történelem bejegyzései

Februárban és márciusban annyit ültem a moziban, hogy már kicsit be is sokalltam tőle (persze nem a sötét, hanem a viselkedni képtelen nézőtársak miatt), szóval bőven lenne mit megírni. Meg is fogadtam, hogy amikor nincs semmi említésre méltó írnivalóm, akkor nyomok egy-egy moziélményt, de még ezzel is le vagyok maradva.

Pedig A Vaslady-t szinte még a premier napján (ami nem most volt) láttam, hiszen ez még számomra is várós filmnek ígérkezett. Egyrészt Meryl Streep már olyan sok filmben bizonyított, hogy most sem kellett félnem a csalódástól, másrészt a téma miatt is kíváncsi voltam rá. Nem igénylem én már az állandó lövést, robbanást, az agyatlan, logikátlan baromságokat, sokkal jobban szeretem a filozofikus vagy történelmi témájú filmeket, és ez ugye az utóbbi kategóriába tartozik. Talán azért féltem egy kicsit mégis a csalódástól, mert a Ricsi (aki köztudottan elég alaposan tájékozott a filmek terén) olvasott pár külföldi kritikát, amiben ha nem is lehúzták a filmet, de legalábbis savanyúan nyilatkoztak róla (mert nő rendezte, mert állítólag túl sok benne a fikció, az aránytévesztés, stb.). Akkor még messze nem volt biztos az sem, hogy Oscar lesz a vége, de aztán mindenki nagy örömére mégis csak jó helyre került a legjobb női főszereplőnek járó díj.

Szóval beültünk, és nem kellett csalódni, kritikák ide vagy oda. A film végig érdekes marad, Meryl Streep iszonyú zseniálisan alakítja Margaret Thatchert, de olyannyira, hogy ha behunynám a szemem, nem tudnám eldönteni, melyik felvétel az igazi, és melyik hangzik el a filmben, a Thatcher öregkorára megváltozott világ és a régi idők közti kontraszt is tök jól van ábrázolva (és a hangsúlyok is jó helyre kerültek), és a visszaemlékezések nincsenek beleerőltetve a többi jelenet közé, mert a jelen szinte átúszik a múltba és fordítva. Egy bánatom volt, hogy nekem az egész túl rövid volt, emiatt a miniszterelnök asszony karrierjét csak hatalmas ugrásokkal követhettük végig, pedig én kíváncsi lettem volna a kezdeti sikerekre is. Még elnéztem volna legalább egy órácskát. E kis hiba ellenére is mindenkinek ajánlható film, én 9/10-re értékelem.

És még egy dolog, ami vitát fog generálni, érzem, de akkor is kikívánkozik. Azt nem értem ugyanis, hogy miként fér össze, hogy valaki megállás nélkül ellenzéki kormányellenes propagandát nyomat a Facebookon, közben meg a Vasladyért rajong, de úgy, hogy az nem csak a filmért való lelkesedést, hanem Thatcher pillanatnyi vagy tartós imádatát is sugallja egyben. Hogy fér ez a kettő össze, amikor az orbáni úthenger és a hajdani brit miniszterelnök asszony radikális lépései között nem nehéz (legalább ideológiai) párhuzamokat felfedezni? Amikor az íreket vagy a tüntetőket/sztrájkolókat veri szét a brit rendőrség az oké, menő, meg előre mutató tett, szükséges rossz, de a magyar lépések mind ördögtől valók? Bevallom, nem mélyültem el a thatcherizmusban, és a konkrét eseményekkel sem vagyok kellő alapossággal tisztában, mert csak annyit tudok, amennyi gyerekkoromból megmaradt  (mivel én a Thatcer-Reagan-Gorbacsov időben voltam kis szaros) és ami az idők során rám ragadt, de valamiért mégis párhuzamosságokat vélek felfedezni. Konzervatív, a hatalomkoncentráció híve, borzalmasan EU-ellenes, és nem riad vissza a határozott fellépéstől, hogy csak pár többé-kevésbé párhuzamos dolgot említsek, bár Orbán nem EU-ellenes, ugyanakkor Thatcher a privatizáció és a szabad piac mellett politizált, míg a jelenlegi miniszterelnökünk ennek éppen ellenkezőjét tűzte ki célul. Persze nem feleltethetők meg egymásnak, már csak azért sem, mert más korban, más földrajzi területen élnek, más a népek mentalitása is, és az öröklött problémák súlyossága/számossága sem azonos, de azért nehéz nem észre venni pár dolgot.

De visszatérve a filmre, ha megjelenik majd DVD-n, egy példányt biztosan megveszek belőle.

Tavaly már írtam egy bejegyzést a Trianon-emléknappal kapcsolatban, ezért idén nem kezdem el megint ugyanazokat a gondolati paneleket sorolni. Attól, hogy többször írom le ugyanazt, még nem lesz nyomatékosabb, helyénvalóbb, alapvetőbb, ahogy egy vitában sem az számít hányan értenek egyet ugyanazzal a gondolattal, és hányan az ellenkezőjével. Talán annyit tennék hozzá, hogy az idei sláger a "megérdemeltük" és a "rosszabb is lehetett volna". Ahelyett, hogy elkezdjem firtatni, miféle magyar emberek írnak le ilyen megállapításokat, csak felteszek két kérdést:
- vajon ezek az érvek például a Holocausttal kapcsolatban is megállják a helyüket?
- hány olyan országot lehet még felsorolni, akik a kisebbségekkel szemben tanúsított magatartásuk miatt ilyen súnyos következményekkel szembesültek (azaz megérdemelték)? Amerika a négerek miatt? A gyarmatosító országok a gyarmataikon élőkkel kapcsolatban? A szerbek a bácskai népirtás miatt? Csak a választ megkönnyítendő...

Na, de ahelyett, hogy elkezdenék itt keseregni és vagdalkozni, előveszem az Osiris kiadó Nemzet és emlékezet sorozatának Trianon című kötetét (ami kb. 5 kg, és pontosan 931 oldal), és idézek belőle pár dolgot. Ehhez tudni kell, hogy ez a sorozat alapvetően nem egyes történészek véleményének felsorakoztatásáról szól, hanem korabeli dokumentumok kommentár nélküli közléséről. Régóta tervezem, hogy apránként sorra veszem ezeket az írásokat (és a kiadvánnyal ellentétben) hozzáfűzöm a véleményemet is), mert nagyon sok érdekes és tanulságos dolog tudható meg belőlük. Jöjjön az első pár írás (természetesen csak idézgetek majd, nem gépelem be a komplet szövegeket):

"3. cikkely: Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Oroszország elismeri Románia jogát a 4. cikkelyben meghatározott, az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó területek bekebelezésére.

4. cikkely. Az előző cikkelyben említett területek határai a következők szerint határoztatnak meg:

Ez a határvonal kezdődik a Prutnál levő jelenlegi határ ama pontjánál, amelyik Románia és Oroszország határát jelenti Novoszelica mellett, majd követi a Prut folyását Galícia határáig, addig, ahol a Prut és a Cseremosz folyó összeömlik. Innentől kezdve a vonal követi előbb Galícia és Bukovina, majd Galícia és Magyarország határát Sztohiig, az 1655-ös magaslatig. E magaslati ponttól a Tisza a Visó vízválasztóján vonul és Trebusa községnél eléri a Tiszát, ahonnan a folyó jobb partján megy tovább addig a pontig, ahol a Visó a Tiszába ömlik. Ettől a ponttól kezdve mindenütt a Tisza folyását követi, egészen a Szamos beömlése után négy kilométerre lévő pontig, majd - Vásárosnaményt Romániának hagyva - dél-délnyugat felé fordul és egy Debrecentől hat kilométerre, keletre levő pontig húzódik. Irányát hozzávetőleg megtartva, folytatódik a határvonal a Kőrösnek a Fehér- és Sebes-Kőrös beömlése után három kilométerre lévő pontjáig, majd három kilométerrel nyugatabbra, Orosháza és Békéssámson községektől megy tovább, hogy egy kisebb ívet írva le, Algyő magasságában érje el a Tiszát. Ettől kezdve mindenütt a Tisza folyása mentén halad a vonal egészen a Dunába való ömléséig, s végül a Duna mentét követi Románia jelenlegi határáig.
Románia kötelezi magát, hogy Belgráddal szemben, egy később meghatározandó területen nem létesít erődítéseket, és ebben a zónában csupán rendőri szolgálatot ellátó erőket tart." - Az antanthatalmak és Románia együttműködési szerződése Románia hadba lépésről (Bukarest, 1916. augusztus 17.)

Az egyik megjegyzésem, hogy amikor ezt először olvastam, teljesen el voltam képedve, merthogy ez ilyen részletességgel és ilyen korán el lett határozva. Ugye feltűnt, hogy a keltezési dátum és a háború befejezése között mekkora az időkülönbség? Lehet itt jönni nemzetiségekkel meg akármivel, ez előre el lett döntve, és csak potyára jött, hogy Magyarország történetesen elvesztette a háborút. A másik megjegyzés, hogy az etnikai arányok mentén töténő darabolás is itt cáfolódik meg, hiszen az említett vonal mögött jócskán volt szímagyar terület (ahogy a később elcsatolt területeken is). A harmadik megjegyzésem pedig az utolsó mondatra vonatkozik: mint tudjuk, ez messze nem így történt, a Románok mégsem ütötték meg a bokájukat miatta.

A demagóg politikusellenesség és a magyar parlamenttel kapcsolatos tudatlanság egyik fokmérője szokott lenni, amikor némelyek azon hőbörögnek, hogy mennyire kevés képviselő ül bent és végez munkát, csak mert egyes közvetítéseken azt látják, hogy az üres széksorokat alig-alig pettyezi egy-egy képviselő. Mások valamiféle romantikus múltba révedés okán szeretik azt is kijelenteni, hogy bezzeg annak idején nem így meg úgy viselkedtek a politikusok, pedig de. gróf Tisza István beszédének jegyzőkönyvéből egyértelműen kiderül, hogy 93 évvel ezelőtt sem nagyon disztingváltak a képviselő urak, ha arról volt szó. Pedig ebben az időben még közelebb voltunk a honorácior pártokhoz, ami azért mégis csak valamiféle minőséget kellett, hogy jelentsen korunk Szanyijaihoz és Novák Elődjeihez képest. Csak pár momentum:

"Gr Tisza István: T. Ház! Én nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal. Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály t. képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük. (Zaj a szélsőbaloldalon. Halljuk! Halljuk! jobbfelől. Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Hol van a végleges győzelem?)
Fényes László: az Igazmondó nem ezt mondta! (Zaj a szélsőbaloldalon.)
Elnök (csenget): Valóban nem méltó egy komoly tárgyaláshoz, hogy folyton ilyen közbeszólásokkal zavarják. (Helyeslés jobbfelől. Zaj a szélsőbaloldalon.) Csendet kérek!"

Ez rögtön a beszéd elején volt, de a szónok továbbiakban sem tudott egyetlen épkézláb mondatot elmondani anélkül, hogy közbe ne kiáltoztak volna. Amikor nagyon tarthatatlan volt a helyzet, az elnök újra és újra közbeavatkozott.

"Gr. Tisza István: Hosszú időn át voltam az ugrai kerület képviselője, (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Erőszakkal!) melynek választói körülbelül egyharmad részben románok. Biztosíthatom róla a képviselő urakat, hogyha ott együtt megjelenünk, akkor az ottani Románság 99 századrésze az én szavamra fog hallgatni és nem az önökére. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Tiszta választásnál?)
Fényes László: Ez az önbizalom!
Gr. Tisza István: A t. képviselő uraknak sokkal jobb volna alaposabban megismerkedniök a helyzettel, mielőtt ilyen kérdésben olyan kijelentéseket tesznek, melyekkel akaratuk ellenére ellenségeink malmára hajtják a vizet. (Helyeslés jobbfelől.)
Pop Cs. István: Ezt már hallottuk! Nem hiszi senki! (Zaj és közbeszólások a jobboldalon)
Elnök(csenget): Kérem a képviselő urakat, szíveskedjenek a közbeszólásoktól kölcsönösen tartózkodni és megőrizni a ház nyugalmát."

Vicces egyébként, amikor a szélsőbalról az erőszakkal és a nem tiszta választással vádaskodnak. Igaz, akkor még nem tudhatták, hogy az utódaik majd mi mindent fognak művelni (Károlyi is miután visszajött, még a sajátjai elől is inkább meglépett). Avagy - ha jobban belegondolok - Tisza Istvánt 14 nappal később meggyilkolták, mondhatni az őszirózsás forradalom 'keretében' (teszem hozzá: ezen beszéde előtti napon is le akarták lőni), és hát nehéz nem összefüggést találni az események és azok irányítói között.

"Bródy Ernő (közbeszól).
Elnök: Kérem Bródy képviselő urat, szíveskedjék csendben maradni (Zaj.) Csendet kérek, képviselő urak!
Fernbach Károly: Csak erőszaknak lehet engedni! (Zaj.)
Elnök: Csendet kérek!
Gr. Tisza István: Romboljunk le a magyar nemzet állami épületéből annyit, amennyire elkerülhetetlenül szükséges, de ne segítsünk mi ellenségeinknek abban, hogy magunk romboljunk le azt, amit esetleg ők egyáltalán nem is érintenek. (Úgy van! a jobboldalon. Zaj a bal- és szélsőbaloldalon).
Bródy Ernő: Rombolás?!
Elnök: Méltóztassék a szónokot nyugodtan meghallgatni. Kérem Bródy Ernő képviselő urat, szíveskedjék csendben maradni." - Tisza István gróf beszéde a Képviselőházban a háború elvesztéséről - Részlet (Budapest, 1918. október 17.)

Talán ennyi is elég a szemléltetéshez. gróf Tisza István beszédének lényege egyébként annyi volt, hogy ha már elvesztettük a háborút, bár megtehetnénk, ne öldököljünk tovább, maradjunk jóban Németországgal és Ausztriával is, de közben igyekezzünk bebizonyítani, hogy a wilsoni 14 pontnak már amúgy is megfelelünk, győzzük meg a kisebbségeket az elszakadási törekvéseik helytelenségéről és lehetőleg ne dobjunk oda semmit önként. Ma ezért minek neveznék?

Végül még egy dokumentum (fele) jöjjön, mert hosszú lesz (bár tudom, hogy az ilyesmire fogékony olvasóim ezt egyáltalán nem bánják):

A Szlovák Nemzeti Tanács nyilatkozata a cseh-szlovák nemzet egységéről és függetlenséghez való jogáról (Turócszentmárton, 1918. október 30.)

"(...) A Nemzeti Tanács kijelenti, hogy a történelmi Magyarország határain belül élő cseh-szlovák nemzet nevében egyedül jogosult szólni és cselekedni. Nem jogosult erre a magyar kormány, amely hosszú évtizedek alatt nem látott fontosabb feladatot, minthogy elnyomjon mindent, ami szlovák, nem épített és nem engedélyezett nemzetünknek egyetlen iskolát sem, nem engedte, hogy szlovák emberek bejussanak a közhivatalokba és a közigazgatásba, népünket anyagilag tönkretette, középkori feudális rendszerével és politikájával kizsákmányolta.
Nem jogosultak arra, hogy a szlovák nép nevében szóljanak azok az úgynevezett képviselő-testületek sem, amelyek a nemzet akaratának érvényesülését megakadályozó szűkre szabott választójog alapján jöttek létre, és olyan személyekből állnak, akik a törvény rendelkezése ellenére sem engedték a bizottságokban egyetlen szlovák szó elhangzását a tiszta szlovák vármegyékben sem. (...)"

Hosszan lehetne ezt elemezni, vagy akár röviden is össze lehetne foglalni (anyátok picsája!), de maradjunk inkább a kettő között. 2003-ban, amikor a Nemzeti Múzeumban a Rákóczi-féle szabadságharc 300. évfordulója alkalmával rendezett kiállításon jártam, egy félre eső kis teremben leültem az érintőképernyős tudástár elé, és nyomkodni kezdtem. És jé, mit adott ki? Páldául azt, hogy a szlovák nemzet mint olyan egyszercsak úgy lett, avagy fogta magát, és elkezdte magát úgy meghatározni, hogy ők onnantól kezdve szlovákok (mert korábban csak amolyan megfoghatatlan szláv népcsoport voltak). Ez Trianon előtt nem is olyan sokkal történt (és persze nem így volt leírva). Ehhez képest kell olvasni a fenti idézetet (és az elejéből csak anyit hagytam le, hogy egyesek kijelentik magukról: akkor innentől kezdve ők azok, akik megmondják a tutit). A többi a hivatkozott bejegyzésem földi létezéssel kapcsolatos elmélekdésében megtalálható.

Ha lesz kedvem és időm, a későbbiekben bitosan folytatni fogom (mert csak elkezdeni volt nehéz), de mostanra elégedjünk meg ennyivel.

Ezt gondolom a nagy nemzetközi szovjet szocialista nőnapról. Tavaly már írtam róla egy pár mondatot traktoros asszonyokkal meg szüfrazsettekkel, de most megint gondolkodtam ezen egy kicsit, és arra jutottam, hogy...

...továbbra sem egészen értem. Ez egy nagy képmutatás szerintem. Ha visszamegyünk a történelemben az ismert korokig, azt látjuk, hogy szinte mindig és mindenhol a nők voltak hátrányban a férfiakhoz képest és nem fordítva. Azt a pár törzset, ahol matriarchális társadalom van, zárványként ne számítsuk, mert elenyésző az arányuk a Föld nagyobbik részéhez képest. A görögöknél a nők sem szavazhattak, meg aztán még úgy 2000 éven keresztül sehol sem, politikusok nem lehettek, könyvet nem írhattak, művészek sem lehettek, nem katonáskodhattak és sorolhatnám, viszont sokuk szexuális tárgyként tengette életét, adták-vették őket, plusz gyerekeket kellett szülniük és nevelniük meg ellátni az urukat. Már az a szó is milyen már, hogy "uruk", nem is beszélve arról, hogy az "ember" és a "gyerek" szó is alapból hímnemű, bár hozzá kell tenni, hogy ez a latens férfitartalom mára jelentősen kikopott belőlük. Ez egy pro-nő érvkupac volt, de fordítsuk meg ugyanezt.

Politika iránt érdeklődő férfiként abban egyet tudok érteni a korábbi korok emberével, hogy a politikába nem való az érzelem, ahogy a gazdaságba sem, a nők pedig az érzelmet képviselték, szemben a férfiúi értelemmel. Ez mára megváltozott (pontosabban elmosódtak a határok), de anno, amikor még nem volt ildomos a férfinak sírni, még nagyon is így volt. Aztán hogy nem szavazhattak. Hát persze, hogy nem, hiszen most mondtuk, hogy nem értenek hozzá, ahogy például a gyerekek sem, meg az elmeháborodottak vagy a jöttmentek sem. Később meg ez a kérdés eleve értelmezhetetlenné vált, mivel a tradicionális legitimáció kizárt mindenféle választást, ergo akkor senki sem szavazhatott, nem csak a nők nem. Hogy politikusok nem lehettek, az szintén ebből következik, de azért nem kellett őket félteni. Jó pár női uralkodóról tudunk (Kleopátra, Mária Terézia, Viktória királynő, stb.), és még több olyanról, aki a férje helyett uralkodott, elég csak a hülye XV. Lajosra és szeretőire gondolni. Meg aztán vajon hány intézkedés született a nők kegyeinek megnyerése érdekében, és ez vajon megállt-e uralkodói szinten, vagy a piramis összes szintjén előfordult? Szerintem utóbbi.

A katonáskodás kérdése nem is szorul magyarázatra, bár például Jeanne D'arc-nak elfelejtettek szólni (hálából máglyára is küldték), és az egri nők esete is beszédes, igaz, ha a megerőszakolás az alternatíva, nem csoda, ha serénykednek, és a férfiaknak szurkolnak. Pár kivételtől letekintve (Izrael állam, ahol a sorkatonaság nőknek is kötelező) manapság sem divat a nőknek háborúzni, ahogy a lövészárokban meghalni sem nagyon szoktak. Azért ez a női nemnek nem nagy veszteség, valljuk be.

Hogy művészek, tudósok, írók nem lehettek, az már egy kicsit az én hím-soviniszta lelkemet is birizgálja, elvégre a női látásmód másabb, de nem kevesebb, mint a férfiak látásmódja. Ennek nem sok értelme volt így, de biztosan megvolt az oka. Mondjuk, hogy a nő dolga a család fenn- és összetartása, nem holmi firkálgatás meg festegetés, és ez a szemlélet egészen a felvilágosodásig tartotta is magát. Konkrétan női művészek akkor sem kezdték ellepni a világot, de az irodalmi és/vagy főúri szalonok 'hostessei' általában nők voltak, köréjük gyűlt a kulturális élet színe-java. Egyes nők már ekkor is vették maguknak a bátorságot, és álnéven írtak, de olyan is akadt, aki a tudományos munkáit a férje neve alatt jelentette meg. De nem is ez a lényeg (már csak azért sem, mert ez elenyésző mértékű volt), hanem a tény, hogy az irodalmi alkotásokat ugyan nem nők alkották, de sokukat nők ihlették. Hány szerelmes vers, hány öngyilkos költő, hány párbajban meghalt író róható a női nem kontójára? Megszámolni is képtelenség.

Hogy adták-vették őket? Nem szép, nem szép, cserébe viszont biztosítva volt az életük, a megélhetésük, és állítólag a nőknek ez a legfontosabb, hacsak nem ezt is férfiak állítják. Szexuális tárgyak? Lehet, de erről nem a férfi nem tehet, hanem egyes férfiak, akik visszaélnek a testi fölényükkel, meg az evolúció/jóisten, ami/aki a férfinél gyengébbnek teremtette a nőt.

De nem sorolom a pro és kontra érveket, mert mindegyik külön témát igényelne, és nem is célom végtelenre nyújtott történelmi és kulturális felvilágosítást tartani, csak azt szeretném firtatni, hogy a nők helyzete vajon tényleg annyira rossz volt mindig, hogy azt gyökerestül meg kellett változtatni? Tényleg szükség volt a női mozgalmakra, az emancipációra, a feministákra, vagy kis türelemmel magától is megváltozott volna a helyzet? Előbbi kérdésre szerintem nem a válasz. Nem lett volna szükség, hiszen az első világháború embervesztesége és munkaerőhiánya amúgy is felborította a nők társadalmi szerepeit, és ebből a mai helyzet előbb-utóbb magától is kialakult volna. A különféle mozgalmak és erőszakos törekvések hasznosságát nem tudom megítélni, mert a tudásom hiányos ezen a téren (is), de csak úgy költőien felteszem, hogy a hatásuk éppen annyira lehetett katalizátor, mint amennyire fék. Másrészt bár sokat változott a helyzet, egyenjogúságról még mindig nem beszélhetünk, hiszen köztudomású, hogy egyenlő munkáért nem egyenlő a bér, és akkor a harmadik világ vagy az arab világ nőinek helyzetét ne is firtassuk.

Maradjunk abban, hogy a mérleg a történelem során a férfiak oldalára billent, és ott is maradt a mai napig. Vissza pedig nem fogja billenteni egy ilyen bűntudat-nap sem, meg öt másik sem, főleg akkor nem, ha kötelezővé tesszük a jópofiskodást, meg a megjátszást. Az egészből a virágboltosok orgazmusa lesz csak maradandó. Ez a nap ugyanúgy ennek az erőszakos mozgalmárkodásnak a maradéka, ráadásul férfi-nap híján most éppen a másik irányba tolódott el az aránytalanság. És akkor még nem firtattam azt a kérdést (sem), hogy ha az utóbbi 100 évben arra ment ki a játék, hogy a nők minél inkább férfiasak lehessenek és minél több férfias dolgot csinálhassanak, ÉS ezt még részben el is érték, akkor mire föl a nőiséget ünnepelni? Meg még a karrierista nőkről sem beszéltem...de már nem is fogok.

Maradjunk annyiban, hogy én nem szeretem ezt a napot.

UPDATE: 11 komment után kezdem sejteni, mivel van itt a probléma: alapvetően nem annyira szájbarágós és nem olyan hosszú ez a bejegyzés, mint az nálam lenni szokott, így vannak benne mondatok, amik a bennük használt szavak súlyossága okán esetleg eltérítik az olvasót a szövegértelmezés mezsgyéjéről az indulat irányába, és akkor aztán már tök mindegy, hogy mit írok, és az mit jelent, elvágtam magam. Ezen csak sajnálkozni tudok, főleg mert akik most neheztelnek, nem veszik észre, hogy éppen azt írom: a nők helyzete mindig rossz volt, és most sem jó, csak éppen egy ilyen ünnep nem változtat a helyzeten, maximum bűntudatot kelt a népesség másik felében. Sze-rin-tem.

...és lehetőleg Angliába. Egyebet nem kívánok, maximum annyit, hogy rögtön olyan családba, ami inasokat és komornyikokat szolgáltat a patinás nemesi családok számára. A gondolat onnan jött, hogy azon a hétvégén, amikor anyámékhoz mentem (ezt a bejegyzést is azóta akarom megírni) két olyan filmet is láttam, ami a '30-as évek Angliájában játszódik. Az egyiket pénteken, a másikat vasárnap.

Az előbbi a mozikban éppen most menő A király beszéde, ami ugyan nem inasokról szól, de van benne nemesség, tekintély (és annak hiánya), viselkedni tudás, úriemberség, stb. stb. Tényleg jó film, és ha valaki csak azért nem szeret moziba járni, mert a viselkedésléptelen suttyó hordák mindig tönkreteszik a szórakozását, akkor ebben az esetben ettől nem kell félnie, nyugodtan beülhet a filmre. Egyébként otthon nézős film kategória. De nem is ezen van a hangsúly, hanem a másikon, a Napok romjain, amit első alkalommal egy szociológia előadáson kellett megnéznem a csoporttársaimmal egyetemben. Már akkor nagyon tetszett, és Ricsinek köszönhetően nemrég sikerült megszerezni is (gyakorlatilag azóta 'kerestem', hogy először láttam).

A Napok romjai szintén Angliában játszódik, szintén a II. Világháború előtt. A fő helyszín egy angol lord kastélya, ahol Európa legnagyobb hatalmú emberei (és/vagy azok küldöttei) találkoznak időről-időre, hogy megszabják, megbeszéljék a világ hogyan-továbbját. A főszereplő, az Anthony Hopkins által alakított főkomornyik, aki csak a munkájának él, és mellesleg képtelen az érzelmei kimutatására. Azon kívül, hogy az erre fogékony nézőknek rengeteg metaforikus jelenet, elgondolkodtató momentum, és érdekes összefüggés mutatja meg magát (ami miatt tényleg érdemes megnézni), bennem megint előhozta a bejegyzés címében megfogalmazott érzést.

Amennyire ismerem magam, nekem tényleg szolgálni kellene, méghozzá egy olyan korban, amikor még volt rend. A főkomornyik pozíciója pont megfelelő lenne, mivel a szolgálat mellett irányíthat is. A személyzet többi tagja számára egyrészt ő a követendő példa, másrészt ő adja az utasításokat is, amiket feltétel nélkül és megkérdőjelezhetetlenül végre kell hajtani. Ez menne nekem is, mert szeretek irányítani és a középpontban lenni. A kritizálásra hajlamos jellememhez szintén menne a maximális precizitás megkövetelése, a rend és az időpontok szigorú betartatása. Ezt természetesen első sorban saját magammal szemben kellene elvárnom, ami a jelenlegi énemnek tuti nem menne. Mostanság egyre inkább a "jó az úgy" hozzáállás hatalmasodik el rajtam, ez azonban a túl sok dolgot kell megcsinálnom túl kevés idő alatt állapot miatt van. Fiatalabb koromban nagyon is maximalista és precizitásra törekvő voltam, csak ez időközben lekopott rólam. Már nem bírtam. Azonban ha a megfelelő korban a megfelelő helyre születtem volna, egyrészt ebbe születek bele, másrészt ha a körülmények úgy kívánják, 'genetikailag' semmi akadálya nálam a katonás stílusnak.

Aztán a beosztottak feletti uralmon túl a szolgálat is menne, ha a szolgálandó érdemes lenne arra, hogy megkérdőjelezhetetlen tekintélyként nézzek fel rá. Például ha egy angol lord lenne, plusz annak családja, baráti köre, a vele egy rangban állók sokasága. Én nagyon szívesen élnék olyan közegben, ahol egyértelmű hierarchia van,  és mindenki tudja is a helyét, ahol mindennek megvan a maga rendje, ahol a becsületszó, az adott szó készpénznek vehető, ahol az értelmiség nem félművelt, trágár suttyókból és bolti tolvajokból áll, hanem valóban művelt, élő és holt nyelveket beszélő/tudó úriemberekből, ahol az elit valóban elit, ahol az illem és a diplomatikus hangnem az érzelmek felett áll, és sorolhatnám. Ábrándosan vonz egy olyan hely és idő, ahol és amikor már parlamentarizmus van, de még nincs tömegdemokrácia, és ez a kettősség egyfajta meritokratikus berendezkedést eredményez... de ez természetesen csak egy olyan ábránd marad, mint a kislányok álmodozása arról, hogy bárcsak egyszer királykisasszonyok lehetnének.

Tudom, hogy ez csak az idealizált felszín, és a mélyben, a színfalak mögött anno is súlyos problémák húzódtak. Az 'elit', a felső osztály tagjai sokszor barbár asszonyverők, alkoholisták vagy szerencsejáték-függők voltak, sok esetben az egész életük léhasággal telt el, kizsákmányolták a tömeget, és a proletárok zsírján híztak, számtalanszor vétettek Isten ellen, és úgy eleve ők sem voltak jobbak a Deákné vásznánál. Ráadásul a gyarmatokon barbár módon bántak a leigázottakkal (bár talán még az angolok voltak a legtisztességesebbek), lepaktáltak a tömeggyilkos Sztálinnal vagy éppen feldaraboltattak egy országot, és azt szétosztották annak szomszédai között (többek között). Ezt mind tudom, de ha főkomornyik lennék, a tudásom eltörpülne a kiválasztottak tudásához képest, és az általam irányított kastély mindennapos dolgain túl ezzel a sok világi izével nem is kellene törődnöm. Az én életvilágom csak a falakig terjedne, és elégedett lennék ezzel is.

Aztán amikor az ilyen ábrándozások elmúlnak, akkor persze az is eszembe jut, hogy ez a kor visszavonhatatlanul elmúlt. Többé nem ismétlődhet meg, erényeit és hátrányait mindörökre felszámolta a felvilágosodás, a kommunisták, feministák, anarchisták, emberjogi aktivisták, humanisták, meg mindenisták, akik arra tették fel az életüket, hogy a tradíciókat és a rendet felszámolják.

Sikerült nekik, de azért én még igyekszem a maradékban turkálni.

Az utóbbi években elkezdtem egy hagyományt itt, a blogban, mégpedig azt, hogy a születésnapom alkalmával visszaidézem pár szóban, mi minden történt egy-egy, a világra jöttemtől fogva eltelt évben. 1979-cel kezdtem, ami — ha esetleg valakinek nem tűnt volna föl — a blogger nevemmel is összefüggésben áll, aztán 1980. következett, tavaly, most pedig a soron következő év, 1981 jön.

1981-ben a kis 979 nagyon is kis 979 volt, azaz valószínűleg még mindig az eszik-alszik-szarik háromszögben tengette mindennapjait, mindezt megfűszerezve némi helyváltoztatási próbálkozásokkal, mint amilyen pölö a megfordulás, a felülés, a kúszás és a járás. Talán már mondott olyat is, hogy 'alya' vagy hogy 'mama', és talán már  látszott rajta a bimbódzó zsenialitás is, például a tekintetéből, vagy a gyakran a távolba révedő ábrázatú, filozófusi testtartásáról. A világ ismerete ekkor még kimerült a különféle megfogható dolgok (pl. homok) ízének megtapasztalásában és az érdi családi ház kertjének feltérképezésében. A kis 979 ebben az évben sem sokat örülhetett a szülői ölelésnek, mivel apja és anyja is 3 műszakban dolgozott a fővárosi gyárban, így ő a nagymamára maradt. A nagymama viszont nagyon szerette az unokát felkapni, és agyba-főbe csókolgatni, ami a nagy 979 számára máig ható traumatikus élményt jelent. Erre rakódott később egy másik réteg, amikor is a mostohaanyja csókolgatta agyba-főbe az ő öccsét, már csak azért is, mert tudta, hogy a közepes 979 dührohamot kap ettől, és ez okozta azt a pszichés sérülést, amiért a születésnapos blogger ideges lesz, ha valaki hallótávolságon belül valamit vagy másvalakit csókolgat. Ez mára odáig fajult, hogy már attól is ideges lesz, amikor a tévében lát cuppogva csókolózós jelenetet, de majd egyszer kikezelteti magát, vagy nem, de mindegy is, mert elkanyarodtunk 1981-től. Térjünk inkább vissza.

A filmek közül például rögtön említhetném, az Indiana Jones és a Frigyláda fosztogatóit, ami a legtöbb bevételt termelte, de a top 10-ben a Superman II és az Ágyúgolyó-futam is szerepel. A legjobb film díját a Tűzszekerek kapta, amit az azóta eltelt 29 évben sem néztem meg (és nem is érdekel), a legjobb külföldi film pedig mi lenne más, mint Szabó István Mefisztója (lásd Tűzszekerek). A legjobb férfi és női színész díját Henry Fonda és Katherine Hepburn kapta, ami egy kicsit megdöbbentő, mert eddig azt gondoltam, ők a 60'-as max. a '70-es évek után már nem nagyon működtek. Tévedtem. Filmezzünk még kicsit: ebben az évben jött ki a Halloween szánalmasan szar folytatása, de a Péntek 13. és a Szombat 14. (az előbbi komédiája), az Omen III és a Gonosz halott is erősítette a horror vonalat. Ha már John Carpenter  (a Halloween miatt), az egyik kedvenc filmem, a Menekülés New Yorkból is ebben az évben ment a mozikban. Végül a Mad Max 2. és a Das Boot is 1981-es film.

Ugorjunk át a színészekre, azok közül is az ebben az évben születettekre: ekkor látta meg a napvilágot Elijah Wood (Frodó), Michael Pitt (most néztünk meg vele egy filmet), Jessica Alba és Hayden Christensen is. A felsorolás persze nem teljes.

Az ismert zenei előadók közül ekkor született például Britney Spears (ó, yeah), Beyoncé, Kelly Rowland, Justin Timberlake, de sokan mások is (ismert együttesek frontemberei). Ebben az évben jelent meg Phil Collins első szólóalbuma, amiről rögtön  toplistás is lett az In the Air Tonight (egyik kedvencem), és John Lennon Womanje is magasra jutott, de érdemes még megemlíteni David Bowie és a Queen közös számát (Under Pressure) vagy a Soft Cell Tainted Love-ját is.

Aztán egyebek is megestek.

Ronald Reagan lett az USA elnöke, ami számunkra azért fontos, mert komoly és elévülhetetlen érdemeket szerzett a hidegháborús helyzet és a Szovjetunió megszűntében.

Megszületett Baumgartner Zsolt meg paris Hilton (aki majdnem akkora sztár, mint az előbbi), Natalie Portman, Kovács Ági, Roger Federer (SPF kedvence, mondja Ricsi kommentként), Serena Williams (ha már tenisz), Geroge W, Bush lánya, és Xabi Alonso focista is.

Kevesebb lett a világ például Bill Haley-vel és Bob Marley-val, az öreg Jock Ewinget játszó Jim Davis és Anwar Sadat egyiptomi elnök.

Ausztrália visszavonta a korábban a Pol Pot rezsimnek adott elismerést. Felmerül a kérdés, mire föl adtak ilyet egy tömegmészárosnak, de hát ők tudják.

A Szovjetunióban ebben az évben vezették be ezt az óraátállításos mizériát, amit mi a mai napig követünk.

Mehmet Ali Agca merényletet követ el II. János Pál pápa ellen, aki ugye ebbe nem hal bele, sőt, később megbocsát a merénylőjének.

Károly herceg feleségül veszi Dianát, majd az esküvőn dianás cukrot szopogatnak. Vagy nem.

A híres francia gyorsvasút, a TGV megkezdi a közlekedést Párizs és Lyon között.

Végül megszületik az első amerikai lombikbébi.

Izgalmas dolgok voltak ezek.

Mivel pár napja csak egy valaha számítógépként üzemelő, de mostanra működésképtelen fekete dobozt bámulhatok otthon, elkezdtem újra felfedezni az élet más elfoglaltságait is. Jó, annyira még nem lendültem bele, de hétfőn például nekiláttam a nagyanyámtól örökölt (bár anno általam vásárolt) komód fiókjai kirámolásának, és egy köbméter szemetet leszámítva tökre érdekes dolgokat találtam: fényképek gyerekkoromból, nagyapám levele nagyanyámnak, ismeretlen eredetű, írógéppel rögzített versek, papíralapú relikviák a szocializmusból, stb.

Nagyapám egyébként nagy kommunista volt, és a '60-as években valószínűleg nagyanyám is, nem véletlenül dolgozhatott a rendőrségnél, és nem véletlenül kapott szolgálati lakást, amit később én vettem meg neki, újítottam föl saját pénzből, majd örököltem meg az egészet, illeték fejében — még mielőtt valaki belekezdene, hogy mennyit köszönhetek a szocializmusban uralkodó állapotoknak. Nagyapám apám születése után pár évvel végképp alkoholista lett, ami a nagyanyámmal való szakításukhoz vezetett, és ez alapjaiban határozta meg a családtagok közti viszonyokat (egészen kiterjedt szintig is). Mindketten halálukig szerették a másikat, és egyikük sem kezdett soha új kapcsolatba, csak éppen együtt nem tudtak többé lenni... de ezt a történetet — azt hiszem, — majd egy másik alkalommal mesélem el. Lesz rá alkalom.

A lényeg, hogy a hétfői vörös csillagos iratok után a kedd estémet tévézéssel töltöttem, és kivételesen sem a HírTV-t nem néztem, sem a Comedy Centralt (mert előzőn már nem számítottam rendes híradásra, utóbbin meg úgyis mindig olyan megy 10 után, amit már láttam), ezért valamilyen furcsa okból kifolyólag az RTL Klubra kapcsoltam. Ez a tévézéssel töltött időm 99%-ában nem szokott előfordulni. A Döglött Akták című sorozat aktuális epizódja ment ott, amiből még sosem láttam egyet sem, és bármilyen is a sorozat, ez a rész nagyon bejött nekem. Ritkán látni olyat, hogy egy krimi vége ne a piff-puff-már-jön-is-a-reklám legyen, hanem egy több perces jelenetsorozat, amiben a készítők szinte elgyászolták az áldozatot. Sőt, én még ilyet sosem láttam, de nagyon bejött, mert a sztori alapján ennek a 16 éves táncos srácnak a halála valóban egy tragédia lett volna, ha ez a történet tényleg megtörtént volna. Komolyan átéreztem, és egy kis gombócka is keletkezett a torkomban, de valószínűleg azért, mert eleve bejövős volt a srác. De sosem jutok el a lényeghez, ha mindig eltérülök...

Szóval a reklámok közti ajánlókban beharangozták, hogy a XXI. Század című műsorban majd a Rákosi Mátyás száműzetéséről szóló összeállítás lesz látható, a film után. Nocsak — mondom magamban, — majd rögtön azon kezdtem el filózni, hogyan lehetséges az, hogy miközben a műsor címe 21.század, mégis állandóan a 20.század szocializmusa a téma? Jó, tényleg ritkán nézem az RTL-t, de ha nézem, és pont ennek a magazinnak az ajánlóját látom, mindig megállapítom, hogy már megint a szocializmus és már megint pozitív töltettel. Kíváncsi voltam, Rákosiból mit lehet kihozni, esetleg elsiratjuk vagy valami megható szenvedéstörténet és...hát majdnem.

A műsor elején mutattak pár korabeli felvételt, és máris Rákosi (eredetileg Rosenfeld, de ez nem hangzott el) Mátyás villájából jelentkezett a riporter. Elmondta, hogy itten lakott a golyófejű gané (ezt nem ő mondta így), és hogy itt ötölte ki ellenlábasai és hajdani társai eltüntetésének terveit, esetenként napokig álmatlanul forgolódva alvás helyett. A pici szívem meg ne szakadjon érte, igaz, sem Rajk Lászlóért, sem Szakasits Árpádért nem ejtenék egyetlen könnyet sem. Aztán láthatjuk, amint a Sztalin Jóska 70. születésnapja alkalmából a garázsból kigördülő trolik megkezdik az utasok fuvarozását, közben pedig hallhatjuk, hogy a dolgozó nép, meg a balablabla,  és hogy mennyire nagyon épül az ország. Ami negatív eddig elhangzott, az abban merült ki, hogy a villában hajdan felszolgálóként dolgozó öreglány azt nyilatkozta, hogy Rákosi mindig hajtotta őket, mert nem evett, hanem zabált (de persze ez is a 15 éves börtönlét következménye), és a műsorvezető következetesen "bukott diktátornak" nevezte őt. Aztán előtúrtak egy hajdani embert, aki ott volt Rákosiék repülőre tételekor, és aki a kedvünkért visszaemlékezett arra az esetre: hideg volt, és Rákosit csak az átmeneti kabátja melegítette, de amikor emberünk pokrócokat akart neki adni, a hős mészáros elutasította azokat, merthogy ő a börtönben már megszokta ezt. Micsoda nagy jellem!

A továbbiakban a száműzetés egymást követő helyszíneit láthatjuk, előszedve mindenféle fényképeket, hajdani szomszédokat, akik persze mind emlékeznek rá, és akik tömegesen olyan áldott jó, rendes emberként őrzik őt emlékeikben, hogy olyat szerintem ma sem találni egyet sem. Csak a nagy Rákosi, az imperialista kémbanda leleplezője volt ennyire kedves, aranyos, illedelmes, és hogy milyen jól tudott táncolni... Szegényt persze megviselte Kirgízia hegyvidéki levegője, mert öreg volt már ő, és udvari vécé volt, és vödörben kellett hordani a vizet, de nem, hiába volt neki két fegyvere is (perszepersze), sosem fordította volna őket maga ellen. Pedig az elvtársak tutira azt szerették volna, a piszkok. De Rákosi szerette az életet. Tudjuk, a magáét megtartani, másét meg elvenni. Na mindegy, nem fogom leírni az egészet, aki akarja, az az RTL archívumában úgyis megtalálja.

Azt viszont leszögezném, hogy kikérem magamnak azt a pozitív hangvételt, ami az egész műsort végigkíséri, és kikérem magamnak a kommunizmus-relativizálást (amit már törvény is tilt). Igaz, a műsor ezt a tényállást nem merítette ki, mert nem hangzottak el benne hamis adatok (meg semmilyenek se nagyon), de a szóhasználat, a mondatszerkesztés, és Rákosi szenvedéstörténetének érzelmekre hatni kívánó bemutatása nálam már kiverte a biztosítékot. Rákosi Mátyás egy mocsok szemétláda volt, semmivel sem jobb, mint Hitler, Sztálin, Idi Amin Dada vagy bármelyik másik diktátor, aki kezéhez emberek tízezreinek vére tapad, plusz családok százezreinek tönkretétele, akár generációkra is. Ráadásul őt magát is a saját elvtársai intézték el, miután kellemetlenné vált a Nagy Testvérnek. Így ment ez náluk mindig is. Lehet ezt ragozni, de nem lehet menteni, sem történelmi helyzettel, sem ki-mit-csinált-volna-ebben-a-helyzetben kezdetű szólamokkal, sem mással. És örülnék, ha az RTL vagy olyan dokumentum-összeállítást csinálna, ami senki érzékenységét nem sérti, vagy pedig a készítőkben lenne valami normális értékítélet, és éreznék, hogy áldozat és áldozat, tettek és tettek, sérelem és sérelem között komoly különbségek vannak vagy lehetnek.

Valahol egyébként érezték is, mert a műsort egy rövid mondattal zárték le, amiben igyekeztek helyre tenni a dolgokat. De vajon ez egálban van a megelőző fél órával? És ha valaki közben lefeküdt aludni?

De fejezzük már be ezt! Más diktatúrákat és más diktátorokat sem szokás mentegetni (mert nem illik avagy mert egyenesen tilos), nekünk se kelljen már jó érzéssel visszagondolni azokra az időkre, jó? Szóval ne "Éljen Rákosi"!

Itt az év, sőt, az évtized vége, ezt illene lassan nekem is figyelembe venni, eddig ugyanis nemigen sikerült felfogni, hogy ennyire elszaladt az idő, és csak létezek bele a világba (meg takarítok). Három nap van hátra, és terveim szerint mindhármon egy-egy, a témával kapcsolatos bejegyzést fogok írni. Ez az első.

Tehát 2009. Elég sok dolog történt az idén, meg kell hagyni. Mind a saját életemben, mind az országéban, és persze a világ egészén is, de ez utóbbi most minket nem érdekel.

Januárban például megfogadtam egy csomó dolgot, ami egyébként nem szokásom, és főleg nem ekkora mennyiségben. Hivatalosan hat volt, de az valójában majdnem két tucat. Hogy mennyire sikerült őket betartani, arról majd holnap írok. Aztán volt újabb ukrán-orosz gázvita, gázellátási problémák a fűtési szezon kellős közepén, meg szmogriadó Budapesten, mert az jó. Ebben a hónapban írtam meg a 300. blogbejegyzésem is.

Februárban hatalmas törés következett be az életemben, miután szakítottam az addigi párommal. Majd két és fél évet voltunk együtt, és közben megtanultam autentikus meleglétet élni, meg megismerkedtem egy halom másik meleggel, akik egy részével máig tartom a kapcsolatot (a magam módján), másokkal viszont már nem. A Rolanddal azóta is heti rendszerességgel beszélünk, de már csak kb. egy hónapig, akkor ugyanis külföldre utazik, bizonytalan időre. Ez már régi terve volt, amit ráadásul a hátam mögött dédelgetett, szóval ha nem történik az a bizonyos eset, valószínűleg akkor is szétmentünk volna. Az eseménysorozat annyira kiborított, hogy nem is voltam képes foglalkozni az akkor a csapból is folyó üggyel, Marian Cozma veszprémi meggyilkolásával.

Márciusban aztán megmakacsoltam magam, és úgy döntöttem, nem játszom el megint a hajdani szakítás utáni féléves gyászt, hanem inkább előre tekintek. Huzamosabb ideig soroltam magamban a Roland azon tulajdonságait, amiket nem szerettem, azokat az eseményeket, amiket tüskeként őriztem a lelkemben, és ettől megerősödve felregisztráltam a Gayromeora. Volt néhány éjszakába nyúló msn-ezés, egy pár szarul sikerült randi, de aztán inkább arra a személyre koncentráltam, aki már korábban is felhívta magára a figyelmemet. Ekkor jöttünk össze a Ricsivel, és azóta is együtt vagyunk. Az ezekben a hetekben gyűjtött tapasztalatok nyomán azonban megírtam az egyik legsikeresebb bejegyzésem, amiben főleg az a vicces, hogy a Ricsi rengeteg dologban tér el az abban foglaltaktól, azt' mégis alig várom, hogy jöjjön már ma este. Az életem fontos eseményei az utóbbi időben jellemzően politikai változásokkal együtt történnek, így az új párkapcsolattal az MDF-frakció megszűnése, és Gyurcsány Ferenc lemondása is együtt járt. Persze tudjuk, hogy a Fletó azért a háttérből diktálja a tempót azóta is, de talán már nem sokáig kell ezt elviselnünk.

Jött az április, amikor folytatódott — az egyébként non-stop bohózat, — és az MSZP két hét leforgása alatt 18 miniszterelnök-jelöltet rángatott elő, míg végül Bajnai Gordonra esett a választásuk. Ezzel persze nem törték meg azt a tendenciát, hogy a gazemberek és piszkos múltú milliárdosok kezébe adják az ország irányítását. Ezt a hónapot egyébként a munkából és iskolai feladatokból való ki-nem-látás jellemezte, ja és végül majdnem lebuktam a munkahelyemen egy rosszul kezelt helyzet miatt.

Májusban tovább súlyosbodott a helyzet munka-fronton, de ez minden évben menetrend szerint bekövetkezik, szóval nem számít különlegesnek. 'Unalmas' napjaimat az dobta fel, hogy úgymond körözött a pénzügyőrség, akik sem akkor, sem azóta nem találtak meg, pedig én sem akkor, sem azóta nem bujkálok előlük. Ebben a hónapban elkezdtünk megismerkedni a H1N1 kifejezéssel, ami akkor még lánykori nevén, sertésinfluenzaként szerepelt a sajtóban, majd nem kis örömöt okozva nekem, Páva Zsolt Pécsett baromira elpicsázta Szili Katalint egy időközi országgyűlési választáson, ami előre vetítette a kormánypártok bukását a következő EP-választáson.

Júniusban ez be is következett szépen, ami tovább gyorsította a lavinát, azaz az MDF és az SZDSZ megsemmisülését, és törésvonalakat indukált az MSZP soraiban is. Magam is részt vettem a választás lebonyolításában, ami esetemben egy büszkén vállalt közérdekű feladat, akármennyire is fárasztó. Lett aztán szép, új blogsablonom, amit most is csodálhattok, azaz nem 'lett', hanem Dudi és Ysb készített el nekem. Közben én is sokat tanultam az ilyen netes izék terén, ami hamarosan jól is jön majd, amikor az új cég régi honlapját kell átalakítani. Ja, és e hónapban jelent meg az új 200 forintos érme is, ami olyannyira húzza az ember pénztárcáját, valamint ekkor tettük nyilvánossá a Ricsivel való kapcsolatunkat (jó, a Tigriék ekkor már tudták, de velünk együtt hallgattak).

Júliusban a 400. blogbejegyzést ünnepeltem, és egy felháborodás-sorozat nyomán új blogot is indítottam. Cody's volt a szerzőtársam, de ő azóta eltűnt a balfenéken, én meg azóta is csak arra koncentrálok, hogy egy héten legalább 2-3 alkalommal legyen egy-egy szó szerint átvett fogyasztóvédelmi témájú bejegyzés. Azért ez is több a semminél. Az év legmelegebb napján voltunk túrázni, ami felejthetetlen élményekkel ajándékozott meg bennünket, és remélem, hogy jövőre is megyünk. Talán azok is jöhetnének majd, akik tavasszal-nyáron elfoglaltságukra és/vagy vidéki tartózkodásukra tekintettel fújták le a megjelenést. Az újnak mondott kormány júliusban megörvendeztetett bennünket egy halom adóváltozással (például az ÁFÁ-t 20%-ról 25%-ra emelték), majd kisvártatva a libás bejelentette, hogy máris kifelé tartunk a válságból. Ez mondjuk nála heti program, és tartok tőle, hogy jövő tavasszal megint egy csomó ember be fogja szopni ezt a szar dumát. Ja, és ki ne hagyjam, hogy feloszlatták az egészen eddig semmilyen bűncselekményt (vagy vétséget) el nem követő Magyar Gárda Egyesületet.

Augusztus a nyaralás hónapja volt nálam: a Balaton mellett is pihentem egy keveset, meg fesztiváloztam is sokat. Az akkori barnulásból egy kevés még mindig megvan, amit ugye onnan tudok, hogy a vasaló égette rózsaszín háromszögem körül még mindig sötétebb a bőröm (de már csak kicsit). Ricsi 21 éves lett, és ajándékul elmentünk együtt Madonna budapesti koncertjére, ami hát...nem volt az igazi. Közben pedig két éves lett a blogom, és megsúgom, hogy azóta is csak öregszik. A közéletben ebben a hónapban egyszerre számoltuk a H1N1 áldozatait és a Halálbrigád fantázianevű csoport áldozatait, akik cigány embereket öldöstek sorra. Őket azóta elvileg elkapták, gyakorlatilag pedig minden jel arra mutat, hogy nem azok voltak az elkövetők, akiket gyanúsítanak, ebből pedig további elméletek gyárthatók. Ha ez nem lett volna elég, Sólyom Lászlót nem engedték be Szlovákiába, ami tovább borzolta a kedélyeket.

Szeptemberben 30 éves lettem; igazi gyász. Efölött azóta sem tudok napirendre térni, és kiveszett belőlem a fiatalság érzése is, amit görcsösen próbálok visszaplántálni a lelkembe. Ha minden jól megy, sikerülni is fog. Volt aztán Gay-Prideunk, amit sokkal nagyobb vihar előzött meg, mint ami indokolt lett volna, de hát a korábbi évekből kiindulva jogos volt a pesszimizmus. A blogom közben újabb frontot tört át, hiszen idéztek tőlem a Heti Válasz című politikai hetilapban, bár nem éppen hízelgő az eset.

Október következett, amikor is elvállaltam egy leendő internetes játék tartalommal való feltöltését. Hát, lassan haladok, de azért haladok vele, igaz, pénzt még nem láttam belőle. Volt sok munka ekkor is, és úgy tűnt, teljesen összeomlik a cégünk, de végül nemhogy sikerült kiiszkolni a romok alól, hanem még megerősödve is jöttem ki a helyzetből. Ezt persze ekkor még nem tudhattam. Október 23. ezúttal csendesen telt, senki nem bontotta le a fővárost, és nekem sem kellett elborult agyú rendőrök elől menekülnöm. Talán már mindenki a tavaszt várja, visszafojtott lélegzettel. Mivel így nem volt miről beszélni, a Sláger és a Danubius megszűnte volt  téma égen-földön. Nem kár értük, én most is azt mondom.

Novemberben két szálon futott az életem: egyrészt a munkahelyi fejlemények borzolták az idegeimet, másrészt pedig a fogorvos, de ő szó szerint. Ez a hónap idegileg, szellemileg, testileg és anyagilag is mélypont volt 2009-ben, bár egyik dimenzióban sem a legrosszabb, csak így együtt. A közéletben a szokásos témák érték egymást: Magyar Gárda, új rádiók (amik ekkor indultak), H1N1, Zuschlag, Hunvald meg a többi gazember, pártok bomlása és Orbánozás az egyik oldalon, sorozatos időközi választási győzelmek a másikon.

December pedig most van, azaz kár róla külön írni, elég legörgetni a lap aljáig a bejegyzéseket, itt van minden.

2010. sokkal másabb év lesz számomra, mint az idei volt. Optimistán tekintek előre, hiszen év vége felé egyértelműen konkretizálódott a közeli jövő, és kijelölődött számomra egy csomó út, amin elindulhatok. A kezembe került az életem...de ezekről a dolgokról majd holnapután (remélem).

Ezt a bejegyzést az everyday_normalguy, Assam és köztem folyó komment-vita ihlette, ami pár bejegyzéssel hátrább olvasható, a rádiós bejegyzés után. Ennyire összetett téma esetén mindig szabadkozni szoktam, hogy egy blog túl kevés tered ad az alapos kifejtésre, és ezt annak ellenére fenntartom, hogy ezennel egy kicsit mégis nagyobb tered engedek neki (amennyiben nem kommentről, hanem bejegyzésről van szó). Az a hév elmúlt, amivel szombaton hajnali 4-kor írtam volna meg a véleményem, de mivel megígértem itt-ott, hogy készítek egy bejegyzést a témában, mégis kénytelen vagyok visszazökkenni a rendszerváltó hangulatba.

1. kérdés: Volt-e rendszerváltás?

A címben összevontam a rendszerváltás és rendszerváltozás kifejezéseket, mivel a téma szempontjából mindegy, melyiket használjuk. A kettő között annyi hangzásbeli különbség van, hogy előbbi egy pillanatszerű, aktív közreműködést igénylő tettet sugall, utóbbi pedig egy folyamatszerű, spontán változást. Igaz, ebben is lehetne merülni kissé, ha azt firtatnánk, hogy ez az egész egyszerűen csak úgy esett, szinte magától, mi meg örültünk, és alkalmazkodtunk, avagy felülről vezérelt, előre eltervezett történelmi cselekedet volt, ahol mindenkinek megvolt a kiosztott szerepe. A magam részéről az utóbbi felé hajlok, hiszen sok hozzáértő vitatja azt is, hogy Reagan elnöknek vagy Gorbachovnak volt-e kezdeményező/megkerülhetetlen szerepe a folyamatban, és azt is egyre gyakrabban halljuk, hogy az a bizonyos Vasfüggöny-bontás és Páneurópai piknik sem mehetett volna előzetes rábólintás nélkül. Ugyanígy hajlok a Rózsadombi paktum megköttetésének hitére is, és nem azért, mert többen mondják, hogy valóban volt ilyen aktus, mint ahányan tagadják, hanem mert az idő alátámasztotta annak (feltételezett) tartalmát. Pont mint a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei esetében.

1. válasz: természetesen volt, ha a külsőségeket nézzük, hiszen Magyar Népköztársaságból Magyar Köztársaság lettünk (gyk.:1989.10.23-án), egyjelöltes látszatválasztás helyett országgyűlési választásokat tartunk, plurális parlamenti demokráciában élünk, a tervgazdaságot felváltotta a szabadversenyes kapitalizmus, kialakultak a demokratikus államberendezkedés alapvető intézményei, szétváltak a hatalmi ágak, szólásszabadság van, nyugodtan átléphetjük a határt, satöbbi, satöbbi. Ha ezt a választ fogadnám el helyesnek, itt véget is érne a bejegyzésem, azonban az én véleményem egy kicsit más alapokon nyugszik.

2. kérdés: Először is újrakonstruálom a kérdést magát, méghozzá azért, mert nem pusztán politológiai kategóriaként tekintek erre az egészre, hanem valamiféle morális alapokon nyugvó politiszociohistorita nézőpont szerint, azaz sok egyéb nézőpontot figyelembe véve. Ha csak a lecsupaszított rendszerváltást magát nézem, akkor én sem válaszolhatok máshogy, és józan ember semmiképpen sem, hiszen ez tény. De ha pontosítom a kérdést, és azt kérdezem, hogy "volt-e valódi rendszerváltás?", már közelebb kerülünk a hasonló kérdéseket megfogalmazók megértéséhez, és akkor a 'valódi' jelenti azt a különbséget, ami a mögöttes tartalmak firtatását foglalja magában. Elvégre nemcsak én válaszolom erre, hogy nem, hanem neves közéleti személyiségek, politológusok, egyetemi tanárok, és most már a FIDESZ vezetése is.

Ehhez annyi megjegyzést, hogy visszautasítom a vádat, miszerint én azért állítok ilyesmit, mert a FIDESZ politikai haszonszerzés céljával hangoztatott szólamait szajkózom elvtelenül, mivel én már 10 éve ezt pofázom, míg ők csak pár hónapja. Egészen egyszerűen ők eddig valóban elhitték, hogy volt rendszerváltozás. Voltak ugyan bátortalan hangok, voltak, akik megfogalmazták ellenvéleményüket, de azokat vagy lehurrogták, vagy tudomást sem vettek róluk. A baloldal szemszögéből ez teljesen indokolt, hiszen politikai érdekük is ezt diktálja, a jobbosoknak azonban a rendszerváltás meg nem történtének feltételezése együtt járt volna saját érdemeik, és 20 évnyi tevékenységük eredményeinek lenullázódásával. Ezt így nehéz interiorizálni, hiszen nehéz kimondani, tudatosítani, hogy "én edig azt hittem, tettem valamit, közben meg nem is, ugyanott tartunk, mint 20 éve, csak máshogy hívjuk". Az egész valahol ott kezdődött, amikor rájöttek (és kimondták), hogy "ha nem lett volna rendszerváltozás, Magyarország miniszterelnökét akkor is Gyurcsány Ferencnek hívnák".

2a. válasz: ilyen értelemben nem volt.

Nem volt, mégpedig azért, mert azon túl, hogy a demokratikus intézményrendszerünk csak egy üres váz, nem volt tabula rasa, és ez azt jelenti, hogy a rendszerváltás előtti struktúrák átmenthették magukat a rendszerváltás utáni időszakra (napjainkra), és arra nagyon komoly hatással vannak még most is. Gondoljuk csak el, van egy politikai hatalom, ami emberekből áll, ezek az emberek pedig az ország (szinte) teljhatalmú urai. Míg a nép vegetál, ők dőzsölnek, de mivel a gazdasági és világpolitikai folyamatok előrevetítik a rendszer összeomlását, máris előre menekülnek. Új gazdasági mechanizmus, Glasznoszty, Peresztrojka, hogy fékezzék az összeomlást, majd amikor már nem megy, bejelentik, hogy vége. A történelemkutatás egyre több bizonyítékot szolgáltat arra, hogy ők maguk mindenki más előtt pontosan tudták, hogy mi következik, és alaposan felkészültek rá. Magyarországon egyrészt a spontán privatizációnak nevezett folyamatban potom pénzért, mindenki más előtt foglalták el a legfontosabb gazdasági pozíciókat (és lényegítették át a közvagyont magántulajdonná), másrészt azt a látszatot keltették, mintha maguk is aktív részesei lennének saját kizárólagos hatalmuk megszüntetésének (Ellenzéki Kerekasztal, márc.15., FIDESZ, MDF, stb. engedélyezése).

Tegyünk itt egy kis kitérőt. Manapság sokan kérdőjelezik meg magát a diktatúrát is, avagy csak mentegetik azt ("nem volt az olyan szigorú", "legvidámabb barakk", "Kádár alatt jobb volt", stb.), ami számomra nemcsak elfogadhatatlan, hanem felháborító is. Ezt ugyanúgy nem menthetjük fel, mint a III. Birodalmat (és annak működtetőit) vagy bármely másik már megdőlt vagy máig is létező diktatúrát. Gyerekek, a politikai riválisok kiirtása, bebörtönzése, az akasztások, koncepciós perek, Gulág, Recsk, Hortobágy, ÁVO és ÁVH, Andrássy út 60., kuláklista, szabotázs-vád, csengőfrász, padláslesöprések, beszolgáltatási kötelezettség, határzár és a többi mi a franc volt? Hogy lehet ezeket figyelmen kívül hagyni? Vannak olyan érvek is, hogy "jó, de az csak a Rákosi alatt volt, a Kádár már egészen más", de erre is van pár válaszom. 1. 1961-ben még akasztottak '56 okán, azt' hol volt már akkor a Rákosi?, 2. ez az érvelés kifelejti, hogy közben nem volt hatalomváltás, azaz Kádár és a többiek Rákosi és a többiek művét vitték tovább, egyenes ágon. Nem mondható, hogy "a fiad az nem te vagy, tehát semmi közötök egymáshoz". 3. a rendszer a diktatórikus hatalomgyakorlási modell összes tudományosan megfogalmazott kritériumának megfelelt, 4. ha a gyilkos momentumokat kiszedjük (arra hivatkozva, hogy azok csak egy rövid ideig léteztek), ami visszamarad, az is minden tekintetben sérti a demokráciákban elfogadott demokratikus-, emberi- és polgári szabadságjogokat. Ergo: diktatúra volt.

De térjünk vissza az eredeti vonalra. Tehát a diktatúra működtetői és kiszolgálói már előre elfoglalták a gazdasági pozíciókat, aztán a politikában is ügyesen a víz felett maradtak, és megoldották, hogy megússzák a felelősségre vonást. Az MSZMP-ből MSZP lett, megtartotta kapcsolatrendszerét (egymással és például a szakszervezetekkel), pártvagyonát és politikusainak egy részét (Kovács, Kósáné, Lendvay, Csehák, Szekeres, Horn, Gál Zoltán, stb.), és miközben ezekkel a saját- és háttértőkékkel felvértezve felvette a demokratikus álarcot, kijelentette, hogy új világ van, tessék érvényesülni. Kolosi Tamás (aki nem vádolható jobboldali elfogultsággal) A terhes babapiskóta c. könyvében olvashatjuk, hogy az MSZP az MSZMP első vonalbeli politikusait eltüntette a színről (nyugdíjazta őket), míg mások a gazdaságba menekültek, és csak nemrég tértek vissza a politikába (Medgyessy, Bajnai, Kiss Péter, Gyurcsány, stb.). Azt már én mondom, hogy egy harmadik garnitúra pálfordulást hajtott végre, és szétrajzott az újonnan alakult pártokba, szervezetekbe, vagy azokba beépülve belülről bomlasztott. Ez utóbbira számtalan példát szolgáltat az azóta széthullott pártok története (MDF, FKgP, KDNP, MIÉP).

A rendszerváltás után azt láttuk, hogy az egyik oldalon ott van egy hatalmas gazdasági vagyon, értelmiségi kör, számtalan — hajdan — ál-civil szervezet, politikusi gyakorlat, kapcsolati tőke, a másikon pedig a nagy semmi. Még kapcsolati tőkéről sem beszélhetünk, hiszen a diktatúrában a vertikális emberi kapcsolatokat totálisan megsemmisítették, és családi-baráti szintig silányították vissza, és még a fordulat előtti évekből is van olyan írás, amiben Gyurcsány Ferenc az éledező FIDESZ politikai eszközökkel való megsemmisítésének kívánatosságáról értekezik (mint KISZ-es vezető). Az első kormánynak éppen mindez lett a veszte: az összeomlást okozó, és közben kimazsolázott gazdaság brutális működésképtelensége, nem megfelelő szakembergárda, bizalmatlanság és iszonyú ellenszél a sajtóból, amihez még hozzájött az állampolgárok csalódása is az új rendben.

A rendszerváltás aktusa félbetört azáltal, hogy az aktus előttről a diktatúra lényege ballasztként zuhant át a rendszerváltás utánra. Úgy dördült el a startpisztoly, hogy azt eleve a volt rendszer felső rétege sütötte el, ráadásul hatalmas egérúttal. Sándor György humorista fogalmazta meg ezt nagyon frappánsan még anno: "Egyenlő pályák, egyenlő esélyek! Én biciklivel megyek...".

Lényegében ez a máig fennálló állapot mondatja egyre növekvő tömegekkel (köztük velem), hogy nem volt valódi rendszerváltozás, és ez az oka a kezdetektől meglévő ún. törzsi háborúnak. Ez utóbbi kifejezés az ország kettéosztottságának egyik megnevezése, ami — sokak véleményével ellentétben — nem egy-egy politikus szándékos vagy elfuserált kijelentésének következménye, hanem egészen 1989-ig nyúlik vissza. A két törzs egyike a volt diktatúra haszonélvezőiből áll, és azokból, akik annak idején úgymond felül voltak, jól éltek (plusz a leszármazottak), utóbbi pedig azokból, akik alul maradtak, és a felelősségre vonás elmaradását arculcsapásként élték meg. Az egyik oldal tagjai korábban a Szovjetunió seggét nyalták, majd Amerikáét (később ezzel párhuzamosan az EU-ét), ugyanezek korábban a kollektivizmust hirdették, majd a magántulajdon szentségét (és miközben a korábbi magántulajdont elzabrálták, 40 évvel később ugyanazt a vagyont a saját magántulajdonukká tették), a másik oldalon állók pedig az általuk is kivívott demokratikus rendhez való ragaszkodás miatt tehetetlenül tárták szét a karjaikat, ugyanakkor növekvő dühvel szemlélték az égbekiáltó igazságtalanságot. A két tábor mellett, ezen törésvonal mentén épül fel minden társadalmi mező, a gazdaság, a média, a civil szerveződések, minden. Ezért nincs összefogás sem, hiszen az egyik oldal — szerintem — jogosan mondja, hogy "Azokkal fogjak össze, akik megölték apámat, akik eltiltottak az egyetemtől, akik elvették a földjeinket? Tegyek úgy, mintha mi sem történt volna?".

Összességében: azt hiszem Dsida Jenő Epilógus című versét a Beatrice tökéletesen értelmezte át a rendszerváltás utáni időre, és erre a mai napig tömegek által érzett jelenségre (amihez persze hozzá jön a kapitalista berendezkedésre való átállást kísérő kiábrándultság):

Nagy árat fizettünk érted szabadság.
Drágább lett a lánc.
A forradalom rajtunk nem segít, vége már.
Elmaradt a nagy ünnep.
Hé mama! Azt ígérted, hogy jobb lesz majd,
ha jól és sokat dolgozunk.
De az idő nem dolgozik nekünk, csak megöregít.

2b. válasz: persze van az is, méghozzá semmivel sem rövidebb, mint az eddigiek, úgyhogy az majd a következő részben. Ebben majd sorra veszem a demokratikus intézményrendszer virtuális és valós voltát , valamint egyéb dimenziók mentén firtatom a kialakult új berendezkedést.  

Egy évvel ezelőtt összeszedtem néhány érdekességet azok közül, amik a születésem évében estek meg a nagyvilágban. Azóta egy újabb születésnapom jött el, és mivel még 8 napon belül vagyunk, talán nem oktalan összeszedni, mi minden történt abban az évben, amikor 1 éves lettem, azaz 1980-ban.

Míg 1979-ben nem sok említésre méltó dolog történt szerény kis életemben, addig 1980-ban például már működtek az érzékszerveim, képes voltam megfordulni, és talán bonyolultabb mozdulatsorok kivitelezésére is. Elértem, hogy anyám kimaradjon a munkából (gyereknevelés címén), ami akkor még nem volt probléma, hiszen legalább kevesebben nem csináltak semmit munka címén. Apámnak viszont kettő helyett is dolgoznia kellett, főleg, mivel akkoriban még albérletben laktunk valahol Érden. A helyre nem emlékszem, mivel nem sokkal később nagyanyámhoz költöztünk, még azelőtt, hogy az agyam memorizálhatta volna  a közeget. 

A minisztertanács elnöke ebben az évben még — jó darabig — Lázár György volt, az MSZMP első titkára pedig — természetesen — Kádár János, aki a jó Brezsnyev csatlósaként uralta 10 milliós kis népünket. A szerencsésebb blokkban éppen Jimmy Carter töltötte ciklusa utolsó évét, Reagan majd csak egy év múlva váltotta őt az elnöki poszton. Mindebből persze semmit nem fogtam fel, hiszen az energiáimat teljesen kimerítette a színek, a formák és a hangok megkülönböztetése. De mi minden volt még 1980-ban?

— meghalt például Tito, akinek — a fenti politikusok mellett — szintén elévülhetetlen érdemei voltak embermilliók életének tönkretételében. Nem volt nagy kár érte.

— ebben az évben járt először magyar ember az űrben (gyk: Farkas Bertalan)

— megnyitotta kapuit az első magyarországi 'pláza', a Sugár. Szegény-szegény őskövület ma már senkinek nem kell, csak a kínaiaknak, azoknak meg mindegy, hol nyitnak boltot.

— megjelent az Iron Maiden első albuma, de az ABBA:Super Trouperje vagy a Hungária: Rock and Roll Partyja is ekkor látott napvilágot. Az év legnagyobb slágere a Pink Floyd mindenki által ismert Another brick in the wall-ja volt, de Barbara Streisand Szerelmes asszonya is ott volt a toppon.

— filmekben sem szenvedtünk hiányt, hiszen ebben az évben mutatták be John Carpentertől A dolog című horrort (Kurt Russel egyik első főszerepe), Stanley Kubrick-tól A ragyogást, de ki ne felejtsük A birodalom visszavág-ot, a Péntek 13-at és a Mad Max első részét sem. Az istenek a fejükre estek, Airplane, van itt minden. 

— hivatalosan is elindult a CNN sugárzása.

— júliusban II. János Pál pápa Brazíliába látogatott, ahol az összegyűlt hívek közül 7-en összetaposódtak. Ez persze csak egy eset az évben történt számtalan katasztrófa, tömegszerencsétlenség, terrorista támadás, és háborús konfliktus közül.

— ebben az évben lőtték le New Yorkban John Lennont, a hajdani Beatles tagját.

— ha már halálozás, 1980-ban hunyt el Jean-Paul Sartre író, Anna Frank édesapja, Otto Frank, Tex Avery, számtalan rajzfilmsorozat készítője és Karl Dönitz, a Náci birodalom jelentős személyisége.

— de hogy ne csak a sok halál legyen, lássuk, kik születtek ebben az évben: Michelle Wild pornószínésznő, Jenson Button Forma1-versenyző, Ronaldinho, Sarah Connor énekesnő, Venus Williams és Martina Hingis, Macaulay Culkin, akitől aztán reszkettek a betörők és Christina Aguilera énekesnő is.

Jaj, de sok minden volt ebben az évben, de hát mindent nem zsúfolhatok ide.

Feltenném a kérdést, hogy veletek mi történt ekkor, de a rendszeres olvasóim zöme még nem is élt. Azért ha akad olyan, aki érintett, szívesen venném a rövid visszatekintést tőle.

Sokan hallottak már arról, hogy az ókori Görögországban a férfiak közötti szexuális érintkezés mindennapos dolognak számított, sőt, bizonyos esetekben kimondottan kívánatos is volt. Az emberiség történelmében azonban nemcsak a Földközi-tenger környékén és nemcsak az ókorban bukkanhatunk hasonló hozzáállásra, hanem máshol és máskor is.

Például a középkori Japánban.

Az indiai brahmanizmusból kifejlődött buddhizmus követői néhány évszázad alatt egész Ázsiát meghódították tanaikkal, így előbb-utóbb Japánban is elterjedt a hitük. A Kínából érkezett szerzetesek kolostorokat alapítottak, amikben tanítványaikkal együtt élték meditációkkal, szertartásokkal tarkított mindennapjaikat. Mivel a vallásuk nem tiltotta, gyakran előfordult, hogy az idősebb szerzetesek a fiatal (11-18 éves) tanítványokkal éltek nemi életet, és ez akkoriban egyáltalán nem számított erkölcstelen vagy megvetendő dolognak. Bár nem beszéltek róla ('a szerelem, aminek nem ejtjük ki a nevét'), mégis mindenki csinálta. Sőt, a nanshoku (vagy danshoku), azaz az idősebb férfi és a fiatal fiú közötti kapcsolat az egész társadalomban elterjedt, azonban leginkább (és elsőként) a szamuráj-kultúrában vert gyökeret. A buddhista szerzetesektől átvett szokás szerint a tapasztalt szamuráj tanítványának választott egy fiatal fiút, akinek a tanításért cserébe szolgálnia kellett urát. Ez nem pusztán a mindennapi életvitelben jelentett segítséget — hiszen a szamuráj felesége éppúgy ellátta urát — hanem a testi együttlétet is magában foglalta. Sőt, akár szerelem is lehetett a felek között. Ez a kapcsolat a fiú serdülő korától a felnőttkorig tarthatott, aztán a hajdani tanítvány épp olyan szokásos életvitelt élt, mint a többi ember (vagy szamuráj), tehát megnősült, gyermekeket nemzett, stb. A shudo, avagy 'az ifjúság útja' Nagisa Oshima Taboo című fimjének is alapmotívuma (a Duna TV-n volt hozzá szerencsém nemrégiben). Ez részben történelmi film, részben szerelmi történet, részben krimi, de mindenképpen érdekes benne az a momentum, hogy a szamurájok egyik vezetője pusztán azért nehezményezi a főszereplő és mestere párkapcsolatát, mert az féltékenységet szülhet a többi szamuráj között, ami semmi jóra nem vezet. Mindenképpen érdemes megnézni. De visszatérve a katsujikinek (vagy tigonak) nevezett tanítványokhoz, érdemes megjegyezni, hogy ezek a fiúk lányosan hordták hajukat, és úgy is öltöztek.

A katonai hatalom meggyengülésével az egyneműek közötti kapcsolat szélesebb körben is elterjedt. A kabuki színház színészei, akik — mivel szerepük azt megkövetelte — rendszeresen öltöztek nőnek, 'másodállásban' gyakran prostituálták magukat. Szolgáltatásaikat leginkább a kereskedők osztályából való férfiak vették igénybe, a wakashuk azonban egyáltalán nem pusztán kurvák voltak, mivel széles körű kulturális és művészeti ismeretekkel rendelkeztek. A gésákhoz hasonlóan előfordult, hogy korabeli 'sztárokként' tekintettek rájuk, és az ismertebbek kegyeinek elnyeréséért komoly erőfeszítéseket is kellett tenni (mondjuk alaposan megfizetni őket). Persze ahogy a prostitúció terjedésnek indult, megjelentek a kurva kurvák is, a kagemák (bár e két fogalom (wakashu, kagema) közti különbség nem egészen tiszta számomra).

A XIX. századra Japán egyrészt felhagyott korábbi bezárkózásával, másrészt mivel a hatalmat gyakorlók Angliát tekintették követendő példának, elkezdték azt mindenben leutánozni. Így egyre több nyugati ember tehette be a lábát az ország területére, általuk egyre több információ jutott Japánról a világ népeihez, és mivel azok nem akarták, hogy a keresztény nyugat megszólja őket ilyetén szokásaikért, a férfiak közötti szerelem a tiltott dolgok közé került (bér ténylegesen csak néhány évig büntették). Francois Xavier utazó jezsuita pap korábban már megrökönyödve vette tudomásul, hogy a japánok milyen szodomita szokásokkal rendelkeznek, de az akkori lakosságot e messzi földről érkezett utazó véleménye még nemigen izgatta.

A keresztény eszmekörnek sikerült tehát a homoszexualitást egy olyan nemzetnél is elnyomni, ahol az évszázadokig a világ legtermészetesebb dolga volt. Nemrég már ott tartottak, hogy egy férfi nem pillanthatja meg egy másik férfi teljesen pucér képét, azonban a XX. század végére a Távol-Keleten is megfordult a trend, és lassacskán magára talált a homoszexuális közösség. Nem is kicsit...de erről majd máskor.

Ha valakit részletesebben is érdekel a téma, a következő linkeken érdemes kutakodnia:

Wikipedia - Homosexuality in Japan

Japan's gay history

Japanese history for gay men

^{*A hamarosan megszűnő The Bible blogból kimenekítve}