tériszony bejegyzései

Kicsit gondban vagyok a Confessortól és Springtől is megkapott feladat teljesítésével, mert a stílusomból kifolyólag kevés olyan dolog jut eszembe, amiről még nem írtam a blogban. Rossz szokásom, hogy még a legelvetemültebb témával kapcsolatban is képes vagyok a mondandómba személyes élményt szőni, ami élőszóban lehet csak igazán idegesítő (huzamosabb idő után). Azért persze megpróbálom a lehetetlent, de még így is előfordulhat, hogy ebbe a 7 dologba olyan is belekerül, amiről már volt szó.

1. Betegesen félek attól, hogy megpillantok egy halottat annak nem természetes közegében. Természetes közegnek mondjuk az aszfalt számít egy csúnyán összetört orrú autó előtt — ez rendben van. De minden egyéb hely és szituáció a meghibbanást kockáztatja nálam. Ezt úgy kell érteni, hogy ha mondjuk az orrom előtt lőnének le valakit, akkor azt elviselném, de ha a lövés után fél órával bukkannék rá a holttestre, akkor már könnyen lehet, hogy egy elmegyógyintézetben kötnék ki. Ez a félelmem olyan erős, hogy túra közben, ha dögszagot érzek, inkább hunyott szemmel botladozom a dzsindzsában, amíg el nem ül a szag, mintsem meglássak egy 40 darabos feleséget vagy egy hókon nyomott anyóst. Ehhez képest az otthoni filmkészletem 95%-a horror, de hát nyilván így kompenzálok. Az éjjeliőr a hullaházban című film nem véletlenül gyakorolt rám komoly hatást (főleg az eredeti, dán verzió).

2. Ha nem szilárd talaj van a lábam alatt, nem érzem magam biztonságban. Repülőn, léghajón és egyéb légi járművön még nem tartózkodtam, de gyanítom, hogy legalább annyira reszketnék, mint a hajókon, csónakokban vagy leginkább a kompokon, amik különösen közel vannak a vízhez. Ez talán azért van, mert nem (nagyon) tudok úszni, szóval hajóra ne szervezzetek blogtalit.

3. Tériszonyom viszont egyáltalán nincs, pontosabban csak egyszer éreztem. Ez a parajdi sóbánya összetákolt faalkotmányán ért utol, 40 méteres sötét (azaz feneketlen) mélység felett. Addig csak álmaimból tudtam, milyen érzés ez, mivel álmaimban viszont borzalmas tériszonyom szokott lenni (még egy felüljárón is hason kúszva megyek át). Simán kiülök a rothadt kilátók szélére, vagy akár egy hegyoldal kiálló sziklájára is félelem nélkül kimászok. Klausztrofóbiám viszont (vélhetőleg) van, bár csak amolyan light verzióban. Ha beszorulok egy liftbe, leszarom, de ha valahol nem tudnék felegyenesedni, vagy leszorítanának, akkor őrjöngő düh törne rám.

4. Amikor katona voltam, az előttem már számtalan ember által viselt bakancsoktól gombás és baktériumos fertőzést is kaptam. Ezt egy ideig észre sem vettem, de az állandóan 100% nejlonból készült zoknik viselése olyan szintre tenyésztette ki a lábamon a flórát és faunát, hogy a szag szinte elviselhetetlenné vált. Komolyan, már én nem bírtam, hiába vezetett az első utam mindig a mosdóba, egy kiadós lábmosásra. Sőt, ezt még fokozni is lehet, mivel a mosás után is szagnyomot hagytam a szőnyegen — szóval tarthatatlan állapotok uralkodtak. Egyszer aztán megelégeltem ezt, elmentem a bőr- és nemibeteg gondozóba, majd a kapott kenőcsökkel és porokkal szépen kiirtottam a kis genyókat. Azóta csakis 100% pamut zoknit hordok, és akár enni is lehet a lábamról (ha esetleg valakinek ilyesmire támadna gusztusa, de a gombát már hoznia kell magával). Azért egy túrabakancsban végiggyalogolt nap után egyszer-egyszer még sikerül maradandót alkotni.

5. Amikor még egészen kicsi voltam, csak egy bizonyos barna macival tudtam elaludni. A szüleim három műszakban dolgoztak, ezért éjjelre gyakran magamra hagytak. Apám korábban ment a melóba, ezért anyám fektetett le aludni. Lefektetett, lekapcsolta a villanyt, bezárta az ajtót, és amikor az ablak előtt haladt el, én rendszeresen utána kiabáltam, hogy a macimat elfelejtette odaadni. Ekkor visszajött, odaadta a macit, majd ismét elindult. Ez mindennapos procedúra volt nálunk, bár nem állítanám, hogy szándékosan. A maci veszte végül a kutyám lett. A macit megsirattam, majd amikor a válás után anyu elvitte magukhoz a kutyát, azt is. Anyámat nem sirattam meg, ami azóta is rossz érzéssel tölt el, amikor eszembe jut.

6. Szintén egészen kis koromban, amikor a szüleim a kisállat kereskedésünket építették, sokszor nem tudtam magammal mit kezdeni. Volt, hogy otthon hagytak játszani, én pedig ilyenkor kisebb-nagyobb károkat okoztam. A legdurvább az volt, amikor megállapítottam, hogy a hörcsögünknek túl hosszúak a körmei, és egy olló segítségével terveztem változtatni a dolgon. Egy hatalmas olló egy 5 éves gyerek kezében mindenre képes, csak precíz munkára nem, ergo a szerencsétlen pára körmeivel együtt a lábait is levágtam. A körmök után a szőre következett, mivel azt is tarthatatlanul hosszúnak tartottam, úgyhogy szegényke élete következő szakaszát hatalmas bőrfelületek hinyával volt kénytelen leélni. De túlélte a beavatkozást, és csak évek múlva távozott az Örök Búzamezőkre. Inkább nem képzelem el, miként nézhettem ki a szoba közepén állva, kezemben egy vértől iszamós, visító kis állatkával. Nem vagyok túl büszke erre a tettemre...

7. ...ahogy arra sem, hogy valamivel nagyobb koromban bizony sokszor loptam boltokból. Ez olyan 10-12 éves korom környékén lehetett. Zsebpénzem nem volt, viszont bizonyos könyvekre nagyon vágytam, ezért a helyi Skála Áruház földszintjén levő könyvesboltból szereztem meg őket — ingyen. Akár fél órát is nézelődtem, az alkalmas pillanatra és a kellő mennyiségű elszántságra várva, majd ha elfordult a boltos, már iszkoltam is a kiszemelt könyvvel. Később papír-írószer boltból is 'vásárolgattam' matricákat, kisebb vackokat, de nem ám piti szinten, hanem kötegszámra. Sosem kaptak el, végül mégis elegem lett az adrenalinból, és soha többet meg sem fordult a fejemben hasonló. 

Hú, nem is volt ez olyan nehéz, sőt, még több is lett volna a tarsolyomban. Akkor most — ahogy illik — továbbpasszolnám a lasztit mondjuk Csibesz-Saintnek, aki régi, lelkes olvasóm (és ego-blogot ír), valamint Mexx Fly-nak, aki még viszonylag új a blogközösségünkben. Olvassátok őket is!

Volt egyszer egy piareklám, aminek az volt a szlogenje, hogy "Élj úgy, hogy ha leperegne előtted életed filmje, érdemes legyen végignézni". Könyvekben és filmekben is gyakran emlegetik, hogy halálunk előtt lepereg előttünk az egész életünk, amit — gondolom — csak akkor élvezünk igazán, ha végül mégsem halunk meg. Tudom, hogy ez nem kívánságműsor, de én emellett még arra is kíváncsi lennék, hányszor (és mikor) fordult elő olyan, hogy majdnem meghaltam. Az ilyen eseteket sokszor fel sem fogjuk, esetleg eszünkbe sem jut, milyen nagy kockázatot vállaltunk egy-egy merész húzásunkkal, de akad olyan is, amikor a maga komolyságában fogjuk fel, mennyire közel voltunk az elmúláshoz. És itt nem csak a halálközeli élményekre gondolok.

Például én is ugrottam el gyorsvonat elől, na persze nem annyira bravúrosan, mint a filmekben szokták, de ha nem vagyok elég gyors, néhány másodpercen belül tutira szétterült volna az arcom a mozdony ütközőjén. Kellett nekem egy be nem látható kanyarban átdzsalni a töltésen.

Volt aztán egy olyan igazi ereszd-el-a-hajamat tombolás is a budapesti éjszakában. Ki-ki berúgva, beszíva, 5-en egy autóban, a műjégpályán ralizva, forgalommal szemben száguldva, rikoltozva. El lehet képzelni. Ahogy Sándor György mondaná: "Valahol élveztem a helyzetet...ott nem". De attól függetlenül, hogy mennyire tetszett vagy nem tetszett, miközben egy piros lámpán száguldottunk át, egy taxis jobbról kis híján belénk vágódott. Pont én ültem ott. A sofőrök lélekjelenléte szerencsére megmentett minket a súlyos balesettől, de a mi vezetőnk nem mintha tanult volna az esetből, mert később sem lassított egy cseppet sem.

Mivel világ életemben óvatos voltam, mindig igyekeztem elkerülni a nyilvánvalóan balesetveszélyes helyzeteket, nem is esett túl sokszor bajom. Például amikor kis pöcsösként a játszótéren botoztunk, nekem mindig csak addig tartott a játék, amíg az aktuális ellenfelem az én botomat csépelte az övével (az ő botjával), és nem engem próbált megcsapkodni. Ennek ellenére néha rámtör valami vakmerő magabiztosság, ami utólag végiggondolva sokszor nagyon nagy hülyeségnek tűnik. Legtöbbször persze gyalogtúrák során teszek hasonlókat.

Ilyen eset volt, amikor egy novemberi estén felmentem a csóványosi kilátó jégpálya jellegű tetejére, és a 80-120 km/h-ás szélben próbáltam megtartani az egyensúlyomat a sötétben 1-2 fénykép erejéig. Hülyeség volt, belátom, simán leeshettem volna. Hasonlót tettem ugyanitt, csak nyáron, amikor a nem túl biztonságos korlát mellé lekucorodtam, és szépen kiültem a kilátó szélére, a lábamat lógázva a mélység felett. Ez nekem egyébként mániám, mert néha a hegyoldalak szakadékos peremén is késztetést érzek a kiálló sziklákra való kiülésre. Szerencsére nincs tériszonyom.

A kategória legvakmerőbb tette az volt, amikor 0 félsszel másztam fel a kékestetői lesiklópálya oldalában található, ráccsal lezárt, rothadó műugrósáncra. Nyilván nem analizáltam előtte a deszkák állapotát, de tekintve, hogy némelyik már hiányzott, vagy nyilvánvalóan szét volt rohadva, be kell látnom, itt is az életemmel játszottam. Még csak azt sem mondhatom, hogy szeretem az adrenalin áradását a testemben, mert nem. Egyszerűen ilyenkor csak nem foglalkozom a veszéllyel, sőt, nem is tartom veszélyesnek a dolgot.

A téli gyalogtúrák persze mindig rejtenek némi kockázatot magukban, hiszen egy rossz mozdulat, egy nagy esés a jégen, és máris kész a lábtörés vagy a bokarándulás, és máris megteremtődött a lehetőség a kihűlésre. Főleg, ha csak másodmagammal megyek, és a másiknak segítséget kellene hívnia egy térerőtlen környéken (ezekből jó sok van ám). El lehet mondani, hogy több esetben is csak a puszta szerencse mentett meg attól, hogy ott maradjak, mivel számtalan esetben semmiféle túléléshez szükséges holmit nem vittünk magunkkal. Úgy tettünk, mintha csak tavasszal vagy nyáron sétálnánk egyet az erdőben. Persze néhányan most a fejeteket csóválhatjátok, hogy (így utólag) túldramatizálom a helyzetet, mert hát itt nincsenek akkora távolságok, meg, hogy nem a Himalájában túráztam, de gondoljátok csak el, milyen lehet egy nyílt töréssel, másodmagaddal mondjuk 10-12 km-t megtenni a legközelebbi településig (éjjel, -8-10 fokban). Ilyesmi a helyszínen nem szokott eszembe jutni (előre meg főleg nem), pedig egy rossz lépésnek igazán nincs kis esélye. Egyszer annyira hülyék voltunk, hogy egy kétszemélyes éjszakai túrát szerveztünk magunknak a Börzsönybe. Napok óta esett a hó, és akkor már olyan 30 cm-es lehetett. Fogtuk magunkat, felültünk a szobi vonatra, majd onnan az utolsó busszal átbuszoztunk Nagybörzsönybe, ahonnan indulni terveztünk. Elvileg reggelre kellett volna Kismarosra érnünk. Mire leszálltunk a buszról, a hóesés ónos esőre váltott, és így mindjárt nem tűnt olyan jó bulinak az egész. Ott álltunk a szakadó esőben, 0 eséllyel arra, hogy hazaérjünk. Az utcákon egy lélek sem járt, mi pedig tanácstalanul toporogtunk a hidegben. Nagy nehezen aztán találtunk valakit, akitől megérdeklődtük, hogy hol találunk erre szállást, és szerencsére volt is ilyen lehetőség, ezért aztán mégsem kellett az erdőben megfagynunk.

De nemcsak télen sikerült az életünket veszélyeztetni, mivel nyáron meg a kiszáradást sikerült erősen megközelítenünk. A Cserhátban túráztunk, akkor még iránytű nélkül. Egészen addig úgy tájoltuk be magunkat, hogy "Előttünk van észak, hátunk mögött dél...", ezúttal azonban 12:30 körül értünk egy ötös elágazáshoz, majd a vélelmezett helyes utat kiválasztva egy újabbhoz. A kereszteződésben letettük a cuccot, és mindketten kiválasztottunk egy irányt, amin 100-150 métert gyalogoltunk, de egyikben sem találtunk turistajelzést. Mind az öt irányt kipróbáltuk, majd visszatértünk az előző ilyen brutális elágazáshoz, ahol szintén 'falakba ütköztünk'. Bár a térkép általában jelzi a különlegesen öreg vagy ritka fákat, ezzel sem lettünk beljebb, mert mindkét elágazásnál volt ilyen. Jobb híján kiválasztottuk a helyesnek vélelmezett irányt, és azon haladtunk tovább. Csak mentünk, mentünk, kanyarogtunk az erdőben, és fogalmunk sem volt, hol járunk. Mire fátlan környékre értünk, már elfogyott minden vizünk, és itt, a tűző napon csak súlyosbodott a helyzet. Bár a hegyről lejöttünk, fogalmunk sem volt, melyik oldalon, hiszen akármelyik irányban járhattunk, és a mondókás helymeghatározás sem vitt már közelebb bennünket, mert ahhoz tudni kellett volna, eddig hol voltunk. Cserepes szájjal és kaparó torokkal javasoltam, menjünk fel a következő hegyre, nézzünk onnan körül, és amerre háztetőket látunk, arra menjünk toronyiránt. Közben egy málnásban kötöttünk ki, amit ugyan már leszüreteltek, de itt-ott még találtunk a bokrokon néhány szemet. Ez ugyan mérsékelte a kínzó szomjúságot, de nem szüntette meg. Nagyon nem. Ezért én még beharaptam néhány éretlen szilvát az út menti fákról, de mivel a "kékszilva amikor piros, akkor még zöld", a nap hátralévő részében 500 méterenként fostam egyet. Kiszáradás ellen ez a legtutibb módszer, próbáljátok ki ti is. Azóta iránytű nélkül sehova.

Még egy érdekes esetet mesélnék el, aztán hagyom pihenni a szemeteket. Az előző eset után két nappal (ez egy egyhetes gyalogtúra volt), Hollókő közelébe értünk. A turistautakat vicces emberek találták ki, ezért úgy oldották meg, hogy viszonylag sík terepen az összes hegyre fel kelljen menni, majd persze mindegyikről le is. A következőre megint fel, és így tovább. A Hollókő melletti hegy tengerszinttől számított X. métere felett, elkezdtünk irdatlan méretű hangyabolyokra felfigyelni. Legalább egy méter átmérőjű tűlevélből, avarból, kéregrágcsálmányból összehordott dombocskák feküdtek a fák tövében, de 10 méterenként. Egy helyben állva is meg tudtunk számolni legalább 40-et, de ahogy haladtunk fel a hegyre, egyre újabb bolyokat láttunk. A jó félcentis hangyák meg 10 millió számra hemzsegtek. Hordták a cuccot a bolyba, felderítettek és a többi, ahogy ez hangyáéknál szokás. Ha egy pillanatra megálltunk, nyomban elkezdtek ránk is felmászni, és máris támadták a cipőfűzőnket, a zokninkat, amit értek. Mivel ekkor már ötödik napja gyalogoltunk, és csak a hivatalos útvonalból legalább 90 kilométert tettünk meg (+az eltévedések, amit nem tudok kiszámolni), jó lett volna megpihenni valahol egy kicsit., Erre viszont esélyünk sem volt a hangyarengetegben. Csak mentünk, mentünk, a bolyok pedig nem fogytak, ráadásul egyik nagyobb volt, mint a másik. Míg felértünk a hegytetőre, jól kifulladtunk, de pihenés nélkül kellett elindulni a másik oldalon lefelé, és arra sem volt más a helyzet. Végül persze levánszorogtunk a hegyről, és ahol már messze volt az utolsó boly is, leültünk legalább egy órára. Kifújtuk magunkat, ettünk, ittunk, cigiztünk, irodalomról beszélgettünk. Hogy ezután egy működő villanypásztorral lezárt, nyakig érő csalánnal szegélyezett szakaszon kellett átverekednünk magunkat, az már egy másik történet. A kockázatot itt is a bokaficam/lábtörés jelentette, mivel lelassulva esélyt adtunk volna a hangyáknak a sikeres csípésre. Néhány persze még nem jelentett volna gondot, de valahova leülve hamar összeszedtünk volna több százat is, az pedig már súlyos következményekkel járhatott volna.

Ezekről a helyzetekről tudom, hogy kockázatosak voltak, és az utolsót leszámítva mindet meg is lehetett volna úszni némi felelősségtudattal, előre gondolkodással. Sok másik helyzet azonban elkerülhetetlen. Egy épület homlokzatáról lezuhanó kődarab, egy rosszul sikerült esés, egy útpadkára felhajtó autó, egy semmiből előtűnő vonat mind egy pillanat alatt végezhet velünk, és nem tudhatjuk, ha néhány perccel előbb vagy később járunk azon a helyen, nem mi végezzük-e ott be az életünket a tényleges áldozatok helyett.

Akinek halálközeli élménye volt, gyakran második születésnapját ünnepli az eset évfordulóin. Nektek vajon hány születésnapotok lenne már egy évben? Nekem biztosan több, mint kettő.