társadalom bejegyzései

Annyian és annyi helyen megírták már a fejleményeket, a véleményüket, de úgy érzem, most már én sem maradhatok ki. Olyan lesz nekünk ez a vörös iszap kifejezés, mint az aflatoxin, a 'gyanús fehér por' vagy Mega Trade-botrány szókapcsolat: nem felejtjük el, amíg élünk. Az általam olvasott melegbloggerek közül SPF és m. is publikált egy-egy írást, én viszont — velük ellentétben — megengedem magamnak azt a vagdalkozó hangnemet, amit valahol a sajátoménak mondhatok.

Mert ahogy a híreket figyelem, és igyekszem követni a fejleményeket, hol felháborodok, hol meg repes a szívem. Hideg-meleg. Úgy érzem, hogy valahol az emberek százainak tragédiája felett, két világ összecsapásának is szemtanúi lehetünk ezekben a napokban. Az egyik világ az a szellemi vörös iszap, amit a volt KISZ-funkcionáriusok, privatizátorok, haverkák, milliárdossá vált szarháziak, ezek ügyvédjei és az egész brancs köreihez tartozó újságírók, értelmiségiek masszája jelent. Ez az iszap végre hígulni kezdett, főleg az önkormányzati választás rájuk nézve tragikus eredménye után (aminek még egy egész napot sem örülhettem...), a tiszta víztől ez most kavarog, lefolyik, elfolyik, szétfut, és előbb utóbb szinte semmi nem marad belőle. Ez a világ az "iszap nem mérgező" és a "fizetjük a temetési költségeket" jellegű kijelentések, a rendőrautó biztonságából nyilatkozatot adó vezetők, a gazdagodás mellett senkire tekintettel nem levők, az alkalmazottakat perrel fenyegetők, semmiért felelősséget nem vállalók és a szerecsenmosdatók világa.

A másik oldalon viszont ott az új világ, ami egészen más folyamatokat részesít előnyben. Nem hibátlan persze ez sem, de szerintem nem csak az én szívemhez állnak közelebb ezek a folyamatok és intézkedések, hanem sok másik honfitársaméhoz is. Felelősségre vonás, gyors intézkedések, határozott döntések, cselekvési terv. Nem szoktuk meg az ilyesmit, és állítom, hogy a régi világ azért fogja elveszteni ezt az összecsapást, mert szintén sem szokta meg, ráadásul alkalmazkodni is képtelen. Lásd — a szintén szarért-húgyért timföldgyárossá lett — Gyurcsány  tegnap délelőtti és azzal szöges ellentétben álló délutáni véleményét, ami számomra arra utal, hogy azt sem tudja már, mit nyilatkozzon az intézkedésekről.

Szerintem a letartóztatott cégvezetőnek meg sem fordult a fejében, hogy le fogják tartóztatni. Elképzelhetetlennek tartotta, hiszen ilyesmiért eddig soha senki nem ütötte meg a bokáját, és emiatt az önvédelmi mechanizmusa is kikapcsolhatott, különben már rég lelépett volna. A magam részéről biztos vagyok benne, hogy ezúttal nem egy takarítónéni vagy egy portás (meteorológus) fogja elvinni a balhét, hanem az, aki okozta. És nemcsak dr. Bakonyi, hanem a többiek is, akik tudták, hogy mit csinálnak és mire adnak utasítást, annak ellenére, hogy azt is tudták, mi lehet ennek a következménye. Bízom benne, hogy ahogy a kihallgatások folynak (máris, nem ám fél év múlva...), egyre-másra halljuk majd, hogy szedik össze a bandát. Nincs idő meglépni, nincs idő az asszonyra vagy a kölökre íratni a házat, a gyárat, mert ugrik az is. Milliárdok ide, 100 leggazdagabb magyar közt levés oda, nemcsak a környéken lakók, de az ország jóérzésű része is üdvözölhette ezt a lépést. Én azt tettem, bár bevallom, én magam sem hittem, hogy egy ilyesmi itt és ilyen gyorsan megtörténhet. Vagy csak naiv vagyok? Lehet.

A régi világ azért is veszteni fog, mert a képviselői megrémültek és vagdalkoznak. Most igazán nagy bajt csináltak, és ettől megszeppentek, reszkető térddel, remegő hangon nyilatkoznak, csupa olyasmit, ami a jogos felháborodást csak növeli. Mások pedig véleményeznek, ugyanazon a módon, ahogy azt eddig tették, és közben sok-sok olyan dolgot írnak, ami csak az egyre fogyó társaságuknak imponál, miközben másokban a lincselési kedvet idézi elő. Amikor a belügyminiszter a főgané kijelentésére azzal reagált, hogy ha az iszap valóban olyan ártalmatlan, akkor fürödjön meg benne, akkor nem szerencsés azt taglalni, hogy egy miniszter hogyan mondhat ilyet. Nem szerencsés, mert állítom, hogy az ország java a miniszterrel értett egyet, és nem szerencsés, mert a kedves ál-fanyalgó elvtársat e közül a sok ember közül valaki esetleg pofán találja b*szni, amit — köztünk legyen szólva — egyáltalán nem bánnék. Persze akkor majd lehet szitkozódni, diktatúrázni, fasisztázni, antiszemitázni, stb., az úgyis megy nekik. Megy nekik az is, hogy a cég állami felügyelet alá rendelése diktatórikus, a Rákosi-időket idézi és hasonlók, én viszont azt mondom (és hiszem, hogy sokan vagyunk ezzel így), hogy talán a legjobb döntés volt mind közül. A termelés folyik tovább, az embereknek megmarad a munkahelye, de talán nem kell attól tartani, hogy ez a felelőtlenség megy majd a közeli jövőben is. Én persze szívesen továbbmennék, és államosítanám (kisajátítanám) az egészet úgy, ahogy van, bár ezt talán most csak a felháborodás mondatja velem. Miközben pedig az elvtársak őrjöngenek emiatt, felépült egy 4 méter magas újabb védvonal, mindössze néhány nap alatt. Így kell ezt csinálni.

Harmadrészt pedig a saját népüket és az egyházakat állandóan szapulók is kaptak egy pofont, hiszen a nép megint összefogott. Mégsem mindig húz szét az a bő gatyás-fütyülős barackos suttyó. Rengetegen segítenek munkával, pénzzel, ruhaneművel, használati tárgyakkal, egyes települések átmeneti szállásokat alakítottak ki, ismét van adományvonal, gyűjtés, stb. Mindezt úgy, hogy az árvíz által lerombolt településeken élők, és az egyéb károsultak elvileg már lefölözték az adakozni vágyó és adakozni képes emberek felajánlható javait. Sőt, még Szlovákiából is érkezett segítség, ami külön örömteli.

Ha az új világ így arat diadalt a vörös iszappal (és vörösiszappal) borított, kártékony miazma felett, akkor sokkal szívesebben fogok továbbra is ebben az országban élni. Addig pedig lesem a fejleményeket tovább.

Van egy elmélet, ami szerint az ember különféle szituációkban különféle szerepeket tölt be, ami valahonnan Ferdinand Tönniestől indul (ha jól emlékszem), aki közösségre és társadalomra bontotta úgy általában az emberi csoportosulásokat. Ezt aztán mások tovább boncolgatták, amiből jött egy csomóféle elgondolás, az életreceptek elmélete, Erving Goffmannál a 'homlokzat', az etnometodológia és más fenomenológiai szociológia elgondolások, de a pszichológiában is találkozhatunk hasonlókkal, elég ha a tükör-ént vagy a címkézés-elméletet nézzük. Akit érdekel a téma, érdemes utána olvasnia. Mivel én egyszerre vagyok konformista, tekintélytisztelő és rendpárti, engem igencsak megfogott a téma.

De hogy ne csak egy csomó idegen kifejezés sorakozzon itt, visszaugrok kicsit Tönnieshez és az ő közösség/társadalom elgondolásához — pongyolán előadva az egészet. Ő közösségnek azt az emberi csoportosulást tekinti, ahol az egyes emberek teljes valójukban, pszichéjük minden rezdülésével vesznek részt, míg a 'társadalom' alatt azt érti, ahol a különféle szituációkban a megfelelő szerepeket próbálja mindenki betölteni. Előbbire manapság talán nem olyan könnyű példát találni, de ha kicsit visszamegyünk az időben, vehetünk egy egyszerű, (mondjuk középkori) falut. Az itteni emberek olyan közösséget alkotnak, ahol mindenki ismer mindenkit, mindenki ismeri a többiek minden megmozdulását, minden tulajdonságát, idegen meg csak ritkán látogat feléjük. Van ilyen manapság is? Szerintem van, bár biztosan nem ennyire kristálytisztán. Elég, ha elmegyünk Budapestről 40 km-re, ahol anyámék laknak, és még egy felületes szemlélő is láthatja, hogy bizony az öregek még eléggé így viselkednek. Egymást lesik, kibeszélik, és mindenkinek vigyáznia kell, mit tesz, nehogy a szomszédok vagy az utcában lakók megszólják miatta. Egy ilyen közösségi létből rendkívül sok minden következik, amik most nem érdekesek (de akinek van affinitása, próbálja meg levezetni, mi következik például a közös normák megszegéséből, vagy nézze meg a Csokoládé című filmet), ezt a részét a dolognak egyébként is csak a szembeállítás kedvéért boncolgattam, még ha nagyon felületesen is.

Sokkal izgalmasabb az a fajta csoportosulás (Tönniesnél a társadalom), amiben mi is élünk— mi, budapestiek meg aztán végképp, — merthogy itt jönnek ki azok a már emlegetett szerepek. Mire gondolok? Mondjuk arra, hogy ha belépsz egy üzletbe, vagy vásárló vagy, vagy eladó. Vagy mondjuk arra, hogy ha felszállsz egy buszra, utas vagy, vagy sofőr. Egy hivatalban ügyfél vagy, egy irodában alkalmazott, a családban szülő, egy szexuális együttlétnél az aktív fél és a többi. Mindegyik szituáció különféle szerepekbe kényszerít, hiszen egy bolt ajtaján vevőként belépve nem kezdesz el árcímkéket ragasztani, nem állsz be a pult mögé, a busz utasaként meg nem mondod be a megállók nevét. Hogy az egyes szerepekben hogyan kell viselkedni, azt a szocializáció során tanulja meg az ember, vagy a többi ember reakciói alapján, vagy a szüleitől, a kortárscsoport tagjaitól, akárkitől. Persze mondhatnánk, hogy ugyanez megy a fent már taglalt közösségekben is, hol itt a különbség?

A különbség ott van, hogy egy üzletben, vevőként vevő vagy és semmi más, míg egy közösségi csoportosulásban a boltosnál a Pista vagy, aki a múltkor milyen jót ivott vele, akinek milyen szép nagy szál fia van, és akinek a felesége (a Marika) milyen sánta, stb. A szerepekben csakis szereplő vagy, nem önmagad, pontosabban minden szerepben a lényednek csak egy kis részét használod, a többi rejtve marad, és nem is érdekel senkit. A társadalmi létben minden percben a számtalan szerep valamelyikében vagy éppen, és ezek hosszú láncolata teszi ki a létedet. Szerintem ez érthető (még akkor is, ha Tönniestől már kissé elrugaszkodtam), maximum az nem, hogy mindezt miért írom le. Csak azért, mert a napokban hasonlót tapasztaltam meg én is, és nyomban eszembe jutott ez az egész, meg hogy milyen izgalmas egy héten belül a fasz két végén ugyanazon szituáció két szerepében is lenni.

A volt főnököm anno felregisztrált a céggel egy honlapra, ahol az emberek (vagy cégek) felregisztrálnak, megadják, mivel foglalkoznak, aztán ha valaki keres valamit, és azt oda beírja, akkor a megkeresését minden érintett cég megkapja, és már indulhat is a verseny a leendő ügyfél kegyeiért. Pár hete nekünk is jött egy megkeresés innen, én pedig — most mit veszthetek rajta? — válaszoltam az illetőnek. Igaz, olyan szolgáltatásra is szüksége lett volna, amivel mi nem foglalkozunk, és ezt meg is írtam neki, de ennek ellenére valahogy mégis sikerült felkeltenem az érdeklődést irántunk. Jött a válasz, hogy el kellene menni hozzájuk, hogy személyesen tárgyalhassunk, és bár ez nem szokásunk, úgy gondoltam, még ennyi fáradságot is megér egy hátha-ügyfél.

Felvettem szépen egy fiatalos inget, belőttem a hajam, meg makkos cipőt húztam a lábamra, és már ekkor elgondolkodtam azon, hogy ezzel vajon ártok vagy használok az ügynek. Elvégre a zselézett taréj, a farmer meg a pisztolyos-kártyalapos mintájú ing nem éppen üzletember benyomását kelti, nem az üzletember-szerep kelléke. Aztán abban maradtam magammal, hogy az utcán végig is kell menni, én meg nem akarok úgy kinézni, mint egy átlagos LMP-aktivista (bocs a szimpatizánsoktól, de hát elég jellegzetes bölcsész-kinézetük van), és végül így mentem. Némi szerencsétlenkedés után egy középkorú nő fogadott, aki leültetett, megkínált vízzel, majd elindult a társalgás. Teljesen egyértelmű volt, hogy én ott egy pályázó vagyok a négy közül, aki megbízásért kuncsorog, ő meg a nagyfőnök, az üzletasszony, akinek beosztottjai vannak, akik persze mind osztályvezetők és menedzserek. Elmondta, mivel foglalkoznak, csupa nagy számok, nagyra törő tervek, alapos előkészítő munka, profizmus, határozott kiállás. Én nyuszi voltam, ő meg a vadász az erdőben.

Aztán pár nap múlva jött a telefon, hogy akkor minket választanak a négy közül, mert nagyon szimpatikus voltam, és megint el kellene menni hozzájuk, ezúttal a könyvelési anyagért. Ez nem éppen a megfelelő időpont volt, mivel ki sem láttunk a munkából, de most már nálam volt a kezdeményezés. Kimentettem szépen magam, és rávezettem, hogy mennyivel jobb volna, ha ők jönnének hozzánk, amire sor is került a héten. Ugyanaz a nő jött, kicsit utcaibb ruhában, kicsit egyszerűbb megjelenéssel, én pedig ismét elgondolkodtam, öltönyben fogadjam-e, vagy csak fiatalos ruházatban, amiben lenni szoktam. Utóbbi mellett döntöttem, aztán amikor az ajtón belépett, rögtön elnézést kértem, hogy "csak így, civilben", ő meg mentegetőzött, hogy hát persze, nem tesz semmit. Most már én voltam a kakas a saját szemétdombomon, ő meg az egyszerű kis ügyfél, aki betette a lábát a hivatalba. És tényleg, mennyivel másabb volt a szituáció. A tartása görnyedtebb, a hangja kevésbé határozott, és már nem is főnökasszony volt, csak a keresztfia keresztanyja, aki nem is igazán akarja csinálni ezt az egészet, csak hát segít a drága gyermeknek, mert az olyan elfoglalt. De ezúttal én diktáltam, és nekem voltak elvárásaim, amiknek ezúttal neki kellett megfelelnie.

Ugyanaz a két ember, ugyanaz a kapcsolat (üzleti partnerek), és mégis mennyire más az egész. Megfordult az alá-fölé rendeltségi szerep, miközben egyébként teljesen azonos szinten vagyunk. Megtanultuk mindketten, hogy melyik környezetben ki az úr, és ha nem is tudatosan, de önkéntelenül mindenképpen az elképzelt viselkedést vesszük fel. Aki úgy általában nem ezt teszi, azt rendszerint megszóljuk, kinézzük, kerüljük, az problémás ügyfél, az hőbörgő vevő (vagy bármi), miközben egy zárt közösségben elkönyvelnénk, hogy "hát ő ilyen".

Érdekes ez a dolog, megélni meg aztán végképp.

Ezt a bejegyzést az everyday_normalguy, Assam és köztem folyó komment-vita ihlette, ami pár bejegyzéssel hátrább olvasható, a rádiós bejegyzés után. Ennyire összetett téma esetén mindig szabadkozni szoktam, hogy egy blog túl kevés tered ad az alapos kifejtésre, és ezt annak ellenére fenntartom, hogy ezennel egy kicsit mégis nagyobb tered engedek neki (amennyiben nem kommentről, hanem bejegyzésről van szó). Az a hév elmúlt, amivel szombaton hajnali 4-kor írtam volna meg a véleményem, de mivel megígértem itt-ott, hogy készítek egy bejegyzést a témában, mégis kénytelen vagyok visszazökkenni a rendszerváltó hangulatba.

1. kérdés: Volt-e rendszerváltás?

A címben összevontam a rendszerváltás és rendszerváltozás kifejezéseket, mivel a téma szempontjából mindegy, melyiket használjuk. A kettő között annyi hangzásbeli különbség van, hogy előbbi egy pillanatszerű, aktív közreműködést igénylő tettet sugall, utóbbi pedig egy folyamatszerű, spontán változást. Igaz, ebben is lehetne merülni kissé, ha azt firtatnánk, hogy ez az egész egyszerűen csak úgy esett, szinte magától, mi meg örültünk, és alkalmazkodtunk, avagy felülről vezérelt, előre eltervezett történelmi cselekedet volt, ahol mindenkinek megvolt a kiosztott szerepe. A magam részéről az utóbbi felé hajlok, hiszen sok hozzáértő vitatja azt is, hogy Reagan elnöknek vagy Gorbachovnak volt-e kezdeményező/megkerülhetetlen szerepe a folyamatban, és azt is egyre gyakrabban halljuk, hogy az a bizonyos Vasfüggöny-bontás és Páneurópai piknik sem mehetett volna előzetes rábólintás nélkül. Ugyanígy hajlok a Rózsadombi paktum megköttetésének hitére is, és nem azért, mert többen mondják, hogy valóban volt ilyen aktus, mint ahányan tagadják, hanem mert az idő alátámasztotta annak (feltételezett) tartalmát. Pont mint a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei esetében.

1. válasz: természetesen volt, ha a külsőségeket nézzük, hiszen Magyar Népköztársaságból Magyar Köztársaság lettünk (gyk.:1989.10.23-án), egyjelöltes látszatválasztás helyett országgyűlési választásokat tartunk, plurális parlamenti demokráciában élünk, a tervgazdaságot felváltotta a szabadversenyes kapitalizmus, kialakultak a demokratikus államberendezkedés alapvető intézményei, szétváltak a hatalmi ágak, szólásszabadság van, nyugodtan átléphetjük a határt, satöbbi, satöbbi. Ha ezt a választ fogadnám el helyesnek, itt véget is érne a bejegyzésem, azonban az én véleményem egy kicsit más alapokon nyugszik.

2. kérdés: Először is újrakonstruálom a kérdést magát, méghozzá azért, mert nem pusztán politológiai kategóriaként tekintek erre az egészre, hanem valamiféle morális alapokon nyugvó politiszociohistorita nézőpont szerint, azaz sok egyéb nézőpontot figyelembe véve. Ha csak a lecsupaszított rendszerváltást magát nézem, akkor én sem válaszolhatok máshogy, és józan ember semmiképpen sem, hiszen ez tény. De ha pontosítom a kérdést, és azt kérdezem, hogy "volt-e valódi rendszerváltás?", már közelebb kerülünk a hasonló kérdéseket megfogalmazók megértéséhez, és akkor a 'valódi' jelenti azt a különbséget, ami a mögöttes tartalmak firtatását foglalja magában. Elvégre nemcsak én válaszolom erre, hogy nem, hanem neves közéleti személyiségek, politológusok, egyetemi tanárok, és most már a FIDESZ vezetése is.

Ehhez annyi megjegyzést, hogy visszautasítom a vádat, miszerint én azért állítok ilyesmit, mert a FIDESZ politikai haszonszerzés céljával hangoztatott szólamait szajkózom elvtelenül, mivel én már 10 éve ezt pofázom, míg ők csak pár hónapja. Egészen egyszerűen ők eddig valóban elhitték, hogy volt rendszerváltozás. Voltak ugyan bátortalan hangok, voltak, akik megfogalmazták ellenvéleményüket, de azokat vagy lehurrogták, vagy tudomást sem vettek róluk. A baloldal szemszögéből ez teljesen indokolt, hiszen politikai érdekük is ezt diktálja, a jobbosoknak azonban a rendszerváltás meg nem történtének feltételezése együtt járt volna saját érdemeik, és 20 évnyi tevékenységük eredményeinek lenullázódásával. Ezt így nehéz interiorizálni, hiszen nehéz kimondani, tudatosítani, hogy "én edig azt hittem, tettem valamit, közben meg nem is, ugyanott tartunk, mint 20 éve, csak máshogy hívjuk". Az egész valahol ott kezdődött, amikor rájöttek (és kimondták), hogy "ha nem lett volna rendszerváltozás, Magyarország miniszterelnökét akkor is Gyurcsány Ferencnek hívnák".

2a. válasz: ilyen értelemben nem volt.

Nem volt, mégpedig azért, mert azon túl, hogy a demokratikus intézményrendszerünk csak egy üres váz, nem volt tabula rasa, és ez azt jelenti, hogy a rendszerváltás előtti struktúrák átmenthették magukat a rendszerváltás utáni időszakra (napjainkra), és arra nagyon komoly hatással vannak még most is. Gondoljuk csak el, van egy politikai hatalom, ami emberekből áll, ezek az emberek pedig az ország (szinte) teljhatalmú urai. Míg a nép vegetál, ők dőzsölnek, de mivel a gazdasági és világpolitikai folyamatok előrevetítik a rendszer összeomlását, máris előre menekülnek. Új gazdasági mechanizmus, Glasznoszty, Peresztrojka, hogy fékezzék az összeomlást, majd amikor már nem megy, bejelentik, hogy vége. A történelemkutatás egyre több bizonyítékot szolgáltat arra, hogy ők maguk mindenki más előtt pontosan tudták, hogy mi következik, és alaposan felkészültek rá. Magyarországon egyrészt a spontán privatizációnak nevezett folyamatban potom pénzért, mindenki más előtt foglalták el a legfontosabb gazdasági pozíciókat (és lényegítették át a közvagyont magántulajdonná), másrészt azt a látszatot keltették, mintha maguk is aktív részesei lennének saját kizárólagos hatalmuk megszüntetésének (Ellenzéki Kerekasztal, márc.15., FIDESZ, MDF, stb. engedélyezése).

Tegyünk itt egy kis kitérőt. Manapság sokan kérdőjelezik meg magát a diktatúrát is, avagy csak mentegetik azt ("nem volt az olyan szigorú", "legvidámabb barakk", "Kádár alatt jobb volt", stb.), ami számomra nemcsak elfogadhatatlan, hanem felháborító is. Ezt ugyanúgy nem menthetjük fel, mint a III. Birodalmat (és annak működtetőit) vagy bármely másik már megdőlt vagy máig is létező diktatúrát. Gyerekek, a politikai riválisok kiirtása, bebörtönzése, az akasztások, koncepciós perek, Gulág, Recsk, Hortobágy, ÁVO és ÁVH, Andrássy út 60., kuláklista, szabotázs-vád, csengőfrász, padláslesöprések, beszolgáltatási kötelezettség, határzár és a többi mi a franc volt? Hogy lehet ezeket figyelmen kívül hagyni? Vannak olyan érvek is, hogy "jó, de az csak a Rákosi alatt volt, a Kádár már egészen más", de erre is van pár válaszom. 1. 1961-ben még akasztottak '56 okán, azt' hol volt már akkor a Rákosi?, 2. ez az érvelés kifelejti, hogy közben nem volt hatalomváltás, azaz Kádár és a többiek Rákosi és a többiek művét vitték tovább, egyenes ágon. Nem mondható, hogy "a fiad az nem te vagy, tehát semmi közötök egymáshoz". 3. a rendszer a diktatórikus hatalomgyakorlási modell összes tudományosan megfogalmazott kritériumának megfelelt, 4. ha a gyilkos momentumokat kiszedjük (arra hivatkozva, hogy azok csak egy rövid ideig léteztek), ami visszamarad, az is minden tekintetben sérti a demokráciákban elfogadott demokratikus-, emberi- és polgári szabadságjogokat. Ergo: diktatúra volt.

De térjünk vissza az eredeti vonalra. Tehát a diktatúra működtetői és kiszolgálói már előre elfoglalták a gazdasági pozíciókat, aztán a politikában is ügyesen a víz felett maradtak, és megoldották, hogy megússzák a felelősségre vonást. Az MSZMP-ből MSZP lett, megtartotta kapcsolatrendszerét (egymással és például a szakszervezetekkel), pártvagyonát és politikusainak egy részét (Kovács, Kósáné, Lendvay, Csehák, Szekeres, Horn, Gál Zoltán, stb.), és miközben ezekkel a saját- és háttértőkékkel felvértezve felvette a demokratikus álarcot, kijelentette, hogy új világ van, tessék érvényesülni. Kolosi Tamás (aki nem vádolható jobboldali elfogultsággal) A terhes babapiskóta c. könyvében olvashatjuk, hogy az MSZP az MSZMP első vonalbeli politikusait eltüntette a színről (nyugdíjazta őket), míg mások a gazdaságba menekültek, és csak nemrég tértek vissza a politikába (Medgyessy, Bajnai, Kiss Péter, Gyurcsány, stb.). Azt már én mondom, hogy egy harmadik garnitúra pálfordulást hajtott végre, és szétrajzott az újonnan alakult pártokba, szervezetekbe, vagy azokba beépülve belülről bomlasztott. Ez utóbbira számtalan példát szolgáltat az azóta széthullott pártok története (MDF, FKgP, KDNP, MIÉP).

A rendszerváltás után azt láttuk, hogy az egyik oldalon ott van egy hatalmas gazdasági vagyon, értelmiségi kör, számtalan — hajdan — ál-civil szervezet, politikusi gyakorlat, kapcsolati tőke, a másikon pedig a nagy semmi. Még kapcsolati tőkéről sem beszélhetünk, hiszen a diktatúrában a vertikális emberi kapcsolatokat totálisan megsemmisítették, és családi-baráti szintig silányították vissza, és még a fordulat előtti évekből is van olyan írás, amiben Gyurcsány Ferenc az éledező FIDESZ politikai eszközökkel való megsemmisítésének kívánatosságáról értekezik (mint KISZ-es vezető). Az első kormánynak éppen mindez lett a veszte: az összeomlást okozó, és közben kimazsolázott gazdaság brutális működésképtelensége, nem megfelelő szakembergárda, bizalmatlanság és iszonyú ellenszél a sajtóból, amihez még hozzájött az állampolgárok csalódása is az új rendben.

A rendszerváltás aktusa félbetört azáltal, hogy az aktus előttről a diktatúra lényege ballasztként zuhant át a rendszerváltás utánra. Úgy dördült el a startpisztoly, hogy azt eleve a volt rendszer felső rétege sütötte el, ráadásul hatalmas egérúttal. Sándor György humorista fogalmazta meg ezt nagyon frappánsan még anno: "Egyenlő pályák, egyenlő esélyek! Én biciklivel megyek...".

Lényegében ez a máig fennálló állapot mondatja egyre növekvő tömegekkel (köztük velem), hogy nem volt valódi rendszerváltozás, és ez az oka a kezdetektől meglévő ún. törzsi háborúnak. Ez utóbbi kifejezés az ország kettéosztottságának egyik megnevezése, ami — sokak véleményével ellentétben — nem egy-egy politikus szándékos vagy elfuserált kijelentésének következménye, hanem egészen 1989-ig nyúlik vissza. A két törzs egyike a volt diktatúra haszonélvezőiből áll, és azokból, akik annak idején úgymond felül voltak, jól éltek (plusz a leszármazottak), utóbbi pedig azokból, akik alul maradtak, és a felelősségre vonás elmaradását arculcsapásként élték meg. Az egyik oldal tagjai korábban a Szovjetunió seggét nyalták, majd Amerikáét (később ezzel párhuzamosan az EU-ét), ugyanezek korábban a kollektivizmust hirdették, majd a magántulajdon szentségét (és miközben a korábbi magántulajdont elzabrálták, 40 évvel később ugyanazt a vagyont a saját magántulajdonukká tették), a másik oldalon állók pedig az általuk is kivívott demokratikus rendhez való ragaszkodás miatt tehetetlenül tárták szét a karjaikat, ugyanakkor növekvő dühvel szemlélték az égbekiáltó igazságtalanságot. A két tábor mellett, ezen törésvonal mentén épül fel minden társadalmi mező, a gazdaság, a média, a civil szerveződések, minden. Ezért nincs összefogás sem, hiszen az egyik oldal — szerintem — jogosan mondja, hogy "Azokkal fogjak össze, akik megölték apámat, akik eltiltottak az egyetemtől, akik elvették a földjeinket? Tegyek úgy, mintha mi sem történt volna?".

Összességében: azt hiszem Dsida Jenő Epilógus című versét a Beatrice tökéletesen értelmezte át a rendszerváltás utáni időre, és erre a mai napig tömegek által érzett jelenségre (amihez persze hozzá jön a kapitalista berendezkedésre való átállást kísérő kiábrándultság):

Nagy árat fizettünk érted szabadság.
Drágább lett a lánc.
A forradalom rajtunk nem segít, vége már.
Elmaradt a nagy ünnep.
Hé mama! Azt ígérted, hogy jobb lesz majd,
ha jól és sokat dolgozunk.
De az idő nem dolgozik nekünk, csak megöregít.

2b. válasz: persze van az is, méghozzá semmivel sem rövidebb, mint az eddigiek, úgyhogy az majd a következő részben. Ebben majd sorra veszem a demokratikus intézményrendszer virtuális és valós voltát , valamint egyéb dimenziók mentén firtatom a kialakult új berendezkedést.  

Egyszer, úgy tél végén már elhatároztam, hogy írok egy bejegyzést ebben a témában, mivel abban az időszakban egymás után olyan sok hír borzolta fel az idegeimet, hogy az már gondolatébresztőként hatott rám. Ekkor állapítottam meg, hogy Magyarország nyilvánvalóan anómikus állapotba került, és az egyetemen ezt a felvetést több csoporttársammal is megvitattam. Éppen ezért nem akartam ide is leírni az akkori gondolatmenetemet, félő lett volna ugyanis, hogy valamelyik egyetemi társam egy keresőszó nyomán nálam köt ki, és akkor kész a lebukás. Aztán az ihlet amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is szállt, egészen mostanáig. Bár — ahogy mondani szokták — politikai-közéleti uborkaszezon van, Captain29 írása ismét előhozta belőlem az év eleji gondolatokat, úgyhogy most mégis traktálnám ezekkel a nagyérdeműt. (Captain pedig vegye úgy, ez a kommentem az írására).

Először is tisztázzuk, miről van szó. Az anómia az az állapot, amikor egy társadalomban megszűnnek vagy felborulnak a normák, a szabályok, az emberek elvesztik a fogódzóikat. A normális viselkedés érvényét veszti, a szabályokat tömegesen nem tartják be vagy kijátsszák. Ez előfordulhat hirtelen, például forradalmak, gazdasági (világ)válságok esetén, de kialakulhat folyamatosan is, mint ahogy — szerintem — esetünkben is. Ha a XX. századi Magyarországot veszem, akkor említhetném a kommunista hatalomátvétel utáni időszakot vagy a rendszerváltozást. Utóbbi esetben ugye megszűnt az egypártrendszer, felbomlott az újfeudális struktúra, a tervutasításos gazdasági rendszerrel párhuzamosan működő reciprocitáson alapuló újratermelési modellt pedig hirtelen felváltotta a tranzaktív modell, avagy a kapitalizmus. Néhány hónap alatt 1,5 millió ember vesztette el az állását, megugrott a szegénység, az infláció, a hatalom által megszabott árak helyett bejött a piaci verseny, a 'nagy hal megeszi a kis halat' jelensége, és az embereknek már senki nem mondta meg felülről, mit tegyenek. Minden megváltozott szinte egy csapásra. Az ilyesmi egy társadalomban elég drámai hatású változás. Hozzá kell tenni, hogy brutálisabb is lehetett volna, ha idő közben nem lett volna néhány apró lépés ebbe az irányba, mint például au Új gazdasági mechanizmus bevezetése '68-tól, aztán pedig a finomhangolásos felkészülés az új rendszerre (senki se higyje, hogy a rendszerváltás pusztán néhány tucat elszánt ember határozott kiállásának volt köszönhető). Az anómiás állapotban megnövekszik a bűncselekmények, a deviáns viselkedésformák és az öngyilkosságok száma is. Erről bővebben Émile Durkheim vagy Robert Karl Merton műveiben olvashatunk. De miért gondolom, hogy a XXI. századi Magyarország ebben az állapotban van? Erre egyszerűen is válaszolhatok: kapcsoljuk be a tévét vagy vegyünk egy újságot, és a kérdés máris nem kérdés. A bővebben válaszhoz viszont néhány példát vennék segítségül.

Nézzük először a rendőrséget és az igazságszolgáltatást. A rendőrség dolga az volna, hogy a tisztességes, törvénytisztelő polgárokat megvédje a bűnözőktől, a bűncselekményeket megakadályozza, és ha ez nem sikerül, az elkövetőket felkutassa és az igazságszolgáltatás kezére adja. Az igazságszolgáltatás feladata pedig benne van a nevében. Ehelyett mit látunk? A rendőrség először is nem tudja megakadályozni a bűncselekményeket, de még a bűnözőket sem tudja elkapni. Ha valahova betörnek, és az áldozat a rendőrségen megkérdezi, hogy "De ugye elkapják őket?", még a rendőr is csak azt válaszolja, hogy "Ugye viccel?". Autólopásoknál ugyanez a helyzet. Sőt, még az is előfordul, hogy amikor a sértett tudja, hogy ki volt az elkövető, a hülye szabályok miatt még akkor sem szerezhet érvényt az igazságának (személyes tapasztalat). Vidéken még a kertből is kilopják a terményt, elviszik az utolsó tyúkot az ólból, családok tartanak rettegésben egész utcákat, egész erdőket vágnak ki, szemétlerakót csinálnak a fokozottan védett területekből, és a hivatalos közegek semmit nem tudnak tenni, mert nincsenek meg az eszközeik, nincs pénzük, nem mernek közbeavatkozni (az életüket vagy az állásukat féltve), vagy maguk is bűnözők. Ha valahogy mégis sikerül elfogni egy bűnözőt, az a törvényi kiskapukat kihasználva ússza meg a büntetést. Pszichológiai okokra hivatkozik, egyszerűen meglép vagy lefizeti a bírót. A rendőrség ehelyett a kisembereket üldözi. Demagóg, de igaz, hogy míg a nagy halakat milliós csalások után sem vegzálják, addig a hétköznapi embernek az elsősegély csomag szavatosságát is figyelnie kell, nehogy megbüntessék. Lejárt szavatosságú, rothadó húsokat zabáltatnak föl velünk, és megússzák, túlszámláznak a vendéglőkben és megússzák, átvernek a piramisjátékot szervezők, az egyéb csalók, csődbe visznek vállalkozásokat, amik aztán meglépnek a tartozásokkal, és mind-mind megússzák. Ahogy a szegénység egyre terjed, úgy nő az elkövetett vagyon elleni bűncselekmények száma is, de a rendőrség nem a szabad lábon lófráló betörőket, csalókat, gyilkosokat üldözi, hanem pénzt szed be az egyszerű emberektől minden szir-szarért, vagy politikai megrendelésre tevékenykedik (lásd az utóbbi időben megzavart FIDESZ-es sajtótájékoztatókat vagy 2006.10.23-át).

Mit gondol vajon az átlagember, amikor azt látja, hogy a rendőrség nem tudja megvédeni az MTV székházát, mert 20 szerencsétlent állít szembe 3000-rel, miközben több száz kollégájuk egy sarokkal odébb a tökeit vakargatja (ott voltam, láttam)? Mit gondol, amikor egy felgyújtott vízágyúból a tüntetők mentik ki az egyenruhást annak kollégái helyett (ott voltam, láttam)? Mit gondol, amikor azt látja, hogy az állig felfegyverzett rohamrendőrök nemhogy megakadályoznák, hogy egy pár tucat főből álló garázda csoport egy békés megemlékezés résztvevői közé meneküljön, de még ki is kényszeríti azt, majd ezt követően válogatás nélkül kardlapozik, gumibotozik időseket, fiatalokat, szóval mindenkit, akit csak ér (ott voltam, láttam)? Mit gondol, amikor azt tapasztalja, hogy a rendőrök maguk is bűncselekményeket követnek el, állat módjára vernek össze mindenkit, külföldi turistát, sajtóst, csenevész országgyűlési képviselőt, papot, olimpikont, eltörik megbilincselt emberek ujjait, a Dunába dobják az igazoltatottak személyi okmányait, feldúlnak vendéglátóipari egységeket, és az utcára terelt vendégeket jobbról-balról gumibotozzák? Mit gondol, amikor azt látja, hogy a rendőrség képtelen megfékezni egy 12 éves kölyköt, aki kénye-kedve szerint foszthat ki, késelhet meg bárkit — akár fényes nappal is — a köztereken? Vagy mit gondol, amikor a munkahelye ablakából azt kell végignéznie, hogy egy drogdíler miként fizeti le az őt elkapó rendőröket? Azt fogja gondolni, hagy valami nagyon nincsen rendjén, mert azt tudja, hogyan kéne mindennek működni, de azt is látja, hogy az egész nagyon nem úgy működik. Vagy vajon nem erre a következtetésre jut, amikor azt hallja, hogy egy jogerősen elítélt bűnözőt egy kereskedelmi televízió munkatársainak kell a hatóságok kezére juttatnia, vagy amikor a bíró azt az újságírót ítéli el, aki megírja és tételesen bizonyítja, miként verte össze a feleségét egy országgyűlési képviselő? Mit szól erre az átlagpolgár, amikor azt hallja a bíró szájából, hogy "Engem nem az igazság érdekel, hanem, hogy a vád megállja-e a helyét" (az újságíró elleni személyiségi jogi perben)? De hogy a példákat ne a végtelenségig soroljam, mit gondol az átlagember, ha azt látja, hogy a milliárdokat eltüntetők 1,5 év felfüggesztett büntetést kapnak, ha a hétpróbás gazemberekből miniszterek lesznek, ha a lebukott politikusok felfele buknak, és a bűneiket elintézik egy legyintéssel, meg azzal, hogy "Nem törvénytelen, csak nem etikus"? Azt fogja gondolni, valami nagyon nem jól van itt.

Egy nyugati típusú társadalomban az állampolgárok jogosan várják el, hogy az ország infrastruktúrája rendesen működjön. Ehelyett néhány fok mínusz vagy egy-egy ellopott kábel miatt megbénul a vasúti közlekedés, a mentőhelikoptereket fűtetlen garázsban tárolják, és az alkalmazottaknak kell hősugárzókkal körberakni azokat, hogy ne menjenek bennük tönkre az eszközök. Alig épül valami, és ami épül, az is beszakad, beomlik, leomlik, eltűnik. A kórházakat, iskolákat, óvodákat bezárják, a vasúti vonalakat felszámolják, a buszjáratokat ritkítják. A mentősnek a saját motorján kell életet menteni menni, a világhírű szívsebészt kirúgják állásából, gyógyszerek és vécépapír helyett széfeket vesznek a kórházakba, a műtéteket elhalasztják, a mozgássérülteknek hónapokat kell várniuk egy-egy műtétre, a pszichopatákat meg szélnek eresztik. A bányászat már rég megszűnt, a nehézipar rögtön ezután összeomlott, a könnyűipar haldoklik, a mezőgazdaság pedig a sír szélén áll, annak ellenére, hogy Magyarország földjei rendkívül alkalmasak a művelésre. Az államadósság egyre nő, az állami vagyon ezzel párhuzamosan egyre csökken, az infláció folyamatosan magas, a gazdasági növekedés pedig alacsony. Az emberek abban bíznak, hogy valamikor csak jobb lesz, ehelyett mindig csak rosszabb.

Vagy nézzük a médiát és az értelmiséget. Utóbbiaknak az volna a feladata, hogy megértesse az emberekkel a világ dolgait, elmagyarázza nekik, mi miért van, jósoljon és finoman terelgesse az állampolgárokat a helyes döntések felé. A média feladata pedig az lenne, hogy a hatalma növelése és megtartása érdekében túlkapásokra hajlamos államtól megvédje az állampolgárokat. Tájékoztatnia kellene, a visszás dolgokat felderíteni, és kérdéseket szegezni a politikusoknak, gazdasági szereplőknek. Ehelyett a túlnyomó többsége elhallgatja a releváns dolgokat, az elkövetett bűnöket kicsinyíti, más apróságokat felnagyít, lényegtelen dolgokkal foglalkozik a lényegesek helyett, tehetségtelen senkiháziakból hatalmas sztárokat, megmondóembereket farag, és még az amúgy is primitív tömegkultúrát is a gagyi szintjére silányítja. Az értelmiség pedig? Ugyanezt teszi, plusz közreműködik a szavak jelentésének eltorzításában, az idegent szépnek titulálja, a szart meg fantasztikus eredménynek, a nemzet maradék büszkeségét tovább erodálja, a racionálist irracionálisnak nevezi, és folyamtosan cimkéz. Aki ki meri mondani a nyilvánvalót, az szélsőséges, nacionalista (még ennek a jelentését is elcseszték), rasszista, a demokrácia ellensége vagy akár még terrorista is. Csendőrgyilkos gazembereknek avatnak táblát, a történelemből csak a rosszat idézik, a legnagyobb királyainkat gyűlöltnek titulálják, az árulókat pedig megfontolt államférfiaknak, akik az adott helyzetben nem tehettek mást.

Azt hiszem, ezekből a példákból jól látható, mi az anómikus állapot. Egy ilyen országban egy intelligens ember fejében zsonganak a kérdések. Miért mondják, hogy X mértékű gazdasági növekedés tök jó, ha az összes környező országban nagyobb? Miért baj, ha a nemezetem jelképeit viselem a ruházatomon, és miért nem, ha CCCP-s pólót, amerikai zászlót, jamaikai karvédőt vagy vörös csillagos pólót? Miért mondják, hogy a sok fürdő felesleges, veszteséges és nem kellett volna megépíteni őket, amikor ezek egy csomó járulékos haszonnal is járnak? Ha azzal nyugtatnak, hogy örüljünk, mert nálunk még olcsóbb az áram, mint Nyugat-Európában, miért nem teszik hozzá, hogy ott persze a fizetések is a többszörösei az ittenieknek? Miért fekete a fehér, miért jó a rossz? A sok miérttől zúg a feje az embereknek, de ha ilyenek nem is foglalkoztatják őket, akkor is azzal szembesülnek, hogy minden lerohad, megszűnik, életüket egyre több fal határolja körül, és egyre több helyzetben nem tudják mi a teendő, ha nem az, aminek lennie kéne.

Mit lehet ilyenkor tenni? Mertontól részben függetlenül (most nem olvastam újra el a levezetését) én három lehetőséget látok az anómikus állapotban való létezésre:

Az alkalmazkodás az egyik lehetőség. Tudomásul veszem, hogy ez van, ilyen körülmények között kell érvényesülnöm. Akkor én is lopok, csalok, hazudok, nyalok, adóelkerülök, lefizetek, jogtalanul igénylek, meg amit még csak lehet. Pont, mint a 'nagyok'. És ha így jól megszedtem magam, akkor jó nagy falat húzok a házam köré, meg biztonsági őrt fogadok, aki majd megvéd a nyomorgók hadától.

A menekülés a másik. Ha tehetem, elmegyek ebből az országból, hátrahagyva a házamat, a hazámat, a rokonaimat, a barátaimat, mindent, és megpróbálok külföldön érvényesülni. Vagy nem foglalkozom többé a közösséggel, a társadalommal, a politikával, csak megnézem az esti gagyit, elolvasom, mi történt Győzikével, Mónikával, Dundikával, Prüntyikével, Csucsukával, zabálok, sörözök, meg vásárolok, amíg van miből. Egy negyedik megoldás is lehetne, de ide sorolom, hogy a legvégső esetben öngyilkos is lehetek (ez a durkheimi anómiás öngyilkosság).

A harmadik pedig, hogy a kezembe veszem a dolgokat. A szavaknak újra értelmet adok, az igazat igaznak nevezem, a hazugságot pedig hamisnak, képzem magam, alternatív forrásokból tájékozódom, vagy beállok polgárőrnek. Ha emiatt lenáciznak, lefasisztáznak (nem sorolom), akkor sem érdekel, hiszen már nincs hova hátrálni. Ha lecsuknak emiatt, akkor is visszaütök, áramot vezetek a kerítésembe, és ha ez sem elég, előbb-utóbb tojást fogok hajigálni, aztán meg molotov-koktélt. Egyesületet alapítok, alapítványt teszek vagy beállok valamelyik már létezőbe.

És máris itt vagyunk a Magyar Gárdánál. Ezt a szervezetet ez hozta létre, a kiáltás, hogy "ELÉG VOLT!". Családapákról és -anyákról van szó, egyszerű emberekről, meg néhány tettrekész fiatalemberről.  Nem neonácikról, bűnözőkről, meg szélsőséges nacionalistákról. Talán az idő majd igazolja ezt az állításomat.