze azok szartak a fejére. Hogy a védett zónában levő tengődés valóban kimenekítés-e vagy sokkal inkább amolyan koncentrációs táborba zárás, az már más kérdés, főhősünk (és társai) legalábbis sokkal inkább éli azt meg az utóbbiként. Már csak azért is, mert az USA elnöke a sajnálatos események következtében egy férfigyűlölő leszbikus lesz, aki nem is annyira akarja, hogy felfedezzék a vírus ellenszerét. Na vajon miért nem? Azt viszont jobban szeretné, ha sikerülne egyrészt a klónozás technikáját másrészt a férfi meddőséget okozó szer suttyomban történő elterjesztését feltalálni.

A férfiak ugyanis nem pusztulnak ki egytől-egyig. Egy részük ugye PM, azaz védett férfi lesz, más részük önként kasztráltatja magát, hogy életben maradjon, vagy sebészeti úton vagy egy növénykivonattal, és persze ott vannak még az öregek meg a gyerekek, akik valamilyen módon mind az elnök asszony riválisává válhatnak. Ezt pedig ő nem annyira szeretné. A sztorinak nem is annyira az összeesküvéses politikai szála az érdekes, sokkal inkább az elképzelt új világ folyamatainak leírása, ezt utaltam az előbb a szociológia témakörébe. Milyen az, amikor az évezredeken keresztül elnyomott női nem egyszer csak kiszabadul a rabigából, hogy a férfiak fejére nőjön? Milyenek a női katonák? Hogyan reagálnak a vallások? Milyen az új hierarchia? Az elnöknő hatalmának megdöntése és a vírus ellenszerének felfedezése után milyenné válik az új világrend? (Utóbbira egy egyszavas tipp valakitől? Két helyes választ is elfogadok.) Merle ezeket mind zseniálisan vezeti le.

Szóval aki szereti az ilyesmit, annak a Védett férfiak kimondottan ajánlott.

Ezt gondolom a nagy nemzetközi szovjet szocialista nőnapról. Tavaly már írtam róla egy pár mondatot traktoros asszonyokkal meg szüfrazsettekkel, de most megint gondolkodtam ezen egy kicsit, és arra jutottam, hogy...

...továbbra sem egészen értem. Ez egy nagy képmutatás szerintem. Ha visszamegyünk a történelemben az ismert korokig, azt látjuk, hogy szinte mindig és mindenhol a nők voltak hátrányban a férfiakhoz képest és nem fordítva. Azt a pár törzset, ahol matriarchális társadalom van, zárványként ne számítsuk, mert elenyésző az arányuk a Föld nagyobbik részéhez képest. A görögöknél a nők sem szavazhattak, meg aztán még úgy 2000 éven keresztül sehol sem, politikusok nem lehettek, könyvet nem írhattak, művészek sem lehettek, nem katonáskodhattak és sorolhatnám, viszont sokuk szexuális tárgyként tengette életét, adták-vették őket, plusz gyerekeket kellett szülniük és nevelniük meg ellátni az urukat. Már az a szó is milyen már, hogy "uruk", nem is beszélve arról, hogy az "ember" és a "gyerek" szó is alapból hímnemű, bár hozzá kell tenni, hogy ez a latens férfitartalom mára jelentősen kikopott belőlük. Ez egy pro-nő érvkupac volt, de fordítsuk meg ugyanezt.

Politika iránt érdeklődő férfiként abban egyet tudok érteni a korábbi korok emberével, hogy a politikába nem való az érzelem, ahogy a gazdaságba sem, a nők pedig az érzelmet képviselték, szemben a férfiúi értelemmel. Ez mára megváltozott (pontosabban elmosódtak a határok), de anno, amikor még nem volt ildomos a férfinak sírni, még nagyon is így volt. Aztán hogy nem szavazhattak. Hát persze, hogy nem, hiszen most mondtuk, hogy nem értenek hozzá, ahogy például a gyerekek sem, meg az elmeháborodottak vagy a jöttmentek sem. Később meg ez a kérdés eleve értelmezhetetlenné vált, mivel a tradicionális legitimáció kizárt mindenféle választást, ergo akkor senki sem szavazhatott, nem csak a nők nem. Hogy politikusok nem lehettek, az szintén ebből következik, de azért nem kellett őket félteni. Jó pár női uralkodóról tudunk (Kleopátra, Mária Terézia, Viktória királynő, stb.), és még több olyanról, aki a férje helyett uralkodott, elég csak a hülye XV. Lajosra és szeretőire gondolni. Meg aztán vajon hány intézkedés született a nők kegyeinek megnyerése érdekében, és ez vajon megállt-e uralkodói szinten, vagy a piramis összes szintjén előfordult? Szerintem utóbbi.

A katonáskodás kérdése nem is szorul magyarázatra, bár például Jeanne D'arc-nak elfelejtettek szólni (hálából máglyára is küldték), és az egri nők esete is beszédes, igaz, ha a megerőszakolás az alternatíva, nem csoda, ha serénykednek, és a férfiaknak szurkolnak. Pár kivételtől letekintve (Izrael állam, ahol a sorkatonaság nőknek is kötelező) manapság sem divat a nőknek háborúzni, ahogy a lövészárokban meghalni sem nagyon szoktak. Azért ez a női nemnek nem nagy veszteség, valljuk be.

Hogy művészek, tudósok, írók nem lehettek, az már egy kicsit az én hím-soviniszta lelkemet is birizgálja, elvégre a női látásmód másabb, de nem kevesebb, mint a férfiak látásmódja. Ennek nem sok értelme volt így, de biztosan megvolt az oka. Mondjuk, hogy a nő dolga a család fenn- és összetartása, nem holmi firkálgatás meg festegetés, és ez a szemlélet egészen a felvilágosodásig tartotta is magát. Konkrétan női művészek akkor sem kezdték ellepni a világot, de az irodalmi és/vagy főúri szalonok 'hostessei' általában nők voltak, köréjük gyűlt a kulturális élet színe-java. Egyes nők már ekkor is vették maguknak a bátorságot, és álnéven írtak, de olyan is akadt, aki a tudományos munkáit a férje neve alatt jelentette meg. De nem is ez a lényeg (már csak azért sem, mert ez elenyésző mértékű volt), hanem a tény, hogy az irodalmi alkotásokat ugyan nem nők alkották, de sokukat nők ihlették. Hány szerelmes vers, hány öngyilkos költő, hány párbajban meghalt író róható a női nem kontójára? Megszámolni is képtelenség.

Hogy adták-vették őket? Nem szép, nem szép, cserébe viszont biztosítva volt az életük, a megélhetésük, és állítólag a nőknek ez a legfontosabb, hacsak nem ezt is férfiak állítják. Szexuális tárgyak? Lehet, de erről nem a férfi nem tehet, hanem egyes férfiak, akik visszaélnek a testi fölényükkel, meg az evolúció/jóisten, ami/aki a férfinél gyengébbnek teremtette a nőt.

De nem sorolom a pro és kontra érveket, mert mindegyik külön témát igényelne, és nem is célom végtelenre nyújtott történelmi és kulturális felvilágosítást tartani, csak azt szeretném firtatni, hogy a nők helyzete vajon tényleg annyira rossz volt mindig, hogy azt gyökerestül meg kellett változtatni? Tényleg szükség volt a női mozgalmakra, az emancipációra, a feministákra, vagy kis türelemmel magától is megváltozott volna a helyzet? Előbbi kérdésre szerintem nem a válasz. Nem lett volna szükség, hiszen az első világháború embervesztesége és munkaerőhiánya amúgy is felborította a nők társadalmi szerepeit, és ebből a mai helyzet előbb-utóbb magától is kialakult volna. A különféle mozgalmak és erőszakos törekvések hasznosságát nem tudom megítélni, mert a tudásom hiányos ezen a téren (is), de csak úgy költőien felteszem, hogy a hatásuk éppen annyira lehetett katalizátor, mint amennyire fék. Másrészt bár sokat változott a helyzet, egyenjogúságról még mindig nem beszélhetünk, hiszen köztudomású, hogy egyenlő munkáért nem egyenlő a bér, és akkor a harmadik világ vagy az arab világ nőinek helyzetét ne is firtassuk.

Maradjunk abban, hogy a mérleg a történelem során a férfiak oldalára billent, és ott is maradt a mai napig. Vissza pedig nem fogja billenteni egy ilyen bűntudat-nap sem, meg öt másik sem, főleg akkor nem, ha kötelezővé tesszük a jópofiskodást, meg a megjátszást. Az egészből a virágboltosok orgazmusa lesz csak maradandó. Ez a nap ugyanúgy ennek az erőszakos mozgalmárkodásnak a maradéka, ráadásul férfi-nap híján most éppen a másik irányba tolódott el az aránytalanság. És akkor még nem firtattam azt a kérdést (sem), hogy ha az utóbbi 100 évben arra ment ki a játék, hogy a nők minél inkább férfiasak lehessenek és minél több férfias dolgot csinálhassanak, ÉS ezt még részben el is érték, akkor mire föl a nőiséget ünnepelni? Meg még a karrierista nőkről sem beszéltem...de már nem is fogok.

Maradjunk annyiban, hogy én nem szeretem ezt a napot.

UPDATE: 11 komment után kezdem sejteni, mivel van itt a probléma: alapvetően nem annyira szájbarágós és nem olyan hosszú ez a bejegyzés, mint az nálam lenni szokott, így vannak benne mondatok, amik a bennük használt szavak súlyossága okán esetleg eltérítik az olvasót a szövegértelmezés mezsgyéjéről az indulat irányába, és akkor aztán már tök mindegy, hogy mit írok, és az mit jelent, elvágtam magam. Ezen csak sajnálkozni tudok, főleg mert akik most neheztelnek, nem veszik észre, hogy éppen azt írom: a nők helyzete mindig rossz volt, és most sem jó, csak éppen egy ilyen ünnep nem változtat a helyzeten, maximum bűntudatot kelt a népesség másik felében. Sze-rin-tem.

Lement a labdarúgó világbajnokság, én meg közben naponta eltökéltem, hogy megírom róla a véleményem, azt' mégsem lett belőle semmi. Én már megszoktam... De még csak öt nap telt el azóta, szóval olyan sokat nem késtem, úgyhogy most röviden megfogalmaznám, mit jelent nekem a foci:

Semmit.

Ennyire rövid bejegyzéseket azonban nem szoktam írni, úgyhogy jöjjön egy kicsit bővebben.

Egy hajdani legjobb barátom — aki a heteroszexuális férfi archetípusa — azt mondta egyszer, hogy a foci a hülyék politikája, és ez nekem nagyon tetszett, mert úgy éreztem, teljesen igaza van. A véleményét most is osztom, hiszen a labdarúgás (és úgy általában a sportok) semmilyen jelentőséggel nem bírnak. Attól, hogy XY megnyert egy bajnokságot, világcsúcsot döntött, vagy hogy egy csapat jobban szerepelt most, mint legutóbb, esetleg vásárolt egy új játékost, a világ bajai nem oldódnak meg. Ugyanúgy van éhezés, vannak háborúk, járványok és nélkülözés. Igazából a szórakozás kategóriájába tartozik mindez, de még csak nem is épül tőle ez ember, mint mondjuk az irodalomtól, egy filmtől vagy egy daltól. Nagy nulla az egész. Tudom, ez most nagyon hülyén hangzik, és talán sértő is azokra nézve, akik velem ellentétben imádják a sportot, merthogy most lehülyéztem őket, de haladjunk tovább, és érthetőbb lesz.

Azt figyeltem meg, hogy a férfiak egy igen jelentős hányada úgy követi a foci világának eseményeit (és most maradjunk csak ennél a sportnál), mintha az élete múlna rajta. Mintha ez a tudás anyagi hasznot jelentene neki, vagy bármi más előnyt.  Felszállok egy buszra, és a két-három fős csoportok azt taglalják, mi volt az előző napi meccsen, elmegyek a házunk előtt, és az utcán kocsmázó pasasok névre, percre, meccsre lebontva elemzik az eseményeket. Ugyanígy a nők arról panaszkodnak, hogy este már megint nem nézhetik, amit szeretnének, mert valamelyik csapat játszik majd valamelyik másikkal, és a férjük foglalja majd be a tévéfotelt. Mindenki ezt nézi, az újságok erről cikkeznek, a hírek ezzel vannak tele, miközben az egésznek semmi jelentősége. Ugyanakkor ugyanezek a férfiak (mármint akiket hallok) vélelmezhetően vagy konkrétan sokkal kevesebbet, esetleg semmit sem tudnak a világ fontos eseményeiről, azokról, amik az ő mindennapjaikra is hatással vannak. Nem ismerik vagy összekeverik a politikusokat, nincsenek tisztában a gazdasági, politikai, társadalmi folyamatok összefüggéseivel, felcserélik az ok-okozati összefüggéseket, sötétek a történelemmel kapcsolatban, stb. Ez a kontraszt mondatja velem is, hogy igen, a foci a hülyék politikája. Órákig beszélnek a jelentéktelenről, és semmit nem / keveset tudnak a fontosról.

Ez most persze nagyon lecsupaszított, hiszen ennél azért jóval többről van szó. A foci/sport, és az ahhoz kapcsolódó jelenségek — annak ellenére, hogy nincs jelentőségük — fontos egyéb hatásokat váltanak ki, és valahol mégiscsak befolyásolnak egy halom dolgot, még ha az egész öncélúnak is tűnik.

A sport például szociológiailag is fontos, hiszen a mai társadalomban 'a férfi' szerephez hozzá tartozik a szeretete. A nőnek ugye főznie kell meg gyereket nevelnie, a férfi ('A' FÉRFI) meg böfög-fingik, sört iszik és érdeklik az autók, a műszaki dolgok meg a foci. Attól lesz férfi. Hát persze nem, de az egyszerű ember szemében mégiscsak így van. A fiúgyerek látja az apjától, hogy az rajong valamelyik csapatért, úgy látja, ez releváns dolga az életnek, azt is látja, hogy az apja milyen nagy tudású, és persze követni kezdi, mert az apa minta a gyerek számára. Akkor is követi, ha utálja az apját, maximum egy másik kedvenc csapatot választ, hiszen választani kell, mert olyan nincs, hogy nem ért a focihoz. Akkor nem lesz férfi, és a többiek meg majd jól lebuzizzák. Magamon is észrevettem, hogy egyből csodabogárként néznek rám férfitársaim, amint kijelentem, hogy engem ez az egész nem érdekel, és látszik rajtuk, hogy nemigen tudnak mit kezdeni a dologgal. Ez egyébként ez egy káros dolog - szerintem. A klasszikus férfi-nő sztereotípiák inkább ártanak, mint használnak (főleg a nőknek), és ez az egész csak még lebonthatatlanabbá válik, ahogy a fenti hozzáállás generációról generációra öröklődik.

A foci aztán segít az identitásképzésben és a csoportképződésben. Nyilvánvaló, hogy az azonos csapatnak szurkolók egyfajta szimpátiával viseltetnek egymás iránt, és bizonyos keretek között ugratni lehet a másikakat, akik másnak drukkolnak. Ezen kereteken kívül esnek azok, akik már nem ugratnak, hanem vernek, és ha még odébb pillantunk, na ott vannak az ultrák, akik rombolnak és pusztítanak, mindezt a sport szeretetének látszólagos égisze alatt. Őket azért nem lehet a foci rovására írni, mert a "jóból is megárt a sok" esete bármilyen dimenzióban felmerülhet, és ezek az emberek valószínűleg akkor is rombolnának, ha nem egy meccsről lenne szó. Az csak a casus belli. De ahogy a férfi-nő szembenállást károsnak tartom, úgy a bármiféle csoportképződést meg hasznosnak, hiszen a csoportbéli tagság fontos pszichológiai támaszt jelent, és más esetekben az egyén sikerességének esélyeit is növeli. Esetünkben a legnagyobb csoport a nemzet, a nemzettudatot pedig nagyon fontosnak tartom, többek között az imént említett okok miatt is. Más kérdés, hogy mennyiben tekinthető nemzeti csapatnak az, amiben mindenféle nációk sportolói kapnak helyet, mert az adok-veszek folyamatnak az lett az eredménye, hogy a nemzeti 11 fényképe olyan, mint egy Benetton reklám. Efelett a foci iránt rajongók nyilván szemet hunynak, mindenesetre hasznos, ha a tévé előtt ülő (vagy a helyszínen szurkoló) emberek magukénak érzik a csapatuk sikerét, örülnek annak, büszkeséggel tölti el őket és mindettől erősödnek identitásukban. Egy kicsit visszább lépve ugyanez hasznos lehet az országhatáron belül is, amennyiben a szurkolók lokálpatriotizmusa erősödik, itt viszont már belép egy káros folyamat is, hiszen a hazám egy másik településének lakóit nem kéne ellenségnek tekintenem. Ja, hogy egy másik ország lakóit sem? Persze, ez igaz, de azért én a népekre is erősen értelmezhetőnek tekintem Darwin munkásságát. Mint azt korábban már több helyen is kifejtettem, a nagy egyenlőséget, a világbékében gondolkodást és az egyetemes emberiségben való hitet egy valóságtól elrugaszkodott, természetellenes és öncélú filozófiai játszadozásnak tartom, viszont valahol örülök, hogy a labdarúgás (és az egyéb sportok) okán erősödő nemzettudat, pont az így gondolkodók erőfeszítései ellen dolgozik. De menjünk tovább.

A sport hasznos az egészség megőrzése szempontjából. Balesetek, sérülések persze akadnak, de csak az nem sérül, aki nem csinál semmit. Ott van például a teniszkönyök, és ugye, ha ez ember nem vigyáz, könnyen sportszemet kaphat... Ennek ellenére a mai, eltespedt embernek, az elhízott vagy rossz tartású gyerekeknek fontos a mozgás, ezt pedig a sportolás keretein belül a legkönnyebb kivitelezni. Ha nem volnának sportok (ide nem értve a snookert, sakkot, dartsot, biliárdot, golfot, stb.), igazából csak a munka jelentene mozgást, az meg inkább ront a helyzeten, mint javít. Így aztán el kell ismerni, sportolni jó, egészséges, erősít, szépíti az alkatot, karban tartja a testet, növeli a várható élettartamot, DE csak annak, aki csinálja. Aki sörrel a kezében elemzi és beszél róla, arra mindez nem hat — csak hogy visszakanyarodjak az eredeti nézőponthoz. Én például nemigen szeretek semmit, mert nem vagyok bennük sikeres. Időtöltésnek ugyan jó, de annyi más időtöltés is létezik, amit jobban szeretek csinálni. Semmi pozitív élményre nem emlékszem, inkább csak a rosszakra, például amikor állandó kapusként többször is majdnem eltört az ujjam, amikor egy bomba kivédése következtében estig jól kivehetően rajzolódott ki a hasamon a labda varrása, vagy amikor akkorát estem, hogy a tenyerem és a térdem lehorzsolódásán túl a szemfogaimról is lepattogzott a zománc.

A sport legfőképpen üzlet, és ez az, ami tönkre teszi az egészet. A sport és a játékosok támogatása, a médiafelületek bérbe adása iszonyatos reklámbevételeket generál. A hirdetési felületek értékesítése közvetlen, a mecénáskodás vagy a sportszerekkel való támogatás közvetett hasznot hajt egyeseknek, ebből pedig az következik, hogy a sport bourdieu-i értelemben mezővé válik (és egyesek még a luhmanni értelemben vett alrendszerek közé is megpróbálták bezsúfolni). A magam részéről a társadalmi mező felfogást elfogadom (mivel a definíció passzol), rendszerszinten viszont maximum úgy tudom kezelni, hogy a sport a gazdasági alrendszer olyan részrendszere, ami külön is áthat a magánéleti alrendszerbe (lásd 1-2 pont) és a politikai alrendszerbe (gondolok itt pl. a müncheni olimpiára), a jogi alrendszer pedig belé hatol át. Amikor egy játék sporttá válik, oda lesz az egész, mert egyrészt üzlet lesz belőle, másrészt eközben olyan szabályok közé szorítják, amik kilúgozzák az egészet, és igazából csak a befektetők játékterének határait vonják meg. Természetesen nem a játékosok testi épségének védelmére hozott szabályokról, hanem a lesről, a ruházat viselésének módjáról, a szükséges pisamennyiségekről vagy a különféle erőltetett, Forma-1-es hülyeségekről beszélek. Vagy mondjuk arról, hogy a gólöröm közben nem nyilvánulhatok meg oly módon, hogy azzal mások vallási meggyőződést sértsem... (és itt a megfelelő körök a kultúrát próbálják kilúgozni a játékból, abszolút csereszabatossá téve a játékosokat...de ez a gondolat messzire vezetne). Ebben az alrendszerben/mezőben befektetők vannak, akik kizárólag önnön anyagi érdekeiket tartják szem előtt, ezért a játékosok befektetéssé, termelőeszközzé válnak. A játék maga sokadlagossá válik, amikor a lényeg az adok-veszek, a hirdetési pénz, a klubok támogatása és jogállása, a szerződések betartása vagy be nem tartása vagy a késztetés, hogy miként doppingoljam úgy ezeket a termelőeszközöket, hogy az ne derüljön ki. Hol van itt a játék öröme? Sehol. Az meg külön idegesít, hogy ilyenkor minden reklám valamilyen sport-utalást tartalmaz, mert a legtöbbje erőltetett, és ordít belőlük az alkalmi nyerészkedés vágya. Ahogy Hollywood (mint entitás) sikeresen elérte, hogy a termékei reklámjáért ne ő fizessen, hanem még neki fizessenek örömmel a fogyasztók (lásd Oscar-díj átadás), úgy a sportból meggazdagodó körök is minden igyekezetükkel azon vannak, hogy meglovagoljanak bármit, csak azért, hogy a vagyonukat növeljék. Lásd férfi sztereotípia, nemzettudatra apellálás, stb.

Végül (hogy ne legyek végtelen) a sport üzleti mivoltából következik, hogy az egyén számára egy érvényesülési lehetőséget nyújt. Mivel a profi sportban vagy alkalmazott vagy beruházás vagyok, igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy a legkedvezőbben adjam el magam. Ha sikerül bejutnom a profik közé, biztosítva van a megélhetésem, igaz, ezért mindent fel kell áldoznom (na de például az orvossá váláshoz is — csak, hogy ne tűnjek olyan drámainak). Ez valahol hasznos, hiszen sportolóvá válás sokak egyetlen érvényesülési lehetősége, ennek jogát pedig nem akarom senkitől sem elvitatni. Rio de Janeiro utcáin kerítők lesik a tehetséges utcagyerekeket, az USÁ-ban intézményesült, hogy ha valaki az iskolai csapatban jól szerepel, egyetem helyett a sportolói karriert választhatja, de a slumok (gettók) kosárlabdázó fiataljainak is sok esetben ez az egyetlen lehetőség a bűnözővé válás elkerülésére. Aki eljut erre a szintre, nemcsak 'fizetést' kap, hanem társadalmi elismertségre is szert tesz. Magyarországon például plusz felvételi pontokat jelent egy olimpiai helyezés, és minden hasonló eredmény után életjáradék is jár. A nemzet így hálálja meg az érte hozott áldozatokat. Plusz, ha egy sportoló közismertségre tesz szert sikerei révén, visszavonulása után már bármibe kezd, abban is sikeresebb lesz, mint riválisai, hiszen például egy sportoló éttermében enni nagyon menő dolog...a sznoboknak, de hát ők a fogyasztói társadalomban egy releváns csoportnak számítanak. Ezek mind hasznos dolgok, bár ha a sport nem lenne — a fentiek miatt — egy öncélú entitás, a leszakadt fiataloknak talán volna más lehetőségük is. Ez persze már fikció. De bármennyire is szépen hangzik mindez, a megélhetési szinten sportolni képes emberek száma valójában elenyésző. Gondoljunk csak bele, mire valaki egyáltalán eljut egy megyei döntőre, hány szelekción kell túljutnia, és szűrőből még azután is számtalan akad. Az ókori olimpiákon elég volt az, ha valaki minden vetélytársát legyőzte, és senki nem nézte, milyen eredménnyel tette ezt. Ő volt a legjobb, azt' kész. Manapság nem elég legjobbnak lenni, mert az igazi hírnévhez abszolút értékben is meg kell ütni egy szintet. Most már igazán pontosan mérhető a teljesítmény, és az eredményeket folyamatosan regisztrálják. Ezek csúcsok formájában egyre magasabbra kúsznak, egyre kisebb esélyt hagyva a következő generációknak a megdöntésre. Valójában már most is eljutottunk az emberi teljesítőképesség határára, sőt, rendszeresen kiderül, hogy már rég azon túl vagyunk. Nem csoda az állandó dopping-botrány, vagy a 20-30 éves sportolók 'érthetetlen' halála. Ne higgyük tehát, hogy a sport a harmadik világ fiataljainak mentőöve. Akadnak mesebeli esetek, de azok száma elenyésző.

Szóval mint látható, én sem gondolkodom olyan egyszerűen, mint az az első pár mondatomból kitűnhetett, azonban továbbra sem érdekel az egész. Egyszerűen a felsorolt (vagy fel nem sorolt, de létező) pontokkal kapcsolatos filozofáláson vagy vitán túl nem érint meg a sport semmilyen szinten, a foci körüli őrület pedig kimondottan bosszant, ahogy az is, hogy milyen sokat töltik értékes perceiket a semmin való vitatkozással. Amíg a sport csak játék, oké, de amint azon túl lépünk, életbe lépnek a fenti gondolatok. Oké, lement a VB, győzött az egyik, de vannak fontos dolgok is a világon, ideje hasznosítani magunkat!

Végül pedig elnézést, ha valakit önérzetében sértettem. Remélem, nem volt ilyen (szándékos pedig végképp nem volt).

Van egy elmélet, ami szerint az ember különféle szituációkban különféle szerepeket tölt be, ami valahonnan Ferdinand Tönniestől indul (ha jól emlékszem), aki közösségre és társadalomra bontotta úgy általában az emberi csoportosulásokat. Ezt aztán mások tovább boncolgatták, amiből jött egy csomóféle elgondolás, az életreceptek elmélete, Erving Goffmannál a 'homlokzat', az etnometodológia és más fenomenológiai szociológia elgondolások, de a pszichológiában is találkozhatunk hasonlókkal, elég ha a tükör-ént vagy a címkézés-elméletet nézzük. Akit érdekel a téma, érdemes utána olvasnia. Mivel én egyszerre vagyok konformista, tekintélytisztelő és rendpárti, engem igencsak megfogott a téma.

De hogy ne csak egy csomó idegen kifejezés sorakozzon itt, visszaugrok kicsit Tönnieshez és az ő közösség/társadalom elgondolásához — pongyolán előadva az egészet. Ő közösségnek azt az emberi csoportosulást tekinti, ahol az egyes emberek teljes valójukban, pszichéjük minden rezdülésével vesznek részt, míg a 'társadalom' alatt azt érti, ahol a különféle szituációkban a megfelelő szerepeket próbálja mindenki betölteni. Előbbire manapság talán nem olyan könnyű példát találni, de ha kicsit visszamegyünk az időben, vehetünk egy egyszerű, (mondjuk középkori) falut. Az itteni emberek olyan közösséget alkotnak, ahol mindenki ismer mindenkit, mindenki ismeri a többiek minden megmozdulását, minden tulajdonságát, idegen meg csak ritkán látogat feléjük. Van ilyen manapság is? Szerintem van, bár biztosan nem ennyire kristálytisztán. Elég, ha elmegyünk Budapestről 40 km-re, ahol anyámék laknak, és még egy felületes szemlélő is láthatja, hogy bizony az öregek még eléggé így viselkednek. Egymást lesik, kibeszélik, és mindenkinek vigyáznia kell, mit tesz, nehogy a szomszédok vagy az utcában lakók megszólják miatta. Egy ilyen közösségi létből rendkívül sok minden következik, amik most nem érdekesek (de akinek van affinitása, próbálja meg levezetni, mi következik például a közös normák megszegéséből, vagy nézze meg a Csokoládé című filmet), ezt a részét a dolognak egyébként is csak a szembeállítás kedvéért boncolgattam, még ha nagyon felületesen is.

Sokkal izgalmasabb az a fajta csoportosulás (Tönniesnél a társadalom), amiben mi is élünk— mi, budapestiek meg aztán végképp, — merthogy itt jönnek ki azok a már emlegetett szerepek. Mire gondolok? Mondjuk arra, hogy ha belépsz egy üzletbe, vagy vásárló vagy, vagy eladó. Vagy mondjuk arra, hogy ha felszállsz egy buszra, utas vagy, vagy sofőr. Egy hivatalban ügyfél vagy, egy irodában alkalmazott, a családban szülő, egy szexuális együttlétnél az aktív fél és a többi. Mindegyik szituáció különféle szerepekbe kényszerít, hiszen egy bolt ajtaján vevőként belépve nem kezdesz el árcímkéket ragasztani, nem állsz be a pult mögé, a busz utasaként meg nem mondod be a megállók nevét. Hogy az egyes szerepekben hogyan kell viselkedni, azt a szocializáció során tanulja meg az ember, vagy a többi ember reakciói alapján, vagy a szüleitől, a kortárscsoport tagjaitól, akárkitől. Persze mondhatnánk, hogy ugyanez megy a fent már taglalt közösségekben is, hol itt a különbség?

A különbség ott van, hogy egy üzletben, vevőként vevő vagy és semmi más, míg egy közösségi csoportosulásban a boltosnál a Pista vagy, aki a múltkor milyen jót ivott vele, akinek milyen szép nagy szál fia van, és akinek a felesége (a Marika) milyen sánta, stb. A szerepekben csakis szereplő vagy, nem önmagad, pontosabban minden szerepben a lényednek csak egy kis részét használod, a többi rejtve marad, és nem is érdekel senkit. A társadalmi létben minden percben a számtalan szerep valamelyikében vagy éppen, és ezek hosszú láncolata teszi ki a létedet. Szerintem ez érthető (még akkor is, ha Tönniestől már kissé elrugaszkodtam), maximum az nem, hogy mindezt miért írom le. Csak azért, mert a napokban hasonlót tapasztaltam meg én is, és nyomban eszembe jutott ez az egész, meg hogy milyen izgalmas egy héten belül a fasz két végén ugyanazon szituáció két szerepében is lenni.

A volt főnököm anno felregisztrált a céggel egy honlapra, ahol az emberek (vagy cégek) felregisztrálnak, megadják, mivel foglalkoznak, aztán ha valaki keres valamit, és azt oda beírja, akkor a megkeresését minden érintett cég megkapja, és már indulhat is a verseny a leendő ügyfél kegyeiért. Pár hete nekünk is jött egy megkeresés innen, én pedig — most mit veszthetek rajta? — válaszoltam az illetőnek. Igaz, olyan szolgáltatásra is szüksége lett volna, amivel mi nem foglalkozunk, és ezt meg is írtam neki, de ennek ellenére valahogy mégis sikerült felkeltenem az érdeklődést irántunk. Jött a válasz, hogy el kellene menni hozzájuk, hogy személyesen tárgyalhassunk, és bár ez nem szokásunk, úgy gondoltam, még ennyi fáradságot is megér egy hátha-ügyfél.

Felvettem szépen egy fiatalos inget, belőttem a hajam, meg makkos cipőt húztam a lábamra, és már ekkor elgondolkodtam azon, hogy ezzel vajon ártok vagy használok az ügynek. Elvégre a zselézett taréj, a farmer meg a pisztolyos-kártyalapos mintájú ing nem éppen üzletember benyomását kelti, nem az üzletember-szerep kelléke. Aztán abban maradtam magammal, hogy az utcán végig is kell menni, én meg nem akarok úgy kinézni, mint egy átlagos LMP-aktivista (bocs a szimpatizánsoktól, de hát elég jellegzetes bölcsész-kinézetük van), és végül így mentem. Némi szerencsétlenkedés után egy középkorú nő fogadott, aki leültetett, megkínált vízzel, majd elindult a társalgás. Teljesen egyértelmű volt, hogy én ott egy pályázó vagyok a négy közül, aki megbízásért kuncsorog, ő meg a nagyfőnök, az üzletasszony, akinek beosztottjai vannak, akik persze mind osztályvezetők és menedzserek. Elmondta, mivel foglalkoznak, csupa nagy számok, nagyra törő tervek, alapos előkészítő munka, profizmus, határozott kiállás. Én nyuszi voltam, ő meg a vadász az erdőben.

Aztán pár nap múlva jött a telefon, hogy akkor minket választanak a négy közül, mert nagyon szimpatikus voltam, és megint el kellene menni hozzájuk, ezúttal a könyvelési anyagért. Ez nem éppen a megfelelő időpont volt, mivel ki sem láttunk a munkából, de most már nálam volt a kezdeményezés. Kimentettem szépen magam, és rávezettem, hogy mennyivel jobb volna, ha ők jönnének hozzánk, amire sor is került a héten. Ugyanaz a nő jött, kicsit utcaibb ruhában, kicsit egyszerűbb megjelenéssel, én pedig ismét elgondolkodtam, öltönyben fogadjam-e, vagy csak fiatalos ruházatban, amiben lenni szoktam. Utóbbi mellett döntöttem, aztán amikor az ajtón belépett, rögtön elnézést kértem, hogy "csak így, civilben", ő meg mentegetőzött, hogy hát persze, nem tesz semmit. Most már én voltam a kakas a saját szemétdombomon, ő meg az egyszerű kis ügyfél, aki betette a lábát a hivatalba. És tényleg, mennyivel másabb volt a szituáció. A tartása görnyedtebb, a hangja kevésbé határozott, és már nem is főnökasszony volt, csak a keresztfia keresztanyja, aki nem is igazán akarja csinálni ezt az egészet, csak hát segít a drága gyermeknek, mert az olyan elfoglalt. De ezúttal én diktáltam, és nekem voltak elvárásaim, amiknek ezúttal neki kellett megfelelnie.

Ugyanaz a két ember, ugyanaz a kapcsolat (üzleti partnerek), és mégis mennyire más az egész. Megfordult az alá-fölé rendeltségi szerep, miközben egyébként teljesen azonos szinten vagyunk. Megtanultuk mindketten, hogy melyik környezetben ki az úr, és ha nem is tudatosan, de önkéntelenül mindenképpen az elképzelt viselkedést vesszük fel. Aki úgy általában nem ezt teszi, azt rendszerint megszóljuk, kinézzük, kerüljük, az problémás ügyfél, az hőbörgő vevő (vagy bármi), miközben egy zárt közösségben elkönyvelnénk, hogy "hát ő ilyen".

Érdekes ez a dolog, megélni meg aztán végképp.

Bár a szakdolgozatomból még egyetlen leütés sincs kész, és interjúból is még csak nyolc van, a megírás szándéka egyre erősebb bennem. Ezt a bejegyzést is az a tény ihlette, hogy a gondolataim egyre nagyobb arányban forognak e komoly feladat körül, egyre többet ízlelgetem a leírandó mondatokat, fejben építgetem a dolgozat struktúráját és témaköreit.

Így jutottam oda, hogy ugyebár nem pusztán a melegek (az LMBT közösség tagjai) költözési szokásait és legfőképp annak motivációit kutatnám, hanem egy nagy témakör keretében röviden felvázolnám a melegvilág infrastruktúráját is, amennyire tőlem telik. Mire a fő témát végigvezetem, már késő nekilátni a kutatómunkának, ezért most kérném a segítségeteket ebben (is).

Azt szeretném tudni, hogy az ország területén hol találhatók meleg szórakozóhelyek, kimondottan melegbarát kávézók, éttermek, ismerkedésre (és alkalmi szexre) használatos parkok, melegek által erőszeretettel látogatott nyilvános vécék, milyen melegeknek szóló kiadványok kaphatók és hasonlók. Nyilván én is tisztában vagyok egy csomóval, de úgy lenne érdekes, ha nem csak az én szavaimmal lennének leírva, hanem csapatmunkában hoznánk össze mindezt. Tudom, a megfelelő netes oldalakon is találok összefoglalót, de az még mindig nem ugyanaz.

Annyi lenne csak a kérésem, hogy akinek van kedve, írjon egyet-egyet a felsoroltak közül, és úgy írjon mellé 2-3 mondatot, mintha egy vadidegennek szeretné röviden ecsetelni az adott dologról alkotott véleményét, ismereteit.

Segítetek?

ui: ja, még két dolog. 1. kommentben gondoltam, nem e-mailben, 2. nem az érdekel, hogy ki hol volt (főleg nem a nyilvános vécés részre...), hanem, hogy miről tud.

A körülmények összejátszása miatt kénytelen vagyok a tábori beszámoló befejező része elé megint beszúrni valamit, méghozzá ezt a rövidke írást — jobb híján. Mivel kiesett egy hét a munkámból, a nemzeti ünnep meg a határidőt skalpolja meg kissé, nincs időm blogot írni a munkaidőben. Ha meg már hazamentem, az életemet kell élnem (sok teendővel). Hangsúlyozom, hogy nem az új blog indulása tehet a bejegyzések apránkénti ritkulásáról, mert az alig vesz el egy kis időt, egyszerűen csak így jön össze. Blogot sem olvastam péntek óta, pedig Iguazunál is van egy bejegyzés, amire még kimerítő választ szeretnék írni (a belepillantáskor elolvasott 2-3 mondat is litániákra ösztönöz), szóval a Két világ közt extra ott lesz olvasható — mivel éppen arról a rendezvényről írt, amiről én már 3 bejegyzést is szerkesztettem (csak hogy tiszta legyen mindenkinek). De no para, legkésőbb jövő hétre mindent bepótolok, írással, olvasással együtt. Addig viszont néhány rövid bekezdésben a jelenlegi életemről:

Munka: mint írtam, van. Nem sok, csak kevés rá az idő. A főnököm persze azt hangoztatja, hogy mi most le vagyunk terhelve, de ez csak azért van így, mert túl sok hajdan elmaradt dolgot kell mások után pótolnunk, túl sok visszamenőleges könyvelést kell elkészítenünk, túl sok szart kell javítanunk, és túl sok végelszámolást kell végigvinnünk (ez utóbbi a legszarabb és legtragikusabb). Külön öröm, hogy a jelenleg kisgyerekkel otthon levő ex-kolléganőnk (aki mellesleg a főnököm barátnéja, és ez itt a lényeg) vissza szeretne térni, ami alaposan felborítaná a jelenleg kialakult struktúrákat. Akár irodavezetőnek jönne vissza, akár könyvelőnek, akár titkárnőnek, valaki munkája mindenképpen feleslegessé válna (mivel ezek mindegyike el van éppen látva), és ebből az következik, hogya kirúgástól való félelem nyalássá/taposássá fog lényegülni. Ó, beh szép jövőnek nézünk elébe.

Iskola: talán meglepő, hogy már most ilyenről írok, hiszen még hol van a következő félév, de az előkészületek alatt máris szembesültem pár említésre méltó dologgal. Például azzal, hogy a tandíjat megdobták vagy 20%-kal (pedig elvileg nem is ÁFÁ-s), lehet kitermelni, fasza. Ezúttal azért igyekszem még időben eljuttatni az iskola számlájára, bár a többi várható kiadásommal együtt ez ismét bűvészkedést jelent majd. Nem érdekel, de akkor is veszek magamnak pár rongyot, mivel vétek lenne nem kihasználni a szezonvégi leértékeléseket és a csődök okozta végkiárusításokat (és ez most felnőtt emberhez nem feltétlenül méltó kijelentés volt a részemről).

A másik, hogy utánajárás nélkül is megoldódni látszik az elkummantott tárgyaim kérdése, azaz ha szólok, simán meghirdetik péládul azt a tárgyat, amiből végül nem volt lelkierőm dolgozatot készíteni. Csak éppen szólni kell, ami megint növeli a tennivalóim listáját, ahogy az is, hogy hamarosan konzulenst kell választani a szakdolgozatomhoz. A választható témák listája már fent van az intézményi honlapon (tanarankénti bontásban), csak éppen — nyilván — egyik sem fedi az általam elképzelteket. Bár például politikai szociológiából van egykét fasza, rendszerváltozással kapcsolatos téma (amikhez viszont tartalomelemzéseket kellene csinálnom, szóval a módszertani rész nagyon behatárolt lenne, és baromi munkás is), én azért maradnék a homoszexuálisok 'népvándorlását' taglaló diplomamunkánál. Egyelőre ennek sincs akadálya, mivel településszociológia tanárnőm is 'hirdetett' "a hallgatóval történő egyéni megbeszélés alapján" című szakdolgozati témát, és ez a témakör éppen hozzá tartozik. Sőt, még ő maga mondta, hogy a legszerencsésebb olyan feladatot vállalni, ami úgymond nem rutin, vagyis a bizottság talán érdekesnek is találja. Hát ez olyan lesz. Csak éppen ez a tanárnő volt, aki miatt fél évet csúszott két gyakorlatom (és így a többi 5 is), mert baszott reagálni egy megkeresésemre — közben pedig kicsúsztunk a határidőből, — így már előre tartok a kapcsolatfelvételtől. 

Macska: csak mellesleg említem meg, hogy letörte az egyik felső szemfogát. Majd' a fele hiányzik, és jó csorba lett. Hogy mikor csinálta, — egyáltalán hol csinálta? — azt nem tudom, de nem úgy néz ki, mint akit marhára meghatna a dolog. Tudja valaki esetleg, hogy visszanő-e? Jó, nem rágcsáló, de hátha...

Pénzügy: mint írtam vár rám egy nagyobb tétel, az esedékes tandíj kifizetése. Aztán októberben megint nagyobb összegű adót kell fizetnem, amire már most nem árt gondolni, év végén meg meg kéne bulizni, hogy előre kiállítsak egy nagyobb összegű számlát, ami után így csak 25% EVÁ-t fizetnék a soha nem látott mértékű adócsökkentés során 30%-ra emelt helyett. Így viszont nemigen lesz karácsonyozás...de ez még a jövő zenéje. Mivel a Vízművek azzal fenyegetőzik, hogy szerződést bont, ha nem cseréltetem le a vízóráimat hitelesekre, ezt is kénytelen leszek megfinanszírozni. Más kérdés, hogy a vízóra azért kell, hogy a szolgáltató megállapíthassa, mennyit kell az ügyfeleinek fizetni, de akkor azt miért az utóbbiaknak kell állandóan cserélgetni? Na és persze ott vannak a fogaim, és ha azt akarom, hogy ott is maradjanak, akkor azokra is egy csomó pénzt kell majd költenem. Meg aztán rágnék már a bal oldalon is, mielőtt még állkapocs-deformációt szerzek magamnak... Kezelés, röntgen, korona (korona?) meg ki tudja még, mi minden.

Jó, nem panaszkodomm mert úgy néz ki, ezekre még telleni fog, bár ha hozzáveszem, hogy a pénzügyminisztériumi regisztráció, majd a kötelező továbbképzés, aztán meg a német nyelvtanfolyam is egy halom extra kiadást fog jelenteni...

Meglássuk, mi lesz. Egyelőre nemzeti ünnep, négy napos hétvége, rendőrattak a Hősök terén, Madonna-koncert, plusz ami adódik, aztán majd visszatérünk ezekre.

A Nincsenek barátaim című bejegyzésem nyomán kaptam meg Assamtól, hogy szerinte válogatós vagyok barátok terén ('azt sírok — de ezt már csak én teszem hozzá), és ez elindította a gondolataimat. Igaz, amikor jól elmerültem magamban a barátkozással kapcsolatban, akkor éppen nem voltam gépközelben, most viszont már nehéz visszaidéznem, mire jutottam a miskolci IC-n ülve. Azért megpróbálom tolmácsolni a kiforratlan gondolataimat, aztán meglátjuk, mivel lehet egyetérteni és mivel nem.

Mi kell ahhoz, hogy két ember barátja legyen egymásnak? Mi minden lehet akadálya a barátkozásnak? Barátja lehet-e egymásnak két potenciális szexpartner, vagy az egyik valóban mindig többet akar? Barátjai lehetnek-e egymásnak közeli hozzátartozók vagy párok? 

Ez csak néhány érdekes kérdés a témában, de szerintem senki nincs, aki bármelyikre is univerzálisan érvényes választ adhatna. Ahogy a párkapcsolatokban, itt is ismerni kell az egy-egy történetben szereplő összes személy múltját, helyzetét, érzéseit, érdeklődési körét és minden egyebet, akkor talán lehet némi esélyünk, hogy rá (és csakis rá!) vonatkozóan viszonylag pontos megállapításokat tehessünk, hasznos tanácsot adhassunk. Egyébként viszont kár is lenne a szócséplésért. Valahonnan azonban ki kell indulni, ha a barátságról akarunk értekezni, alapok nélkül ugyanis semmi értelme az egésznek. Mi egyáltalán a barátság?

Azt hiszem, a többség úgy szokta felosztani a hozzá közelálló embereket, hogy vannak a hozzátartozók/rokonok, a barátok, a haverok és az ismerősök (Ed Gein meg fizikailag is). Esetleg a haver-ismerős párost nem mindenki különbözteti meg, mások meg el sem gondolkodnak ezen az egészen, és ugyanazt a személyt hol barátnak nevezik/tekintik, hol meg havernak. Nem könnyű, az biztos. Maradjunk annyiban, hogy szerintem az ismerős az, akiről tudod, kicsoda, ismered a nevét, volt már vele valamilyen közös élményetek (vélhetőleg minimális), de az sem biztos, hogy pozitívan viszonyultok egymáshoz. A haver egy következő szint. A haverral lehet bandázni, marhulni, moziba menni, piázni, játszani, könyvet/filmet kölcsönadni, de a lelked minden titkát nem mondanád el neki, mert nem bízol benne annyira vagy mert nem tartozik rá. Igaz, nálam ezt a többletet csak a legjobb barát tudja nyújtani, mert én még — érthető (?) okokból — a hajdani barátaim többségének sem nyíltam meg különösebben. Barátnak neveztem őket, mert vagy annak is éreztem őket, vagy mert hajdan nem gondolkoztam el egy ilyen felosztáson, és könnyelműen ezt a jelzőt akasztottam rájuk, de eszem ágában sem volt minden bajomat/örömömet megosztani velük. Valamennyit persze igen, de mindet senkivel sem. Most már sokkal könnyebb a helyzetem, hiszen egy embert tudok igazán barátnak nevezni (ő így egyben a 'legjobb' is), mindenki más haver vagy ismerős.  

Ez a funkció szerinti felosztás, de vajon van-e másféle tagozódás? Mondhatom-e barátomnak azt, akit egy évben csak egyszer látok, de közben heti rendszerességgel kommunikálunk egyéb módokon, vagy naponta kell találkoznunk? Mindig segítenie kell egy barátnak vagy csak akkor, ha 'kedve' van? Barát-e az, aki képes durván megbántani, vagy egy barát előre tudja, mivel bántana meg, és ezért inkább visszafogja magát? Ömlenek a kérdések, és ha nem szabok gátat nekik, soha nem lesz vége ennek a bejegyzésnek, ezért rövidre zárom a dolgot: két ember akkor barátja egymásnak, ha mindkettő (őszintén) így érzi, gondolja, nevezi a másikat. Hogy ez milyen mélységű, mik tartoznak hozzá és mik nem, az nem a többi ember dolga. Ha ők barátnak tekintik egymást, ezt mi, többiek semmilyen definícióra, kategorizálásra való tekintettel nem bírálhatjuk felül, még akkor sem, ha tudjuk, hogy hasonló helyzetben nekünk azért más elképzeléseink lennének az illetőről.

És akkor ez vajon választ ad-e arra a kérdésre, hogy rokonok, párok vagy ellenkező (melegek esetében: azonos) nemű emberek lehetnek-e egymás őszinte barátai? Hát nem is tudom. Én elképzelhetetlennek tartom, hogy a saját anyámat barátnak tekintsem, ahogy az unokatestvéreimre sem tudok így tekinteni. Itt már van egy többlet, ami felülbírálja a barátságot, ez pedig a vérségi kapcsolat. Bár az előbb azt állítottam, más ember nem bírálhatja felül a két ember közti érzelmi köteléket, a testvér-testvér, szülő-gyerek barátságra mégis megteszem ezt. Ilyenkor szerintem pusztán arról van szó, hogy amikor ők barátnak nevezik egymást, azt úgy kell lefordítanunk, hogy "olyan jóban vagyunk, mintha barátok lennénk", de valójában ez csak amolyan külső máz, ami krízishelyzetben azonmód lemosódna, és rögtön visszaállna minden az 'eredeti' állapotba. Gondoljunk csak arra, ha testvérek esetén öröklésre terelődik a szó, vagy ha a gyerek bajba kerül vagy olyat tesz, amit a felmenői nem néznek jó szemmel. Egy barát azt mondaná, "figyelj, szerintem ez nem helyes, de azt csinálsz, ami jól esik...", stb., a szülő pedig azt érezné, hogy kudarcot vallott a nevelése vagy hasonlók, nem tudna nem-szülőként tekinteni a gyerekére.

Ugyanígy vagyok a párkapcsolati barátság esetében is. Itt is megvan az a többlet, ami miatt ez már — nálam! — párkapcsolat és nem barátság. Persze minden olyan dolgot megtehetünk, amit a barátok megtehetnek, de mi ennél többet is. Például szexelhetünk, például közös egzisztenciára tehetünk szert, például a külvilág felé sem barátok vagyunk, hanem egy pár. Ugyanakkor párkapcsolatban nem tehetünk meg egymással olyan dolgokat, amit barátokként megtehetnénk, ezért ezt is úgy fogalmaznám meg, hogy párkapcsolatban egy csomó baráti funkciót is betöltünk, de ez nem barátság. 

Tehát családon belül NEM lehet barátság, ahogy párkapcsolatban sem, nálam ezek a fogalmak ugyanis kiütik egymást. Barátságból viszont lehet párkapcsolat és fordítva, de ennek a mechanizmusnak nem próbálnám megfejteni a működését, hiszen itt már bejön a szerelem kérdése is, ami ugyan talán rokon érzelem, de így pillanatokon belül feladhatnám a téma taglalását, mert magam is teljesen belekavarodnék. 

Mielőtt továbblépnék a következő kérdésre, visszatérek a 'baráti funkció' kifejezéshez, amit az imént használtam. Talán mindenki érti, mire gondolok ezalatt, de ennél közelebbi meghatározást magam sem tudnék adni, hiszen ez is mindenkinél egyedi. Ha leállnánk azon vitatkozni, hogy mitől barát a barát (mint ahogy most éppen le vagyunk állva...), vélhetőleg huzamosabb ideig ragozhatnánk a témát, mire közös nevezőre jutnánk, és még akkor is lenne olyan dolog, amit egyikünk még hozzágondolna, a másik meg már nem. Olyan ez, mint a megcsalás kérdése, ahol szintén eltérnek a vélemények, kezdve attól, hogy már a megbámulás is az, egészen addig, hogy még az orális szex sem (és tovább). Sőt, olyan is lehet, hogy az egyik ember díjazza, ha a barátja ezt vagy azt tesz, míg a másiknak ez már kimondottan váló-oknak számít (például "ezt vagy azt szívesen veszem tőle, de nehogy már ő akarja nekem megmondani, hogy...") Nálam a baráti funkciók közé tartozik, hogy tudjunk együtt szórakozni, tudjunk komolyan beszélgetni, ismerjük egymást, eszünkbe jussunk egymásnak a jeles alkalmakkor, mutassunk utat, ha a másik eltévedt, mentsük ki egymást a bajból, és még temérdek egyéb dolog, amiket talán még magam sem tudnék szavakba önteni.

Visszatérve egy nyitott kérdéshez, lehet-e két ellenkező nemű ember barát? Anyám szerint nem, mivel ő is 'az egyik előbb-utóbb úgyis többet akar' vonalat képviseli. Én mindig foggal-körömmel ellenkeztem, hogy de igenis lehet, aztán többszörösen is kiderült, hogy bizony neki volt igaza. A lány barátaim egy részéről kiderült, hogy a barátságuk nem is olyan időtálló, és így utólag kénytelen voltam ezeket haversággá visszaminősíteni, ketten pedig konkrétan szerelmet vallottak nekem, ami — érthető okokból — a találkozgatások elmaradozásához vezetett. Ugyanakkor a mostani legjobb (és egyetlen) barátom is ellenkező nemű, még sincs köztünk semmi probléma. Azért mert buzi vagyok? Nem, hiszen valójában biszexuális vagyok, tehát elvileg lehetne köztünk több is. Más kérdés, hogy ha tisztán hetero- lennék, akkor sem szeretnék vele járni, mert egyrészt már van két gyereke, másrészt egyébként sem az esetem.

És ez itt szerintem a kulcs. Azért tudnak a melegek tök jó barátságokat kötni lányokkal/nőkkel, mert szexuálisan nem érdekeltek, hiányzik belőlük a másik hódításának vágya/ösztöne. Ha pedig ezt tovább gondolom, akkor merem állítani, hogy ha két ellenkező nemű ember között őszinte, nem érdek-vezérelt barátság születik, az azért van, mert egyik sem tud a másikra barátnál többként gondolni. Avagy pőrén: nem tetszenek egymásnak. Erős kijelentés? Lehet, de valamiért igaznak érzem (és nem azért, mert én mondtam...). Majd jól végiggondolom a környezetemben levő fiú-lány barátokat és közben strigulázok, hányszor tűnik ez nagyon igaznak.

I. kolléganőm pedig akkor jön a képbe (mert Assam kommentje vele kapcsolatban keletkezett), ha áttérek arra, mi kell ahhoz, hogy két ember egymás barátjává válhasson. Tényleg, mi kell?

Közösen eltöltött idő az biztosan kell, hiszen senki sem lesz egy csapásra a másik barátja. Idő kell egymás megismeréséhez és/vagy idő kell olyan szituációk megéléséhez, amiből kiderül valójában milyen ember a másik. Kell aztán sok-sok közös élmény és nagyjából hasonló gondolkodásmód. Egyik a másik nélkül szerintem nem vezet barátságok kialakulásához, és a kapcsolat megreked a haverság/ismerősség szintjén. Van egy csomó ember, aki nagyon hasonlóan gondolkodik, mint én, de mégsem vagyunk barátok, például a párttársaim is ilyenek vagy a sok-sok meleg blogger (igaz, a velük töltött idő mennyisége megkérdőjelezhető). Voltak viszont olyanok, akikkel voltak közös élményeink, ismertük is egymást, ÉS éppen ezért nem lettünk barátok. Nem bírtuk volna az örökös vitatkozást, esetleg jellembeli hiányosságokat tapasztaltunk/feltételeztünk egymásról. Eddig tehát: idő - gondolkodásmód - élmények. Kell-e vajon, hogy az a két ember nagyjából azonos életkorú legyen, mondjuk azonos generációból kerüljön ki? Ha ragaszkodom a korábban leírtakhoz, akkor nem kell (mondjuk talán egyébként sem). Elég volna ennyi? Szerintem igen, ez a három dolog ugyanis nagyon sok dolgot lefed, és egyben nagyon sok potenciális barátságot megakadályoz.  

Vegyük ide I. kolléganőmet példának. Őt 11 éve ismerem, az időtényező tehát kipipálva. Még az előző munkahelyemen találkoztam vele, amikor az akkori főnököm egy volt kolléganőm helyére felvette őt. I. korábban a Pizza Hutnál dolgozott mint üzletvezető, aztán meg egy ingatlanirodában. Sosem volt könyvelő, a szakmával csak egy tanfolyamon ismerkedett meg alaposabban. Amikor felvették, én már egy ideje ott dolgoztam, és bár én csak az egyszeres könyveléseket vittem, a tapasztalat miatt sokat tudtam segíteni neki az ő munkájában is. Erre rá is szorult, ezért állíthatom, hogy én tanítottam meg igazán a könyvelésre. A közös élmények is megvoltak, hiszen az a munkahely önmagában annak számított (majd egyszer mesélek róla), de jártunk moziba meg színházba is. A mai napig szoktunk együtt szórakozni, bár ez messze nem rendszeres. Szóval dolgozgattunk, aztán engem besoroztak katonának, és mire visszamentem, ő már döntött: elmegy dolgozni valahova máshova. Olyan alacsony volt a fizetésem, hogy magam is hasonlón gondolkodtam, és amikor ő talált magának egy vezető könyvelői állást, én is vele mentem, mivel az új helyen könyvelőt is kerestek. Együtt jöttünk tehát ide át, és sors fintora volt, hogy az lett a főnököm, akit korábban én tanítgattam a szakmára. Nem dolgoztunk sokáig együtt, mivel ő pár hónappal később elment szülni, és ezzel együtt a munkaviszonya is megszűnt itt, tavaly azonban visszavette a főnököm, hogy helyettesítési feladatokat lásson el. A főnököm helyettese, mégsem áll felettem, de ez most nem is lényeg. Az idő stimmel, a közös élmények is (még ha az együtt dolgozás nem is a legfelemelőbbek közül való), és valahol a gondolkodásmód is. Valahol igen, máshol meg nem, I. ugyanis egy törtető kis alak. Állandóan retteg, hogy mi lesz vele meg a családjával, ha ez lesz meg ha az lesz. Például ha elveszti az állását. Ez pedig a fölfele nyal - lefele tapos jellemet kölcsönzi neki, ami nálam önmagában elég ahhoz, hogy ne engedjem közel magamhoz. Bízhatok egy olyan emberben, aki az én tollaimmal ékeskedik a főnököm előtt — hogy egy régebbi esettel példálózzak? Persze, ha én is hozzá hasonlatos lennék, tudnám ezt kezelni, és talán éppen emiatt érezném őt rokonléleknek, de nem vagyok hasonló. Volt viszont egy eset, ami vélhetőleg örökre elvágta őt attól, hogy a barátomnak nevezhessem, amikor egyszer rám nyitott a dohányzóban, és kioktató, sárkányos hangnemben rám förmedt: "Azt hiszem, 10 perc cigarettaszünetnek elégnek kellene lennie". Ha nem ismertem volna milyen, ezzel akkor is végleg elvágta volna volna magát előttem.

Magasan van a mércém? Túl nagyok az igényeim? Nem hinném. Igazából én sem értem, mi a probléma, miért érzem magam baráttalannak. Vélhetőleg én is hibás voltam, hogy így alakultak a dolgok, de erről a múltkor már írtam. Nem hinném azonban, hogy mások esetében elég volna annyi, hogy X ember van a közelükben, és ebből Y automatikusan a barátjuk lesz. Vagy igen? Ha olyan a felhozatal, akkor a barátaid is olyanok lesznek? Hát nálam nem.

És itt most befejezem az agymenést, mert kikapok, hogy hosszú lettem. Ráadásul ez a bejegyzés is olyan, mint az életem: ködös és kavarog, és mire végre elhatároznám magam, hogy akkor most elindulok egy nagy nehezen meghatározott irányba, addigra meggondolom magam, és megint csak körbe-körbe járok. Azért talán volt benne pár olyan gondolat, ami vita tárgyát képezheti. 

Szívesen veszem a hozzászólásokat.

A homoszexualitás és a marketing kapcsolatát vizsgáló kutatások az 1970-es évek végéig nyúlnak vissza. A reklámozók akkor még tiltakoztak volna az ellen, hogy termékük a homoszexuálisokhoz kötődjön. Az 1980-as évek elejére azonban felismerték, hogy a homoszexuálisok egyrészt önmagukban is komoly vásárlóerőt képviselnek, hiszen sok közöttük az egyedül élő és diplomával rendelkező, ugyanakkor trendmeghatározók is.

A homoszexualitás és a marketing kapcsolatát vizsgáló kutatások az 1970-es évek végéig nyúlnak vissza. A reklámozók akkor még tiltakoztak volna az ellen, hogy termékük a homoszexuálisokhoz kötődjön. Az 1980-as évek elejére azonban felismerték, hogy a homoszexuálisok egyrészt önmagukban is komoly vásárlóerőt képviselnek, hiszen sok közöttük az egyedül élő és diplomával rendelkező, ugyanakkor trendmeghatározók is.

Homoszexuális lapok helyett azonban olyan jelentős cégek, mint például a Marlboro, a Levi's vagy Calvin Klein a széles tömegeket célzó csatornákat használták, de olyan reklámokat készítettek, amelyekről csak a homoszexuálisok fedezték fel, hogy ez nekik szól. A technika neve "gay window advertising" lett. Elemei között találjuk a következőket:

- férfi-nő pár helyett feminin férfi szerepel a hirdetésben;

- házibuli, ahol sok szép nő és férfi szórakozik, de senki sincs párban;

- emberi alakok helyett testrészeket mutatnak be;

- színes textíliák, AIDS-et jelképező szalag;

- rózsaszín, lila, levendulaszín használata a nyomtatott szövegben, stb.

Ezekkel a technikákkal a kísérletek tanúsága szerint elérhető, hogy csak homoszexuális férfiak tartsák a reklámokat homoszexuálisnak, míg a heteroszexuálisak ne asszociáljanak erre. Más, korábban kizárólag homoszexuálisoknak készített magazin mérsékeltebb lett, leálltak a szexhirdetések közlésével (lásd az Out magazint), több energiát fordítottak az életmóddal kapcsolatos témákra, így több hirdetőt tudtak megnyerni.^**

Olyannyira, hogy napjainkra világszerte több száz melegeknek szóló vagy azokat ábrázoló reklám, hirdetés született a legnagyobb világmárkák reklámjait is ide értve. Némelyek pedig vették a fáradságot, összegyűjtöttek közülük jó párat, és közreadták azokat az interneten, magyarázó szövegekkel ellátva.

Amikor éppen nem blogokat olvasok, de mégis a gép előtt ülök, gyakran nézegetem ezt a honlapot: Commercial Closet.

Itt számtalan reklámfilmet és képet találunk, csak győzzük őket végignézni (nekem még sosem sikerült, pedig előfordult, hogy éjszakába nyúlóan próbálkoztam). A hirdetések alapvetően három kategóriába lettek besorolva: azok, amelyek ellenségesen viszonyulnak a melegekhez vagy gúnyolódnak rajtuk (piros mínusz), azok, amelyek közömbösek a melegekkel szemben, de valamilyen módon utalnak rájuk (egyenlőségjel) és azok, amelyek pozitív tartalommal bírnak (zöld plusz). Ha esetleg konkrét témára vagyunk kíváncsiak, a szereplők által megjelenített nemi identitás, helyszínek, stb. szerint kategorizálva is lekérhetjük a hirdetéseket, de a készítők egy keresőt is beépítettek, így cégre, márkára, reklámügynökségre, de akár a akár a férfi csókokat ábrázoló reklámokra is kereshetünk (és még számtalan lehetőségünk van, hadd ne soroljam). Akinek pedig ez még mindig kevés, maga is megadhat kifejezéseket, hogy csak az őt igazán érdeklő fotók, filmek jelenjenek meg (előfordulhat, hogy a kisfilmeknél Quicktime playerre lesz szükség, de ez a probléma könnyedén áthidalható). 

Érdemes felmenni, de csak akkor, ha van időnk órákig kattintgatni, ugyanis miután ezen az oldalon kötöttünk ki, jó ideig garantáltan nem tudunk a monitor elől felállni. Magam is rendszeresen a 'Csak még ezt az egyet' felkiáltással szoktam odáig eljutni, hogy hajnali kettőkor, kifolyófélben lévő szemekkel zuhanok be az ágyba.

Apró kellemetlenség, hogy a reklámfilmeket csak elég kis méretben tudjuk megtekinteni (vagy én vagyok baromi béna), de a számosságuk biztosan kárpótolni fog ezért mindenkit.

^{* a hamarosan megszűnő The Bible blogból kimenekítve}

^{**Zsolt Péter: Divatszociológia}

Na most aztán utolért az ár, és a nyomomban lohol, hiába futok előle. Mint a cunami égig törő hullámai, amikre az áldozat riadtan tekint fel, és talán fel sem fogja, mi vár rá, amikor az elmossa őt, és nekivágja mondjuk egy korlátnak, amitől szerencsétlennek felszakad a hasfala, és kitrottyannak a belei...ja, ez nem az Apokalipszis után.

Szóval nincs menekvés, meg kell csinálnom a beadandókat. Hozzá kell tennem, szinte utolsó pillanatban — ahogy szoktam — de azt mondják, "a határidő a legjobb múzsa". Ez lesz a mai program, meg a holnapi, meg a holnaputáni, egészen január 5-ig. Szépen ki is fulladok majd bele (tessék, már megint a belek). Csinálhattam volna őket eddig is, de csak némi előkészületre futotta. "Majd holnap" — mondogattam,és csak annyira tellett, hogy a neten utánanézzek ennek-annak. Volt, amikor elhatároztam, hogy akkor most utánajárok, mit, hány oldalban, meddig kell elkészíteni/elküldeni, és amikor azt találtam, hogy csak december végére vagy január elejére, rögtön megnyugodtam, és halasztottam a dolgot. Tegnap azonban kiderült, hogy a két, számomra eddig ismeretlen teljesítési módú tárgyból is beadandó van, amiket ráadásul 10-éig kell elküldeni. Az ütő megállt bennem. Lássuk akkor a rövid leltárt (a tárgyak nevét nem írom le, mert a szintén a házidolgozatok lázában égő csoporttársaim nyilván az interneten kutakodnak, és nem örülnék neki, ha nálam kötnének ki):

- a legkönnyebb feladat a művészetekkel kapcsolatos tárgyból van. Írni kell valamit (bármit), ami művészeti témájú VAGY — mivel a tanárnő maga is amatőr irodalmár (nagyon amatőr...) — be lehet adni saját alkotást is. Nosza, eddigi munkásságomból csokorba gyűjtök néhány verset, novellát, blogbejegyzést, és máris teljesítve. Persze a Miért barna? ki fog maradni...

- nem olyan potya az egyik szaktantárgyam, amiből egy kutatási tervet kell készíteni területfejlesztési témában. 2-3 oldallal meg lehet úszni a dolgot, és mivel én úgy döntöttem, hogy kérdőívet szerkesztek, talán másfél óra alatt meg is leszek belőle.

- jogból sem lesz olyan nehéz a helyzet, csak munkás. A beadandóm témája az amerikai esküdtszéki rendszer lesz, de csak azért, hogy a tartalomelemzés alá veendő 12 dühös ember című filmet bevezessem vele. Kicsit analizálgatom a filmet, aztán jól van.

- a másik szakirányos tárgyam sem volna nehéz. A lakóhelyünk (település vagy településrész) alap statisztikáit kell előteremteni, és néhány megjegyzéssel ellátni. Demográfia, munkanélküliség, oktatási helyzet, egészségügyi ellátottság, ilyesmi. Állítólag a tanszéki honlapon fenn van, pontosan mik kellenek. Ez sem volna fasz eget verő feladat, de tartok tőle, hogy Újpest ilyetén adatai nincsenek fent a neten, azokat csak a Statisztikai évkönyvek valamelyikéből tudnám kikotorni, könyvtárazásra pedig nincs időm. Valami majd csak lesz.

- eddig volt a móka, mert a cigánysággal kapcsolatban is kell egy — ezúttal — komoly beadandót készíteni. Lehetett választani a módszerek közül, én pedig a statisztikai táblák másodelemzését választottam (inkább, mint a mélyinterjút), de a hozzáférhető táblák száma baromi kevés. Nem úszom meg azt a könyvtárat. Dec. 23. a határidő, és minimum 8 oldalt kell gyártani. Remélem, 2-est is lehet rá kapni, mert akkor talán meglesz ez a plusz tárgy (nem is volt kötelező, de felvettem az 5 kreditért (én hülye...)).

- a legbrutálisabb feladat pedig január 5. határidős. A XIX-XX. századi német szociológusok valamelyikének munkásságát kell elemezni 8-10 oldalban, rengeteg könyvet felhasználva, rengeteget olvasva a témáról. Ezt nem akarom, hüpp-hüpp. Nekem az ilyen nem megy. Nem tudok a hülyeségről még több hülyeséget összehordani. Valahogy azért csak megoldom, de közben úgy fogom magam érezni, mint akit nyúznak.

Van tehát dolgom bőven, lássunk is hozzá.

Egyszer, úgy tél végén már elhatároztam, hogy írok egy bejegyzést ebben a témában, mivel abban az időszakban egymás után olyan sok hír borzolta fel az idegeimet, hogy az már gondolatébresztőként hatott rám. Ekkor állapítottam meg, hogy Magyarország nyilvánvalóan anómikus állapotba került, és az egyetemen ezt a felvetést több csoporttársammal is megvitattam. Éppen ezért nem akartam ide is leírni az akkori gondolatmenetemet, félő lett volna ugyanis, hogy valamelyik egyetemi társam egy keresőszó nyomán nálam köt ki, és akkor kész a lebukás. Aztán az ihlet amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is szállt, egészen mostanáig. Bár — ahogy mondani szokták — politikai-közéleti uborkaszezon van, Captain29 írása ismét előhozta belőlem az év eleji gondolatokat, úgyhogy most mégis traktálnám ezekkel a nagyérdeműt. (Captain pedig vegye úgy, ez a kommentem az írására).

Először is tisztázzuk, miről van szó. Az anómia az az állapot, amikor egy társadalomban megszűnnek vagy felborulnak a normák, a szabályok, az emberek elvesztik a fogódzóikat. A normális viselkedés érvényét veszti, a szabályokat tömegesen nem tartják be vagy kijátsszák. Ez előfordulhat hirtelen, például forradalmak, gazdasági (világ)válságok esetén, de kialakulhat folyamatosan is, mint ahogy — szerintem — esetünkben is. Ha a XX. századi Magyarországot veszem, akkor említhetném a kommunista hatalomátvétel utáni időszakot vagy a rendszerváltozást. Utóbbi esetben ugye megszűnt az egypártrendszer, felbomlott az újfeudális struktúra, a tervutasításos gazdasági rendszerrel párhuzamosan működő reciprocitáson alapuló újratermelési modellt pedig hirtelen felváltotta a tranzaktív modell, avagy a kapitalizmus. Néhány hónap alatt 1,5 millió ember vesztette el az állását, megugrott a szegénység, az infláció, a hatalom által megszabott árak helyett bejött a piaci verseny, a 'nagy hal megeszi a kis halat' jelensége, és az embereknek már senki nem mondta meg felülről, mit tegyenek. Minden megváltozott szinte egy csapásra. Az ilyesmi egy társadalomban elég drámai hatású változás. Hozzá kell tenni, hogy brutálisabb is lehetett volna, ha idő közben nem lett volna néhány apró lépés ebbe az irányba, mint például au Új gazdasági mechanizmus bevezetése '68-tól, aztán pedig a finomhangolásos felkészülés az új rendszerre (senki se higyje, hogy a rendszerváltás pusztán néhány tucat elszánt ember határozott kiállásának volt köszönhető). Az anómiás állapotban megnövekszik a bűncselekmények, a deviáns viselkedésformák és az öngyilkosságok száma is. Erről bővebben Émile Durkheim vagy Robert Karl Merton műveiben olvashatunk. De miért gondolom, hogy a XXI. századi Magyarország ebben az állapotban van? Erre egyszerűen is válaszolhatok: kapcsoljuk be a tévét vagy vegyünk egy újságot, és a kérdés máris nem kérdés. A bővebben válaszhoz viszont néhány példát vennék segítségül.

Nézzük először a rendőrséget és az igazságszolgáltatást. A rendőrség dolga az volna, hogy a tisztességes, törvénytisztelő polgárokat megvédje a bűnözőktől, a bűncselekményeket megakadályozza, és ha ez nem sikerül, az elkövetőket felkutassa és az igazságszolgáltatás kezére adja. Az igazságszolgáltatás feladata pedig benne van a nevében. Ehelyett mit látunk? A rendőrség először is nem tudja megakadályozni a bűncselekményeket, de még a bűnözőket sem tudja elkapni. Ha valahova betörnek, és az áldozat a rendőrségen megkérdezi, hogy "De ugye elkapják őket?", még a rendőr is csak azt válaszolja, hogy "Ugye viccel?". Autólopásoknál ugyanez a helyzet. Sőt, még az is előfordul, hogy amikor a sértett tudja, hogy ki volt az elkövető, a hülye szabályok miatt még akkor sem szerezhet érvényt az igazságának (személyes tapasztalat). Vidéken még a kertből is kilopják a terményt, elviszik az utolsó tyúkot az ólból, családok tartanak rettegésben egész utcákat, egész erdőket vágnak ki, szemétlerakót csinálnak a fokozottan védett területekből, és a hivatalos közegek semmit nem tudnak tenni, mert nincsenek meg az eszközeik, nincs pénzük, nem mernek közbeavatkozni (az életüket vagy az állásukat féltve), vagy maguk is bűnözők. Ha valahogy mégis sikerül elfogni egy bűnözőt, az a törvényi kiskapukat kihasználva ússza meg a büntetést. Pszichológiai okokra hivatkozik, egyszerűen meglép vagy lefizeti a bírót. A rendőrség ehelyett a kisembereket üldözi. Demagóg, de igaz, hogy míg a nagy halakat milliós csalások után sem vegzálják, addig a hétköznapi embernek az elsősegély csomag szavatosságát is figyelnie kell, nehogy megbüntessék. Lejárt szavatosságú, rothadó húsokat zabáltatnak föl velünk, és megússzák, túlszámláznak a vendéglőkben és megússzák, átvernek a piramisjátékot szervezők, az egyéb csalók, csődbe visznek vállalkozásokat, amik aztán meglépnek a tartozásokkal, és mind-mind megússzák. Ahogy a szegénység egyre terjed, úgy nő az elkövetett vagyon elleni bűncselekmények száma is, de a rendőrség nem a szabad lábon lófráló betörőket, csalókat, gyilkosokat üldözi, hanem pénzt szed be az egyszerű emberektől minden szir-szarért, vagy politikai megrendelésre tevékenykedik (lásd az utóbbi időben megzavart FIDESZ-es sajtótájékoztatókat vagy 2006.10.23-át).

Mit gondol vajon az átlagember, amikor azt látja, hogy a rendőrség nem tudja megvédeni az MTV székházát, mert 20 szerencsétlent állít szembe 3000-rel, miközben több száz kollégájuk egy sarokkal odébb a tökeit vakargatja (ott voltam, láttam)? Mit gondol, amikor egy felgyújtott vízágyúból a tüntetők mentik ki az egyenruhást annak kollégái helyett (ott voltam, láttam)? Mit gondol, amikor azt látja, hogy az állig felfegyverzett rohamrendőrök nemhogy megakadályoznák, hogy egy pár tucat főből álló garázda csoport egy békés megemlékezés résztvevői közé meneküljön, de még ki is kényszeríti azt, majd ezt követően válogatás nélkül kardlapozik, gumibotozik időseket, fiatalokat, szóval mindenkit, akit csak ér (ott voltam, láttam)? Mit gondol, amikor azt tapasztalja, hogy a rendőrök maguk is bűncselekményeket követnek el, állat módjára vernek össze mindenkit, külföldi turistát, sajtóst, csenevész országgyűlési képviselőt, papot, olimpikont, eltörik megbilincselt emberek ujjait, a Dunába dobják az igazoltatottak személyi okmányait, feldúlnak vendéglátóipari egységeket, és az utcára terelt vendégeket jobbról-balról gumibotozzák? Mit gondol, amikor azt látja, hogy a rendőrség képtelen megfékezni egy 12 éves kölyköt, aki kénye-kedve szerint foszthat ki, késelhet meg bárkit — akár fényes nappal is — a köztereken? Vagy mit gondol, amikor a munkahelye ablakából azt kell végignéznie, hogy egy drogdíler miként fizeti le az őt elkapó rendőröket? Azt fogja gondolni, hagy valami nagyon nincsen rendjén, mert azt tudja, hogyan kéne mindennek működni, de azt is látja, hogy az egész nagyon nem úgy működik. Vagy vajon nem erre a következtetésre jut, amikor azt hallja, hogy egy jogerősen elítélt bűnözőt egy kereskedelmi televízió munkatársainak kell a hatóságok kezére juttatnia, vagy amikor a bíró azt az újságírót ítéli el, aki megírja és tételesen bizonyítja, miként verte össze a feleségét egy országgyűlési képviselő? Mit szól erre az átlagpolgár, amikor azt hallja a bíró szájából, hogy "Engem nem az igazság érdekel, hanem, hogy a vád megállja-e a helyét" (az újságíró elleni személyiségi jogi perben)? De hogy a példákat ne a végtelenségig soroljam, mit gondol az átlagember, ha azt látja, hogy a milliárdokat eltüntetők 1,5 év felfüggesztett büntetést kapnak, ha a hétpróbás gazemberekből miniszterek lesznek, ha a lebukott politikusok felfele buknak, és a bűneiket elintézik egy legyintéssel, meg azzal, hogy "Nem törvénytelen, csak nem etikus"? Azt fogja gondolni, valami nagyon nem jól van itt.

Egy nyugati típusú társadalomban az állampolgárok jogosan várják el, hogy az ország infrastruktúrája rendesen működjön. Ehelyett néhány fok mínusz vagy egy-egy ellopott kábel miatt megbénul a vasúti közlekedés, a mentőhelikoptereket fűtetlen garázsban tárolják, és az alkalmazottaknak kell hősugárzókkal körberakni azokat, hogy ne menjenek bennük tönkre az eszközök. Alig épül valami, és ami épül, az is beszakad, beomlik, leomlik, eltűnik. A kórházakat, iskolákat, óvodákat bezárják, a vasúti vonalakat felszámolják, a buszjáratokat ritkítják. A mentősnek a saját motorján kell életet menteni menni, a világhírű szívsebészt kirúgják állásából, gyógyszerek és vécépapír helyett széfeket vesznek a kórházakba, a műtéteket elhalasztják, a mozgássérülteknek hónapokat kell várniuk egy-egy műtétre, a pszichopatákat meg szélnek eresztik. A bányászat már rég megszűnt, a nehézipar rögtön ezután összeomlott, a könnyűipar haldoklik, a mezőgazdaság pedig a sír szélén áll, annak ellenére, hogy Magyarország földjei rendkívül alkalmasak a művelésre. Az államadósság egyre nő, az állami vagyon ezzel párhuzamosan egyre csökken, az infláció folyamatosan magas, a gazdasági növekedés pedig alacsony. Az emberek abban bíznak, hogy valamikor csak jobb lesz, ehelyett mindig csak rosszabb.

Vagy nézzük a médiát és az értelmiséget. Utóbbiaknak az volna a feladata, hogy megértesse az emberekkel a világ dolgait, elmagyarázza nekik, mi miért van, jósoljon és finoman terelgesse az állampolgárokat a helyes döntések felé. A média feladata pedig az lenne, hogy a hatalma növelése és megtartása érdekében túlkapásokra hajlamos államtól megvédje az állampolgárokat. Tájékoztatnia kellene, a visszás dolgokat felderíteni, és kérdéseket szegezni a politikusoknak, gazdasági szereplőknek. Ehelyett a túlnyomó többsége elhallgatja a releváns dolgokat, az elkövetett bűnöket kicsinyíti, más apróságokat felnagyít, lényegtelen dolgokkal foglalkozik a lényegesek helyett, tehetségtelen senkiháziakból hatalmas sztárokat, megmondóembereket farag, és még az amúgy is primitív tömegkultúrát is a gagyi szintjére silányítja. Az értelmiség pedig? Ugyanezt teszi, plusz közreműködik a szavak jelentésének eltorzításában, az idegent szépnek titulálja, a szart meg fantasztikus eredménynek, a nemzet maradék büszkeségét tovább erodálja, a racionálist irracionálisnak nevezi, és folyamtosan cimkéz. Aki ki meri mondani a nyilvánvalót, az szélsőséges, nacionalista (még ennek a jelentését is elcseszték), rasszista, a demokrácia ellensége vagy akár még terrorista is. Csendőrgyilkos gazembereknek avatnak táblát, a történelemből csak a rosszat idézik, a legnagyobb királyainkat gyűlöltnek titulálják, az árulókat pedig megfontolt államférfiaknak, akik az adott helyzetben nem tehettek mást.

Azt hiszem, ezekből a példákból jól látható, mi az anómikus állapot. Egy ilyen országban egy intelligens ember fejében zsonganak a kérdések. Miért mondják, hogy X mértékű gazdasági növekedés tök jó, ha az összes környező országban nagyobb? Miért baj, ha a nemezetem jelképeit viselem a ruházatomon, és miért nem, ha CCCP-s pólót, amerikai zászlót, jamaikai karvédőt vagy vörös csillagos pólót? Miért mondják, hogy a sok fürdő felesleges, veszteséges és nem kellett volna megépíteni őket, amikor ezek egy csomó járulékos haszonnal is járnak? Ha azzal nyugtatnak, hogy örüljünk, mert nálunk még olcsóbb az áram, mint Nyugat-Európában, miért nem teszik hozzá, hogy ott persze a fizetések is a többszörösei az ittenieknek? Miért fekete a fehér, miért jó a rossz? A sok miérttől zúg a feje az embereknek, de ha ilyenek nem is foglalkoztatják őket, akkor is azzal szembesülnek, hogy minden lerohad, megszűnik, életüket egyre több fal határolja körül, és egyre több helyzetben nem tudják mi a teendő, ha nem az, aminek lennie kéne.

Mit lehet ilyenkor tenni? Mertontól részben függetlenül (most nem olvastam újra el a levezetését) én három lehetőséget látok az anómikus állapotban való létezésre:

Az alkalmazkodás az egyik lehetőség. Tudomásul veszem, hogy ez van, ilyen körülmények között kell érvényesülnöm. Akkor én is lopok, csalok, hazudok, nyalok, adóelkerülök, lefizetek, jogtalanul igénylek, meg amit még csak lehet. Pont, mint a 'nagyok'. És ha így jól megszedtem magam, akkor jó nagy falat húzok a házam köré, meg biztonsági őrt fogadok, aki majd megvéd a nyomorgók hadától.

A menekülés a másik. Ha tehetem, elmegyek ebből az országból, hátrahagyva a házamat, a hazámat, a rokonaimat, a barátaimat, mindent, és megpróbálok külföldön érvényesülni. Vagy nem foglalkozom többé a közösséggel, a társadalommal, a politikával, csak megnézem az esti gagyit, elolvasom, mi történt Győzikével, Mónikával, Dundikával, Prüntyikével, Csucsukával, zabálok, sörözök, meg vásárolok, amíg van miből. Egy negyedik megoldás is lehetne, de ide sorolom, hogy a legvégső esetben öngyilkos is lehetek (ez a durkheimi anómiás öngyilkosság).

A harmadik pedig, hogy a kezembe veszem a dolgokat. A szavaknak újra értelmet adok, az igazat igaznak nevezem, a hazugságot pedig hamisnak, képzem magam, alternatív forrásokból tájékozódom, vagy beállok polgárőrnek. Ha emiatt lenáciznak, lefasisztáznak (nem sorolom), akkor sem érdekel, hiszen már nincs hova hátrálni. Ha lecsuknak emiatt, akkor is visszaütök, áramot vezetek a kerítésembe, és ha ez sem elég, előbb-utóbb tojást fogok hajigálni, aztán meg molotov-koktélt. Egyesületet alapítok, alapítványt teszek vagy beállok valamelyik már létezőbe.

És máris itt vagyunk a Magyar Gárdánál. Ezt a szervezetet ez hozta létre, a kiáltás, hogy "ELÉG VOLT!". Családapákról és -anyákról van szó, egyszerű emberekről, meg néhány tettrekész fiatalemberről.  Nem neonácikról, bűnözőkről, meg szélsőséges nacionalistákról. Talán az idő majd igazolja ezt az állításomat.