sztrájk bejegyzései

Kicsit gondban vagyok, mert ezt a bejegyzést akkor kellene csak megírnom, ha már két másikat letudtam, azok tartalmába ugyanis jobban bepasszolna ez, mint fordítva, de éppen az a baj, hogy míg azokhoz agyra volna szükségem, ezt talán anélkül is meg tudom írni. Beteg vagyok ugyanis — ahogy az már kiderülhetett a linkfalam 'extra infok' rovatából.

Vasárnap este történt valami, amibe most nem megyek bele (mert az az egyik említett bejegyzés tartalma lesz), így este el kellett rohannom otthonról. Egy órán keresztül idegeskedtem, hogy a helyszínre érve mi fog fogadni, és mit kell majd tennem, hogy helytálljak, így nem lepődtem meg azon, hogy órákkal később, két rendőr társaságában egy konyhában ücsörögve minden ízületem sajgott. Ezt múzeumfájásnak szoktam nevezni, mivel általában akkor jön rám, amikor nagyon sokat kell ácsorognom meg flangálnom, na meg akkor, amikor nagyon sokáig kell koncentrálnom egy feladatra. Még az sem volt gyanús, amikor éjfélhez közeledve a Flórián tér saras placcán sétáltam a szélorkánban, hiszen teljesen indokolt volt a reszketés ilyen hidegben. Fogtam egy taxit, és amikor hazaértem, rögtön megittam 3,5 felest, csak hogy tompítsam az izgalmakat, ez azonban csak tovább leplezte a betegségérzetet. Az ágyban fekve a Ricsi figyelmeztetett, hogy forró a testem, és amikor a lázmérőt is segítségül hívtam, hogy megállapítsam, mennyire forró az a forró, azt mutatta, hogy 37 valamennyi. Hoppá. Mindegy — mondom — nyilván az idegességtől.

Na, reggel már éreztem, hogy gáz van. Újabb lázmérés, 38,6. Betelefonáltam, hogy ne számítsanak rám, mert ki vagyok ütve, de amikor I. felvette a telefont, hallottam a hangján, hogy ő sincs sokkal jobban, mint én. Ricsi elment vizsgázni, én pedig elaludtam. Aztán vettem egy forró fürdőt, és megint csak aludtam. Gyógyszert egyelőre nem akartam bevenni, hiszen amíg nincs, ami a láz kiváltó okát támadja, addig szerintem nem szerencsés a védelmet önként lenullázni. Az orvosom hétfőnként délutános, így olyan 6 óra felé próbáltam meg összeszedni magam (ami alatt egy Algopyrin bevétele is értendő), majd reszketve elsétáltam a rendelőbe. Reménykedtem benne, hogy rajtam kívül senki nem lesz ÉS, hogy nem az a büdös, szottyadt, ótvar, köcsög vén kurva lesz, hanem helyette valaki más. Mindkét esetben tévedtem: voltak vagy nyolcan előttem, és sajnos a VK rendelt, nem más.

Na, negyed 8 előtt kerültem sorra, utolsóként. Bementem, felakasztottam a kabátom, leültem a székre, de mielőtt hozzám fogott volna, megcsörrent a telefon. A doktornő felvette, és elkezdett diskurálni. Mondta, mondta, mondta, mindenféle nyaralásokról beszélgetett, aztán áttért holmi szakmai dolgokra, elköszönt, aztán mondta tovább. Én a lázcsillapító ellenére is elég lázasan tűrtem, aztán egyre idegesebb lettem. Volt olyan pont, amikor már be akartam neki szólni, vagy megkérdezni az asszisztensét, hogy mi módon lehet átkérezkedni másik orvoshoz, de mégis visszafogtam magam. Nem olyan fajtából származom én. Húsz percet beszélt, és amikor letette, akkor semmi elnézést vagy valami, hanem flegma megjegyzéseket tett arra, hogy neki ezzel kell foglalkoznia a gyógyítás helyett. Kurvára nem érdekel, ráadásul mindig ezt csinálja, úgyhogy ne jöjjön nekem ezzel.

Az általa gyógyításnak nevezett tevékenység az azt foglalta magában, hogy belenézett a torkomba, megkérdezte, nem fájt-e az állam alatt (nem), megjegyezte, hogy ez szokatlan, majd meghallgatta a mellkasomat meg a hátamat, persze csak miután megkért, hogy húzzam fel azt a 'hacukát'. Hát az anyád picsája a hacuka, az! Erre felírt valami 3 napos antibiotikumot (nehogy felülfertőződjön a vírusom), köptetőt, ha köhögni kezdenék, aztán elbocsájtott. Hogy ez mi, azt nem tudtam meg. Remélem, ha H1N1, akkor esetleg azt közölte volna, csak hogy tudjam, mielőtt leáll a légzésem.

Na, tegnap összeszedtem magam, aztán a sztrejk és a táppénz ellenére, elindultam dolgozni. Sajnos a munkát senki nem csinálja meg helyettem, ami ráadásul annyira sok, hogy megint esélytelennek érzem a határidőre való elkészítését. Be is jöttem (nagy nehezen, némi sétával), de nem sokat haladtam. A lázcsillapító leginkább csak arra volt jó, hogy ne legyen annyira magas a hőmérsékletem, de egyébként a közérzetemet semmivel sem javította. Étvágy nulla, koncentrációs készség nulla, látás redukálódva, tüdőégés csatlakozva a korábbi tünetekhez, majd irány haza. Miközben hétfő este már majdnem 39 fokos volt a lázam, ma reggelre már csak 36,7-et mutatott a mérő. Meg is nyugodtam, hogy akkor most már kilábalás esete forog fenn, de ezt kissé elhamarkodtam.

Volt ugyanis egy kis utam a Szent Margit Kórházba, ahova csak nagyon sok séta árán jutottam el. Az 1-es villamos ugyan járt, de arról kénytelen voltam a Vörösvári úttól egy kicsit visszább leszállni, hogy ne kelljen olyan baszott sokat gyalogolni, azonban a Margitból visszafelé is volt egy jó kis szakasz (bár rövidebb, mint oda). Onnan aztán villamossal el a Thököly útig, ahonnan ismét séta a munkahelyemre. Ez az igazi szolidaritás a sztrájkolókkal, amikor értük és miattuk szopok, de mégsem károgok. Tök jó, csak az a baj, hogy ettől marhára kimerültem. A napokban nem sokat ettem, nem meglepő tehát, ha a jó pár kilométer gyaloglás legyengített, és még a lázam is visszatért, aminek viszont nem ismerem a mértékét, mert idebent nincs mérő (minek is hoztam volna, amikor reggel egészségesnek találtam magam?). Akármekkora is lehet, mivel egész jól hozzászoktam az elmúlt három napban, de nem is ez a baj, hanem a tüdőm, amiben közben egy olyan érzés keletkezett, mintha valaki egy rugós emelőszerkezetet feszítene benne apránként. Ha köhögök, az aztán az igazi! Apró kis tűszúrások, kellő mértékű fájdalommal.

Ha holnap visszamegyek a dokihoz, nem sok jóval tudom majd kecsegtetni, pihenni viszont továbbra sem tudok. Csütörtökön és pénteken is dolgoznom kell (ráadásul mindkét nap van egyéb dolgom is), de tutifix, hogy hétvégén is. Semmi másra nincs energiám, pedig annyi teendőm volna... Például interjúkat készíteni, amire megint semmi esélyem. Bocsi érte azoktól, akik epedve várják, hogy sorra kerüljenek. Ha a napokban nem döglök meg, tuti sorra kerül majd mindenki.

Kis türelmet kérek.

UPDATE: a lényeget meg jól kihagytam, azaz annak összefoglalását, hogy mennyire szar állapotban van az én testem. Ha azt állítanám, hogy nem vagyok hipochonder, akkor hazudnék — márpedig azt nem szoktam, — szóval elismerem, hogy baromira hipochonder vagyok. Olyannyira, hogy minden gyanús elváltozást pillanatok alatt a koporsóig vezetek végig, és ezt akár 68 verzióban is megteszem, 10 perc alatt. Jó, kicsit rájátszok, mivel aztán én is jókat röhögök az egészen, de belül tudom, hogy valahol tényleg komolyan gondolom. A lényeg, hogy ezúttal a hipochonderségem ellenére is tényleg szarul vagyok, márpedig azért, mert:

— a tüdőmet nemcsak belülről feszítik emelővel, hanem még rá is ültek, és ettől az egész törzsemre kiterjedő nyomást érzek.

— a szemem táskás, és vörös, csak a külsőségek kedvéért.

— az összes ízületem sajog, hol erősebben, hol elhanyagolható szinten

— néha szédülés, gyakrabban émelygés és hányinger tör rám.

— bizonyos pontjaimon éles fájdalom hasít belém, és sajnos a leghétköznapibb mozdulatok nyomán is. A derekamnál, a gerincemtől kicsit jobbra például minden 10. lépésre olyan érzés keletkezik, mintha egy tűt szúrtak volna belém. Ez nyilván a sok fekvéstől van, meg attól, hogy december közepe óta nem voltam edzésen.

— gyenge vagyok és nincs étvágyam, de ha mégis evésre vetemedem, mindennek láz-íze van. Még a nyálamnak is. Geciszar, hogy finom legyek (de talán most elnézhető nekem).

És ennyi talán elég lesz a ragozásból. Jó lenne már, ha vége lenne, mert már nemcsak szenvedek, de tiszta ideg is vagyok ettől. Tuti haldoklom.

A BKV-sztrájk második felvonása számomra már nem volt olyan könnyen elviselhető, mint az első — mint ahogy azt korábban már sejteni engedtem. Ennek ellenére éltem a szabadnap lehetőségével, igaz, ezek a lehetőségek Újpest-központ környékére korlátozódtak.

Mindenesetre elintéztem a fodrászt (él még, csak voltam nála), aki szemmel követhetetlen sebességgel fabrikált nekem új fejet. Mindig a Keleti Pályaudvarhoz közeli kollégájához szoktam járni, de az most ugye ugrott, nekem meg kellett az új frizura (ami csak annyiban új, hogy rövidebb). Aztán bankba is mentem, hogy megszabadítsam magam egy halom pénztől, meg vásárolni, hogy beszerezzem az estére tervezett csirkesütés hiányzó kellékeit. Otthon meg takarítottam, de csak úgy tessék-lássék, hogy a holnap a macskával érkező anyámék ne egy disznóólba toppanjanak be, csak egy szemmel láthatóan lakott lakásba. Közben megtekintettem a Hiruko, a goblin című japán horrorfilmet, ami olyan szinten nevetséges, hogy ihaj. Ezekkel a japán horrorokkal mindig ráfaragok. Vettem belőlük egy csomót, hogy majd apránként megnézegetem őket, aztán amikor DVD-zésre kerülne sor, a tekintetemmel azon nyomban át is siklok felettük. Ha nagy ritkán mégis rászánnám magam valamelyik megtekintésére, állandóan csak csalódok. Nem is veszek többet.

Rolandomat felszólítottam, hogy pakolja el szem elől a holmijait, mert nem óhajtok spontán coming out-ot. Így eltűntek a cipői, ingjei, farmerjai, a törölközője, én meg elraktam a porfogó plüssállatokat, amiket annak ellenére kaptam ajándékba, hogy már előre nyilvánvalóvá tettem, mennyire nem díjazom őket. A hazugság egy újabb állomása...

Szóval kihasználtam ugyan a sztrájk adta lehetőségeket, de csak annyiban, amennyiben felcseréltem a pénteket a szombattal. Most tehát itt ülök a munkahelyemen, és közben viselem a kolléganőim ittlétét is. Főleg Hajnalkáét, aki ebben a nyirkos-nyálkás, szar időben külön rontja az amúgy sem rózsás hangulatomat. Most éppen bizonyos adatok egyik programból a másikba történő exportálásával vesződik, amit pontosan ugyanúgy kell csinálni, mint tavaly, meg tavalyelőtt, ő azonban mégis bénázik vele. Közben morog, motyog, sóhajtozik és szemmel láthatóan fogalma sincs, mi lehet a problémák megoldása. Én meg leszarom, nem fogom neki megcsinálni.

I kolléganőm a gyerekkel jött be, aki viszont a neten játszik valami autós izével, és közben megállás nélkül szinkronizálja azt. Én meg már sokadszorra hiszem azt, hogy baleset volt a ház előtt, (merthogy az előbb tényleg volt) de aztán mindig rájövök, hogy csak a kölök csikorog a játék helyett (ilyenkor fékez).

Megérte bejönni, mondhatom.

Ma átéltem a rendszerváltást követő első olyan sztrájkot (vagy ahogy az öregek mondják: sztrejkot), ami engem is érintett. A vasutasok, kórházi alkalmazottak, tanárok, buszsofőrök és egyebek eddigi munkabeszüntetései eddig valahogy sosem voltak rám közvetlen hatással, mindig megúsztam őket. Ez a mostani sem hatott meg különösebben, mivel a munkahelyem rugalmas, csak a munka várt rám, azt meg úgyis elvégzem időre. Cserébe aludtam egy jót, aztán mivel Roland is nálam aludt, bepótoltunk némi hétvégi elmaradást, jól megreggeliztünk és még egy kis szórakozásra is jutott idő.

Fél 1-kor indultam útnak, mert még bérletet is kellett vennem. Kis naiv, azt hittem, hogy bár a metró nem közlekedik, a bérletpénztár mégis nyitva van. Tényleg nem is értem, hogy nem jutott eszembe, hogy a pénztáros is BKV-s alkalmazott... Emiatt 20 percet kellett ácsorognom az ajtó előtt, és el kellett viselnem az unatkozó kis fruskák rágózását, meg azt a néhány rosszalló megjegyzést, amit ilyenkor tenni szoktak. Azért nem volt teljesen haszontalan ennyivel előbb elindulni, mivel a pénztár elé hirtelen odateremtődő sorban így előkelő helyen indulhattam. Addig meg figyeltem, hogy a szépen felszaporodó embertömeg az ajtó kinyitásakor hogyan aljasul le állati szintre, csak hogy mielőbb az első szerelvény padlóját érinthesse a talpa. És még ezek sértődtek meg, amikor le lettek panelprolizva.

Az első busz viszonylag hamar jött, és még le is tudtam rajta ülni, a 25-ös azonban a sztrájk vége után fél órával sem volt sehol, holott 6 percnyi menetidő után érkezik a Hubay Jenő térre. Ennek megfelelően néhány megálló utasait felhalmozva hirtelen a reggeli 7-esen érezhettem magam. Az MP3-am persze lemerült , merthogy mindig olyankor kell lemerülnie, amikor fennforgás van. Nem baj, nem voltam ideges (tényleg). Mondjuk ha szakadt volna az eső (mint ahogy most szakad), nem lennék ilyen megértő.

Mert egyébként nem haragszom a munkabeszüntetőkre. Kivételesen értünk (is) sztrájkoltak, és nem csak magukért (és semmiképpen sem ellenünk). Még mindig jobb fél napig szívni, mint a leendő járatritkítások után állandóan, persze ezt nem érti meg mindenki. A metró végállomásánál is hallottam ilyen hangokat, de hát miért is ne hallottam volna, amikor a csapból is az uszító propaganda folyik.

Jön a ballib megmondóemberek hada, és elkezdi a szokásos gyűlöletáradatát. Divide et impera — tartják, és egy pillanatig sem restek tartani magukat ehhez. Orvosokat a betegek ellen, gyermekorvosokat a többi orvos ellen, szülőket a tanárok ellen, gyerekes szülőket a gyerektelenek ellen, vásárlókat a pékek ellen, utast a MÁV ellen, nyugdíjasokat a fiatalok ellen. Ehhez aztán értenek, ami nem is meglepő, hiszen ezt csinálják már 100 éve. Hergelni, hangulatot kelteni, uszítani, és a szart mindig a másikra kenni. Ugyebár minden, ami rossz, az Orbán Viktor hibája, ha Orbánra nem lehet ráfogni, akkor a FIDESZ-é, ha arra sem, akkor az EU tehet róla.

Ezek a fél napos sztrájk miatt persze most is kataklizmát vízionálnak. Már előre azon sápítoztak, hogy most majd hány embert rúgnak ki a munkahelyéről, hányan halnak meg a kórházakban stb. stb. Érdekes módon ugyanezek az emberek azt nem számolták, hogy a bávatag arcú Ágnes asszony intézkedései következtében hányan haltak meg (akiknek nem feltétlenül kellett volna). Az az elvtársak nagy szerencséje, hogy most egy kis levegőhöz jutottak, és egységesen, újult erővel mocskolhatják a BKV-sokat. Az utóbbi két hétben ugyanis egy kissé szarban voltak. Amíg egységesen, pusztán csak intenzitásában és stílusában eltérően lehetett az ellenzéket támadni, addig semmi probléma nem volt. Igaz, hogy az ellenzék már 6 éve ellenzék, az elvtársaknak mégis mindig velük van baja, és sosem a kormánnyal. A Drága Bolgár úr, Friderikusz, a vöröslő fejű Aczél Endre (fedőnevén: Acsády), Avar János és a többi elvtárs (akiket nem óhajtok tovább sorolni), már rutinból intézi a dolgot. Mostanában azonban szarban vannak, hiszen a védenceik elkezdték egymást marni. Még ha a java csak színjáték is, van néhány önjáró nyilatkozó, aki maradandó károkat okoz ebben a nagy összeborulásban. Az elvtársak meg nem tudják eldönteni, ki mellé álljanak. Jól össze vannak zavarodva — nekem úgy tűnik, a java az MSZP-t választotta védencének —  és most azt magyarázzák, miért nem jó mégsem az, amit eddig az egekig magasztaltak, és egyetlen járható útnak neveztek. Persze túl nagy gondot ez sem jelent, hiszen ebben is van már 100 évnyi gyakorlatuk. Anno ugyebár azt magyarázták, miért kell államosítani, aztán azt, hogy miért kell privatizálni. Részben ugyanazok, ami talán hihetetlenül hangzik, de sajnos így van. A Fletó ezen a téren jól meg is dolgoztatja őket, mivel három havonta új irányt, új programot vagy új politikát hirdet, persze úgy, hogy az előzőben sem történt semmi. És akkor jönnek a Drága Bolgár úr félék, és szépen megmagyarázzák, hogy ez miért lesz majd nekünk fantasztikusan jó, mi meg csak azt látjuk, hogy mégis napról napra nehezebb (igaz, hogy erről az Orbán tehet).

Szóval gondban voltak a ballib megmondóemberek, de most itt a sztrájk, újra össze lehet zárni a sorokat, és össztüzet zúdítani az aktuális ellenségre. Meg el lehet mondani, miért lesz sokkal racionálisabb minden, ha megszüntetnek néhány járatot, a többit meg ritkábban közlekedtetik. A BKV vezetősége nyilván zsenikből áll, akik úgy oldják majd meg a problémát, hogy egyszerre javítanak a szolgáltatás színvonalán ÉS spórolnak meg 6 Mrd forintot. Talán nem kellett volna 4-5 Mrd-ért tanácsokat venni, és akkor a most megspórolandó pénzt is a színvonalra lehetne költeni. Az egész nyugat ide járna buszozni meg metrózni, otthon aztán lelkesen mesélnék a rokonoknak, hogy milyen hihetetlen élményük volt a magyaroknál. Valószínűleg bármelyik, fizetését vagy nyugdíját beosztani kényszerülő átlagember tudna racionálisan szelektálni a BKV kiadásaiból. Mint látható, nekem is vannak ötleteim.

Ennyit a sztrájkról, meg ami eszembe jutott ennek kapcsán. Bocsi azoktól, akiknek most jól megugrott a vérnyomása.