táborozás bejegyzései

Na kérem, most már annyit blog-pihentem, hogy tán még jól meg is leszek szólva, ha nem pótolom be gyorsan a lemaradást. Igyekszem visszarázódni a napi rutinba, blogokat olvasni, kommentelni és végre írni is, úgyhogy csapjunk is bele a nyaralásról szóló sorozat utolsó felvonásába (kicsit már én is unom...).

Az előző évhez képest annyi csavar volt, hogy most nem a húgom jött be Pestre, és nem a barátom kocsijával mentünk együtt, hanem én mentem ki anyámékhoz, és a két társaság külön kocsikázott le Verőcére. Az ok egyszerű: anyám férje nem akart Budapesten keresztülmenni, viszont mindenképpen a kapuig akart kocsikáztatni bennünket. Hétfőn tehát jól kidolgoztam a belem, aztán hazamentem Desiért, átmentem vele a Rolandhoz (aki addig gyakorolta gazdai kötelességeit), de hazaérve még nem pakoltam össze a holmijaimat. "Ráér az holnap is" — hangoztattam magamban, esélyt adva annak, hogy otthon felejtsek valami fontosat. Mint utóbb kiderült, ez részben sikerült is, mivel sem elemlámpát (ami jól jön, ha az ember az éjszakában akar a táskájában túrni, vagy ha sötétedés után kell vécére menni), sem papírzsebkendőt nem vittem, de ezek hiánya — szerencsére — csak minimálisan csökkentették a komfortérzetemet.

Kedden tehát összepakoltam, és lóhalálában elindultam a Népliget felé, a buszt viszont — kb. 5mp híján — nem értem el. Előttem kanyarodott ki. Jó, kb. 40 perc várakozás után jött a következő, ami viszont minden zsákfaluba bemegy, tehát jóval hosszabb az útvonala és a menetideje. Anyámékhoz nagy soká leérve megebédeltem (egyedül, mivel a család már nem bírta kivárni, hogy megérkezzek), bepakoltunk a kocsiba, aztán nekiindultunk. Már Vácnál jártunk, amikor a barátom rám csörgött, hogy hol vagyunk már, mert alig bír plusz két sátorhelyet befoglalni. Kissé zaklatott voltam már ettől a félnapos rohanástól.(Miközben egyébként gyakorlatilag a lakás mellett jöttünk el, tehát a zöme teljesen értelmetlen volt...)

Megértem, hogy izgatott volt, mivel a hétköz- és első nap ellenére baromi sokan voltak, tehát valószínűleg tényleg ügyesnek kellett lennie az összesen három sátorhely tartásához. A látogatók nagy száma már a belépéskor látszott, hiszen — bár nem kellett sokáig állni a sorban — már nem volt rendes karszalag, csak amolyan felcsomózós, ami a következő 3-4 napban vagy hatszor leesett a karomról, egyszer pedig úgy kellett előtúrni a hálózsákomból (egy kisebb infarktus után). Jöhetett a sátorépítés feladata, ami szinte kizárólag rám hárult, de megbirkóztam vele...

...éppen időben, mivel kb. 10 perc múlva esni kezdett az eső. Gratula! Hetekig egy csepp sem, de amint a természet lágy ölén, a csillagos ég alatt tervezek aludni, azonmód jön az áztatás. Az elején kihagytam, de valójában egy harmadik dolgot is otthon felejtettem, a kölcsönadott sátram 'fedelét', ami nélkül általában csak egy szúnyogháló véd a természettől. Kellemetlen volt, de legalább még időben ocsúdtam, ezért anyuékat megkértem, hogy túrjanak már nekem egy tekercs szigszalagot, mivel a korábbi esetekből kiindulva pontosan tudtam, mi hiányzik a legjobban a helyettesítéshez. Megszerkesztettem a barátomnak felajánlott hajlékot, amit egy rendezői székkel tettünk tökéletessé (a tetejére borítva), és ez elegendő is volt a védelemhez.  Jöhetett a szórakozás.

Az a jó ebben a rendezvényben, hogy — meleg énem titkolását leszámítva — igazán elengedhetem magam. Nincs gond a takarításra, nincs net, ami vonzana, nincsenek kötelező programok, nem kell időben lefeküdnöm aludni, nincs munka, amiért aggódnom kéne, és a gyerekekre sem kell figyelni, mivel a kerítésen belül oda kavirnyáznak, ahova akarnak, és mindig találnak maguknak elfoglaltságot, alkalmi barátokat. Az idén igazából három koncert érdekelt csak, az előadások között pedig alig találtam párat, ami a címe alapján ígéretesnek tűnt, ezért zömében a sátraink környékén vagy asztaloknál ülve beszélgettünk, amivel nekem semmi gondom nem volt. Mintha csak egy hosszúra nyúlt pikniken lettünk volna. Az első este viszont a Beatrice is fellépett (az első a háromból), erre el is mentünk. 

A koncert a megszokott volt, szinte a számok is ugyanazok, amik a korábbi években, csak egy kicsit rövidre sikeredett az egész. Még a Nyolc óra munka sem volt, bár ezt annyira nem hiányoltam. Viszont rögtön a három kedvenc számommal kezdtek, amik közül álljon itt kettő, érdemes őket meghallgatni. A szövegük nagyon találó és elgondolkodtató (az elsőben főleg 2:27-től, legalább ezt érdemes befogadni).

Amivel kezdtek:

Hogy ne ragozzam a végtelenségig, röviden kiemelném az érdekesnek talált programokat.

Minden évben vannak kézműves foglalkozások, amiket én ugyan ki szoktam hagyni, a gyerekek viszont általában beneveznek rájuk. Tavaly a nagyobbik húgom vágott bele némi csontékszer készítésbe, de mivel fél nap alatt alig jutott valameddig, nekem kellett befejezenem a cápacsont fűrészelését. A minták belekarcolgatását szerencsére megúsztam. Idén a másik húgom fogott neki valami nemezizé megalkotásába, amit még a második nap kezdett el, aztán sose fejezte be, mivel elfelejtkezett róla. Gondolom, ehhez hozzájárult az íjászkodás, amit szintén kipróbált, csak éppen az első kísérletre úgy odabaszott magának az ideggel, hogy az alkarja egészen belekékült. Azért élvezte.

Volt aztán aurafotózás is (ez már pénzért), ami engem szintén nem izgatott, a barátom viszont megnézette magát. A nő mondott neki mindenféle okos dolgokat, amikről nekem kapásból lejött, hogy kamu, de hogy miért, azt most nem osztanám meg veletek, mert hosszú lenne.

Volt Egészséges Fejbőr koncert, de mivel úgy két héttel korábban a zenekar tagjai összevesztek, és elhatározták, hogy feloszlanak, az énekes nem jött el. Áthidalás céljából a többi tag azért fellépett, az éneket meg a közönség nyomta. Érdekes volt, többek számára pedig felháborító.

Megnéztünk egy 1792-ből származó kamaradarabot, egy vásári komédiát, amit 5 színész adott elő. Komédia volt, méghozzá igen jó. Sokat nevettem rajta, és ami külön tetszett, hogy a szerző némi bölcselkedést is elrejtett benne. Közvetlenül ezután pajzán székely meséket hallgathatott meg a — 18 év feletti — közönség, igazán autentikus előadásmódban. Ez is nagyon tetszett.

Meghallgattam egy történelmi előadást Attiláról, de mivel az előadó — hozzám hasonlóan — ha belekezd egy témába, sosem ér a végére, így szegény Attila még alig-alig hódított, amikor már le is telt az idő. Közben persze nagyon sok érdekes dologról volt szó, tehát unalmasnak semmiképpen sem lehetett nevezni.

Egy másik program egy kerekasztal beszélgetés volt Toroczkai Lászlóval (a 64 Vármegye Ifjúsági Mozgalom tiszteletbeli elnökével) Zagyva Gyulával (a HVIM elnökével), Vona Gábor Jobbik-elnökkel meg valami Fradi-szurkolós főmuftival. Tanulságos volt nagyon, mivel némileg magyarázatot adott arra, hol van a rendezvényről a sok jobb-közép/mérsékelt jobboldali gondolkodású ember. Ha az MSZP vagy az SZDSZ neve elhangzik, természetes, hogy füttyorkán veszi kezdetét, de itt már a FIDESZ említése is hasonló reakciót váltott ki. Ezeknek mindenki szarszemét, tehetetlen, idegen-bérenc, stb., így nem csoda, hogy sok ember az évek során úgy döntött, ő ebből nem kér. Én is itt fogok kikötni. Más érdekességek is elhangzottak, de ezeket — külön kérésig — megtartom magamnak.

Végül ami számomra a fő attrakció, a Kormorán koncert. Ilyenkor mindig már jó előre odamegyünk, hogy az első sorban élvezhessük végig az egészet. Most is így volt, most viszont nemcsak kifelé, de középre is be volt fordítva pár hangszóró, így a koncert végére kissé zúgott a fülem (konkrétan még 48 órán át). Semmi sem lehet tökéletes, ezt most is megtapasztaltuk, mivel a hangoláskor elment az áram, így vagy 20 percet kellett tétlenül ácsorogni, amikor pedig végre a húrok közé csaptak, vagy két számon keresztül jelezgették kifelé, hogy mit kéne még átállítani. Azért jó volt, csak ez is kissé rövid. Tőlük is álljon itt egy szám:

Úgyhogy erről ennyit. Jövőre ugyanitt? Hát...nem tudom...

A sátrazás és a tisztálkodás után lépjünk tovább a táborozási élmények taglalásában, jöjjön az input meg az output kérdése. Előre szólok, hogy a gyengébb gyomrúak ugorják át az első pár bekezdést, mert elképzelhető, hogy a szemléletes leírás megzavarja majd a nyugalmukat.

A toalettek tekintetében a férfiak egy kissé jobban jártak, mint a nők. Miközben ugyebár egyrészt 11 zuhanyzó jutott a rengeteg pasasra, ami miatt soha senki nem érezhette a meleg víz áldásos hatását, másrészt állandóan ki kellett figyelni azt az időpillanatot, amikor a legkevesebb sorállással lehetett a zuhanyrózsa alá kerülni, addig a nőknek várakozni sem kellett, és még meleg vizük is volt. Emlékszem, hogy majd' kivirágzott a tenyeremben egy pofon, amikor a zuhanyzásból visszatérő testvérem arról panaszkodott, hogy majdnem leforrázta magát tisztálkodás közben, miközben én éppen a hálózsákomban dideregtem a jeges vízben való pancsikolás után. Na, de a klotyók terén bosszút állhattunk, mivel nekünk ugyebár csak oda kell állni valahova, azt' már megy is a dolog, szegény csajoknak meg mindig várniuk kellett egymásra. 

A kisdolog tehát könnyen ment, bár a magam részéről eszem ágában sem volt odaállni egy fához, aztán aranylón csillogó csíkot rajzolni a légtérbe, mert ehhez be kellett volna rúgnom, és különben is, rendelkezésemre állt 5 piszoár, 8 fülkés-megoldásos és vagy 20 mobilvécé, ráadásul ezeknél úgysem kellett sokat várni az előzőre, szóval gördülékenyen mehetett a dolog, nem kellett proliskodni. Na, nem mintha a sok suttyó nem látott volna neki ott elengedni magát, ahol éppen tartózkodott...mármint a természet közelében értve mindezt (nem a koncertek kellős közepén). De bármennyire is ódákat zengek az infrastrukturális anti-inkontinenciáról, azért nem volt olyan egyszerű a helyzet.

A sátrakhoz legközelebb eső épületben 3 fülke, 2 piszoár és egy zuhanytálca kapott helyet. Utóbbit eddig azért nem említettem, mert számomra az nem volt fürdési lehetőség, és ahogy láttam, másnak sem nagyon. Aki mégis megpróbálta, annak meleg víz volt a jutalma, viszont szarszag, és vizsla tekintetek százai a büntetése, mivel — függöny híján — nemcsak az összes üríteni járó alak stírölhette meg tetőtől talpig, hanem minden egyes ajtónyíláskor a fél tábor is. Ez egyébként a piszoárok problémája is, mivel éppen az ajtó mellett, attól kicsit balra kaptak helyet, ezért ha itt valaki ki- vagy bemegy, a kb. 30-40 foknyi szögben arra tartózkodók bármelyike megpillanthatja az éppen ürülő hímtagokat. Megoldás: belső piszoár, sarokba fordulva. Az itteni fülkékkel még több volt a probléma. Először is a középsőt nem lehetett zárni, mivel úgy egy nap után egy arra járó — vélhetőleg debella — állat kitépte a kampót rögzítő hurkocskát az ellenoldalról. Maradt a kilincsbe kapaszkodás, mivel a szarni érkezők szinte sosem kopogtatnak az ajtóm, inkább rögtön rárabolnak a kilincsre, és rányitnak a megszeppent kulázóra. A két szélső fülke előnye a középsővel szemben mindössze annyi volt, hogy azok a normál vehemenciával próbálkozókat visszatartották egy "foglalt" kikiáltásának erejéig, bár a tankoknak azok sem sokáig álltak ellen.

Nagy előny volt, hogy — tavalyhoz hasonlatosan — az idén is volt gyári toalettpapír, azaz nem kellett egy hón alatt rejtegetett gurigával végigszambázni a fél táboron, mindenfelé hirdetve, hogy mire készül az ember. Cserébe viszont 8 napon belül gyógyuló anális sérüléseket lehetett vele okozni magunknak, mivel a tapintása valahol a farostlemez és a csiszolópapír között volt félúton. Azért ki lehetett bírni, ráadásul spórolhattunk is, hiszen az ilyen mennyiségű ember által használt mellékhelyiségekben öngyilkosság a (műanyag) deszkára ráülni. Előbb fészket kell rakni, sőt, az első réteg ilyenkor jellemzően átcseppesedik, tehát még le is kell törölgetni leendő trónunkat, és csak utána jöhet a fészek, meg a ráülés. Persze mindezt a lehető legsietősebben, hiszen bármelyik pillanatban rátörhetik az emberre az ajtót. Nemigen lehet így nyugodtan szarni. 

Egy fokkal jobbak voltak a másik zuhanyzós helyiségben található vécék, mivel ott legalább a belátás problémája nem merült föl. Itt viszont több fülkén eleve nem volt (már) zárszerkezet, de még kilincs sem, így maximum a jószerencse meg az imák menthették meg az éppen a valagát törlő embert attól, hogy ha valaki azt eltökélte, akadály nélkül fel is téphesse az ajtót. Persze meg lehetett volna tenni, hogy alulról belekapaszkodunk az ajtóba, de az meg milyen hülyén veszi már ki magát. Akárki megy arra, még akkor is látja, hogy mennyire nem szeretnéd, ha rád nyitnának, ha egyébként el sem sétált volna addig. Másrészt meg így nem is lehet rendesen nyomni, szóval tiszta hülyeség az egész. Pluszinformáció, hogy mivel a tábor alapvetően gyerekek fogadására épült, az ebben az épületben található vécék alacsonyak és kicsik voltak, így a két napos furkók nagy eséllyel fordulhattak keresztbe a szűk lefolyóknál, eltorlaszolva ezzel a következő adagok útját. Azt hiszem, erre mondják némelyek, hogy too much information...

Hja, és a mobil vécék. Na azokba max. kisdolog, és azt is csak akkor, ha nagyon muszáj. A hagyományos vécék padlója max. sáros volt a sok esőtől meg a bakancsoktól, belül esetleg toalettpapír-csimbókos is (a fészekrakás közben lehulló 'gallyaktól'), de egyébként egész tűrhető. Jó, mondjuk, ha itt elejtettem volna egy fürdéshez bekészített alsógatyát, akkor az mehetett is volna a kazánba, mert hogy még egyszer föl nem vettem volna, az tuti. Na de a mobilvécék padlaján még szarcsimbókok is barnultak, ha a temérdek pisacsepp és a tartályba való akadálytalan betekintés nem lett volna elég, szóval számomra kizárt dolog lett volna a ráülés. Pfuj basszus! Pedig nem mindenki volt ám ilyen eltökélt (vagy nagyon kellett neki), de az általam néha használt példányok annak ellenére félig voltak tartalommal (huhú, ha azt most itt leírnám...), hogy úgy két naponta ürítették őket. Erről jut eszembe, az is micsoda szupi élmény volt, amikor a reggeli napsütéstől felhevült sátorban fuldokolva arra ébredtem, hogy valami teherautó zajong mellettem cefetül. Ha már felébredtem, a zajtól és a melegtől nem bírtam visszaaludni, szóval feltéptem a zippzárt, hogy a sátor elé kivánszorogva folytassam a szendergést, erre nem beleslukkolok az éppen akkor ürített klotyók semmivel össze nem téveszthető szagába? 

Szóval azt hiszem senki nem lepődik meg azon, ha azt állítom, hogy a toalett-használatokat igyekeztem a lehető legkevesebbre redukálni. Vizelés ébredés után két órával, amikor már nincs apelláta, az utolsó nagydolgot pedig inkább itthonra tartogattam, annak ellenére, hogy 30 órát meghaladóan nem szoktam raktározni. Nem is egészséges. Amikor bármelyik reggel, összetörve, nyomottan, enyhén másnaposan, fülledten felriadtam, és máris éreztem, hogy mennem kell, még ellenálltam. Kb. egy órával később ez megismétlődött, még határozottabban, de még ekkor is tartottam magam. Mivel győztem az agyam felett, kaptam egy kis haladékot is, amibe belefért némi reggelizés, arcmosás, ilyesmi, de aztán mennem kellett. Ekkor döbbentem rá, hogy sokkal több folyadékot vagyok képes tárolni, mint azt valaha is gondoltam volna, és ez kis gyakorlással fejleszthető is, hiszen az első munkanapomon például egész végig egyszer sem voltam vécén. És ez a program minden reggel megismétlődött.

De térjünk át a bemeneti oldalra, merthogy mit lehetett itt enni azon felül, amit magával hurcolt az ember? Nyilván a legolcsóbb megoldás az otthonról vitt ételek/italok fogyasztása lehetett volna, csakhogy a nem-konzerv táplálékféleségek egy-két napon túl nem bírják ki a sátrak hőségét. Marad a tartós kenyér, a konzerv-májkrém a boltba való kimenés vagy a fesztivál adta lehetőségek igénybe vétele. A legközelebbi bolt vagy Kismaros felé volt, úgy 2 km-re, vagy Verőce felé, ahova a második napon történt intermezzo után ki sem engedtek (erről is később). Kocsival persze meg lehetett oldani a kerülőt (Kismarosra és onnan Verőcére), de gyalog ez nemcsak azért nem lett volna ajánlatos, mert baromi nagy a táv, hanem mert éppen úgy összeverhettek volna a — minden évben a házuk előtt szotyizva rettegő— cigányok, mint ahogy azt egy pár emberrel megtették. Maradt a benti koszt.

Volt, aki olyan hetijegyet vett, amiben a napi háromszori étkezés is benne foglaltatott, neki már meg is oldódott a kaja problémája. Régebben én is éltem a lehetőséggel, de aztán elegem lett az autentikus menza-kosztból, és a napi háromszori órás sorállásból. Ráadásul anno még erőm sem volt minden reggel csak a reggeli kedvéért előbújni a sátramból, szóval erről szépen leálltam. Lehetett viszont kürtőskalácsot kapni, két helyen is, 500 és 1000 forintért. Nassnak jó, de rendes étkezésnek nem (ráadásul geil, mint a picsa, ki bírja azt egyben betermelni?). Lehetett aztán kemencében sült kenyérlángost is kapni, 600 pénzért. Ez olyan mint valami ősmagyar pizza: pizzatészta az alján, szalonnás, hagymás, tejfölös feltét a tetején, és sajt az egészen. Volt egy kifőzde-szerű autó is, ahol grillcsirkét, sült oldalast, savanyúságot és kenyeret (mustárt, ketchupot, stb. ) lehetett vásálni, de a fél grillcsirke is 700 Ft volt, az egész meg nem volt nagyobb egy méretes galambnál. Maradt hát az a vegyesbolt jellegű büfé, ahol koton, tampon, tisztálkodószerek, klotyópapír és egyebek mellett, tejterméket, konzerveket, felvágottakat — és ami a lényeg — hamburgert, melegszendvicset, sült kolbászt lehetett kapni. Az ilyen kifőzdés cuccokért nem lelkesedem különösebben, a melegszendvics meg annyiból állt, hogy egy szelet tápízű kenyeret megkentek némi krémmel, meg ráhajítottak egy szelet lapkasajtot (250 Ft-ért ennyi egészségtelen tápanyagot...), szóval maradt a hamburger. Igaz, az sem volt túl nagy, és a növényzetet is csalamádéval helyettesítették benne, de legalább finom volt. Ez 350 Ft-ot kóstált, szóval nem volt annyira drága, bár ha a méreteit is hozzáveszem, módosul a kép.

Enni-inni valóban drágán lehetett, de ezek a lehetőségek mind 'külsősök' zsebeit duzzasztották, nem volt közük a rendezőséggel. Nem tudom, hol van még 'üzemük', de akárhol is, ez a rendezvény vélhetőleg minden évben megtöbbszörözi a bevételüket.

A rendezőség egyáltalán nem pénzéhes, amit — a jegyek olcsósága mellett — mi sem példáz jobban, mint a karszalag idei problematikája. Normál esetben a hetijegyesek olyan karszalagot kapnak, ami erős műanyagból készül, lyukak vannak rajta (hogy konfigurálható legyen a mérete), és egy műanyag csattal lehet szétszedhetetelenül bepasszintani, a napijegyesek meg a szokásos szalagot, ami zömében papír, és könnyedén letéphető. Utóbbi most is így volt, előbbieknek azonban konkrét szalag járt. Műszálas vagy sem, az mindegy, de lényegében egy szalag, amit a korábban érkezőknek egy alumíneum plombával rögzítettek. Mire a húgom és én odaértünk, ilyen szerkezet nekünk már nem jutott, ezért csomózással kellett megoldanunk a szalag kérdését, ami persze a 6 nap alatt kb. ugyanennyiszer oldódott ki. Vajon ecsetelnem kell-e, hogy máshol egy ilyen karszalag a rendezvény helyszínéről való azonnali kitiltással jár? De ha ez nem volna elég, tavaly a barátom 15 éves gyerekére szándékosan 14 évesként tekintettek, hogy ne kelljen neki belépőt fizetni, és így többet költhessen rá az anyja. A szervezők tették mindezt, önként. Nagyon más világ ez...

... de hogy milyen is, és kik voltak még ott rajtunk kívül, arról majd a következő részben.