túra bejegyzései

...és egy csomó olyan dolgot találtam, amiről eszembe jutott ez-az. Éppen tegnap kérdezte tőlem Tamás, hogy akadnak-e még a lakásban olyan helyek, amiket nagyanyám halála óta nem túrtam/szelektáltam végig, én pedig simán rá is vágtam volna, hogy nincsenek, ha nem éppen pár órával korábban dagonyáztam volna a kincseim között. Más kérdés, hogy ezek eddig is a saját dolgaim voltak, csak éppen hónapok óta nem nyitottam rájuk. Most viszont egy régi könyvet vagy füzetet kerestem, mivel az éppen aktuális nagy tervhez szükség volt rá. Erről majd akkor, ha tényleg belevágok.

Találtam például egy halom régi, középiskolás matekfüzetet. Szinte minden más tantárgyhoz tartozó anyagot kihajítottam már, de ezeket megtartottam, mivel úgy éreztem, hogy szükség lesz rájuk, ha majd felvételizek valahova. A felvételi megvolt, sőt, lényegében ki is jártam egy egyetemet, szóval semmi nem indokolta, hogy több száz spirálfüzet-oldalnyi X-et és Y-t őrizgessek. Ma reggelig a szekrényemen halmozódtak, azóta pedig a konténerben várják a szemétszállítókat. A matekkal egyébként sosem voltak különösebb nehézségeim, bár a geometriánál kicsit mindig jobban megizzadtam, mint a többi tananyagnál. Szép is lett volna, ha nem megy, mert hát az egyetem, a vállalkozás-gazdaságtan, a pénzügy, a számvitel és más tárgyak elvégzése nemigen ment volna különben. Szerencsére elég jó tanárunk volt, aki bőven ellátott minket házi feladattal, azt számon is kérte rajtunk, erőltette a tempót, rendet tartott órán, és nem tudás esetén szórta a karókat. Akkor nem annyira szerettük (bár második év végén (amikor nem ő tanított minket) mégis visszaköveteltük), csak érettségi után jöttünk rá, mennyire jó volt ez a szigor. A rossz nyelvek szerint alkoholista volt, és valljuk be, előfordult, hogy szünet végén nem nagyon talált bele a kulcslyukba, de egyébként sosem lehetett látni vagy érezni rajta az ittasságot.

Találtam két, a gerincemről készült röntgenfelvételt is. Ezeket akkor csináltattam, amikor hivatásos katonának jelentkeztem. Felvételiztem a ZMNE-re, de már az orvosi alkalmasságin kibuktam, éppen a gerincem miatt. Nem kétséges, hogy ha ezen átmegyek, akkor a fizikai alkalmassági lett volna a vesztem, de ez már mindegy is. Sorkatonának jó voltam, hivatásosnak nem...teszem hozzá: szerencsére. Egészen máshogy alakult volna az életem, és valószínűleg a legkevésbé sem tudhatnék magam mögött annyi sikert, mint eddig. Bementem, megvizsgáltak, és azt találták, hogy a gerincemben túl sok a görbület, mellesleg pedig meszesedik. Elmentem tehát a reumatológiára, ahonnan elküldtek röntgenre, majd az eredményeket látva gyógytornára és gyógymasszázsra. Ezeket teljesítettem, majd szartam az egészre. Bajom sincs, a tartásom meg úgysem lesz már olyan, amilyennek lennie kellene, így az egész hacacáréra csak ez a két felvétel emlékeztet.

Találtam aztán néhány angol nyelvű szerepjáték-kiegészítőt. Talán régebben említettem már, hogy kamaszként nagy RPG-fan voltam, és talán arra is utaltam, hogy minden bizonnyal ez (és a segítségével szerzett barátok garmadája) mentett meg az öngyilkosságtól. Amikor a gyerekkorod egy nagy romhalmaz, amikor az otthonodban egy gyűlölt családtag vagy, akinek még a köszönést is megtiltja egy idegen, akinek nagyobb hatalma és több joga van mindenhez, mint neked, aki oda születtél...nos, akkor szükség van valamire, legalább valami apróságra, ami örömöt okozhat az életben. Nekem ezen örömök egyike a szerepjátékozás volt (ugyebár ez nem színművészkedés, hanem egyfajta társasjáték). Évekig voltam mesélő, és jó sok alkotó energiámat lekötötte ez az időszak, amikor meg szerettem volna valami kis alkotói szünetet, akkor vettem magamnak gyárilag készített kiegészítő(ke)t. Mivel abban az időben normális magyar RPG nem létezett (ez még a MAGUS előtt volt), csakis angol nyelvű jöhetett szóba, amit meg nem teljesen értettem. Az annyi-amennyi nyelvtudásom jelentős részét is innen szereztem, leszámítva persze a nyelvtant, mert azért az a suliból ragadt rám. Ennek is volt haszna (leszámítva, hogy még mindig élek). Kicsit belelapoztam egyik-másik ilyen könyvbe, és jót mosolyogtam, amikor megláttam, ahogy a kis ceruzás fordításaim ott figyeltek az akkoriban még ismeretlennek számító szavak fölött.

Találtam még egy üveg 2 decis, Royal márkájú vodka szeszesitalt. Neki neve is van, II. Lajos. Amikor a legjobb barátommal az országot jártuk túrázás címén, egy alkalommal vettünk egy ilyet, hogy majd az út végén megisszuk, amolyan jutalom gyanánt. Majd ezzel ünnepeljük, hogy elértük a kitűzött célt. Jó pár kilométert utazott a táskámban, amikor is a szarvaskői vasútállomáson kialakított turistaszálláson kómázva egyedül elfogyasztottam (merthogy a társam fizikailag eléggé kész volt az egy hetes gyaloglás végén). Na, ez nem az az üveg, hanem annak az utódja, ugyanis kitaláltuk, hogy ezentúl mindig lesz nálunk egy pont ugyanilyen, amit sorszámozni fogunk. Ha már Royal, akkor nevezzük el királyokról, és hogy ne zavarodjunk bele, válasszunk olyat, amiből jó sok volt. Így esett a választás a Lajosra. De szép is volt.

És hogy az összes használati útmutatót, mobiltelefon-porhüvelyt és egyéb kacatokat ne soroljam fel, már csak egyre térek ki, az első munkahelyemen készített "műalkotásaimra". Az akkori főnököm nagyon le volt maradva a technikával, ezért mindent papíron kellett csinálni. Egy idő után azonban érezte, hogy ez nem fog sok jóra vezetni, mellesleg látta bennem a potenciált a számítástechnikai megoldások bevezetésére, szóval beszereztünk egy könyvelőprogramot. Azt gyorsan kitanultam, aztán azon toltam, amit csak lehetett, aminek következtében természetesen az addig tollal körmölt munka már a hónap felénél kész volt. Ezt bevallani nyilván nem akartam, ezért elfoglaltam magam, ahogy tudtam, például a Paintbrush-sal rajzolgattam (net akkor még nem volt). Ha valamiről úgy gondoltam, hogy egészen jól sikerült, akkor ki is nyomtattam, ezek akadtak most a kezembe. Ha lesz időm beszkennelni vagy lefotózni őket, akkor csinálok a blogon egy tárlatot belőlük. Mondjuk ne számítsatok nagy dolgokra...

Szóval ilyesmiket tárolgatok még mindig, és a fent felsoroltak (és fel nem soroltak) nagyja most is megúszta a kidobást. Más részük viszont nem, szóval az emelet terhelése ismét csökkent vagy 10 kilóval.

...azaz csütörtökön indultunk túrázni a hegyekbe. Állítható, hogy nem vagyunk normálisak, de egy ilyen programot kicsit nehezebb összehozni, mint egy mozizást vagy elugrani egy buliba. Ha mindig a megbízhatatlan időjárás jelentéseket lessük, és hol azért fújjuk le a túrát, mert esni fog, hol meg azért, mert meleg lesz, akkor sosem tennénk meg egyetlen lépést sem a természetben.

Mivel olyan sokat dolgoztam az előző héten, úgy döntöttem, csütörtökön és pénteken szabin leszek. Vicces volt, amikor a főnökasszony nagy lelkesen felvetette, hogy mi lenne, ha pénteken nem menne be senki, mire közöltem, hogy én egyébként sem megyek, mert engedélyeztem magamnak egy kis pihenést. Erre bizalmasan odahajolt, hogy a pénteket ne írjam ki szabinak, 'ingyen' adja, én meg jót mosolyogtam magamban, mivel tudtam, hogy egyik napot sem tekintem szabadságnak, inkább lecsúsztatom a plusz órákat. Pihenhettem volna, de hirtelen felmerült bennem az ötlet, hogy járni kéne inkább egy jót, ezért szóltam Ricsinek, hogy túrarucival készüljön. A várható programot — közte az éjszakai sétálást — ecsetelve jött a rémült kérdés, hogy csak "ketten megyünk?", mire gyorsan feltárcsáztam Tigriéket, hogy esetleg ők is jöhetnének, ha meg tudják oldani a hétköznapi lógást. Nem számítottam túl nagy sikerre, de Andreast így is sikerült elhívni, úgyhogy 50%-ban teljesült a terv.

Szerda este nem otthon aludtam, de csütörtök reggel korán hazamentem. Út közben bevásároltam, aztán igyekeztünk hamar összedobálni a cuccokat, hogy a 11 órási találkozóra a megbeszélt helyen (Flórián tér) legyünk. Csináltam 10 vajkrémes-szalámis-paprikás szendvicset, mostam melléjük vagy fél kiló paradicsomot, és az  egészet egy halom csokoládéval és némi ásványvízzel egészítettem ki. Elő a táskákat, elemlámpát, sátrat, hálózsákot, meleg ruhát, iránytűt, térképet, túrabakancsot, vastag zoknit, aztán irány a város. Út közben szólt Andreas, hogy kicsit késni fog, de mivel ez nekünk is esélyes volt, nem bosszankodtam annyira, mint azt máskor tettem volna. Pedig amikor megláttam a kijelzőn a nevét, már előre pipultam, hogy most fogja mégis lemondani az egészet. Elvégre volt egy kis variálás meg sakkozás az időpontokkal, ráadásul neki még sátrat is vennie kellett, szóval egy csomó akadályt kellett így is áthidalni.

Az úton odafelé kiszúrtunk egy nem egészen egyértelmű nemi orientációjú srácot (na jó, egy kicsit megbámultam), amit ő is észre vehetett, ezért meglepő módon mindig éppen arra jött, amerre mi mentünk. Amikor a Flórián téren az aluljáróban egy fél liter édes ragacsot vettem, már majdnem a szánkba mászott — kávézás címén, — végül azonban csak elindult a dolgára. Na, jött Andreas, kisvártatva pedig a busz is, ami kivitt minket a kiindulási ponthoz, Pilisborosjenő határába. Vicces, hogy miközben állandóan azt hangoztattam, hányszor jártam ezen a környéken, sikerült a társaságot két megállóval korábban leszállítanom, így a száguldozó kamionok mellett kellett gyalogolnunk vagy fél kilométert, és akkor a tervből még mindig nem teljesítettünk semmit. A zéróponthoz érve rögtön leültünk enni, majd az addig megkezdett perverz témákat folytatva vágtunk neki az első métereknek.

Nekem mindig ezek a legmegterhelőbbek, és most sem csalódtam a szervezetemben: 50 méter után úgy folyt rólam az izzadság, hogy konkrétan patakokban csorgott a szemembe (pedig korábban az ilyeneket túlzó írói eszközként kezeltem). Nem volt jó, de később konszolidálódott a helyzet. Hol traccsolva, hol a megerőltetéstől elcsendesülve érkeztünk Pilisborosjenő másik sarkára, majd indultunk is tovább, a pusztába. Du. 2 órakor a tűző napon még vízszintben sem könnyű haladni, főleg, ha egy idő után azon kapod magad, hogy eddig sem volt jó az irány, és ettől egy kicsit megszeppensz. Ez a sík terep hátránya, nem nagyon vannak turistajelzések. Szerencsére csak kicsit hordott félre a lábunk, így gyorsan korrigálni tudtuk a bakit, és már Csobánkán is voltunk. Mivel a készleteket muszáj volt feltölteni (főleg a vizet), kénytelenek voltunk egy hatalmas vargabetűt írva, több tíz méter szintkülönbséget haladva lefelé (!) bemenni a településre, ahol nemcsak bevásároltunk, de lagalább egy órát pihentünk sörözve, üdítőzve. Közben megcsodálhattuk a helyi folkot meg a járgányaikat (Trabant, Lada), és még egy helyi hajléktalant is láttunk. Ki gondolta volna, hogy még itt is van?

Szörnyű volt a tudat, hogy amennyit lefelé jöttünk (sokat), annyit kell majd hegynek fel is gyalogolni, ezért alternatív javaslatot tettem: mi lenne, ha a piros kereszten közelítenénk meg a kék jelzést, és akkor némileg ismételve az ide út egy szakaszát, vízszintben haladhatnánk tovább? Senki nem mert ellenkezni, ezért rögtön el is indultunk ezen az 'ösvényen', ami ugyan egy darabig utcákból állt, de aztán egy nyakig érő dzsindzsával benőtt terepre vezetett. Megkíséreltem behatolni a dzsungelbe, de csak annyit értem el, hogy rögtön szereztem vagy 5 szúnyogcsípést, és kis híján a vérkeringésemet is sikerült javítani pár ezer csaláncsípéssel, de aztán feladtam. Innentől kezdve — hogy csak azért se kelljen OTT visszamenni — állandóan azon mesterkedtem, miként lehetne mégis 'rövidíteni', és kis híján minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Miután nem sikerült egy erdőségen átvágni, majd belefutottunk egy zsákutcába, már láttam a társaim arcán, mi a véleményük a nagy, rutinos turistáról, azaz rólam. Az egyre halmozodó kudarcélményt azonban feloldotta egy utca, ami kivételesen valóban a jó irányba vezetett, bár így is csak a fele kaptatót sikerült megúszni. Na mindegy, azért csak sikerült folytatni az utunkat, aminek az első pár tucat méterét egy öreg cigányember kíséretében kellett megtenni. Utánunk loholt, cigit kért, érthetetlen kérdéseket tett föl (köztük például olyat, hogy merre megyünk), de aztán lemaradt, látva, hogy nemigen reagálunk a közelségére. 

A tervezett etap felénél tartottunk. Az volt az elképzelésem, hogy másnap délelőttig eljutunk Dobogókőre, és az éjszakát az onnan (visszafelé) 1-2 Km-re levő Zsivány-szikláknál töltjük. Látva azonban társaim ábrázatát, érezve magamon a fáradást, és mindezt a rendelkezésre álló idővel összevetve, elkezdtem engedményeket tenni, először magamban, aztán fennhangon is. Dobogókőt Pilisszentkereszttel, a Zsivány-sziklákat pedig egy előbbihez közel eső tisztással helyettesítettem. Út közben találtunk egy zarándokhelyet (meglepődtem, pedig emlékeznem kellett volna rá), ahol újabb nagyobb pihenőt tartottunk, és forrásvízzel pótoltuk a hiányzó vízkészletet, majd pedig Andreas felmentő szúnyogriasztójával is befújtuk habtestünket, mivel addigra már én magam is vagy két tucat csípést szereztem. Kis rohadékok. Nem bánnám én, hogy a véremet szívják, nem nem viszketne annyira a csípésük (persze még mindig jobbak, mint a böglyök, amik sokkal pofátlanabbak, bazi fájdalmas a csípésük, és még agyonütni is alig lehet őket).

Út közben már egyre csak a módosult célt vártam, mivel egy kissé elcsüggedtem a viszketéstől, az izzadságban és porban tocsogástól, a napégéstől meg a drága túracipő által össze-vissza tört lábamtól. Ricsi viszont az egyre növekvő sötétségtől kezdett zaklatott lenni (amennyire láttam), de ez teljesen természetes a leendő erdőben-éjszakázóknál. Na, csak odaértünk, és az elemlámpát is csak ekkor kellett előszednünk. A tisztáson addigra már legalább két másik társaság is tábort vert, akik közül az egyiket láttuk is (majd egész éjjel el kellett őket viselni), a másikat viszont csak hallottuk. Ideje volt fát keresni a tűzhöz, meg felállítani a sátrakat. 

Mivel ez a hely viszonylag frekventált a turisták körében, kb. 200 méter sugarú körben egy ropi nagyságú botocskát sem találni. Minden fel van porszívózva, így aki tüzet akar gyújtani, mélyen be kell hatolnia a fák közé. Mi is ezt tettük. Elsőként Andreas és én mentünk (Ricsit egyedül hagyva az éjszakában), aztán Andreast Ricsi váltotta. Míg az első körben csak két marék (semmire sem elég) botocskát szedtünk össze, másodjára sikerült találni néhány igen vastag ágat, ami már több reménnyel kecsegtetett. Amikor én maradtam a cuccunk mellett, a társaim egy jó adag fával jöttek vissza, ami a közben általam gyűjtött tobozokkal együtt már elégnek tűnt. Összeraktam a kezdő felállást, aztán meggyújtottuk a tűzet, és az egyre hevesebben pislákoló lángok fényében felállítottam a sátrunkat is. Leültünk, dumáltunk, elkészítettem azt a felvételt, amit a barátaim már megtekinthettek a Facebookon, és csak ekkor kezdett elhatalmasodni rajtam a fáradtság. Elmentünk lefeküdni, és ekkor még nem is sejtettük, milyen megpróbáltatások várnak még ránk az elkövetkezendő órákban.

A sátor és a hangszigetelés nem említhető egy mondatban (bár én most megtettem), ezért a közeli duhaj társaság szinte minden szavát értettük. Fesztiválokhoz szokott lényünket azonban (bár Andreast nem tudom) ez nem is zavarta annyira, mint az a lény, amire ráépítkeztem, és most bosszúból folyamatosan a sátor alját kaparta, közvetlenül a fejem mellett. Nagy nehezen sikerült csak tőle elaludnom, de mire éppen igazán szundítani kezdtem volna, valami felzavart, de már nem tudom, mi. Aztán sikerült valahogy visszaaludnom, mire félálomban arra eszméltem, hogy valaki rázza és löködi a sátrunkat. Számítottam arra, hogy a duhaj legények (és leányok) erősen ittas állapotukban esetleg megkörnyékeznek bennünket, de mire észhez tértem, rájöttem, hogy ez bizony a szél volt, nem pedig ők. Gyanítom, hogy 80-120 km/h-ás széllökések inzultáltak bennünket, mert erőteljesen löködték a sátor falának támasztott testem, de nem is ezzel volt a probléma, hanem a füstszaggal, ami valamiért gyanúsnak tűnt akkor. Ahogy a viharban csapkodó zippzáros bejárat mellett kikémleltem, hát látom, hogy a vízzel és két-három adag vizelettel (elvileg) eloltott tábortüzünk szinte régi dicsőségében lobog, a légmozgás pedig szanaszét fújja belőle a parazsat, felénk is. Miután egy pillanat alatt levert a víz, gyorsan kipattantam a sátorból (úgy, zokniban), és a maradék vizünk nagy részét ráöntöttem, de az semmire sem volt elég. Ha azt a pár kortyot is rálötykölöm, semmivel nem lettünk volna beljebb, másnap viszont nem lett volna mit innunk (feltéve, hogy túléljük az éjszakát), ezért ismét slozinak használtam a lángokat, majd mivel még így sem aludt ki a tűz, felszólítottam a társaimat, hogy ők is tegyenek így. Ez már megtette a hatását, de akkor még mindig ott volt a szél kérdése.

A sátorhoz közel volt egy kisebb facsoport, ami azzal fenyegetett, hogy egy hevesebb lökés nyomán valamelyik tagja agyonüt bennünket, ezért odébb, majd még odébb költöztettük a sátrat. Pitagorasz tételét alkalmazva számítgattam, mekkora esélyünk van még így is, hogy egy ág átdöf bennünket (és mindezt részletesen és több variációban is elképzeltem), de ennél nagyobb probléma volt immár, hogy Andreas sátrát valahogy megpróbáljuk a földön tartani. Először lecövekeltük (én még mindig zokniban) egy pontba, de mivel az túl közel esett a fenyegető fákhoz, fel kellett szednünk, és egy kicsivel odébb újabb küzdelmet vívni az elemekkel. Miután ez megvolt, visszafeküdtem a sátorba, de hiába nyugtattam Ricsit is, magamat is, újabb probléma jelentkezett: elkezdett szemerkélni az eső.

A sátor persze (többé-kevésbé) vízhatlan, feltéve, hogy nem hagyom otthon azt a kis négyzetet, ami a szúnyoghálós tetőre applikálva biztosítja ezt a tulajdonságot. Ez viszont most az újpesti panel ágyneműtartójában pihent, így igen nagy esélye volt a ronggyá ázásnak. Mit találjak ki? — ötleteltem kétségbe esve, és mivel egy deka nejlonzacskó nem volt nálunk, úgy döntöttem, a merevítő rudakhoz kötöm a hálózsák és a sátor tokjait. Ezt valahogy sikerült kiviteleznem az őrjöngő szélviharban, viszont már akkor láttam, hogy az egész kábé annyit ér, mint a szűzhártya egy 25 centissel szemben. Hirtelen jött az ötlet, hogy meg kéne próbálni az üres táskát valahogy oda rögzíteni, ami sikerült is, teljes védettséget biztosítva ezzel a víztől, cserébe viszont baromi instabillá téve az egész felépítményt. "Szegény ember vízzel főz" — bölcselkedtem, majd visszafeküdtem Ricsi mellé. A legszörnyűbb, hogy addig legalább a szúnyoghálón kilesve szemmel tarthattam a fákat, míg most már csak a hallásomra hagyatkozhattam, márpedig a vonatzúgást megszégyenítő zsivajba belehasító távoli recsegések nem hatottak túl nyugtatólag. Ahogy az idő telt, egyre biztosabb voltam, hogy márpedig mi itt most minden bizonnyal megdöglünk, főleg, hogy nincs térerő, és még búcsúfelvételt is készítettünk, amit tök jól megtalálhatnak majd, akik kihúzzák a sátor cafrangjai közül a mi cafrangjainkat...végül elaludtam.

Másnap verőfényes délelőttre ébredtünk, és az éjjeli vihart is csak a számtalan letört ág jelezte. Ha aznap megyünk, nem lett volna gondunk a tábortűzzel, az biztos. Kicsit magunkhoz tértünk, felszedtük a sátrainkat, aztán nekivágtunk a hátralevő, rövid szakasznak. A lábam ugyan baromira fájt a hólyagoktól, de valahogy azért csak sikerült Pilisszentkeresztre érnünk. Itt megnéztük, mikor megyen busz Budára, majd beültünk egy kocsmába, hogy ott várjuk ki az indulását. A busz utazóközönsége egy külön bejegyzést érdemelne, de ezt inkább kihagyom (volt ott hibbant hajóskapitány is...).

Hazaértünk elpakoltunk, rendbe tettük magunkat...aztán lemondtuk az esti Brutkót, de azt hiszem, ezek után ez nem is csoda. Én már alig várom a következő alkalmat.

...mármint a tavasz. Nagyondenagyon. Igaz, ezt a blogok 90%-a nem mulasztotta el megemlíteni, de mivel évekkel később mások blogjait vélhetően nem fogom visszaolvasni, a sajátomat meg talán igen, ezért nem átallom rögzíteni ezen üdvözítő tényt itt is.

Múlt héten még majdnem belém fagyott a szar, aztán egyszer csak azon ocsúdtam, hogy a kabát-pulóver-póló kombinációból még a pulóver is sok. Egy hete még ledermedt a kézfejem a lakásban, most meg második napja alszom tárva-nyitva hagyott ablak mellett, és egyáltalán nem fázom. Desirének is megvan az éjjeli programja (alvás helyett): stírölni az utcát. Legalább normálisan alszik, és nem ébreszt föl fél 6-kor vagy egyéb, a hivatalos ébresztőt jóval megelőző időpontban.

Amikor így berobbant a tavasz, a fáradt-nyűgös téli hangulatom egy csapásra elszállt, és még engem is megdöbbentő mértékű aktivitás, tettvágy tört rám. Az ágyból szinte kipattantam (pedig akkor sem aludtam 6-6,5 óránál többet), és az első két napban négy napi munkával végeztem odabent. Egy kis energia még otthonra is maradt, nem mintha az utóbbi napokban olyan sokat kellett volna teljesítenem. Április első napjaiban a magánügyfeleim könyvelésének javát is pik-pakk megcsináltam, bár így is rengeteg meló maradt, amit le kell még rendeznem. Ebben a korai teljesítésben persze volt némi tudatosság is, hiszen most péntekig két beadandót is össze kéne dobnom, egy 10-12 oldalast meg egy 3-4 oldalast (oldalast meg most nem sem ehetek),  12-14-e után meg már késő lenne.

Ha tartana még a tavasz érkeztével kapott energiám, ezzel semmi probléma nem is volna, mostanra azonban nemhogy aktív nem vagyok, de még passzív sem. Azaz megint besűrűsödött a fáradtság, reggelente iszonyú szenvedések és testi-lelki tiltakozások közepette készülök csak el, ideges vagyok mindenre és mindenkire, és perpillanat egy merő izomláz a picsám. Mintha a kölcsönenergiára hivatkozva egy kicsit túlságosan igénybe vettem volna a testem, elvégre a tavasz kezdete óta gyakorlatilag nem pihentem semmit. Hétfőtől péntekig munka meg három edzés, szombaton egyetem, tegnap meg gyalogtúra, ami végképp lemerítette az erőtartalékaimat.

Cserébe viszont tök jó volt, pont olyan, amilyet ígértem: lágy tavaszi szellő, erdei virágillat, erdei virágerdő, kis nagy izzadás, kellemes társaság, kötetlen beszélgetés, szendvicsezés, napsütés, ilyesmi. Végül nem néztem meg, hány kilométert tettünk meg (szerteszórt is vagyok), de biztosan jó sokat, nem véletlenül fáj a komplett altestem (avagy az éjjel visszaélt a helyzetemmel a rézfaszú bagoly). A sarkamon vízhólyag terpeszkedik, a lábujjaim a szűk túrabakancs orrába való belenyomódástól fájnak, a nyakam és az arcom kissé leégett, az alkaromat valahol összekarmoltam a dzsindzsával, a vádlim, a combom és a fenekem pedig a megerőltetéstől izomlázas. Ezt teszi a Hűvösvölgy-Pilisborosjenő (+2 megálló visszafelé) táv a gyaloglástól elszokott népekkel, de sebaj, mert megérte. Sőt, jobb ez, mint bármilyen edzés, csak éppen ezt nem lehet heti háromszor kivitelezni.

Jó dolog az is, hogy a tavasz megérkeztével másokról is lekerültek a pulóverek és egyéb test-rejtő alkalmatosságok, így legeltethetjük a szemünket. Én ezt teszem, persze csak diszkréten. A sok-sok kellemes megjelenésű fiatalember mellett a nem-kellemes megjelenésűeket észre sem veszem (kivéve ha nagyon kirívóan izék), cserébe viszont sokszor engem is keserűség tölt el. Egyrészt mindig az jut eszembe, hogy maholnap már 30 vagyok, és "bezzeg ha most 20 lehetnék!", másrészt a formás felkarok és vastag alkarok láttán egy kis irigység is feltámad bennem. Amíg nem jártam edzőterembe, és úgy néztem ki, ahogy a Teremtő megalkotott (plusz némi egyéni elhanyagolódás), addig nem érdekelt a dolog, mert hát egyszerűen nem voltam hasonlítási alap. Most viszont már másfél éve emelgetem (és emlegetem) a súlyokat, és bár még mindig nem hibbantam bele a body-buildingbe, azért kezdek a saját testemre úgy tekinteni, mint amit hasonlítani lehet másokéhoz. Ilyen értelemben viszont sosem azt veszem észre, akinek hozzám képest lenne fejlődni valója, hanem mindig csak azt, aki láttán a "Hű, baszd meg, de kurva jól néz ki ez a srác! Én mikor leszek soha nem leszek ilyen..." kezdetű gondolatok merülnek fel kicsiny buksimban. Ez pedig nem jaó (viszont kellőképpen motivál a folytatásra), ahogy amiatt is bánatos vagyok, hogy milyen nagy arányban firkáltatják össze magukat a helyes és csinos legények. 

Végül emlékezzünk meg arról is, hogy a 2009-es tavasz milyen tragikomédiát idézett a fejünkre a politika terén.

Kedves 979, ha most ezt a jövőben olvasod, akkor emlékeztetlek, hogy ez volt az az időszak, amikor az önnön szennyükbe belebukott párto(cská)k két hét alatt 18 miniszterelnök-jelöltet rángattak elő valahonnan, de végül megint a legnagyobb tróger gazembert sikerült kiválasztani maguk közül az ország élére. Jellemző, csak tudnám, mikor sikerül végre egy minőségi cserét végrehajtaniuk (remélem, 20 éven belül nem lesz rá alkalmuk), mert hát mindig azt hisszük, nincs már lejjebb, aztán mégis mindig kiderül, hogy van. Másrészt ez az az időszak, amikor némi helyezkedés után a szoci-áldemokratáknál, a régi MSZMP- és KISZ-KB vette át az elnökségi pozíciókat, nyomban el is énekelték az Internacionálét , ami ugyan egy fokkal jobban hangzott az ilyen Lendvai meg Kiss félék torkából, mint a milliárdosokéból, de 20 évvel a rendszerváltás után egy kissé mégis visszásnak tűnt.

És akkor a naplózás most itt álljon is meg, mivel ennyi asszem bőven elég 2009. tavaszáról úgy általában.

Egy pár hete fölmerült, hogy valamikor, amikor már jön a jó idő, és ráérünk, ki kéne menni a természetbe, kirándulni egyet. Én ezt túrának szoktam nevezni, de egy egynapos, sátortalan, hálózsáktalan sétálásra valóban jobban illik a 'kirándulás' elnevezés, mint a fellengzős 'túra'.

Ez a valamikor legközelebb most vasárnap lesz (aztán meg ki tudja, mikor), szóval Tigri, Andreas és én elhatároztuk, hogy irány a budai oldal hegyes-fás környéke, és az is felmerült bennünk, hogy esetleg szűk köreinket kibővíthetnénk egyéb, ráérő bloggerekkel (blogolvasókkal) is. Szóval ha valaki ráér, és szívesen beszélgetne velünk egy könnyed sétálgatás közepette, ne legyen rest, és dobjon egy e-mailt nekem (qwert979@freemail.hu) vagy Tigrinek, hogy megbeszéljük a részleteket (a holt és mikort).

A reggeli órákban indulunk, azaz kb. 9:30-kor, úgyhogy addigra kellene a megbeszélt helyre érkezni. Aki jön, hozzon magával sározható cipőt, ruhát, általa fogyasztani (esetleg kínálni) kívánt ételt és italt (csokikát, üdcsit, egyéb nyaflatyot), számára nélkülözhetetlen alkalmatosságokat (tampon, gyógyszer, mobiltelefon, atomerőmű, egyéb), némi pénzt az esetlegesen hiányzó táplálék alkalmi pótlására. 

A túra időtartama a már említett reggeli/délelőtti időponttól délutánig, esetleg koraestig tart, és nem távolodunk el nagyon Budapesttől, ettől nem kell tartani. Nagyon rossz idő esetén túra kirándulás helyett beülős beszélgetésre van kilátás, ami némileg magasabb költséghányaddal kivitelezhető (egyéntől függ).

Ismeretlen, önmagukat (levélben) azonosítani nem kívánó személyek számítsanak az elutasításra.

Szóval hóvirágerdő, tavaszi illat, napsütés, langyos szellő, kellemes társaság, én... ki tart velünk?

A hétvégi mátrai 'kirándulás' után elmondhatom, hogy túl vagyok 2008. vélhetőleg utolsó, néhány óránál hosszabb időtartamú jólérzési-lehetőségi alkalmán, amivel nem az a fő probléma, hogy az idén már nem lesz több hasonló, hanem az, hogy ez is szarul sikeredett. És akkor most, hogy egyetlen mondatban elintéztem a bevezetést és a befejezést is, röviden¹ kitölteném a tárgyalásra szánt helyet. Tehát:

Annak ellenére, hogy tavasszal még itt nyávogtam meg fogadkoztam, hogy én majd idén mennyit fogok a természetben mászkálni, még ennek a hétvégének az ötlete sem az enyém volt. A volt kolléganőm, jelenleg legjobb barátom — a továbbiakban: T. — vetette fel az ötletet, amit egy telefonbeszélgetésünk alkalmával úgy tálalt, mintha azt a jelenlegi kolléganőmmel — továbbiakban (is) I. — már megbeszélte volna. Amikor teljesen gyanútlanul felhívtam, és rákérdezett, hogy mit szólok az ötlethez, nyomban a nyakamba is szakadt a feladat, hogy elintézzem a szállást, merthogy nekem van meg annak a bizonyos vendégháznak a száma. Mivel I. férje miatt a december eleve szóba sem jöhetett, a lányok úgy gondolták, november 29-én mennénk, de aztán jöttem én, és közöltem, hogy az nekem végbél végképp nem megfelelő, ezért az időpontot áttettük 14-ére.

Igazából semmi kedvem nem volt az egészhez, mert már az elején tudtam, hogy ez messze nem túra lesz, hanem T. és I. gyermekeinek folyamatos rendszabályozása, valamint 72 órás küzdelem T.-vel a rend és a szokások betartása érdekében, ugyanis ő mindig mindenhol olyat akar, amit nem illik vagy nem szokás. Például: egy szálláson fél 11-kor megkéri a tulajt, hogy nem volna-e probléma, ha nem 10-ig hagynánk el a szobákat, vagy előre lebeszéli, hogy másnap ne 9-ig kelljen már reggelizés céljából letalálni az étkezdébe, hanem ráérjen csak 11-kor. Nekem az ilyesmi egyáltalán nem stílusom, sőt, állandóan égek, ha éppen a közelemben megy az alkudozás, ha pedig engem bízna meg hasonlóval, jellemzően egy határozott 'nem!' a válaszom. Ezen felül a Gus blogjának 2. születsénapja alkalmából rendezett blogtalira sem tudtam volna elmenni, és az egyik haverom születésnapja okán tervezett atom lerészegedésből is kimaradtam volna...ha végül nem alakul úgy, hogy még ezt a második időpontot is arrébb tesszük egy héttel, múlt hétvégére. Bár a tulajt ekkor már másodszor hívtam, és egy már lefoglalt szállás visszamondását általában semmivel sem tartom kevésbé égőnek, mint a fentieket, ezúttal mégis örömmel égettem magam, hiszen felszabadult az a hétvégém, amin egy csomó kötelező jellegű és egy szívesen-programot letudhattam². Na, de ezt már mind elmeséltem.

Péntekre tehát lemondtam az edzést, és munkaidő után — munka helyett — inkább rohantam haza, hogy összepakoljak. Sok cucc csak azért kellett, mert különféle hőmérsékletekre kellett készülnöm (utcai-, erdei-, Szálasi szállási), egyébként pikk-pakk összehajigáltam mindent. Ha valamelyik buzi/bumbi/meleg³ most azzal jön nekem, hogy szégyelljem magam, amiért nem készültem egy gardróbnyi pulóverrel a helyi őzeknek, menten főbelövöm magam (a prágai út beszámolója kapcsán legalábbis valaki mintha pedzegette volna a témát). Ráadásul semmit sem hagytam itthon, kivéve persze a mobilom töltőjét, ami csak azért számít itthon hagyásnak, mert nem vittem magammal, és nem azért mert előre láthatólag szükség lett volna rá (holott de). Tehát miután hazaloholtam , majd pillanatok alatt összeszedtem a dolgaimat, legalább egy órát ültem a laksában arra várva, hogy a többiek szóljanak, hogy elindultak. A Pólus Center melletti TESCO parkolójába beszéltük meg a találkozót, ahova nyomban el is indultam, amint sikerült végre nekik is beszállni az autóba, Zuglóban. Ők (T.+I.+ két kiskorú gyermek) cca. 5 perccel korábban értek oda, mint én, ezért 2 perc várakozás után T. felhívott, hogy hol vagyok már, és hogy tutira nem akkor indultam, amikor hívott. Ez egy kicsit felbosszantott, mivel nem én tehettem arról, hogy én dugóba kerültem, ők meg nem, ráadásul miután egy órát ücsörögtem otthon rájuk várva, ez a kijelentés kimondottan igazságtalanul hangzott. Persze azért örök harag nem lett belőle, csak vettem egy mély levegőt.

A dugót valószínűleg én idéztem elő, mivel az autóba bepattanva, majd az M3-asra felhajtva ugyanúgy lépésben lehetett csak haladni, de néhány kilométer után szerencsére rendeződött az áldatlan állapot, így viszonylag hamar Gyöngyösre értünk. Bár az indulásunk színhelye is egy TESCO parkolója volt, nekünk a hétvégére való bevásárlás céljára a gyöngyösi TESCO kellett, mert arra számítottunk, hogy itt kisebb lesz a péntek esti embertömeg, mint ott, és lőn! Vettünk egy halom piát, rágcsálni valót, édességet, mindenféle züllésre való dolgot, és még normális kaját is tankoltunk, hogy így olcsóbban ússzuk meg a tervezett kirándulást, mintha minden alkalommal étteremben/büfében étkeznénk. Az autóba visszapattanva (a temérdek szatyrot szintén beleszuszakolva) nekivágtunk a Mátra derekának, és fél óra múlva olyan ködbe futottunk bele, hogy már a szemközti sávot sem lehetett látni tőle. Persze ezek kanyargós hegyi utak voltak, egyik oldalon sziklafallal, a másikon szakadékkal. Rajtam kívül mindenki az ülésbe kapaszkodott, és rettegett a várható meghalástól, én meg folyamatosan csak nyugtattam őket. A kisebbik gyerek kedvéért jeleztem, hogy a ködben vélhetőleg zombik kószálnak, mert az úgy szokás, és különben is, a John Carpenter filmjében is ilyesmi történik, a nagyobbik kölökkel pedig közöltem, hogy MOST léptünk át egy másik dimenzióba, ahol ki tudja, mi vár ránk. Egy ideig tiltakoztak, de aztán egyre hangosabban követelték, hogy forduljunk vissza, hogy hajtsunk lassabban, és hasonlók. Miközben én marha jól szórakoztam, a szüleik gyilkos pillantásokat lövelltek felém, de ők is kaptak rágódni valót, mert elkezdtem ecsetelni, milyen lenne most egy szakadékba zuhanni vagy egy szembe jövő busszal ütközni. Na, miután a köd megszűnt, egy rövid, nyugalmas és tiszta útszakasz következett, majd elkezdett szakadni a hó. Pontosabban a hó akkor már nyilván esett, mi meg belerohantunk, de ez a lényegen nem változtat: a látási viszonyok ismét jelentősen romlottak. Ennek ellenére — egy kis túlmenéstől eltekintve — sikeresen megérkeztünk Galyatetőre, és leparkoltunk 'Leisztinger Tamás, MSZP-közeli nagyvállalkozó' szállodája elé.

Én ugyan már legalább ötször jártam odafent, legalább kétszer ültem be a leendő szállásunk éttermi részébe, és egyszer a panzióban is tartózkodtam, mégsem emlékeztem az egészből semmire. Fogalmam sem volt, hova kell menni, mármint a kiírást láttam, de az első emlékek csak akkor kezdtek derengeni, amikor már feltárult előttünk a bejárati ajtó.  

Szerencsénkre egész hétvégén senki más nem jelentkezett be, azért a közös helyiség (avagy társalgó+konyha) csak a miénk volt, tévéstől fotelestől, asztalostól, edényestől. Ha a nézőpontot felcserélem, akkor viszont annak szerencse, aki nem jött, a beköltözésünk utáni első perctől kezdve ugyanis a két gyerek SPM fokozatra⁴ kapcsolt, és vasárnap délig folyamatosan őrjöngött. Dübögve rohangálás, ágyról padlóra ugrálás, játékautók rendszeres fotel-hátnak csapása, műanyag koronggal való kézilabdázás, hógolyók behordása és folytatólagos szót nem fogadás. Innetől kezdve ment a rendszabályozás, a fenyegetés, az ígérgetés, főleg a kisebbik irányába. I. ilyen szempontból biztosan nem jó anya. Egy kívülálló szemével olyan, mintha állandóan a fia felett zsarnokoskodna, és tényleg percenként parancsolgat neki, de a gyerek meg kifigyelte, hogy milyen módszerekkel lehet meglágyítani az anyja szívét, és ezekkel nem is rest élni. Ha például valamit neki nem szabad, akkor jön a "de én csak...", aztán ismét a "de én csak", aztán a "légyszi anya" közben pedig az arc- és hajsimogatás, orra és arcra puszik tömkelege, de ezt aztán a végtelenségig. Én pedig közben egyre ingerültebben figyelem a jelenetet — mert ugye közben kommunikálni sem lehet — és percekkel később legszívesebben már az anyja helyett ordítanék fel, hogy "Értsd már meg, hogy NEM, baszd meg!". Sőt, halkan jegyzem meg, hogy ha a sajátom volna az a kölök, egy-két, alkalmas időpontban elhelyezett pofonnal is hozzájárulnék a helyes irányba történő fejlődéséhez, főleg, amikor egy késre szúrt almadarabot a PB-gázzal üzemelő konvektor őrlángján sütöget, majd meg is eszik.

Ezt az állapotot csak nagy mennyiségű alkohol kíséretében lehetett elviselni, azonban nem pusztán ez volt az iszogatásunk oka. Egyszerűen eldöntöttük, hogy ha már így kiszabadultunk, leisszuk magunkat...és nekünk még ez sem sikerült. Én például hiába ittam meg egy fél üveg Fütyülős meggypálinkát, ez meg sem kottyant. Még csak be sem csíptem tőle, bár az kétségtelen, hogy közben irdatlan mennyiségű rágcsát legeltem föl. Közben beszélgettünk, rikikiztünk, aztán elmentünk aludni. A két szobát úgy osztottuk el, hogy az egyikben aludt I. meg a két gyerek, a másikban pedig T. és én. Előbbiben alig volt fűtés (mint utóbb kiderült), nálunk viszont olyan hőséget gyártott egy elektromos radiátor, hogy éjjel kitakarózva aludtam, hajnalban pedig ki kellett nyitni az ablakot is.

Másnapra egy enyhe gyalogtúrát terveztünk. Enyhét, mert bár én készültem is (vastag zokni, túrabakancs, sapka, kesztyű), a többieknek nem volt felszerelése, ráadásul T. 90 kiló felett van, ezért aztán nem virgonckodhatott az éjjel szépen behavazott hegyvidéken. Majdnem dél volt, mire összeszedtük magunkat, és útnak indultunk. Mátraszentimre irányába fejlődtünk fel, ami onnan 4,2 km-re volt, de ezt a szinte kizárólag lefelé tartó utat így is majdnem 3 óra alatt tettük meg. A gyerekek minden pocsolya jegénél megálltak némi tördelés, rálépés és beleszakadás céljából, néha pedig a növényzetet csépelték. Egyikük a kesztyűjét is elhagyta, így vissza kellett vele mennem néhány száz métert, de mivel az elvesztett ruhadarab eleve keki színű volt, vajmi kevés esélyünk lehetett a fellelésére. Mátraszentimrére érve, fájós lábbal, szanaössze fagyva (-6 fok volt) kerestünk egy vendéglátóipari egységet, ahol felmelegíthettük magunkat. Véletlenül éppen azt a pöttöm cukrászdát találtuk meg, amit néhány évvel korábban is, majd egy fél óra leforgása alatt leraboltuk az árukészletét. Kivéve persze a Mátrai tántorgó nevezetű helyi specialitást, amiből — okulva a korábbi alkalom negatív tapasztalatából — ezúttal csak egyet toltam be. Így is fejbe vert, de hát ez a nevéből is adódik. Szerencsénkre I. aznap dolgozó férje éppen ekkor telefonált, hogy odaért Galyatetőre, és egy negyed órán belül már nálunk is termett, így kocsival mehettünk vissza, és nem kellett bevállalni a fele úton előre láthatólag bekövetkező megfagyást.

Az este folyamán lementünk vacsorázni, és meglepődtünk azon, hogy félpanzió címén milyen olcsón milyen sokat kaptunk. Én becsápoltam mindent (ráadásul még finom is volt), és miután megállapítottuk, hogy úgy is ráérünk, már odalent elkezdtünk iszogatni. A gyerekek meg közben a kandalló tüzét bámulták, így volt egy kis békességünk. A szállásra történő felsétálás után volt némi hangulati mélypont, mivel I. férje előző nap a szabadságon felbuzdulva bulizni ment, hozzánk pedig kiszívott nyakkal érkezett. Ez a felesége részéről érthető rosszallást váltott ki (sebaj, már úgyis vagy 10 nővel csalta meg az elmúlt években). Miután a vihar elült, ismét kártyázni kezdtünk, a gyerekek meg zajongani. Közben tovább vedeltünk, és rágcsáltunk, én pedig a maradék wasabi-tormás mogyoró elfogyasztása után jelentős mértékű hiányt észleltem az utolsó előtti orvoslátogatásom alkalmával betömött fogamban. Letört belőle egy nagy darab, amit én észrevétlenül lenyeltem. Ilyet sem csináltam még. A szállás a kajával együtt sem volt drága (11 vendégéjszaka, 3 fő vacsorája és reggelije összesen csak kereken 30000), de ha az újabb  fogkezelés árát is hozzáadom, számomra már nem olyan ideális a kép. Főleg, hogy vélhetőleg gyökérkezelés és korona lesz a vége, mivel ezen fogam negyede tövig letört.Ezt az éjszakát már rafinált fűtéssel vészeltük át, ráadásul ezúttal a gyerekek is ki voltak ütve, szóval nem kellett a visongásra ébrednem.

Vasárnap reggel elköltöttük a félpanziós, ismét bőségesnek nevezhető reggelit, összepakoltuk a holminkat, meg a pénteken vásárolt élelmiszer (és italmiszar) harmadát, majd elindultunk Egerszalókra, fürdőzni egyet. A verőfényes napsütésben értünk oda, de már elég későn ahhoz, hogy ne érje meg 3 óránál tovább ott maradnunk. Ez nem is volt célom, mivel szerettem volna mielőbb hazaérni a cicámhoz meg a páromhoz. Azegerszalóki termálfürdőről annyit, hogy az általam eddig látogatottak közül ez viszi a prímet. A belépő ugyan borsos (2400 Ft), de a belső terei, a levegő hőmérséklete és a medencéi mennyisége és hőfoka is megfelelő. Pedig én kritikus vagyok. Valamivel 5 előtt indultunk haza, és mivel már két autónk is volt, nem kellett T-vel beugranom az anyját meglátogatni, így 7-re már itthon is voltam.

Hát így esett.

1: hát persze...

2: saját szó, ezúttal a blogtalálkozóra alkalmazva

3: kívánt rész aláhúzandó

4: a Knight Rider nyomán 

Volt egyszer egy piareklám, aminek az volt a szlogenje, hogy "Élj úgy, hogy ha leperegne előtted életed filmje, érdemes legyen végignézni". Könyvekben és filmekben is gyakran emlegetik, hogy halálunk előtt lepereg előttünk az egész életünk, amit — gondolom — csak akkor élvezünk igazán, ha végül mégsem halunk meg. Tudom, hogy ez nem kívánságműsor, de én emellett még arra is kíváncsi lennék, hányszor (és mikor) fordult elő olyan, hogy majdnem meghaltam. Az ilyen eseteket sokszor fel sem fogjuk, esetleg eszünkbe sem jut, milyen nagy kockázatot vállaltunk egy-egy merész húzásunkkal, de akad olyan is, amikor a maga komolyságában fogjuk fel, mennyire közel voltunk az elmúláshoz. És itt nem csak a halálközeli élményekre gondolok.

Például én is ugrottam el gyorsvonat elől, na persze nem annyira bravúrosan, mint a filmekben szokták, de ha nem vagyok elég gyors, néhány másodpercen belül tutira szétterült volna az arcom a mozdony ütközőjén. Kellett nekem egy be nem látható kanyarban átdzsalni a töltésen.

Volt aztán egy olyan igazi ereszd-el-a-hajamat tombolás is a budapesti éjszakában. Ki-ki berúgva, beszíva, 5-en egy autóban, a műjégpályán ralizva, forgalommal szemben száguldva, rikoltozva. El lehet képzelni. Ahogy Sándor György mondaná: "Valahol élveztem a helyzetet...ott nem". De attól függetlenül, hogy mennyire tetszett vagy nem tetszett, miközben egy piros lámpán száguldottunk át, egy taxis jobbról kis híján belénk vágódott. Pont én ültem ott. A sofőrök lélekjelenléte szerencsére megmentett minket a súlyos balesettől, de a mi vezetőnk nem mintha tanult volna az esetből, mert később sem lassított egy cseppet sem.

Mivel világ életemben óvatos voltam, mindig igyekeztem elkerülni a nyilvánvalóan balesetveszélyes helyzeteket, nem is esett túl sokszor bajom. Például amikor kis pöcsösként a játszótéren botoztunk, nekem mindig csak addig tartott a játék, amíg az aktuális ellenfelem az én botomat csépelte az övével (az ő botjával), és nem engem próbált megcsapkodni. Ennek ellenére néha rámtör valami vakmerő magabiztosság, ami utólag végiggondolva sokszor nagyon nagy hülyeségnek tűnik. Legtöbbször persze gyalogtúrák során teszek hasonlókat.

Ilyen eset volt, amikor egy novemberi estén felmentem a csóványosi kilátó jégpálya jellegű tetejére, és a 80-120 km/h-ás szélben próbáltam megtartani az egyensúlyomat a sötétben 1-2 fénykép erejéig. Hülyeség volt, belátom, simán leeshettem volna. Hasonlót tettem ugyanitt, csak nyáron, amikor a nem túl biztonságos korlát mellé lekucorodtam, és szépen kiültem a kilátó szélére, a lábamat lógázva a mélység felett. Ez nekem egyébként mániám, mert néha a hegyoldalak szakadékos peremén is késztetést érzek a kiálló sziklákra való kiülésre. Szerencsére nincs tériszonyom.

A kategória legvakmerőbb tette az volt, amikor 0 félsszel másztam fel a kékestetői lesiklópálya oldalában található, ráccsal lezárt, rothadó műugrósáncra. Nyilván nem analizáltam előtte a deszkák állapotát, de tekintve, hogy némelyik már hiányzott, vagy nyilvánvalóan szét volt rohadva, be kell látnom, itt is az életemmel játszottam. Még csak azt sem mondhatom, hogy szeretem az adrenalin áradását a testemben, mert nem. Egyszerűen ilyenkor csak nem foglalkozom a veszéllyel, sőt, nem is tartom veszélyesnek a dolgot.

A téli gyalogtúrák persze mindig rejtenek némi kockázatot magukban, hiszen egy rossz mozdulat, egy nagy esés a jégen, és máris kész a lábtörés vagy a bokarándulás, és máris megteremtődött a lehetőség a kihűlésre. Főleg, ha csak másodmagammal megyek, és a másiknak segítséget kellene hívnia egy térerőtlen környéken (ezekből jó sok van ám). El lehet mondani, hogy több esetben is csak a puszta szerencse mentett meg attól, hogy ott maradjak, mivel számtalan esetben semmiféle túléléshez szükséges holmit nem vittünk magunkkal. Úgy tettünk, mintha csak tavasszal vagy nyáron sétálnánk egyet az erdőben. Persze néhányan most a fejeteket csóválhatjátok, hogy (így utólag) túldramatizálom a helyzetet, mert hát itt nincsenek akkora távolságok, meg, hogy nem a Himalájában túráztam, de gondoljátok csak el, milyen lehet egy nyílt töréssel, másodmagaddal mondjuk 10-12 km-t megtenni a legközelebbi településig (éjjel, -8-10 fokban). Ilyesmi a helyszínen nem szokott eszembe jutni (előre meg főleg nem), pedig egy rossz lépésnek igazán nincs kis esélye. Egyszer annyira hülyék voltunk, hogy egy kétszemélyes éjszakai túrát szerveztünk magunknak a Börzsönybe. Napok óta esett a hó, és akkor már olyan 30 cm-es lehetett. Fogtuk magunkat, felültünk a szobi vonatra, majd onnan az utolsó busszal átbuszoztunk Nagybörzsönybe, ahonnan indulni terveztünk. Elvileg reggelre kellett volna Kismarosra érnünk. Mire leszálltunk a buszról, a hóesés ónos esőre váltott, és így mindjárt nem tűnt olyan jó bulinak az egész. Ott álltunk a szakadó esőben, 0 eséllyel arra, hogy hazaérjünk. Az utcákon egy lélek sem járt, mi pedig tanácstalanul toporogtunk a hidegben. Nagy nehezen aztán találtunk valakit, akitől megérdeklődtük, hogy hol találunk erre szállást, és szerencsére volt is ilyen lehetőség, ezért aztán mégsem kellett az erdőben megfagynunk.

De nemcsak télen sikerült az életünket veszélyeztetni, mivel nyáron meg a kiszáradást sikerült erősen megközelítenünk. A Cserhátban túráztunk, akkor még iránytű nélkül. Egészen addig úgy tájoltuk be magunkat, hogy "Előttünk van észak, hátunk mögött dél...", ezúttal azonban 12:30 körül értünk egy ötös elágazáshoz, majd a vélelmezett helyes utat kiválasztva egy újabbhoz. A kereszteződésben letettük a cuccot, és mindketten kiválasztottunk egy irányt, amin 100-150 métert gyalogoltunk, de egyikben sem találtunk turistajelzést. Mind az öt irányt kipróbáltuk, majd visszatértünk az előző ilyen brutális elágazáshoz, ahol szintén 'falakba ütköztünk'. Bár a térkép általában jelzi a különlegesen öreg vagy ritka fákat, ezzel sem lettünk beljebb, mert mindkét elágazásnál volt ilyen. Jobb híján kiválasztottuk a helyesnek vélelmezett irányt, és azon haladtunk tovább. Csak mentünk, mentünk, kanyarogtunk az erdőben, és fogalmunk sem volt, hol járunk. Mire fátlan környékre értünk, már elfogyott minden vizünk, és itt, a tűző napon csak súlyosbodott a helyzet. Bár a hegyről lejöttünk, fogalmunk sem volt, melyik oldalon, hiszen akármelyik irányban járhattunk, és a mondókás helymeghatározás sem vitt már közelebb bennünket, mert ahhoz tudni kellett volna, eddig hol voltunk. Cserepes szájjal és kaparó torokkal javasoltam, menjünk fel a következő hegyre, nézzünk onnan körül, és amerre háztetőket látunk, arra menjünk toronyiránt. Közben egy málnásban kötöttünk ki, amit ugyan már leszüreteltek, de itt-ott még találtunk a bokrokon néhány szemet. Ez ugyan mérsékelte a kínzó szomjúságot, de nem szüntette meg. Nagyon nem. Ezért én még beharaptam néhány éretlen szilvát az út menti fákról, de mivel a "kékszilva amikor piros, akkor még zöld", a nap hátralévő részében 500 méterenként fostam egyet. Kiszáradás ellen ez a legtutibb módszer, próbáljátok ki ti is. Azóta iránytű nélkül sehova.

Még egy érdekes esetet mesélnék el, aztán hagyom pihenni a szemeteket. Az előző eset után két nappal (ez egy egyhetes gyalogtúra volt), Hollókő közelébe értünk. A turistautakat vicces emberek találták ki, ezért úgy oldották meg, hogy viszonylag sík terepen az összes hegyre fel kelljen menni, majd persze mindegyikről le is. A következőre megint fel, és így tovább. A Hollókő melletti hegy tengerszinttől számított X. métere felett, elkezdtünk irdatlan méretű hangyabolyokra felfigyelni. Legalább egy méter átmérőjű tűlevélből, avarból, kéregrágcsálmányból összehordott dombocskák feküdtek a fák tövében, de 10 méterenként. Egy helyben állva is meg tudtunk számolni legalább 40-et, de ahogy haladtunk fel a hegyre, egyre újabb bolyokat láttunk. A jó félcentis hangyák meg 10 millió számra hemzsegtek. Hordták a cuccot a bolyba, felderítettek és a többi, ahogy ez hangyáéknál szokás. Ha egy pillanatra megálltunk, nyomban elkezdtek ránk is felmászni, és máris támadták a cipőfűzőnket, a zokninkat, amit értek. Mivel ekkor már ötödik napja gyalogoltunk, és csak a hivatalos útvonalból legalább 90 kilométert tettünk meg (+az eltévedések, amit nem tudok kiszámolni), jó lett volna megpihenni valahol egy kicsit., Erre viszont esélyünk sem volt a hangyarengetegben. Csak mentünk, mentünk, a bolyok pedig nem fogytak, ráadásul egyik nagyobb volt, mint a másik. Míg felértünk a hegytetőre, jól kifulladtunk, de pihenés nélkül kellett elindulni a másik oldalon lefelé, és arra sem volt más a helyzet. Végül persze levánszorogtunk a hegyről, és ahol már messze volt az utolsó boly is, leültünk legalább egy órára. Kifújtuk magunkat, ettünk, ittunk, cigiztünk, irodalomról beszélgettünk. Hogy ezután egy működő villanypásztorral lezárt, nyakig érő csalánnal szegélyezett szakaszon kellett átverekednünk magunkat, az már egy másik történet. A kockázatot itt is a bokaficam/lábtörés jelentette, mivel lelassulva esélyt adtunk volna a hangyáknak a sikeres csípésre. Néhány persze még nem jelentett volna gondot, de valahova leülve hamar összeszedtünk volna több százat is, az pedig már súlyos következményekkel járhatott volna.

Ezekről a helyzetekről tudom, hogy kockázatosak voltak, és az utolsót leszámítva mindet meg is lehetett volna úszni némi felelősségtudattal, előre gondolkodással. Sok másik helyzet azonban elkerülhetetlen. Egy épület homlokzatáról lezuhanó kődarab, egy rosszul sikerült esés, egy útpadkára felhajtó autó, egy semmiből előtűnő vonat mind egy pillanat alatt végezhet velünk, és nem tudhatjuk, ha néhány perccel előbb vagy később járunk azon a helyen, nem mi végezzük-e ott be az életünket a tényleges áldozatok helyett.

Akinek halálközeli élménye volt, gyakran második születésnapját ünnepli az eset évfordulóin. Nektek vajon hány születésnapotok lenne már egy évben? Nekem biztosan több, mint kettő.

A blogtalálkozón elfogyasztott 2x fél liter boros kóla egy kicsit meglegyintett, míg hazaértem (hiába, elszoktam az ilyen gyenge szeszektől... mindig töményet iszom), úgyhogy pont engem lehetett volna elmarasztalni az alkoholos állapot miatt. És még én bevagybaszváztam a páromnak a telefonba. Azért nem volt probléma, hiszen éppen csak becsíptem.

Otthon üdvözöltük egymást a barátokkal, akik a párommal addigra már megjárták a közeli TESCO-t, hogy a másnapi túrára összevásárolgassák a szendvicsalkatrészeket. Némi röhencselés és a Horrorra akadva 3. végignézése után a megvásárolt 45 zsömle tartalommal való megtöltése következett, bár ebben én nem vettem részt. Logikai játékra hajazó volt a zsömléket vajazók dolga, mert én nem szeretem a párizsit (parizert), a másik nem szereti a kígyóuborkát, de a csemegeuborkát igen, és a többi. Ezért a szendvicseket eltérő külsejű szatyrokba kellett pakolni, majd a szatyrokhoz használati utasítást is kellett mellékelni, "Roliék", "Adriék", stb. feliratokkal. Amikor elkészültek, elindítottunk még egy filmet, azonban ezt már nem néztük végig, mert negyed 2 körül járt az idő, a kelés pedig 6-ra volt eltervezve.

A telefonom ébresztője 6-kor neki is látott a párom szerint ocsmány zenebonának, amire persze mindenki felriadt. Én már közvetlenül a szemem kinyitása és a telefon lenyomása után megállapítottam, hogy az eső bizony nagyon esik. Ki sem kellett néznem az ablakon, mert a párkányra hulló esőcseppek puffanásából tökéletesen meg tudom állapítani a zuhé intenzitását. Nem idézem, mi volt az első gondolat kialvatlan kis buksimban, mert Spf is olvassa a blogomat, és ő biztosan nem díjazná, de a lényeg, hogy csúnya megjegyzéseket tettem az időjárás irányítójával kapcsolatban. Hát persze a túra ezennel véget is ért, cserébe viszont aludhattunk még egy keveset.

Azért, hogy ne üljünk egész nap a lakásban, némi kávé-cigi-kávé-cigi és a 45 zsömlénk egy részének elfogyasztása után felkerekedtünk, hogy bemenjünk az üzletbe, ahol a Roland dolgozik, és ahol a csajok esetleg túrhatnak maguknak valami csinos göncöt. Ez sikerült is nekik, közben pedig betegre röhögtük magunkat, amikor egymás után próbálták fel a rettenetes rongyokat (nem azokat vették meg). Képzelem, Rolcsi ügyeletes kollégái mennyire örültek nekünk. A vásárlás után beültünk egy török étkezdébe, ahol Roland folyamatosan méltatlankodott hol ezen, hol azon. Persze nála már belépéskor eldől az ilyesmi: ha csúnyán néznek rá, pofát vágnak valamilyen különlegesnek számító kérésére (pl. poharat kér a fél literes üdítőhöz), akkor onnantól kezdve neki minden szar. Mondtam is neki, hogy bár igaza van, a fennhangon való kritizálást hagyja meg azokra az esetekre, amikor egyedül van, ne hozza az egész társaságot kellemetlen helyzetbe.

Evés után benéztünk a Váci utcába, végigsétáltunk a Duna-korzón (kollégák sehol), átmentünk az Erzsébet hídon, aztán felgyalogoltunk a Citadellához. Egy csöppet itt megéreztem az előző napi kondizás mellékhatásait, mert olyan izomlázam volt, hogy ihaj. Gondoltam, a sok fölös tejsav majd most jól felszívódik, és másnap majd semmit nem érzek, ehelyett még ma is igen fájdalmas a felállás (a székemről). 

A forgalom elől lezárt Szabadság hídon mentünk vissza a pesti oldalra, a Vásárcsarnok mellett elhaladva pedig megmutathattam a többieknek a Tandemet (köztük a páromnak is, aki szerint olyan volt a hajam szaga, mintha Alibiben vagy Alteregóban jártam volna előző este (beteges féltékenység)).

Otthon még jó ideig punnyadtunk, beharaptunk néhány újabb szendvicset, kicsit tévéztünk, aztán két részre szakadt a társaság: egyik része a lakásban maradt, a másik része elindult bulizni. 

De erről majd a harmadik részben.

Egyébként sikerült kifognom az egyetlen olyan szendvicset, amiben semmi nem volt a belsején kívül. Rolcsi kicsit bepálinkázott péntek este, így véletlenül azt is becsomagolta alufóliába, amiben még nem volt se vaj, se felvágott, se semmi. A pitében is mindig nekem jut a mag vagy a magház...

Nemcsak azért van mögöttem hosszú hétvége, mert még ma sem kell dolgozni (Húsvét hétfő lévén), hanem mert valóban sok mindent csináltam, lassan telt az idő. Ezért nem is egyben számolok be az eseményekről, mert az nagyon terjedelmes lenne, hanem több részletben (még nem tudom, hányszorra). Másrészt a lakás eleve nem csillogott-villogott, öt ember két napi tartózkodása után pedig kimondottan romokban áll, szóval még takarítanom is kell.

Pénteken este tehát blogtalálkozó volt. Én 14:30-ig dolgoztam, gyorsan elmentem fodrászhoz (elvégre szerettem volna minél pozitívabb külsővel feltűnni), aztán rohantam haza, hogy 5-re a konditerembe érjek. Ezt éppen csak sikerült megoldanom, de nem késtem. Gyors átöltözés, aztán mehetett a 'munka'. Ezúttal láb és váll volt soron. A másnapra tervezett túra miatt kértem az edzőmet, hogy ne nagyon fingasson meg, tekintve, hogy a gyalogtúrán szükség van az ember lábára. Kíméletes volt, de azért négyféle lábgyakorlatot kellett csinálnom (kitörés (mmm...de finom), lábhajlítás, lábnyújtás, vádli), meg kétféle vállerősítőt. Kevéssel 6 óra előtt fejeztem be, elszaladtam zuhanyozni, aztán irány a Tandem.

Sokkal kevésbé voltam félénk, mint legutóbb, mert még ha senki ismerős nem is lett volna, Gusékra mindenképpen számíthattam, volt tehát biztos pont. Odalent kicsit kevesebben voltak, mint a múltkor, de azért így is jó lett a hangulat. Mivel dohánymentes övezetben jöttünk össze, nem sokat tartózkodtam a számunkra kijelölt pincehelyiségben, inkább ott álldogáltam, ahol rá szabadott gyújtani, de ez nem is volt baj, hiszen így is rengeteget beszélgettem. Pontosabban inkább én dumáltam rengeteget, amiért elnézést is kérek (amennyiben szükséges). Megérkeztemkor az addigra kialakult kisebb társaságokban már élénk társalgás folyt, ezért (bunkónak nevezhető módon) nem köszöntem sorra mindenkinek, hanem csak apránként mutatkoztam be az éppen felszabaduló embereknek. Ezért is elnézést, főleg azoktól, akik távoztomig sem tisztázhatták magukban a kilétemet.

Redblekkel kitárgyaltuk kondizásunk viszontagságait, eredményeinket, meg hogy miért is jó gyúrni járni, aztán koccintottunk a további testépítő sikereinkre. Zslatkoval a Gussal közös leendő lakásukról diskuráltunk röviden, néhány fiatal hölggyel (akiknek nem tudtam maradéktalanul megjegyezni a nevét), pedig a blogolásról magáról és a konfliktuskezelésről cseréltünk eszmét, és végre Springgel is kommunikálhattam élőben. Fcking dilinyovich-valvelcsalcsel (kívánt rész aláhúzandó) és Ricsikével szintén beszélgettünk, de a legtöbbet Lost és Földije, valamint Numa társaságában töltöttem. Lostékkal egy ideje már egy légtérben léteztünk, mire meg mertem szólítani őket, főleg mikor már biztos voltam benne, hogy ők azok, és nem égetem le magam. Mondjuk annyi segítségem volt, hogy mostanában éppen Lost blogját olvasom elejétől fogva, így bizonyos külső jegyekkel már tisztában lehettem (kecskeszakáll, szemüveg). Külön öröm, hogy az ilyenkor (is) rendkívül népszerű Gusból is jutott nekem néhány percnyi.

Kicsit sajnáltam, hogy Kyan nem volt, Wiko és Ysb nem lehettek ott, de összességében így is nagyon jól éreztem magam.

Két intermezzo volt közben, két telefonhívás. Az egyik egy leendő ügyfelem volt, aki arról panaszkodott, hogy az önkormányzatnál ezért meg azért nem engedték neki a vállalkozóit kiváltani. Ez nem érdekes. A másik esetben a párom nevét láttam a mobilom kijelzőjén. Mivel tudom, hogy a blogtalálkozó vörös posztóként hat rá (és minden olyan alkalom, lehetőség, szituáció, ahol buzikkal futhatok össze, beleértve a sarki pékséget is), gondoltam, ez valami ellenőrzés féle hívás lesz. Amikor fölvettem, a párom iszonyú részeg hangon szólt bele, hogy vigyek majd egy kiló cukrot, mert a srácoknak reggel kelleni fog a kávéba (ugyebár a lakásomban gyűltünk össze a másnapi túrához). Jól ki is osztottam, hogy "be vagy baszva!" és hasonlók, mire egyszer csak beleszól egy mély hang, hogy "979, basszus, hozz egy kiló cukrot, nem érted?". Na ez valóban a párom volt. De akkor ki volt az a másik? Persze pillanatokon belül kiderült, hogy az egyik lány barátunk szólt eredetileg a telefonba, és az ő hangjára hittem, hogy az a Rolcsi berugva. Égtem is egy cseppet, hazaérve meg nem győztem bocsánatot kérni a keresetlen szavak miatt... ehe-ehe. 

Alábbiakban olvasható egy, a barátaimnak küldött levelem, a hét végére tervezett programjainkkal kapcsolatban. Azt hiszem, jól elleszünk. 

Üdv!

Ez egy ’körlevél’, szóval a többes számon kéretik nem meglepődni. Egy rövid előzetes a pénteki-szombati együttlétünkkel kapcsolatban (aminek a megírását már legalább egy hete fontolgatom). 

Tehát:  én pénteken este nem leszek otthon, mert blogtalálkozóra megyek. Nem is tudom, mikor érek haza, de addig a Roland gondjaira lesztek bízva. Ő valszeg nagy vonalakban már eddig is tárgyalt veletek az események várható menetéről. Találkoztok valahol, aztán ha letettétek a cuccaitokat, érdemes lenne lemennetek valahova bevásárolni. Ha iszogatni akartok, pia a szekrényben, csak ne üssétek ki magatokat (remélem, én sem fogok kidőlni), mert a szombat nem csak egy sima sétálgatás lesz. A többit tudjátok. Ha lehet, még pénteken csináljátok meg a szendvicseiteket, mert a konyha ugyebár szűk keresztmetszetként hat a reggeligyártásra, és korán kell kelnünk. Nem lesz lehetőség mindenkinek egyszerre ott téblábolni. A busz CENSORED-kor indul a CENSORED buszpályaudvarról, ahol viszont előre kell megvenni a jegyeket, a buszon ugyanis nem lehet (hülyeség, de ez van). Kb. egy óra alatt oda is érünk, a buszról lepattanva átkommandózzuk magunkat a túraútvonalra, majd a pilisszentkereszti szurdokon keresztüldzsalva megérkezünk a névadó faluba. Itt rövid pihenőt tartunk (meg igény szerint közben is), aztán irány Dobogó-kő. Mivel internetes kutatásaim során nem sikerült megtudni, mikor jön visszafelé busz, kénytelen leszek reggel a pályaudvari információs kisasszonyt megkérdezni, de ha ő elégtelen választ ad, akkor a Dobogó-kő projekt (prodzsekt) elmaradhat, hogy ne kelljen a természet lágy ölén éjszakáznunk (hacsak nem ez lesz egy demokratikus szavazásunk végeredménye). Ez esetben csak Pilisszentkeresztig megyünk, és onnan indulunk hazafelé. Mit hozzatok? Gyakorlott természetjárók nyugodtan átugorhatják ezt a részt, bár nekik is hasznos lehet, ha éppen elfelejteni készülnének valami lényeges dolgot.

-  ruha: tangabugyi, úszósapka jöhet, de főleg (vastag) zokni, váltózokni, sározható cipő, sározható ruha, pulóver, tartalék pulóver, ha elfér, akkor váltónadrág, esetleg nadrág alá való nadrág. MERT HIDEG LESZ.

-          Esőköpeny, esernyő, kapucnis izé, széldzseki, MERT LEHET, HOGY ESŐ LESZ

-          HÁTItáska. Mondom HÁTI-, nem sporttáska, nem nejlonszatyor, nem teszkós vacak, MERT POFON LESZ

-          Enni-, innivaló, köztük csokoládé, szőlőcukor, ilyesmi, ha esetleg valaki hajlamos leejteni a vércukrát. Inni lehetőleg ne imperialista ragacsokat hozzatok, hanem rostostot, meg ásványvizet, esetleg teát, MERT ÉHSÉG LESZ (MEG SZOMJÚSÁG IS). Alkoholt csak mértékkel, mert aki beborul a patakba, szakadékba, őztrágyába, azt nem húzom ki, hányni meg gusztustalan.

-          Egyéb dolgok: iránytű, kulacs, kullancsriasztó, elemlámpa (sosem tudni, hol éjszakázunk (ehe-ehe)), ráülős lófasz (de jó a pokróc meg a nejlon is), PÉN(is)Z, mobiltelefon, fényképezőgép, tisztasági betét, lakáskulcs (elsősorban nekem), térkép, növény-, bogár- és kőzetgyűjtő alkalmatosságok. Mindezt ízlés szerint, de ti fogjátok őket cipelni, MERT NEHÉZ LESZ

-          Vécepapír, zsebkendő, fejfájás elleni bogyó, bicska, műanyag pohár, MERT NÉLKÜLÜK KELLEMETLEN LESZ.

Ha már reggel esik az eső, akkor szavazhatunk arról, hogy valóban nekivágjunk-e, de az én szavazatom 10-et ér, és garantáltan igen lesz. Ugyanakkor a reggeli eső csak egyet jelent biztosan, a sarat, de hogy később is esni fog, azt nem. Viszont könnyen lehet, hogy bár reggel még hét ágra süt a nap, később meg elkap bennünket a rézfaszú bagoly egy zápor, azonban erre nem tudunk felkészülni. Erről ennyit. Fölmerült, hogy szombat este nem buzibuliba kéne menni, hanem pölö karaoke-buliba, mert az jó. Haha, kis naivak, ki mondta, hogy hazaérünk egyáltalán (élve)? Ha viszont még aznap viszontlátjuk kicsiny hajlékomat (majd péntek éjjel derül ki igazán, milyen kicsi, amikor lapjával feküdtök a szőnyegen, hehe), akkor sem biztos, hogy ’Jöttünk énekelni!’ felkiáltással bárhol kapunk helyet. Szóval előre oda kéne szólnom, ahova mennénk. Erre jelenleg két ötletem van:

-          egy [mittoménmi] nevű hely Budán, ahol nem egy nagy hodályban énekel fű-fa-virág, meg aki csak akar, hanem külön privát szobák vannak, ahol csak magunk lehetünk. Ezzel az előnyeit el is mondtam. A hátrányai: óránként 8400 Ft a szoba bérleti díja  (ami 10-12 főnél nem olyan vészes), kibbbaszott drága a pijja és magyar dalok még nincsenek (viszont angolból 4660, japánból meg 40000, kár, hogy utóbbiból viszonylag keveset ismerek (0 db)). Szóval a másikba kéne menni.

-          A másik Pesten van, itt nem kibbbaszott drágák a pijják, csak szimplán drága a hely, de még megfizethető. Van sok dal (magyar is), de sok ember is, akik elveszik előlünk az éneklési lehetőséget, korlátoznak exhibicionista vágyaink kiélésében, elisszák előlünk az alkoholtot, és foglalják a helyet a vécében. Tehát ide kéne.

-          A harmadikba nem kéne menni, mert ott olyan tolja a showt, akit ismerek, de nem tudja, hogy buzi vagyok, viszont aki őt is, meg engem is ismer, az tudja, és tuti el is mondta, és nem igénylem a vaskos tréfákat.  

Akárhova is megyünk azonban, vissza kéne jelezni, hogy oké-e vagy nem oké, mert felkapott hely, és tényleg le kéne foglalni az asztalt (akár elsőre, akár másodikra esik a választás). Ennyi.

Reggel, amikor az orvosi rendelő felé sétáltam, megcsapott a tavasz szele. Vagy a szelleme, vagy bármi, ami egy pillanatra átsuhant rajtam, és egy csapásra megváltoztatta az egész napomat. Olyan volt, mint amikor a filmekben a médiumi képességekkel megáldott főszereplőnek hirtelen beugrik valami kép, vagy máshol találja magát, esetleg olyan dolgokat érzékel, amiket korábban nem, majd néhány másodperc múlva minden a régi kerékvágásba tér vissza, ő pedig csak dermedten áll, és próbálja magában feldolgozni az éppen átélt dolgokat.

Nem tudom, nálam mi váltotta ki ezt az érzelem- és emlékrohamot, de az biztos, hogy éppen előtte állapítottam meg, milyen kellemes langy idő van, és milyen jó beszippantani a tavaszelő jellegzetes illatát. És akkor ahogy az aszfalton egyik lábam a másik elé tettem, egyszer csak a puha avarba süppedt a talpam, gyökereket léptem át, és a fejem le kellett hajtanom a lelógó faágak elől. A Természetben jártam.

Zöld fűvű mezőt láttam magam előtt ezerféle tarka virággal, és a traktorok keréknyomában bukdácsoltam, hátamon a nehéz hátizsákkal. Szöcskék ugrándoztak előttem, pillangók röpdöstek körülöttem, a fejem felett pedig madarak kőröztek. Szarvasbogarat láttam, és szinte hallottam, ahogy a felé nyújtott botra hogyan fúj mérgesen, méretes imádkozó sáskát futtattam a tenyeremen, és csillogó páncélú szkarabeuszt túrtam ki az avar alól.

Aztán máris Nagymaroshoz közel ültem egy fás domboldalon, és a délelőtti nap sugaraiban fürödtem, körülöttem milliónyi lepkével, és fülig érő vigyorral nyugtáztam, ha valamelyik rászállt a kinyitott tenyeremre. Aztán láttam azt a hatalmasra nőtt nyuszit, aki a közeledtemre ijedten próbálta meg átszuszakolni magát egy vadvédelmi kerítés résein, ami ha nem sikerült neki, akkor néhány ugrással odébb megint próbálkozott, és közben a nagy igyekezet annyira lekötötte a figyelmét, hogy azt sem vette észre, amikor én már rég távolodóban voltam. Mátraszentlászlón jártam, csuromvizesen, átfagyva, kilométerekre a leendő szállásomtól, és csak az derítette föl elcsigázott kedvemet, amikor az utca közepén egy menyét bámult rám a ködben, majd tovább sétált, mintha mi sem történt volna. Aztán máris egy vaddisznó anyukával néztem farkasszemet. Az adrenalin szétáradt a testemben, aminek hatására számtalan megoldási javaslat (és életem egy része) pergett végig az agyamban, amit életem leggyorsabb és leghosszabb futása követett. De máris ismét a Mátrában voltam. Egy erdei úton sétáltam néhány társammal, és az ütő is majd' megállt bennem, amikor kicsivel mellettem egy sas csapott le menekülő áldozatára. Soha életemben nem láttam még a szabadban ekkora madarat.

És csak jöttek, jöttek a képek. A Csóványos kilátójának tetején kuporogtam a hóviharban úgy kapaszkodva a korlátba, mintha az életem függne tőle (és ez így is volt...), szétrohadt híd megmaradt vascsövén egyensúlyoztam, hogy szárazon érjek át a túlpartra, szarvasbőgést hallgattam az erdei éjszakában, máskor bagollyal feleseltem a sötétben. Kétbodony főutcáján kerestem a túrabélyegzőt, székely szénégetőkkel társalogtam egy izzó boksa tetején, szarvascsorda vágtáját figyeltem, és közben azon gondolkodtam, hogyan férhetnek el a fák között akkora agancsokkal, méhraj közepén sétáltam kilométereket, böglyöket hessegettem el magamról, víz nélkül ténferegtem órákig a tűző napon, apró szamócákat szedtem az árokpartról és szikla szélén lóbáltam lábaimat a száz méteres mélység felett. Aztán azt próbáltam találgatni, mekkorákat ugorhatnak az előlem menekülő őzek, mackósajtot falatoztam egy út közepén, vadrózsák elburjánzott lugasán törtem át, elhagyott majorság épületeit fedeztem fel, a sátramban a közeledő idegenektől rettegtem, útbaigazítást kértem a néhány utcából álló falvacska idős lakójától, bodobácsok futkorászását lestem egy kihalt fatörzsön, és a fák közé nyargaltam, mert a sok nyers szilvától feszített a gyomrom. A 95 fős Garáb egy sarkán egy helyi sráccal borozgattam, Mátraszőlős főterén ugyanezt tettem az éjszaka közepén, számtalan idegen fiatallal, Bélapátfalván a házigazdával pálinkáztam, Márianosztrán egy tolvajjal, meg az osztrák barátjával fröccsöztem, Romhányban a helyi vadásszal kísértettem magam biztos helyre. Becskén művelődési ház padlóján aludtam, Cserhátsurányban általános iskola tornatermében, aztán kilátók tövében, főút mellett a nádasban, mezőkön, erdő közepén, és ahol csak sík terület volt a sátrat fölverni.

Leperegtek előttem a helységnévtáblák, az arcok, a rengeteg poén, a házipálinkák és háziborok, a szeletelt kenyér és az ebédek ízei, átfutott rajtam a szívesen látottság érzése, a szomjazás, az éhezés, a fájdalom, a csüggedtség, a reszketés, a félelem, az öröm és a végtelen szabadság érzése. Ízek, illatok, élmények, BOLDOGSÁG.

Aztán azon kaptam magam, hogy éppen az orvosi rendelő ajtaját lököm be. Orromat megcsapta az a semmivel össze nem téveszthető kórházi szag, és én újra a jelenben voltam. Csak néhány másodperc volt az egész, és ha a tavasz szelleme tovább is suhant, hogy új áldozatot találjon magának, én a nap további részében már nem az voltam, mint egy perccel korábban. A munkahelyemen non-stop tréfálkoztam, jó étvággyal ettem, az edzőteremben másfélszeres teljesítményt nyújtottam, és még most is teli vagyok energiával.

Talán azért, mert a szemem előtt még látom az őzikék hatalmas, riadt szemét, az orromban még halványan érzem az ázott avar illatát, még hallom a sólymok vijjogását, a számban még ott a szeder íze, a karomon még sajog a tüskék szúrása, arcomat még langyos szellő simogatja, és legbelül még érzem, mindennél jobban érzem, hogy VISSZA AKAROK MENNI!

Ebben az évben újra járni akarom az országot, és ha valakinek van hozzá kedve, velem tarthat.