tél bejegyzései

Miután az utóbbi időben többszörösen megállapítottam, hogy mizantróp vagyok, nekem még karácsony előtt is szabad méltatlankodni. Most ezt fogom tenni.

Kezdem azzal, hogy miért van, hogy a ház melletti bódébolt előtt még a legnagyobb fagyban is ott italoznak és hőbörögnek a környék 30-as prolijai? Reggel, amikor munkába megyek, már ott kávéznak, este meg az utcán söröznek, mivel bent nincsen elég hely mindannyiuknak. Télen-nyáron ott állnak, és miközben hangosakat böfögnek, ömlik belőlük a tudatlanság. Tegnap például az ütötte meg a fülemet elhaladtamban, hogy a szeptember 11-i merénylet, "amikor a repülőgéppel nekimentek annak az izének", az 10 éve volt. Hát persze, jó lesz az 9-nek is. (Úristen, már kilenc éve?!) Pedig ezek nem öregemberek, akik már felejtenek, és nem is gyerekek, akik még nem tudnak ilyesmiről. Meglett családapák, akik felesége és kisgyereke nyáron általában a közeli homokozóban ücsörög, ilyenkor meg nyilván otthon tévézik, úgy okosodik a Maunikán. Valószínűleg az a 16% is közülük kerül ki, akik szerint Magyarország jelenlegi miniszterelnöke Orbán Viktor, ergo ő tehet minden bajról. Nincsen ezeknek munkájuk? Nem tudnak ezek olvasni? Mármint a feliratot, ami az üzlet ablakába van kiragasztva igényes A/4-es lapon, és az áll rajta, hogy az üzletben és előtte tilos az alkoholfogyasztás. Persze, tudjuk, hogy az csak amolyan "mosom kezeimet" felhívás, a söröcskékért nagyon is jól jön a pénz. És ha hozzáteszem, hogy a köztéri alkoholfogyasztás büntetendő, hogy a ház lakóinak nagy része rendőr, és hogy a rendőrőrs 25 méterre van tőlünk, akkor megállapíthatom, hogy valami itt nagyon rosszul működik. Például az, hogy ezek az év 365 napján, 40 fokban vagy akár -15-ben is ott röhöghetnek szarvasbőgésre hajazó hangjukon.

Mondjuk az kétségtelen, hogy nincsen minden rendben kis hazánkban, ezt újra meg újra meg kell állapítsam. Nyilván azért, mert ideáltipikus a gondolkodásom. Amiért lassan minden téren egyre abszurdabbak az állapotok, még igyekszem nem abba a hibába esni, hogy mindig csak az előző  képest mérem a romlást. Én a normálishoz próbálom mérni, igaz, így mindig csak leesik az állam, mint a szombati hó. Mert az aztán leesett, és lent is maradt, ott, ahová a Jóisten szórta. Hogy 300 BKV busz azonnal lerobbant, a maradékot meg egész éjjel járatták, nehogy lefagyjanak, a fővárost minősíti. Hogy két fővárosi pályaudvar totálisan behalt, a harmadik meg csak ímmel-ámmal működött, megadva ezzel a kegyelemdöfést az amúgy is haldokló vasúti közlekedésnek, az az országot. Az meg, hogy a hó szinte minden ház, hivatal és üzlet előtt ott maradt, az állampolgárokat. Most komolyan, azért nem takarították el szinte sehol, mert hétvégén senki nem dolgozik? Hétfőn reggel bankban kezdtem, ami nincs 200 méterre a háztól. Havas volt a ház előtt az utca meg mellette is, havas volt a pék mellett, a bank előtt és a banktól a metró végállomáshoz vezető út melletti 20 házból 18-nál. Ez elképesztő! Tavaly még ahogy esett, úgy lapátolták, többek között a mi lépcsőházunk gondnoka is, elvégre ezért kapja a fizetését abból a pénzből, amit a lakók közösköltségként leperkálnak. Megjegyzem, a hólapátolás nem passzió, és nem pedantéria, hanem kötelesség. Ha én munkába menet elbaszódom az utcán, akkor az már munkahelyi balesetnek számít, amit az OEP külön vizsgál, hiszen szeretné, ha nem neki kellene fizetni a táppénzt, hanem a munkáltatónak. A munkáltató meg szintén nem szeretne fizetni a nem dolgozó embere után, ezért ha be tudja bizonyítani, hogy a baleset oka az adott épület tulajdonosának/gondnokának kötelességmulasztása, máris az illető viseli a terheket. Az utak közül hétfőig csak a legfrekventáltabbak voltak tiszták, az összes többi úszott a leendő latyakban, de a kereszteződések járdáit sem lehetett látni, pedig az önkormányzat dolga lenne ez utóbbiak tisztán tartása. Hol vannak a hómunkások? Hol vannak a közmunkások? Ja, Zuglóban most legalább szívott az a kupac ember, akik valószínűleg segély ellenében lóbálják az utcán a seprűiket, mivel ezúttal muszáj volt valami látványt is produkálni, nem csak úgy végigcammogni az utcán egy halomban. Nem működik itt már semmi sem. Az utca mindenkié, ergo senkié sem, de ha tovább megyek, itt már semminek sincs gazdája.

Milyen dolog például az is, hogy a Vörösmarty téren rendezett éves karácsonyi vásár és zabálda helyszínét szintén 10 centi hó lepte vasárnap este? Nem volt egyetlen ember, aki kiszalasztott volna oda egy kis csapatot, hogy azok legalább látszólag emberi állapotokat teremtsenek a külföldiek által leginkább látogatott környéken? nem volt egyetlen árus, aki legalább a maga standja előtt ellapátolta volna a havat gyorsan? Nem és nem a válasz. Az ország leromlott gazdasági állapota csak másodlagos a pszichés pusztulás mellett, és amíg utóbbit valaki helyre nem teszi, addig semmi esélyünk kilábalni a szarból.

De ha már karácsony, megemlíteném azt a kivetítőt, ami a Lehel út és a Hungária körút kereszteződésében fényszennyez. Ezen közérdekűnek látszó hirdetések mellett zömmel reklámok futnak, és mivel — szintén hétfőn — sikerült vagy 6 percig egy helyben tobzódnia a valagamat furikázó villamosnak, volt időm megtekinteni a tartalmát, amiből csak két dolgot emelnék ki. Először is külön képsort láthattam "Boldog hanuka!" felirattal, meg menórával, amivel persze semmi baj, hiszen zsidó ünnep is van (ami ha jól tudom, holnap ér véget), gondoljunk rájuk is. Hogy ki közölte a 'reklámot', az nem derült ki, de mindegy is, hiszen miért ne táplálhatta volna az eszközbe maga a tulajdonos? Cserébe viszont vártam, hogy akkor most a többségi társadalomra is gondolt valaki, és mindjárt jön a keresztény ünneplőknek szóló jókívánság. És csak vártam, vártam, már váltott a lámpa, indult a villamos, tekertem a nyakam cefetül...amikor végre megjelent a felirat: "Kellemes ünnepeket kíván..." — itt képváltás — " a Bódi család", és a szöveg mögé szépen oda volt illusztrálva az üveges szemű meg a neje. Hát gratulálok! A továbbiak rasszizmusnak és/vagy antiszemitizmusnak számítanának, a tartalomtól függetlenül, ezért itt befejezem ezt a témát.

Inkább átváltok valami pozitívabbra. Például azzal büszkülök, hogy kedden este egy nekifutásra beszereztem az összes ajándékot a négy szülejemnek, a négy testvéremnek, a nagybácsimnak, a barátomnak és a páromnak, így minimális agyvérzés mellett oldottam meg az idei Vásárlás Ünnepét. Általában ilyenkor már csak üresen tátongó, kifosztott polcok között flangálhatok tanácstalanul, de az idén nem volt ezzel probléma. Hiába, megaszondták a tévében is, hogy válság van, az embereknek nincs pénzük vásárolni. Lássuk az örömöt az ürömben: volt választék a boltokban, januárban meg majd fillérekért vágnak hozzánk mindent. A lóhalálában vásárlásnak egy nagy hátránya van: ötletek és idő híján snassz kozmetiaki csomag halmokkal érkezek minden rokonhoz, de azokat legalább ajándékutalványokból is kifizethetem, így több készpénzt tudok elcseszni hülyeségekre.

Ricsi meg úgyis olyan dolgot kap mellékbüntetésként, amit majd együtt kell megvenni, vásárlók tekintetében üresen tátongó üzletekben, kétségbe esett tulajdonosoktól. Könnyedén vészelem át az idei karácsonyt, na.

Hát megint eljött az év legutálatosabb évszaka, az ősz. Nevezhetném a telet is annak, de abban legalább annyi kis örömöm lehet, hogy tudom, ha véget ér, a csodálatos tavasz következik. Az ősz még ennyit sem tud felmutatni, mert ha vége, egy még ocsmányabb időszak követi.

Ilyenkor lehűl a levegő, az ember az ideje jelentős részét öltözködéssel tölti és az orrát fújja. Ilyenkor kiszárad a kezem, jéghideg a lábam, és mire a hideg időszaknak vége, már görcsöl a nyakam, amiért állandóan behúzom, hogy ne érje a hideg és ne essen be a hó vagy az eső. Ilyenkor a fák megkopaszodnak, minden barna, szürke vagy fekete, a lombkoronák már nem takarják az addig jótékonyan elrejtett ocsmányságokat, mint pl. bizonyos épületek állapota, graffitik, stb. Ilyenkor az emberek is komorabbak, a jó testű pasik vastag ruha alá rejtik idomaikat, az élénk színeket a sötétebb árnyalatok váltják föl, és mindenki siet, hogy A és B között minél kevesebb időt kelljen töltenie. Kiürülnek az utcák, elnéptelenednek a parkok, bezárnak a strandok, a hajléktalanok pedig beköltöznek az aluljárókba. Ilyenkor mindig minden vizes, nyálkás, nyirkos, trutymóban ázó avar borítja az aszfaltot, az ereszek meg a fák ágai állandóan a nyakamba csöpögnek, és a hosszú farmert hordók ilyenkor könnyedén megtapasztalhatják a hajszálcsövesség jelenségét. Nem szeretem ezt az időszakot. Aztán ha leesik a hó, megbénul a város is. Egy darabig persze szép, meg az első hó varázsa is hatással lehet az emberre, de a szűzhó hamar megszutykosodik, megsárgul a húgytól és az már csúnya, nem is beszélve arról, hogy amikor elolvad, iszonyú mennyiségű szemetet, ázott kutyaszart és cigarettacsikket hagy maga után. Egy csapásra olyan lesz a város, mint egy mocsaras szeméttelep.

Ilyenkor állandóan be van borulva, korán sötétedik és későn világosodik. Ez reggel az ágyban marasztalna, este pedig azt az érzést hozza rám, hogy már vége is a napnak. De milyen jókat lehetne ilyenkor aludni... Amikor reggel a paplan alól kikászálódok, még nem is igazán érzem, mennyire hideg van a lakásban. Amikor viszont kimegyek a fürdőszobába, és a testem hozzászokik az ottani klímához, majd visszamegyek a szobába, akkor érzem igazán, milyen dermesztő hidegben aludtam addig. Mert hiába tekerem fel a fűtést, sokkal melegebb akkor sem lesz, csak a számlám duplázódik meg. Ezért aztán vége a kádból egy szál pöcsben kiugrálós időszaknak, és jön a minden ruhadarabot előre odakészítős időszak, a tükröt a párától törölgetős időszak, meg az "azért vagy megfázva, mert sosem törölközöl meg rendesen" időszak. A nappali sötétség miatt akkor is a lámpát kell égetni, amikor egyébként nem kéne, és a szellőztetés megoldása is külön logisztikai számításokat igényel. A lelkem is sokkal komorabb. Nem tudok olyan felszabadult lenni, mint nyáron, a vízben lubickolva vagy az erdőben sétálva. A rövid ujjú pólókat már csak pulóver alá vehetem föl, vagy hosszú ujjút kell hordanom. Utóbbiból sokkal kevesebb van, olyan pulóverem pedig, amit szívesen felvennék, szinte egy sincs. Megint lehet vásárolgatni...

De optimistán kell szemlélni, amit csak lehet, ezért az őszben is meg kell próbálni megtalálni a szépet és jót. Hát szépre akadni ugyan nehezemre esik, de a jót talán meglelem. Jó például, amikor a párommal egy takaró alatt alszunk, és érezzük egymás, a kinti hideghez képest forró testét. Ilyenkor még szeretkezni is takaró alatt érdemes, hacsak az ember nem akarja, hogy a másik sikoltozva zavarja meg az együttlétet, mert egy béka-segge hőmérsékletű kéz vagy láb valahol hozzáért. Persze a szabad levegőn való szeretkezés is jó lehet, ha belegondolok, a lehűlt testnek, a didergő bőrnek milyen jó érzés egy forró száj, milyen egy hidegtől (is) megkeményedett mellbimbó vagy milyen jó érzés végigsimítani egy libabőrös testen.

Jó aztán egy hosszú, kimerítő nap után átfagyott testtel hazaérni, és egy forró, habfürdős vízzel teli kádban elmerülni. Jó a sütőtől felfűtött konyhában gesztenyét vagy sütőtököt majszolni (én tegnap már csináltam), jó a kinti hózáportól egy ablaknyi távolságra gyertyafénynél vacsorázni, vagy jó egy pokróc alatt összebújva, forró teát kortyolgatva DVD-zni. Aztán persze biztosan vannak más jó dolgok is, de azokat majd mindet a maga idején tapasztalom meg...ha megtapasztalom.

Volt egyszer egy piareklám, aminek az volt a szlogenje, hogy "Élj úgy, hogy ha leperegne előtted életed filmje, érdemes legyen végignézni". Könyvekben és filmekben is gyakran emlegetik, hogy halálunk előtt lepereg előttünk az egész életünk, amit — gondolom — csak akkor élvezünk igazán, ha végül mégsem halunk meg. Tudom, hogy ez nem kívánságműsor, de én emellett még arra is kíváncsi lennék, hányszor (és mikor) fordult elő olyan, hogy majdnem meghaltam. Az ilyen eseteket sokszor fel sem fogjuk, esetleg eszünkbe sem jut, milyen nagy kockázatot vállaltunk egy-egy merész húzásunkkal, de akad olyan is, amikor a maga komolyságában fogjuk fel, mennyire közel voltunk az elmúláshoz. És itt nem csak a halálközeli élményekre gondolok.

Például én is ugrottam el gyorsvonat elől, na persze nem annyira bravúrosan, mint a filmekben szokták, de ha nem vagyok elég gyors, néhány másodpercen belül tutira szétterült volna az arcom a mozdony ütközőjén. Kellett nekem egy be nem látható kanyarban átdzsalni a töltésen.

Volt aztán egy olyan igazi ereszd-el-a-hajamat tombolás is a budapesti éjszakában. Ki-ki berúgva, beszíva, 5-en egy autóban, a műjégpályán ralizva, forgalommal szemben száguldva, rikoltozva. El lehet képzelni. Ahogy Sándor György mondaná: "Valahol élveztem a helyzetet...ott nem". De attól függetlenül, hogy mennyire tetszett vagy nem tetszett, miközben egy piros lámpán száguldottunk át, egy taxis jobbról kis híján belénk vágódott. Pont én ültem ott. A sofőrök lélekjelenléte szerencsére megmentett minket a súlyos balesettől, de a mi vezetőnk nem mintha tanult volna az esetből, mert később sem lassított egy cseppet sem.

Mivel világ életemben óvatos voltam, mindig igyekeztem elkerülni a nyilvánvalóan balesetveszélyes helyzeteket, nem is esett túl sokszor bajom. Például amikor kis pöcsösként a játszótéren botoztunk, nekem mindig csak addig tartott a játék, amíg az aktuális ellenfelem az én botomat csépelte az övével (az ő botjával), és nem engem próbált megcsapkodni. Ennek ellenére néha rámtör valami vakmerő magabiztosság, ami utólag végiggondolva sokszor nagyon nagy hülyeségnek tűnik. Legtöbbször persze gyalogtúrák során teszek hasonlókat.

Ilyen eset volt, amikor egy novemberi estén felmentem a csóványosi kilátó jégpálya jellegű tetejére, és a 80-120 km/h-ás szélben próbáltam megtartani az egyensúlyomat a sötétben 1-2 fénykép erejéig. Hülyeség volt, belátom, simán leeshettem volna. Hasonlót tettem ugyanitt, csak nyáron, amikor a nem túl biztonságos korlát mellé lekucorodtam, és szépen kiültem a kilátó szélére, a lábamat lógázva a mélység felett. Ez nekem egyébként mániám, mert néha a hegyoldalak szakadékos peremén is késztetést érzek a kiálló sziklákra való kiülésre. Szerencsére nincs tériszonyom.

A kategória legvakmerőbb tette az volt, amikor 0 félsszel másztam fel a kékestetői lesiklópálya oldalában található, ráccsal lezárt, rothadó műugrósáncra. Nyilván nem analizáltam előtte a deszkák állapotát, de tekintve, hogy némelyik már hiányzott, vagy nyilvánvalóan szét volt rohadva, be kell látnom, itt is az életemmel játszottam. Még csak azt sem mondhatom, hogy szeretem az adrenalin áradását a testemben, mert nem. Egyszerűen ilyenkor csak nem foglalkozom a veszéllyel, sőt, nem is tartom veszélyesnek a dolgot.

A téli gyalogtúrák persze mindig rejtenek némi kockázatot magukban, hiszen egy rossz mozdulat, egy nagy esés a jégen, és máris kész a lábtörés vagy a bokarándulás, és máris megteremtődött a lehetőség a kihűlésre. Főleg, ha csak másodmagammal megyek, és a másiknak segítséget kellene hívnia egy térerőtlen környéken (ezekből jó sok van ám). El lehet mondani, hogy több esetben is csak a puszta szerencse mentett meg attól, hogy ott maradjak, mivel számtalan esetben semmiféle túléléshez szükséges holmit nem vittünk magunkkal. Úgy tettünk, mintha csak tavasszal vagy nyáron sétálnánk egyet az erdőben. Persze néhányan most a fejeteket csóválhatjátok, hogy (így utólag) túldramatizálom a helyzetet, mert hát itt nincsenek akkora távolságok, meg, hogy nem a Himalájában túráztam, de gondoljátok csak el, milyen lehet egy nyílt töréssel, másodmagaddal mondjuk 10-12 km-t megtenni a legközelebbi településig (éjjel, -8-10 fokban). Ilyesmi a helyszínen nem szokott eszembe jutni (előre meg főleg nem), pedig egy rossz lépésnek igazán nincs kis esélye. Egyszer annyira hülyék voltunk, hogy egy kétszemélyes éjszakai túrát szerveztünk magunknak a Börzsönybe. Napok óta esett a hó, és akkor már olyan 30 cm-es lehetett. Fogtuk magunkat, felültünk a szobi vonatra, majd onnan az utolsó busszal átbuszoztunk Nagybörzsönybe, ahonnan indulni terveztünk. Elvileg reggelre kellett volna Kismarosra érnünk. Mire leszálltunk a buszról, a hóesés ónos esőre váltott, és így mindjárt nem tűnt olyan jó bulinak az egész. Ott álltunk a szakadó esőben, 0 eséllyel arra, hogy hazaérjünk. Az utcákon egy lélek sem járt, mi pedig tanácstalanul toporogtunk a hidegben. Nagy nehezen aztán találtunk valakit, akitől megérdeklődtük, hogy hol találunk erre szállást, és szerencsére volt is ilyen lehetőség, ezért aztán mégsem kellett az erdőben megfagynunk.

De nemcsak télen sikerült az életünket veszélyeztetni, mivel nyáron meg a kiszáradást sikerült erősen megközelítenünk. A Cserhátban túráztunk, akkor még iránytű nélkül. Egészen addig úgy tájoltuk be magunkat, hogy "Előttünk van észak, hátunk mögött dél...", ezúttal azonban 12:30 körül értünk egy ötös elágazáshoz, majd a vélelmezett helyes utat kiválasztva egy újabbhoz. A kereszteződésben letettük a cuccot, és mindketten kiválasztottunk egy irányt, amin 100-150 métert gyalogoltunk, de egyikben sem találtunk turistajelzést. Mind az öt irányt kipróbáltuk, majd visszatértünk az előző ilyen brutális elágazáshoz, ahol szintén 'falakba ütköztünk'. Bár a térkép általában jelzi a különlegesen öreg vagy ritka fákat, ezzel sem lettünk beljebb, mert mindkét elágazásnál volt ilyen. Jobb híján kiválasztottuk a helyesnek vélelmezett irányt, és azon haladtunk tovább. Csak mentünk, mentünk, kanyarogtunk az erdőben, és fogalmunk sem volt, hol járunk. Mire fátlan környékre értünk, már elfogyott minden vizünk, és itt, a tűző napon csak súlyosbodott a helyzet. Bár a hegyről lejöttünk, fogalmunk sem volt, melyik oldalon, hiszen akármelyik irányban járhattunk, és a mondókás helymeghatározás sem vitt már közelebb bennünket, mert ahhoz tudni kellett volna, eddig hol voltunk. Cserepes szájjal és kaparó torokkal javasoltam, menjünk fel a következő hegyre, nézzünk onnan körül, és amerre háztetőket látunk, arra menjünk toronyiránt. Közben egy málnásban kötöttünk ki, amit ugyan már leszüreteltek, de itt-ott még találtunk a bokrokon néhány szemet. Ez ugyan mérsékelte a kínzó szomjúságot, de nem szüntette meg. Nagyon nem. Ezért én még beharaptam néhány éretlen szilvát az út menti fákról, de mivel a "kékszilva amikor piros, akkor még zöld", a nap hátralévő részében 500 méterenként fostam egyet. Kiszáradás ellen ez a legtutibb módszer, próbáljátok ki ti is. Azóta iránytű nélkül sehova.

Még egy érdekes esetet mesélnék el, aztán hagyom pihenni a szemeteket. Az előző eset után két nappal (ez egy egyhetes gyalogtúra volt), Hollókő közelébe értünk. A turistautakat vicces emberek találták ki, ezért úgy oldották meg, hogy viszonylag sík terepen az összes hegyre fel kelljen menni, majd persze mindegyikről le is. A következőre megint fel, és így tovább. A Hollókő melletti hegy tengerszinttől számított X. métere felett, elkezdtünk irdatlan méretű hangyabolyokra felfigyelni. Legalább egy méter átmérőjű tűlevélből, avarból, kéregrágcsálmányból összehordott dombocskák feküdtek a fák tövében, de 10 méterenként. Egy helyben állva is meg tudtunk számolni legalább 40-et, de ahogy haladtunk fel a hegyre, egyre újabb bolyokat láttunk. A jó félcentis hangyák meg 10 millió számra hemzsegtek. Hordták a cuccot a bolyba, felderítettek és a többi, ahogy ez hangyáéknál szokás. Ha egy pillanatra megálltunk, nyomban elkezdtek ránk is felmászni, és máris támadták a cipőfűzőnket, a zokninkat, amit értek. Mivel ekkor már ötödik napja gyalogoltunk, és csak a hivatalos útvonalból legalább 90 kilométert tettünk meg (+az eltévedések, amit nem tudok kiszámolni), jó lett volna megpihenni valahol egy kicsit., Erre viszont esélyünk sem volt a hangyarengetegben. Csak mentünk, mentünk, a bolyok pedig nem fogytak, ráadásul egyik nagyobb volt, mint a másik. Míg felértünk a hegytetőre, jól kifulladtunk, de pihenés nélkül kellett elindulni a másik oldalon lefelé, és arra sem volt más a helyzet. Végül persze levánszorogtunk a hegyről, és ahol már messze volt az utolsó boly is, leültünk legalább egy órára. Kifújtuk magunkat, ettünk, ittunk, cigiztünk, irodalomról beszélgettünk. Hogy ezután egy működő villanypásztorral lezárt, nyakig érő csalánnal szegélyezett szakaszon kellett átverekednünk magunkat, az már egy másik történet. A kockázatot itt is a bokaficam/lábtörés jelentette, mivel lelassulva esélyt adtunk volna a hangyáknak a sikeres csípésre. Néhány persze még nem jelentett volna gondot, de valahova leülve hamar összeszedtünk volna több százat is, az pedig már súlyos következményekkel járhatott volna.

Ezekről a helyzetekről tudom, hogy kockázatosak voltak, és az utolsót leszámítva mindet meg is lehetett volna úszni némi felelősségtudattal, előre gondolkodással. Sok másik helyzet azonban elkerülhetetlen. Egy épület homlokzatáról lezuhanó kődarab, egy rosszul sikerült esés, egy útpadkára felhajtó autó, egy semmiből előtűnő vonat mind egy pillanat alatt végezhet velünk, és nem tudhatjuk, ha néhány perccel előbb vagy később járunk azon a helyen, nem mi végezzük-e ott be az életünket a tényleges áldozatok helyett.

Akinek halálközeli élménye volt, gyakran második születésnapját ünnepli az eset évfordulóin. Nektek vajon hány születésnapotok lenne már egy évben? Nekem biztosan több, mint kettő.