társaság bejegyzései

...de nem tettem, egyrészt mert sosem volt szokásom hivatalos szünetet tartani, másrészt meg, mert ez a kéthetes kihagyás nem egy eldöntött dolog volt, csak így alakult. Jó sok izgalmas és még több unalmas dolog történt ez idő alatt, ezekből mazsolázom most.

Vettem például újabb dinnyéket, amiket továbbra is lelkesen fogyasztok, bár már kezd az idei csömör kialakulni nálam. Kettővel ezelőtt sikerült egy olyat kifogni, ami joggal pályázhat a minden idők legszarabb dinnyéje címre, és természetesen ezzel együtt az idei legrosszabb címet is elnyerte. Ovális volt, csíkos, 2 centi vastag héjjal, tökmag méretű, kőkemény magokkal és a dinnyéére még távolról sem emlékeztető ízzel. A végét kidobtam. Azóta vettem egy sokkal jobbat, és legutóbb egy egész tűrhetőt, ami viszont már 12,4 kg volt, és majd beszartam, mire hazacipeltem (meg a Ricsi is, amikor besegített). Egy hátránya van, hogy valamilyen okból kifolyólag teljesen tönkreteszi az emésztő szervrendszeremet, azaz borzalmasan felfúj, és egy kicsit meg is hajt. Biztos azért, mert néhány órára kénytelen voltam a hűtőn kívül tárolni, egyszer azért, mert nem fért be, tegnap meg azért, mert kénytelen voltam azt leolvasztani.

Ez már elég aktuális volt, lévén a jégtől nem bírtam kinyitni a fagyasztós rész ajtaját, igaz, ez csak akkor derült ki, amikor már eleve nekiláttam az olvasztásnak-takarításnak. Ha egyszer végre lesz annyi pénzem, hogy megfizessek egy takarítónőt, aki egy hónapban 2-3 alkalommal kiganézza a lakásomat, akkor végre ilyenek nem fordulhatnak elő, ahogy az sem, hogy kimondott diszkomfort-érzet kerítsen hatalmába a saját otthonomban. Ez az energia-kedv-idő trió a legszarabb dolog a világon, mert sosem lehet mindegyikből egyformán elég ahhoz, hogy minden fontos és kevésbé fontos dolgomat elvégezhessem. Igaz, ha mindennel készen lennék, úgyis találnék magamnak valamit, amire utóbb aztán megint panaszkodhatnék.

De ha már blogolással (olvasással együtt) mostanában nem 'pocsékoltam' az időmet, legalább a munkámmal haladtam. Nem tudom, mikor kell majd arra a másik munkahelyre is járnom, ahogy azt sem tudom, nekem meddig fog tartani megcsinálni azt, amit eddig másvalaki csinált ott (még nem hívtak), de úgy voltam vele, hogy ha addig mindent elvégzek, amit csak tudok, akkor később a kiesett napokkal együtt sem fogok megszorulni az idővel. Nem is tudom, mikor fordult elő olyan nálam utoljára, hogy a partner délelőtt elhozta a havi anyagát, és délután már készen is voltam vele, persze nem azért, mert határidő volt vagy a véletlen folytán, hanem mert mint könyvelő pók a hálóban, amint megérkezett a munka, már rá is vetettem magam. Így aztán az az állapot is előállt, hogy esztétikai és hónapok óta halogatott apróságokra is futotta az időmből, sőt, elkezdhettem végre előre mutató lépéseket is tenni. Leboltoltam két linkcserét, amiből egy máris viszonzásra talált (a másik - remélem - folyamatban), kivetettem a hálónkat egy újabb leendő partner ügyvédi irodára, Ricsi segítségével szórólapot készítettem, ami már a nyomdában van, és célzottan, a lehető leghatékonyabban lesz kiszórva, megkértem Tigrit, hogy segítsen elhárítani a honlapunk legfontosabb funkciójának működése elé gördülő akadályt (és persze nem leszek hálátlan, ha sikerül neki), és mindezek felett az ecsetemet újra belemártottam a 'szebb jövő' festékbe, már csak neki kell látni a vonásoknak. Kis lépések nekünk, teljesen indifferens mozdulatok az emberiségnek, de az emberiség ebben az esetben le van szarva.

Sajnos egy három hónapja nem fizető ügyfelünkről (pont arról, ahol a Ricsi is dolgozott) is kiderült, hogy többé nem látunk tőle pénzt. Ezzel újabb 150k HUF ragadt be, amiről már lemondhatunk, bár a remény hal meg utoljára (csak előbb még ez a cég). Faszok voltak az első perctől kezdve, ez már akkor is nyilvánvaló volt, a tanácsra meg nem hallgattak eléggé. Amit elértek ezidő alatt, azt is nekünk köszönhetik, de még ezek a tanácsok sem bizonyultak elegendőnek ahhoz, hogy előbb jussanak egyről a kettőre, minthogy az összes tőkéjüket felélnék. Ahogy az lenni szokott, jött helyettük pótlás nyomban, 1+1, meg egy potenciális ügyfél, ezek azonban nem termelnek annyi bevételt, amennyi az előbbi esetben kiesik. Az egyik cég ugyanis új, frissen indult, a másik meg már évek óta vegetál, sőt, haldoklik, most is csak a ganajból kell kihúzni. Mondjuk azt szeretem, mert a szakma legizgalmasabb feladata a szarból várat építés, és az ügyfél a végén mindig nagyon hálás. Ez a a nő például bír egy másik céget is, amit remélhetőleg szintén nálunk fog parkoltatni, amíg újra életet nem lehel belé. Pici pénz, (szinte) nulla munkáért, akárhogy is nézzük, akinek ez nem derogál, annak megéri. Az új ügyfelek pedig mindig új szeleket hordoznak magukban (á la Medgyessy), akarom mondani újabb picike kis csápocskák, amiket talán sikerül vagy nagyra növeszteni vagy kinyújtani őket a gazdasági élet távolabbi pontjaihoz.

A céges pénzügyeink egyébként továbbra is elég romos állapotban vannak, de valamilyen bravúros módon az orrunkat még mindig a víz fölött tudtuk tartani. Néha ugyan nyelünk egy kicsit, de még mindig nem fulladtunk meg. Az mindenesetre elég valószínűnek látszik, hogy ez most már tényleg az utolsó ilyen ínséges hónap, és akkor most a rendes olvasóim legyenek szívesek lekopogni ezt. HA valamilyen eddig ismeretlen okból kifolyólag nem lép vissza az a bizonyos cég, akinél kihelyezetten fogok könyvelni, ÉS HA a legrenitensebb tartozónk a közeljövőben tényleg kifizet egy egész hónap könyvelési díjat (a már eddig fizetett fél hónap felett), akkor könnyűszerrel éljük túl azt a 2-3 hónapot, ami még hátravan a volt főnökömmel kötött megállapodásból. Jaj, csak tartanánk már ott...

A céges pénzügyek viszonylagos víz felett tartásának ára azonban - többek között az , - hogy a magán pénzügyeim tényleg tragikus állapotokban legyenek. Nem akarok nagyon belemenni, de lassan már csoda kell ahhoz, hogy azt a hónapot túléljem. Az adótartozásom felett közműtartozásom is van (de magán- még nincs, és nem is szeretnék), és nem egészen tudom, miből veszem meg a héten a BKV-bérletet. Lavírozásból jeles, de zátonyok felé közeledem. A UPC egyik csekkjére kilátásban van egy kisebb összeg hétfőn, a kaját megoldom jegyből, és TALÁN fussa arra a bérletre is. Mindezt azután, hogy bizonyos szórakozási lehetőségeket kénytelen voltam lemondani és, hogy gyakorlatilag a napi megélhetésen és csekkeken felül semmire nem költök (ami persze így nem egészen igaz, mert költök, csak éppen rendkívül minimálisat). Két kiutam van ebből a helyzetből, azonban mindkettő - mondhatni - a szerencsén múlik. Az egyik a magánnyugdíjpénztári reálhozamom, amit a zOrbán ellopott végre (harmadik nekifutásra) sikerült megnéznem a mnyp. honlapján. Ez hivatalosan 80407 Ft, de azért még nem költöm el, mert ki tudja, mennyi lesz végül, és most nem az átutalás költségét értem ezalatt. Na, ez rendbe tenne, igaz az adótartozásra akkor sem futná belőle. A másik pedig az a Budapest Bank hitelkártya, amit annyira tukmáltak rám. A szerződés aláírását követően állítólag 5 nap a kipostázás, ennek ellenére három héttel később rám telefonáltak, hogy "Jaj, még a személyi igazolványa érvényességi oldalát faxolja már át", de azóta is eltelt 1,5 hét, és még mindig semmi. Készpénzfelvételre úgysem használnám, mert annak bazi nagy a költsége és a kamata, én meg nem rontani akarok a helyzetemen, hanem túlélni ezeket a hónapokat, de vásárlásra kimondottan kedvező. 50 napig kamatmentes (na, ki számolta ki, hogy kb. pont ennyi idő kell a stabilizálódáshoz?), ráadásul a vásárlások 2%-át még jóvá is írják a számlámon. Szóval most úgy lesem a postaládát, mint anno, amikor egy levelezős szerepjátékkal játszottam, és vártam a levelet, amiben a legutóbbi cselekedeteim eredményét ecsetelték a készítők. De sehol semmi...pontosabban csekk az jön, bazdmeg.

Mindennek ellenére nem kell félteni, hiszen az előre tervezett összejövetelek és programok nem maradtak ki, de a spontán-de-olcsó összejövetelekre is futotta. Múlt hét végén például Nagyvisnyón voltunk egy 10-fős társasággal, és annak ellenére nagyon jól éreztem magam, hogy a szombatom a másnaposságomra tekintettel nem annyira élveztem a létezést. Volt ott sok röhögés, favágás + vízhólyag a tenyéren, tűzrakás és barkács módon életben tartás, paprikás krumpli bográcsban meg sült hús grillezve, TESCO-zás egerben (2x), sok-sok Fütyülős, részegség, közösségi játékok, kínos beismerések a múltból, üvegezés, meztelenül rohangálás bevállalása maroknyi takarással (sajnos egy marék elégnek bizonyul...), hányás, táncikálás (nekem nem), erőteljes másnaposság, Szilvásvárad, pszeudo-kisvasút, Fátyol-vízesés, parkolóhely keresése, étterem keresése, a teljes kiszáradás szélén táncolás, küzdelem az álommal, elalvás egy sötétben bójócskázás minden zaja közepette, iPad + Angry Birds + Fruit Ninja, csocsó és sok maradandó emlék.

Kedden meg mini-blogtali a Kopaszi gátnál, kedvelt bloggerek társaságában. Aki eddig nem ismerte a stílusom, az most megint nagyokat nézhetett, mert elememben voltam, olyankor pedig nagyon övön aluli vagyok, egészen addig, amíg valakit meg nem bántok (pénteken ez sikerült is, ha minden igaz). Rövid volt, de élménydús, csak ne értünk volna olyan sokára haza... Nekem az a hely a világvége.

Hát ilyenek történnek velem, amíg nem blogolok. Amikor blogolok, akkor meg semmi, pontosabban az éhség egyre nagyobb teret hódít el magának a tudatomból, szóval ideje főzni mennem. Ja, és köszönöm az olvasóknak és rajongóknak a leveleket. Igyekszem mielőbb válaszolni rájuk.

Rajtam kívül már talán minden résztvevő blogger megírta, milyen izgalmas dolgok történtek a legutóbbi blogtalálkozón, és azt hiszem, nekem sem kellene kifelejtenem az események rögzítését a bejegyzéseim sorából. Én persze képtelen vagyok az eseményt magát csak úgy végigvezetni, muszáj vagyok egy kicsit régebbről kezdeni.

Nem is volt biztos ugyanis, hogy megyek, mivel a hét elején borultak egy kicsit a dolgok. Eljött ugyanis a kedd, amikor PaPe és Iguazu után Redblekék is beírták a facebookos eseményfalra, hogy nem tudnak jönni. Ricsi és én elvileg velük együtt (kocsival) indultunk volna neki az útnak, de ez így ugrott. Aznap eleve nagyon fáradtnak éreztem magam, az események ilyetén fordulata pedig teljesen levertté tett, és már azon gondolkodtam, hogyan fogalmazzam meg Defallának a bocsánatkérő levelet, amiért nekünk is otthon kell maradnunk. Budapestről Ózdra ugyanis 3,5-4,5 óra az út, a vonatjegy(ek) ára pedig kb. ugyanennyi, ezerben. Ez kettőnknek — még a Ricsi diákjegye mellett is — 10-12 ezer forint lett volna, ami a jelenlegi anyagi helyzetemben eléggé hazavágott volna. De még nem is ez volt a fő probléma, hanem hogy munka után valószínűleg oda sem értünk volna, mert az még oké, hogy Ózdra levonatozunk, de hogy onnan még Sátára is eljussunk, annak már nem sok esélyét láttam. Utolsó esélyként megkértem a Ricsit, hogy hívja fel Tamást, hátha beférünk abba az autóba, amivel ő is megy, és egy napnyi izgalom után kiderült, hogy be. Nem szeretek kérni (sőt, kimondottan utálok), de menni is szerettem volna, a hétvégémet is úgy terveztem, meg Defallával sem szerettem volna kiszúrni. Ez tehát megoldódott.

Eljött aztán a péntek. Munka után egyből rohantam haza, adtam a cicámnak enni (hogy legyen neki még szombatra is), összehajigáltam a holmimat, betettem a cuccok közé egy üveg pálinkát, aztán már nyargaltam is a Nyugati térre, ahová a találkát egyeztettük a Ricsimmel. Közben a Tamás is odajött, TESCO-ztunk egyet, és már indultunk is tovább az Ecseri úti metrómegállóhoz, ahol a bloggerkolléga felvett bennünket. Egész jó időben indultunk, hogy QKevint összeszedjük, viszont a nagy forgalom miatt már eleve a megbeszéltnél később értünk a helyszínre. Visszafelé azonban még rosszabb volt a helyzet, és mire Kevin holmijaival együtt kiértünk Budapestről, már másfél órát vesztettünk is az előzetesen kalkulálthoz képest. A kocsiban volt két olyan megszólalásom is, ami miatt úgy tűnhetett, hogy bárkire is neheztelnék a 'késés' miatt, holott csak a forgalmat kárhoztattam meg a lámpákat, szóval ez elég szerencsétlenül sikeredett. Hogy jönnék már ahhoz, hogy úgymond vendégként bárkinek is beszóljak? Mondjuk talán fel sem tűnt senkinek, vagy talán úgy maradt meg az agyakban, ahogy azt mondani szándékoztam, de azért emésztett egy kicsit a dolog. Utálom, amikor a seggségem miatt félreérthető vagyok, mert utálok magyarázkodni is (aminél jobban csak azt utálom, amikor a funkcionális analfabéták az egyértelmű mondataimat sem fogják fel).

Kevin némi pálinkát is hozott magával, amit az út első felében be is termeltünk. Finom volt mindkét fajta, és mivel legutóbb csak ebédeltem, egy kicsit be is csíptem tőlük, de csak olyan ellazulósan. Egerben még a srácok TESCO-ztak egyet, mi meg addig a Ricsivel elszívtunk pár cigit a parkolóban. A hátralévő út sem telt rossz hangulatban, aztán valamikor este 9 után (talán már 10 is volt) megérkeztünk a célállomáshoz. Rajtunk kívül gyakorlatilag már mindenki ott volt, Defalla, Ricsi és Defalla közös ismerősei, Defalla segítőtársa, Matin, Lonelycloud és egy srác, akiről csak valamikor éjfél után derült ki számomra, hogy bizony ő Monogon. Jó, bemutatkozáskor civil nevek hangzottak el, és ha a magam barátkozási hajlandóságából indulok ki, hülyén is jövök vissza, de Monogon megmentette a helyzetet azzal, hogy beközölte, ki is ő. Kipattantunk az autóból, bemutatkoztunk, felmértük a szállást, kipakoltuk a piákat, és már melegedett is a vacsora, ami olyan mennyiségű volt, hogy én annyit csak kettőre eszek meg. Aztán kiültünk szépen a kiülős helyre, és indult az alkoholizálás, meg a kezdetben — szokás szerint — kissé feszélyezett társalgás, ami az elfogyasztott alkohol mennyiségével arányosan egyre oldottabbá vált. Nekem sajnos nagyon megfájdult a fejem, ezért sem kommunikálni, sem inni nem tudtam annyira, mint szerettem volna, de utóbbit annyira nem is bánom, hiszen a világ végén másnaposnak lenni nem olyan jó buli. Még talán ha a Körúton vagyunk, na de itt... Ennélfogva a piarulettezést is csak elszörnyedve figyeltem, mint a vidámparkban a mindenféle pörgőforgó izéket, és meg sem fordult a fejemben, hogy én is részt vegyek benne. Volt még trombita-tanulás, pohártörés, poénkodás, térerő keresés és sok komoly vagy kevésbé komoly téma, aztán hajnali 4-kor elvonultunk lefeküdni. Nem is tudom, mikor voltam fenn ilyen sokáig...

Másnap reggel, mindenki felmérte, mennyire másnapos, és a lehetőségekhez képest megpróbálta összeszedni magát. Mivel én nem ittam annyit, bajom sem volt. Lezuhanyoztam, ettem, aztán egy csoportkép készítése után elbúcsúztunk az első adag vendégtől. Defalla közben egy üveg whiskey-t szopogatott, és igyekezett minél jobban a nagymamák által kedvelt egyél-egyél-vegyél-szedjél még vonalon mozogni, de hát nem is csodálom, hiszen annyi kaja maradt még. Én elég rossz vendéglátó vagyok, ezért mindig megemelem a kalapom azok előtt, akik képesek ennyire törődni a vendégeik gyomrával. Mielőtt eljöttünk volna, még telepakolta(tta) a táskámat minden földi jóval, hogy ne neki kelljen hazacipelni őket, aztán beszélgettünk tovább. Kettő körül indultunk el végül mi is (előttünk még Monogon távozott), és egy hosszadalmas és eléggé hallgatag út után du. 5 körül érkeztünk meg hozzám. Tamás utolsó busza akkor már ki tudja, hol tartott a menetrendje szerint, ezért felajánlottam, hogy aludjon nálam, így Újpesten ő is kipattant Enkimas autójából (akinek ezúton is ismét köszönöm a fuvart, bár egy kicsit zavar, hogy nem fogadott el egy fillért sem a benzinre). Este még megtárgyaltuk az élményeket, lefürödtünk, vacsoráztunk, aztán szokatlanul korán lefeküdtünk aludni. Reggel Ricsinek rádiópinkes megbeszélésre kellett mennie, így a társalgást csak Tamással ketten folytattuk, majd dél körül ő is távozott.

Jó volt ez a blogtalálkozó, kár, hogy olyan sokan nem jöttek. Pedig hely lett volna mindenkinek, az asztal körül is, meg ágy is jutott volna, és talán a világ végén senki nem érezte volna az utolsó busz elérésnek késztetését vagy, hogy N+1. alkalommal is le kelljen mennie az Alteregóba, otthagyva a társaság többi tagját. Remélem, lesz következő alkalom is.

Egy hete ilyenkor sem tudtam reggel sokáig és/vagy nyugodtan aludni, pedig nyugalom is volt, jó levegő is, meg dolgom sem sok. Pihenhettem volna. Egy hete ilyenkor ugyanis Lillafüred mellett, egy csodálatos kis völgyben voltam hetedmagammal, egy friss illatú, napsütötte, pitypangos kertű házikóban. Jó volt, és szükségem is volt már egy ilyenre.

Péntek délután indultunk, két autóval. Az M3-ason Miskolcra két óra alatt értünk el, majd onnan a kívánt cél irányába folytattuk volna az utunkat, ha nem teszünk egy véletlen kitérőt. Miskolcon éppen nagy villamospálya-felújítás van, ami miatt kicsit megkavarodhat az ember, ha nem jár rendszeresen arra. Régebben én ugyan sokat jártam, de akkor sem azon a környéken, most meg ugye már nem sok dolgom akad a választott egyetemem városában. Sajnáltam egyébként, hogy nem mentünk el mellette, pedig milyen büszkén mutogattam volna az autó ablakából az épületeket, mintha csak bármi érdemem is lenne a létezésükben. Szóval egy elágazással előbb sikerült befordulnunk, így Lillafüred helyett előbb Lyukóbányára mentünk. Egyetemista koromban több tanár is emlegette azt a környéket, a romológusok pedig rendszeresen jártak ott terepszemlén, na vajon miért? Igen, mert — szerintem — 90% fölött van a roma lakosság aránya. Állítólag — és ezt hajdani csoporttársaim is megerősítették — ott még a hajdani bányajáratokban is laknak emberek, az egész pedig olyan, mint valamilyen brazíliai tákolmányváros. Mi csak a felszínt láttuk, de az is elég elkeserítő volt. Mindenféle toldozott-foltozott családi házak, hullámpalából és lécekből alkotott épületek, széthordott buszmegállók, és töméntelen mennyiségű cigány ember úton, útfélen, labdázva, sétálva, buszra várva és egyéb élethelyzetekben. Amikor megláttam a táblát, rögtön azt mondtam a sofőrünknek, hogy forduljon vissza, amire később egyébként is sor került, mivel a település egy zsákfalu. Érdekes élmény volt.

Na, de aztán csak eljutottunk Lillafüredre, onnan meg Ómassára, és a házikót is megtaláltuk sötétedés előtt. A kulcsot a szomszéd nénitől kellett elkérni (miatta kellett sötétedés előtt odaérni), majd behatoltunk a házba. Egész pofás kis hely volt emelettel, két fürdővel, két konyhával, nyolc férőhellyel, cserépkályhával (és gázfűtéssel), műanyag kertibútorral, szóval csak egy apró hiányossága volt: se térerő, se internet. Én egy kicsit ettől leizzadtam, mivel a netes játékban (amivel játszom, és amiről már egy fél bejegyzést írtam (csak nem fejeztem be)) emiatt 2 heti munkám veszett kárba, de a helyzet legalább visszavetette egy kicsit a függésemet is. Kicuccoltunk, a társaság fele elindult visszafelé, Tescozni, a másik fele meg megpróbált addig kezdeni magával valamit. Én az utóbbiban voltam. Kicsit lézengtünk, felderítettük, melyik izzók nem égnek, világítást gyártottunk a fáskamrába, aztán nekiláttam fát vágni a főzéshez. Eleinte nehezen ment, de aztán egészen jól belejöttem. Tüzet csináltunk, és vagy 2 óra elteltével megérkezett az ellátmány is, indulhatott a főzőcske. Már talán éjfél is elmúlt, mire megvacsoráztunk, ráadásul mindenki hót álmos volt, úgyhogy eltettük magunkat másnapra.

A fűtés kissé heves volt, én meg mindenfélét összeálmodtam, de nem mondhatnám, hogy rosszul aludtam. Megreggeliztünk, kocsiba pattantunk, és leautókáztunk Lillafüredre, hogy kisvasutazzunk egyet. Na, ez is érdekes volt. A környék útjai elég keskenyek, így nemcsak fokozottan kell ügyelni a szembeforgalomra, de ha valami nagyobb (esetenként kisebb) jön szembe, le kell húzódni az út szélére. Még indulás után, alig pár száz méterre a háztól egy olyan szituációban találtuk magunkat, ami huzamosabb időre megviselte a lelkeket: szűk út, lejtő, mellettünk egy parkoló autó, mögöttünk a másik autó, szemben pedig egy éppen feljönni készülő házaspár, szintén az autójában. Mi miattuk, ők miattunk nem fértek el. Mi nemigen tudtunk hova tolatni, mivel a másik autó mögöttünk volt, ők meg nem akartak, vagy tudomisén, mindenesetre a nő inkább kiszállt, és odajött hozzánk pampogni, hogy ők 20 éve járnak oda, és különben is, nekik van "előnyük", mert ők jönnek fölfele. Kis szóváltás után mindkét sofőr úgy döntött, hogy nem mozdul (a motort is leállították), amit csak egy éppen ott lakó, és az egészet végignéző lakos oldott fel, a kapuja megnyitásával és a mi átmeneti beengedésünkkel. Egy olyan szituáció, amiben egyszerre tapasztaltunk szokatlan mértékű bunkóságot, és önzetlen segítőkészséget...

Lillafüreden aztán sétáltunk egyet, némelyek vásároltak egy kis szuvenírt, eszegettünk, fagyiztunk, tettünk egy nagy oda-visszát a kisvasúttal, visszaültünk az autóba, aztán visszakocsikáztunk a szállásra. Újabb favágás, tűzcsiholás, főzőcske, közben poénkodás, iszogatás, majd vacsora. Utána előkerültek a játékok és a durvább szeszek (én Defalla ajándék pálinkáját kortyolgattam igen bőszen), kellően alkoholos állapotban pedig a komolyabb témák is. Ennyi tömény alkohol után filmszakadás-közeli állapotba kerültem, és félő volt, hogy iszonyú másnapos leszek, de utóbbira nem került sor. Hiába, a minőség.

Délelőtt még készült egy 30-tojásos rántotta, azt megettük, elmosogattunk, összepakoltunk, mindent szépen visszaállítottunk eredeti állapotába, aztán elindultunk haza. Miskolcon ittunk még egy kávét, félúton elbúcsúztunk egymástól, és mindenki ment a dolgára.

Valahol ez pihenés volt, de azért én végül még fáradtabb voltam, mint előtte. Persze megérte, és szívem szerint havonta mennék ilyen hétvégékre, de hát pénz és idő híján ez nem megoldható. Most viszont megyek a dolgomra, mivel a hétvégére megint vagy 30 teendőt írtam össze (ennek a bejegyzésnek a megírása egy ezek közül), és még csak  4 és felet csináltam meg. Majd lesznek képek is, ha letöltöttem őket. Az egy másik a harmincból.

(És milyen rövidre fogtam most...)

Hát ez az év betyármód el van kezdődve, hogy egy ilyen stilisztikailag többszörösen terhelt mondattal indítsak. Nem is gondoltam, hogy könnyű lesz, de azért az első munkanap a legvadabb rémálmaimat is túlszárnyalta. Na, de haladjunk szépen sorban.

2009. év végére — a szabadságom időtartamára — egy csomó dolgot beterveztem, aminek persze csak a töredékét sikerült elintéznem. Apámékhoz el sem jutottam még, (az marad erre a hétre) és a szakdoga tekintetében sem tartok ott, ahol már kellene, nem is beszélve a megújuló energiaszívó forrásról, a takarításról. Jó, ablakot is mostam, szőnyeget is keféltem, pakolgattam is, de sokkal több mindent szerettem volna eredetileg. Olyan ez, mint a hótolás: ahogy tolod a lapátot, csak egyre nagyobb kupac torlódik fel. Szilveszter estére azért sikerült félre tenni a gondokat, elvégre ilyenkor a legkönnyebb legyinteni: "Majd jövőre!".

Ricsivel házibuliba voltunk hivatalosak, Budapesten. Azért hangsúlyozom ki a települést, mert én még SOHA nem szilvesztereztem Budapesten (az utcán), de eddig még olyan sem volt, hogy a délutáni-esti órákban kint tartózkodtam volna. Ez volt az első ilyen eset, és meg kell valljam, régen voltam ennyire elképedve a tapasztaltak miatt. Ilyen moslék, ótvar, visszataszító ocsmányságot régen is láttam. Mintha erre az estére a város összes lakója kitódult volna az utcára, de miután a 'normálisak' gyorsan a célállomásukhoz siettek, és eltűntek szem elöl, csak a tróger banda maradt volna vissza. Hömpölygő tömegben az illegálisan petárdát áruló cigányok, a szemétkiskeresek, a részegek, a hangoskodók, az idiótán kinézők. Tömve minden, legfőképp az utca, és míg Újpestről az Oktogonig elvergődtünk, az út végére már tényleg a halálfélelem kerülgetett bennünket. Nem tudom, hol van az leírva, hogy ez az este a "mindent lehet, mer' buli van!" erkölcsiség jegyében kell teljen, mert én nem emlékszem, hogy hasonlót olvastam volna valahol. Az évben ilyenkor szabad petárdázni, államilag előírva, ilyenkor lehet köztéren alkoholt fogyasztani és venni (este 10 után is), államilag megengedve, ilyenkor nyugodtan be lehet baszni, nem szégyen, meg egyáltalán, semmi sem szégyen. Hát gratulálok.

A mi bulink azért sokkal jobb volt, sőt, részemről az utóbbi évtized legjobb házibulija. A többi is jó volt, de azon egyszerű oknál fogva, hogy ezúttal nem ütöttem ki magam, ergo mindenre emlékszem is, kellemesebb élményként marad meg. Jó volt a társaság, tök jó volt 200 lufi között fetrengeni, 'molekulásat' játszani köztük, aztán meg hajnalig beszélgetni nagy horderejű dolgokról. Nekem legalábbis jó volt, remélem a partnerek is így gondolják... Bár nem éreztem magam berúgva, másnap felébredve mégis másnaposnak éreztem magam, sőt, kimondottan rosszul is voltam, egészen estig. Hiába, a sok édes pezsgő (nagyon sok)... A következő két napban igyekeztem további takarítási feladatokat letudni, és a nagyobbik szőnyeg macskaszőrtelenítésével sikerült is a komfortérzetemet az elfogadható szint fölé tornázni.

Két interjú is készen van, köszönöm az alanyoknak a közreműködést. Már csak 28 van hátra. Most szólok, hogy köszönöm a többi jelentkezőnek is, de kérlek ne mondjatok le rólam legyintve; idő kell, amíg mindenkire sort tudok keríteni. Az energia és az idő egyensúlya nem mindig megfelelő, pedig most még a harmadik tényező, a kedv nem is játszik.

Sok mindent szeretnék még írni, de rengeteg dolgom van, ezért most nézzétek el nekem, ha a 2010. évi terveimről ma nem értekezek. Majd talán holnap. Sőt, jobb ha felkészültök, hogy kb. az év közepéig vagy kevesebb bejegyzésem lesz mint eddig volt, vagy rövidebb bejegyzéseket kell írnom. Muszáj időt spórolnom, mert már most nem tudom, hogyan élem ezt túl.

Harminc éves lettem én, meglepetés e költemény, és ahelyett, hogy örülnék neki, tiszta depressziós vagyok. Nem csoda, hogy a magyar hagyományban egyébként nem szerepelt a születésnap ünneplése (sokkal inkább a névnapé), hiszen ki örül annak, hogy megint egy évvel közelebb került a halálhoz?

A 18. születésnapom előtt még hajtottam az időt, hiszen bennem is megvolt a felnőtté válás vágya, és a naiv hit, hogy onnantól kezdve minden szebb és jobb lesz, aztán pedig nem igazán törődtem az évszámmal, hiszen huszonévesen az ember a legszebb férfikorát éli. De 3-assal kezdődni...az már számomra elég lehangoló. Már nem mondhatom, hogy huszonéves vagyok, és ha történik valami Ricsi és énköztem, már sokkal kevesebb embernek fogok kelleni a melegvilágban, mint mondjuk egy hete. Az a fránya 3-as annyi mindent megváltoztat...

Az utóbbi pár évben minden születésnapomat egy rövid, depressziós időszak előzte meg, és ahogy a tegnap betöltött évszámhoz közeledtem, ez minden alkalommal egyre súlyosabb lett. Egyre keserűbb lett a tudat, hogy mennyi évemet pocsékoltam el azzal áltatva magam, hogy tudok heteroként élni, a tudat, hogy mennyi ideig nem voltam önmagam ura, és még csak észre sem vettem, és a tudat, hogy ezek az évek elmentek, és semmi sem hozza őket vissza. Most mintha egy kicsit enyhébb lefolyású lett volna bennem az egész, avagy csak áttevődött a jeles alkalom utánra, azaz tegnapra és mára.

Szar dolog tudomásul venni, hogy a hajam tényleg hullik, és nem igaz, hogy "mindig is ilyen volt". Szar dolog tudomásul venni, hogy szaporodik fogamban az idegen anyag, a fogam anyaga pedig ezzel fordított arányban csökken. Szar dolog azt is tudomásul venni, hogy a pocakom egyre nagyobb valószínűséggel győz majd a kockásítási szándékkal szemben, hogy a jobb szemem látása brutálisan megromlott, hogy hol itt, hol ott sajog, és — nem utolsó sorban — hogy inkább szervezi az életemet a kényszer, mint az akaratom. Szar aztán azt is látni, hogy a nálam 10 évvel fiatalabbak, már egyáltalán nem úgy tekintenek rám, mint aki haver vagy barát lehetne (egy bizonyos illetőt leszámítva) számukra, és maguktól nem keresik a társaságomat, ha Budapesten laknak, ha nem. Az ilyen tényezők cáfolják azt az önámító kijelentést, miszerint mindenki annyi éves, amennyinek érzi magát. Én hiába érzem magam 22-nek, ha mindenki más úgy bánik velem, mint egy 30-assal, aminek következtében én is elkezdek 30-asként viselkedni, és valóban hullani kezd majd a hajam és valóban mindenhol sajogni fog. Annyi kis reményem van, hogy az ismerősi körömben többen is vannak 30 felett, és általuk alkalmam van megtapasztalni, hogy 30 után is van (meleg) élet. 

Szóval a depresszív hangulat egyik összetevője ez, a többi az egészen más forrásból táplálkozik. Szombaton ugyebár tartottunk egy kis összejövetelt, aminek következtében csúnyán másnapos lettem. Azt hiszem, közben nem néztem ki csúnyán, és a filmszakadás is már csak az utolsó vendégek távozta után, fogmosás közben ért utól, ami ugye nem egy nagy emlék-veszteség. Defalla pálinkája után megkóstoltam még ezt-azt, és azt sem lehet mondani, hogy kevertem volna a piákat, hiszen csak pálinkát ittam, de a hosszúra nyúlt éjszakázás, az induló fáradtság és a kevés táplálék meggyengítette a védelmem, így végül csak térdre kényszerültem. Semmi probléma, történt már ilyen máskor is. A másnaposság és a tudat, hogy már megint így jártam nálam lelkifurdalást okoz, amit ezúttal még az is tetézett, hogy a takarításban sem voltam képes segédkezni a Ricsinek, és úgy eleve nem lehetett velem kezdeni semmit, egész nap. A mobilomat direkt kikapcsoltam, és csak késő délután nyomtam vissza, mert nem akartam, hogy a hülye csörgése ébresszen föl, és még szarabbul nézzek ki, mint egyébként. Ez persze megint lelkifurdalást okozott, mert hát milyen dolog egy ilyen jeles napon zárt ajtókkal fogadni a köszönteni érkezőket. Kicsit (na jó, nagyon) attól is tartottam, hogy a szüleim megint a szokásos kérdéseikkel jönnek, és akkor megint felerősödik bennem a tudat, hogy előbb-utóbb úgyis borul a bili, jelentős (és nem kívánt) változást okozva ezzel az életemben.

Ha egyszer elkezdem ezt a picsogós, önostorozós, elégedetlen stílust, akkor az már önmagát is gerjeszti, sőt, alkalmanként még sírásba is átcsap, szóval kár is lenne tovább sorolni, mi minden miatt (volt) szar a kedvem. Egyet azért még megemlítenék. Nagyon nehezen kezelem azt a helyzetet, amikor az általam kedvelt emberek egy csoportja rossz viszonyt ápol az általam kedvelt emberek egy másik csoportjával, és ezt ráadásul a társaságomban sem képesek zárójelbe tenni. Nem is beszélve arról, hogy amikor félhangos megjegyzéseket tesznek a másikra, óhatatlanul felmerül bennem a gondolat, hogy vajon rám is akad-e egy-két gúnyos jelző, amit vagy hallok vagy nem, és ha akad, akkor vajon mivel szolgáltam rá. Nehezen kezelem az ilyen helyzetet, mert én nagyon nem vagyok ilyen, ha pedig meghallok egy nekem címzett halk-de-ahhoz-nem-eléggé-hogy-ne-halljam mondatocskát, az baromira kizökkent a lelki nyugalmamból. Ez visszamenőleg is tönkre teszi az adott programot, ami kissé most is így történt. Nem tudom, miért nem lehet nyíltan (de nem alpári módon) megmondani valakinek, ha valami visszás dolgot követett el, ahelyett, hogy végtelenítve fújnánk rá, és ezzel eszkalálnánk az ellentétet/antipátiát. Nem csoda, ha azt érzem, hogy egy kis szánalomkupac vagyok, aki most is egész éjjel vagy magáról beszélt vagy ha nem, akkor is csak okoskodott (függetlenül attól, hogy egyrészt vendéglátó voltam, másrészt az egyik ünnepelt).

Szóval nincs jó hangulatom, és messze nem pozitívumként élem meg, hogy immár 30 évnyi tapasztalat és bölcsesség van a hátam mögött. Remélem, egy pár nap, és stabilizálódik a lelki nyugalmam.

Jelen bejegyzés a példa arra, meddig vagyok képes halogatni olyan dolgokat, amik nem életbevágóan fontosak. Az életbevágóan fontos dolgokat (határidő-1) napig halogatom, de ez egyrészt nem derül ki ebből a bejegyzésből (most meg már de), másrészt nem is lényeges. Igen, ahogy a cím is sugallja, a már régen baharangozott beszámoló következik 2008.05.01. engem érintő momentumairól. Ugyanakkor ez a bejegyzés arra is példa, hogy ha én valamit (másnak) megígérek, akkor azt meg is tartom, maximum az illető nem győzi azt kivárni. (Ezennel felhatalmazom a legközelebbi blogtalálkozón megjelenőket, hogy felelőtlen ígérgetésem esetén nyugodtan picsán rughatnak.) Nos, akkor ugorjunk vissza 101 napot az időben, és lássuk, mi mindent vagyok képes előkotorni agyam egyre sötétebb szegleteiből.

Május 1. éppen abba az időszakba esett, amikor a barátaim napokat (heteket) töltöttek nálam albérlet- és munkakeresés céljából, így magától értetődő volt, hogy aznap majd egy kis csapatként vetjük bele magunkat a hideg virsli-meleg sör ünnepébe. Lesz itt minden — gondoltuk— piknik, Városligeti-tó, kóla, törökméz, idegenek fikázása, virsli, wurstli, ismeretlen buzik felismerése és kitárgyalása, meg egy halom egyéb huncutság. Mivel egy ilyen társaságban minden este felér egy kisebb spontán bulival, nem keltünk fel túl korán. Zuhanyzás, kávé, cigi, reggeli, öltözés, újabb kávé, újabb cigi, és máris délután 1 van, de ha néhány órával később indultunk volna, akkor sem maradtunk volna le semmi lényegesről. Miután — nagy nehezen — mindenki elkészült, útnak indultunk. Kisétáltunk a fekete 30-as közeli megállójába, és míg a következő busz megérkezett, süttettük magunkat egy kicsit a jó kis tavaszi napsütésben. Nem véletlen, hogy a 30-as busz neve előtt kihangsúlyoztam, hogy fekete, mivel most még a szokásosnál is jobban rászolgált a nevére: a jármű utazóközönségének minimum fele cigány volt, de a létszámuk néhány megállóval később csak tovább szaporodott. Volt itt minden: makkoscipő, hátraolajozott haj, izompóló 0 testre, hiányos fogazat, hónaljszag, meg a szokásos kellékek. A lila pantalló és virágos szoknya ezúttal elmaradt. Természetesen ülőhely már messze nem volt a buszon, de még állóhely is csak alig-alig. Mivel néhányan éppen leszálltak, esélyünk volt az alacsonypadlós jármű babakocsik számára kialakított részére benyomulni, de ezzel sem jártunk túl jól, mivel a fel- és leszálló többség minket tolt csak egyre beljebb. Én végig az ablakra voltam paszírozva, de Rolandom sem járt jobban, mivel ő egy kapaszkodó karhoz tartozó hónaljat kapott az arcába. Próbáltam visszafogni a röhögést, ahogy a társaink figyelmét is felhívni értékeik fokozott védelmére, de nem akartam feltűnést kelteni, nehogy még a végén megverjenek. Mondjuk a félúton felszálló 5 tagú cigány családtól nem kellett tartani, mivel apuka és anyuka mellett az orgonasíp két nagyobbik tagja is olyan bandzsa volt, hogy ha felém nézett, a sofőrt látta.

Ilyen viszontagságok közepette érkeztünk meg a Hősök terére, ahol addigra már jó kis muri kerekedett. Volt itt kisszínpad, nagyszínpad, sergő (körhinta), kecskebogyó-, gumicukor- és a törökmézárusok (utóbbi termék kiválóan alkalmas a fogtömések kirántására), pántlikázott faágak, gólyalábas szórakoztató egyedek, meg temérdek nép. Egy évvel korábban pont ugyanilyen volt minden, csak akkor a társaságunk minden tagja szexuális kisebbséghez tartozott, ellentétben a mostani 60%-kal. Elsőként a tér közepén felállított gúlákhoz léptünk, hogy megkeressük rajtuk a származási helyeinket, ugyanis ezeken fel volt sorolva az összes magyarországi település, mégpedig ABC-rendben. Ha valamelyikünk rábukkant a szülőfalujára, sikongatva tapsikolt, és úgy tálalta a többiek felé a dolgot, mintha valami HATALMAS felfedezést tett volna. Miután ezt az aktust jól összefényképeztük, elindultunk a körhinták és dodgemek felé.

Egy évvel korábban ezen a szakaszon ún. Romajálist tartottak, és a hely felé közeledve biztosak lehettünk benne, hogy az eltelt év után ez sem változott semmit. Az ojjektumot 100 méterre megközelítve a kisebbség aránya meghaladta a 40%-ot, ez méterről méterre nőtt, 50 méternél a kisebbség aránya többségbe fordult, mígnem a forgatag közepén elérte a 99,8%-ot. Itt aztán már volt zöld és lila nadrágtól kezdve vásztág bájszosz káláposz jelenség, meg fejkendős, virágos szoknyás is, bár ezek mennyisége messze alulmúlta a vastag aranynyakláncot hordó, kigyúrt, kopasz állatokét, meg ugyanezek plázarobogós, hulahopp karikát idéző fülbevalójú, rágógumit fújkáló, ősprimitív barátnőikét. Ez utóbbiakkal pedig már csak a babakocsik és a karonülő purgyék száma vetekedhetett. A színpadon mindenféle cigány előadók léptek fel, a szünetekben pedig karaokezni lehetett. Amikor mi ide értünk, egy cigány kislány éppen valami számomra ismeretlen nótát nyihogott el, amit ha nem utálnék, biztosan értékelni is tudtam volna, mert jól csinálta. Az autentikus cigányzenék közül az evőkanalas, tejeskannás, pörgős fajtákat nagyon szívesen hallgatom, és a véremet is felpezsdíti a ritmusuk, de a nyávogós, nyihogós kesergőket ki nem állhatom.

Miközben megpróbáltam egy harmadik és egy negyedik kezet is növeszteni magamnak, hogy minden zsebemet takarni tudjam, és közben még az ékszereim meglétét is pillanatonként ellenőrizhessem, azon gondolkodtam, hogy egyáltalán mi az, hogy Romajális. Noooooormális? Ez a két dolog így együtt eleve paradoxon, elvégre május 1. a munka ünnepe...de inkább nem folytatom. Még ha a Romajális nem ezen a napon lenne, megérteném, na de így...

Felmerülhet persze a kérdés, hogy minek mentünk egyáltalán oda (és Rásnak üzenem, hogy a fentiekből még nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni a magyarországi cigánysággal kapcsolatos, beígért bejegyzésemre vonatkozólag), hogyha ennyire nem éreztem jól magam a helyszínen. Hát mert itt voltak csak körhinták, azokat pedig a párom nagyon szereti. Alapos igyekezettel vett rá mindenkit, hogy felüljenek vele a legbrutálisabb pörgő-forgó szarokra is, egyedül csak én voltam hajthatatlan, de így legalább volt, aki vigyázott a cuccaikra. Miközben ők a lánchintán sikonyáltak, én odalentről fotóztam/filmeztem őket, és nem mellesleg baromi szexi látványt nyújthattam egyik lány barátunk citromsárga retiküljével a hónom alatt. Miután kirosszullették magukat, és egymás szavába vágva kiabálták el, mennyire jó/rossz volt odafent, elsétáltunk a Vaskefe mellé, ahol egy kicsit leheveredtünk pihenni. Itt jól lefikáztunk minden szembe jövőt, aztán elindultunk a Városliget felé.

Egy kecskebogyó-árusnál méregdrágán vettem magunknak parasztrafaellót, aminek a javát nekem kellett megenni (úgyhogy kis híján rosszul is lettem, olyan édes volt), közben pedig megnézegettük az itt összegyűlt 0,0001%-os pártocskákat, meg a szavazóbázisukat. Magyarországi Kommunisták Pártja, Szociáldemokrata Párt és hasonlók sorakoztak egymás mellett, és volt olyan, amelyik még Marx portréját sem átallotta kiállítani. Lehetett kígyót símogatni, meg élő szobornak pénzt dobálni néhány mozdulat kiváltása céljából. A legtöbb lehetőség persze a zabálásra volt (ezt mi sem hagytunk ki), ami meg is látszott a népen. Nem csoda, hogy a világ 3. legelhízottabb nemzete vagyunk. Amikor felfigyeltünk a terebélyes alakok nagy létszámára, a citromsárga retikülös barátnőnk új elfoglaltságot talált magának: elkezdte fényképezni a hatalmas valagakat. Ezek közül a fényképek közül látható néhány ezen bejegyzés illusztrációjaként (és ezért sem hagytam annyiban a témát).

Szóval mi is hamburgereztünk, kukoricáztunk, lángosoztunk, és még a förtelmes ízű medvecukor-kínálatból is vásároltunk magunknak, aztán visszamentünk a Hősök terére, hogy eldöntsük, merre tovább. Kitaláltuk, hogy a Café Eklektikába megyünk, és hamarosan azt is eldöntöttük, hogy gyalogoljunk-e, vagy inkább a kisföldalattival közelítsük meg. A gyaloglás kapta a több szavazatot — nem kis vita árán. Az Oktogonon túl van egy kávéző, aminek a 'kerthelyiségében' a meglepően meleg május eleji időnek köszönhetően rövidnadrágban ült egy pali, aki valami újságot olvasott. Ahogy elhaladtunk mellette, arra lettem figyelmes, hogy a nadrágja szárán kilógnak a heréi. Egy kissé hihetetlennek tartottam a dolgot, ezért erősen koncentrálva figyletem, biztosan jól látom-e. Jól láttam, tényleg kilógtak, erről egy barátom is így vélekedett. Fotó sajnos — érthető okokból — nem készülhetett , pedig vicces volna.

Az Eklektikában rajtunk kívül csak ketten voltak. Két egymással beszélgető, ránézésre meleg srác, de minket ők nem zavartak. Mi pedig magunkat nem zavartattuk. Olyan hangosan voltunk így öten, hogy már égett a pofámról a bőr. Először egy nő vette fel a rendelést, aztán pedig egy egyszerűségében igényes, szép göndör srác szolgált ki minket, akitől sokadik arra jártakor megkérdeztük, hogy:

- Feltehetünk egy kérdést?

- Azt, hogy meleg vagyok-e? Mert ha ez a kérdés, akkor igen a válasz.

- Miért, ilyeneket szoktak kérdezni?

- Igen, legtöbbször...

- De mi nem erre vagyunk kíváncsiak. Tudod-e, mi az: kicsi és barna?

- ???

- Tacskócsöcs! — majd harsány röhögés.

Ez a hülyeség akkor és ott született, szegény srác meg nem tudott mit, tenni, minthogy üdvözült arckifejezéssel elsétált onnan. Hiába, ilyen hülyék tudunk lenni...

Na, innen már csak hazafelé vezetett az út. Miután jól kidumáltunk mindent és mindenkit, lefikáztuk Budapest fél lakosságát, meg hasonlók, hazatértünk, hogy ott folytassuk az estét, ahol abbahagytuk a délutánt.

Még adós vagyok a húsvéti eseményekről írt beszámoló befejező részével, amit ideje lesz pótolni, ha nem akarom elfelejteni az érdekes és izgalmas dolgokat.

Este tehát buliba ment a társaság egy része. Azért csak egy része, mert már előre letárgyaltuk, hogy némelyek pénztelensége és — érthető okokból — nem bulihoz való hangulata miatt nem megyünk sehova, hanem csak a lakásban szórakoztatjuk el magunkat és egymást. Emiatt aztán a karaoke is ugrott, amit szombat este őszintén nem bántam, hiszen a heti hajtás után sem pénteken, sem aznap nem tudtam magam kipihenni.

Öt ember azonban — magyar módra — simán talál olyan törésvonalat, ami mentén legalább két pártra szakadhat, és ez alól mi sem voltunk kivételek. Probléma vagy vita nem származott ebből, mert már jó előre megindult a puhatolózás, és ez eleve tompította az esetleges, robbanásszerű vita lehetőségét: mi lenne ha esetleg mégis?, de miért nem?, nem baj-e, ha mi megyünk?, nem baj-e, ha mi maradunk?, ha ti mentek, megyek én is, de ha nem, akkor maradok, stb. Persze amikor a párom minden előzmény nélkül kijelentette, hogy neki nincs kedve bulizni, máris tudtam, hogy nagyon is van. No problem, bár ilyenkor eszembe szokott jutni, milyen patáliát csapott egyszer, amikor bejelentettem, hogy egy közös barátunk invitálására igenis képes vagyok nélküle buzibuliba menni. Mindegy.

Szóval hárman összekészültek szépen, jól beittak, aztán leléptek Alteregoba, én pedig otthon maradtam Adri barátnőmmel, akinél leginkább hibádzott a bulihangulat. Nem volt ezzel semmi probléma, mert kurva jót dumáltunk bármiről, ami szegről-végről szóba került, közben pedig zenéket hallgattunk, és megnéztünk-meghallgattunk egy Peter Gabriel koncertet is. Közben rumozgattam, de mivel ezt csak módjával tettem, így nem aljasultam le.

Meglepetésünkre az éjfél után távozó társaság hajnali 3 előtt már vissza is érkezett, kettőjük nem kicsit feldúlva, mivel a 3. miatt kellett ilyen korán visszajönniük. Ez az ő dolguk, én nem ítélkezem, és senki mellé nem állok. Kicsit sok volt a szesz, ennyi. Amikor megérkeztek, Adrival épp a Best uff L'art pour l'art DVD-t néztük, viszont ezt akkor már nem fejeztük be, mert általános lefekvés következett.

Másnap azonban befejeztük, meg Rolcsi fantasztikus levesének elfogyasztása közben még egy kis Markos-Nádas összeállítással is megdobtuk a humor félórát. Délután a srácok felkerekedtek, és elindultak haza, mi pedig Rolcsival nyomban egymásnak estünk a vendégmatracon. Ki voltunk éhezve, az biztos.

Este aztán Rolcsi is hazament, amit annyira nem bántam, mert néha erőteljes szükségem van a magányra, másnap viszont jól jött volna, ha ott van, mivel így egyedül kellett takarítanom. Azért valahogy elviseltem, és bár fájt a fejem, a rendrakás-porszívózás-portörlés után sokkal jobb lett a közérzetem (ha a Sims 2-ben lettem volna, nőtt volna az environment csíkom).

Ilyen hétvégét máskor is kéne csapni.

A blogtalálkozón elfogyasztott 2x fél liter boros kóla egy kicsit meglegyintett, míg hazaértem (hiába, elszoktam az ilyen gyenge szeszektől... mindig töményet iszom), úgyhogy pont engem lehetett volna elmarasztalni az alkoholos állapot miatt. És még én bevagybaszváztam a páromnak a telefonba. Azért nem volt probléma, hiszen éppen csak becsíptem.

Otthon üdvözöltük egymást a barátokkal, akik a párommal addigra már megjárták a közeli TESCO-t, hogy a másnapi túrára összevásárolgassák a szendvicsalkatrészeket. Némi röhencselés és a Horrorra akadva 3. végignézése után a megvásárolt 45 zsömle tartalommal való megtöltése következett, bár ebben én nem vettem részt. Logikai játékra hajazó volt a zsömléket vajazók dolga, mert én nem szeretem a párizsit (parizert), a másik nem szereti a kígyóuborkát, de a csemegeuborkát igen, és a többi. Ezért a szendvicseket eltérő külsejű szatyrokba kellett pakolni, majd a szatyrokhoz használati utasítást is kellett mellékelni, "Roliék", "Adriék", stb. feliratokkal. Amikor elkészültek, elindítottunk még egy filmet, azonban ezt már nem néztük végig, mert negyed 2 körül járt az idő, a kelés pedig 6-ra volt eltervezve.

A telefonom ébresztője 6-kor neki is látott a párom szerint ocsmány zenebonának, amire persze mindenki felriadt. Én már közvetlenül a szemem kinyitása és a telefon lenyomása után megállapítottam, hogy az eső bizony nagyon esik. Ki sem kellett néznem az ablakon, mert a párkányra hulló esőcseppek puffanásából tökéletesen meg tudom állapítani a zuhé intenzitását. Nem idézem, mi volt az első gondolat kialvatlan kis buksimban, mert Spf is olvassa a blogomat, és ő biztosan nem díjazná, de a lényeg, hogy csúnya megjegyzéseket tettem az időjárás irányítójával kapcsolatban. Hát persze a túra ezennel véget is ért, cserébe viszont aludhattunk még egy keveset.

Azért, hogy ne üljünk egész nap a lakásban, némi kávé-cigi-kávé-cigi és a 45 zsömlénk egy részének elfogyasztása után felkerekedtünk, hogy bemenjünk az üzletbe, ahol a Roland dolgozik, és ahol a csajok esetleg túrhatnak maguknak valami csinos göncöt. Ez sikerült is nekik, közben pedig betegre röhögtük magunkat, amikor egymás után próbálták fel a rettenetes rongyokat (nem azokat vették meg). Képzelem, Rolcsi ügyeletes kollégái mennyire örültek nekünk. A vásárlás után beültünk egy török étkezdébe, ahol Roland folyamatosan méltatlankodott hol ezen, hol azon. Persze nála már belépéskor eldől az ilyesmi: ha csúnyán néznek rá, pofát vágnak valamilyen különlegesnek számító kérésére (pl. poharat kér a fél literes üdítőhöz), akkor onnantól kezdve neki minden szar. Mondtam is neki, hogy bár igaza van, a fennhangon való kritizálást hagyja meg azokra az esetekre, amikor egyedül van, ne hozza az egész társaságot kellemetlen helyzetbe.

Evés után benéztünk a Váci utcába, végigsétáltunk a Duna-korzón (kollégák sehol), átmentünk az Erzsébet hídon, aztán felgyalogoltunk a Citadellához. Egy csöppet itt megéreztem az előző napi kondizás mellékhatásait, mert olyan izomlázam volt, hogy ihaj. Gondoltam, a sok fölös tejsav majd most jól felszívódik, és másnap majd semmit nem érzek, ehelyett még ma is igen fájdalmas a felállás (a székemről). 

A forgalom elől lezárt Szabadság hídon mentünk vissza a pesti oldalra, a Vásárcsarnok mellett elhaladva pedig megmutathattam a többieknek a Tandemet (köztük a páromnak is, aki szerint olyan volt a hajam szaga, mintha Alibiben vagy Alteregóban jártam volna előző este (beteges féltékenység)).

Otthon még jó ideig punnyadtunk, beharaptunk néhány újabb szendvicset, kicsit tévéztünk, aztán két részre szakadt a társaság: egyik része a lakásban maradt, a másik része elindult bulizni. 

De erről majd a harmadik részben.

Egyébként sikerült kifognom az egyetlen olyan szendvicset, amiben semmi nem volt a belsején kívül. Rolcsi kicsit bepálinkázott péntek este, így véletlenül azt is becsomagolta alufóliába, amiben még nem volt se vaj, se felvágott, se semmi. A pitében is mindig nekem jut a mag vagy a magház...

Ott tartottam legutóbb (leszámítva az előző bejegyzést), hogy izgatottan vártam a percet, amikor végre átadhattam a páromnak az ajándék koncertjegyet.

Igazság szerint amilyen izgatott voltam addig, olyan érdektelenné váltam akkor, mivel az esti kondizás teljesen kifárasztott, és ugyebár a testi szükségletek mindig előbbre vannak a lelkieknél. Megjött Rolcsi, és öt percen belül elkezdte firtatni, hogy miről is van szó, de mivel nekilátott vacsorázni, mondtam neki, hogy addig nem mondom el, amíg meg nem eszi. Alig bírt magával, át is mentünk egy ilyen "nem-de-nem-de" stílusba, de miután evett, kértem, hogy hunyja be a szemét, és ne lessen. Aztán mögé ültem, átkaroltam, az ölébe tettem a jegyet, és azt mondtam: "Boldog születésnapot, és jó szórakozást!". Az öröme minden elképzelésemet felülmúlt, éppen csak toporzékolni nem kezdett. Össze-vissza csókolgatott, a jegyet szorongatta, aztán megint csókolgatott, megint a jegyet nézte, mint aki nem hiszi el, hogy jól lát. Aztán rögtön elkezdte hívogatni a legközelebbi barátait, és elújságolta nekik, hogy mit kapott, de beszélni alig bírt, annyira hadart. Engem meg boldog elégedettség töltött el: ezt jól kitaláltam.

Tegnap meg is volt a koncert, ahol Rolcsikám kitombolta magát, és annyit ordított, hogy a telefonba szinte csak köhögni tudott, de azért két köhögés között még vagy háromszor megköszönte a jegyet.

Én sem unatkoztam az este, mert én meg egy könnyed csevejre voltam hivatalos a legjobb barátom, az egyik kolléganőm, meg annak férje társaságában. Mivel ismét a kondié volt a főszerep, csak este 8 felé értem oda, de nem maradtam le semmiről. Munkáról, munkatársakról, politikáról, történelemről, irodalomról, Nagy Fogyásról és hasonlókról csevegtünk, közben pizzáztunk meg iszogattunk. Ha kicsit előbb indulok el hazafelé, akkor megúsztam volna  a taxizást, nem ittam ugyanis eleget ahhoz, hogy kibírjam azt a kurva hideget, ami este volt. Nem is baj, hogy nem nyúlt a dolog az éjszakába, mert nekem ugyan nem kell ma dolgoznom, de van egy másik dolgom, amihez nem sok kedvem van, de MUSZÁJ megcsinálnom. Egy kis szociológiai terepgyakorlat.

Majd beszámolok róla (vagy nem).