tanár bejegyzései

...biztosan nagyon jó lehet. Ha most visszapörgethetném az idő kerekét, és ha az életem olyan körülmények között zajlana (a múltban) sokkal inkább választanám ezt a hivatást, mint a jelenlegieket. 

Van még persze egy pár 'ha'. Szívesen tanítanék, most is, ehhez azonban szükség lenne alapos felkészültségre, azaz, hogy az általam tanított tárgyhoz magam is jól értsek. Persze miközben az ember pedagógussá válik, ezt is megtanulja, még jó hogy. Az mindegy mi a tárgy, hiszen a tudás átadása lenne számomra az öröm, de ha még választhatnék is, a történelmet választanám (de a mostani tudásom mellett számvitelt is szívesen tanítanék). Szerintem jó tanár lennék, élvezettel tanítanék és igyekeznék minél több érdekes pluszinformációt közölni egy-egy órán, a történelemmel is csak az lenne a baj, hogy — ismerve magamat, — nehezen tudnék értéktartalom nélkül beszélni egy-egy (főleg XX. századi) eseményről, korszakról. A blogomból is jól látszik, milyen hevesen tudok kirohanni egy-egy eszmeiség vagy jelenség ellen, milyen bőkezűen szóróm a minősítéseket, a durva vagy lekicsinylő jelzőket. De ez egy blog, az én blogom, kötetlen stílusú, és az én szellemiségem tükrözi. Ezért nyilván nehéz elképzelni, de érdemes tudni, hogy más helyzetekben más vagyok, oda tudok figyelni a 'játékszabályokra'. Az életben az ember különféle szerepekben vesz részt, és mindegyik szerep sajátságos viselkedésmintákat tartalmaz, eltérő keretek között zajlik. Leendő szociológusként magam szoktam rászólni a csoporttársaimra, hogy nem engedhetik meg maguknak a tudománytalan minősítéseket, sőt, semmilyen minősítést. Egy szociológus tudományos közegben nem engedheti meg magának a "jobb lenne, ha...", a "sajnos..." kezdetű mondatokat, csak és kizárólag az 'ez van' és az 'ez lehetne/lenne, ha...' tartalmúakat. Ehhez nagyon szigorúan tartom magam, és valószínűnek tartom, hogy oktatóként is hasonlóan tennék, ha néha nehezen is.

A hétköznapi életben is oktató stílusú vagyok. A személyes beszélgetésekben élvezettel hozakodok elő olyan témákkal, amikről feltételezem, hogy érdeklődésre tarthatnak számot a másiknál. Talán a partner számára kellemetlen lehet, de visszafogottság nélkül kérdezek rá, érti-e, amiről beszélek, hogy tisztázzuk, nem mondok-e olyat, ami nyilvánvaló (és ezzel esetleg azt az érzetet keltem benne, hogy hülyének nézem), és ilyenkor arról is megbizonyosodhatok, hogy a végén az illető nem fogja azt gondolni magában, hogy "ez meg miről beszélt?". Közben magam is végiggondolom a témát, hogy szabatosan, érthetően fogalmazzak, és nyilvánvalóan a megfelelő ponttól kezdjem a mondandóm felépítését. Ilyenkor sok dolog bennem is helyre kerül, így végül mindketten épülhetünk.

Néha megadatik, hogy egy kicsit a tanári szerepben tetszelegjek, az utóbbi hetekben kétszer is oktató lehettem egy pár percre. Az egyetemen volt két tárgyunk, aminél gyakorlati jegyért kiselőadást kellett tartani a többiek előtt. A dolog pikantériája az volt, hogy nem otthon, hanem ott helyben kellett felkészülni. A tanár rövid előadása után soronként kaptunk egy-egy feladatot, amiből együtt kellett összehozni egy vázlatot, majd abból egy embernek összefüggően kellett beszélnie a megadott időkeretben.

Első alkalommal a kisebbségek volt a téma. Már előre izgultam, hogy a mi sorunk a szexuális kisebbségeket kapja, de sajnos a "nők" lett a feladatunk. Sebaj, gyorsan átigazoltam az általam vágyott csoportba, majd a 40 perces felkészülési időben végig szinte én beszéltem. Mivel a téma kényes, senki nem akarta vállalni a nyilvános szereplést, én pedig arra hivatkozva, hogy nem vagyok lámpalázas, mert már kamera/mikrofon előtt is számtalanszor szerepeltem, magamra vállaltam az előadó szerepét. Izgalmas dolog volt. Sajnos tudomásul kellett vennem, hogy leendő szociológus kollégáim milyen szinten tudatlanok és előítéletesek, amiből előbbi természetesen megengedhető (lehet, hogy más témakörökben lemostak volna bárkit), de az utóbbi semmiképpen sem. Viszont ez egy kicsit meg is erősített a tudatban, hogy a következő 10 percben egy csöppet szebbíteni tudok a világon, amennyiben egy picit is oszlatom a tudatlanság okozta előítéletességet. Nyilván ilyesmi rám is rám férne egyes területeken. 

És igen, amikor rám került a sor, kiálltam a tanárnő és vagy 80 csoporttársam elé, és belekezdtem. Bár az első sorban ülő, amúgy is ellenszenves kolléga aljas megszólalása bárkit nyomban összeomlasztott volna, a rutinom átlendített a dolgon, és miután jeleztem, hogy hallottam, amit mondott, inkább az előttem álló feladatra koncentráltam. Igyekeztem tudományosra venni a témát, nem jelezni, hogy érintett is vagyok a dologban és úgy tenni, mint aki pusztán feláldozta magát a szereplés elvállalásával, és gyakorlatilag bármely más témában is ugyanígy kiállt volna. Egyébként tényleg, de ha már (részben) választani lehetett...

Az előre megadott dimenziók mellé újabbakat is beszúrtam, mert úgy láttam, egy szociológiai kutatásban relevánsak lennének, és ezek mentén építettem fel a mondandómat ott, helyben. Nekem elég néhány vázlatpont, hogy percekig ömöljön belőlem a szó, most is így tettem. Mivel a felkészüléskor is én vittem a prímet, megengedtem magamnak, hogy önhatalmúlag csavarjam a mondandómat, de ha élesen eltértem a korábban felvetettektől, akkor jeleztem, hogy a csapattársaimmal ebben a tekintetben eltér a véleményünk. Ezzel azt is elősegítettem, hogy ne úgy tűnjön, mintha magamról beszélnék. Tisztáztam, ki tartozik ebbe a kisebbségbe, ki nem, és miért nem, aztán szót ejtettem az éles törésvonalakról is (elfogadás/nem elfogadás, generációs különbségek okozta eltérések). Néhány humoros, könnyed elszólást is megeresztettem, de természetesen nem a mi kárunkra, hanem inkább a feszültség oldása miatt. Sajnos kevés volt az idő, és sok mindenre nem tudtam kitérni, ráadásul így is többet beszéltem, mint az előírt időkeret.A különféle témakörökről egyenként is szívesen értekeztem volna, de hát én csak hallgató vagyok, nem tanár. A végén persze megkaptam a magam tapsát, talán nem a legnagyobbat, de nem is a legkisebbet. Utána viszont nagyon sok elismerésben részesültem részben a tanárnőtől, részben a csoporttársaimtól. Nem győztek ajnározni, hogy milyen jó voltam, és milyen jó volt hallgatni engem.

Egy következő alkalom két héttel az előző után volt. Ekkor ugyanilyen szisztéma mentén zajlott az óra, ezúttal viszont a rendszerváltás témakörében. Ez is fekszik nekem. Ugyanúgy kutatási dimenziókat vázoltunk fel, majd a tanárnő kiosztotta a feladatot: érvelni kellett a rendszerváltás megtörténte vagy meg nem történet mellett, és az adott dimenzióval kapcsolatos ismereteinkről is számot kellett adni. Mi a gazdasági dolgokat kaptuk (ha a szabatos megfogalmazást leírnám, azt kockáztatnám, hogy a csoporttársaim itt kötnének ki, a blogomon, ezért ezt most mellőzöm). A tanárnő sajnos nagyon sok időt elvitt az órából, ezért a felkészülésre csak 25 perc volt, az előadásra pedig szigorúan csak 5 perc. Alig tudtunk egy pár dolgot összeírni, mert az is sok időt elvitt, hogy megbeszéljük, ki áll ki. Én mentegetőztem, hogy mivel a múltkor úgyis én voltam, most menjen más, de a többiek arra hivatkozva, hogy akkor nagyon jól szerepeltem, mellettem kardoskodtak. Persze csak látszólag kérettem magam, egyrészt mert tényleg élveztem az oktatói szerepet, másrészt mert ez egy jó alkalom volt arra, hogy semlegesítsem a korábban a fejemre idézett "biztos ő is buzi" vélekedéseket. Lassan ebbe úgyis beleszarok, hiszen már csak egy évem van vissza, ráadásul intelligens, valóban leendő tudós csoporttársaim számára ennek teljesen mellékesnek kell lennie. A seggagyúak meg nem érdekelnek (bár tőlük kell inkább tartani). 

Amikor sor került rám, ismét dőlt belőlem a szó, kicsit hadartam is. De hát kevés volt az idő. Elmondtam a rendszerváltás előtti gazdasági körülményeket, a változás folyamatát, a következményeket, tisztáztam, hogy ezen dimenzió mentén részben volt csak rendszerváltás (gazdaságilag feltétlenül, a lelkekben csak részben), és egy pár érdekesnek tartott dolgot is, de az egészre messze nem volt elég idő. A célnak mindenesetre megfelelt, és én is nagyon élveztem.

Szóval jó dolog volna tanárnak lenni, csak van egy komoly probléma. Az egyetemen csupa olyan ember alkotja a hallgatóságot, akik tanulni vannak ott, és nem muszájból. Hallgatnak, ha másért nem, a közeg miatt, mert belegondolnak, milyen lenne fordított helyzetben lenni vagy mert tényleg érdekli őket, ami elhangzik. Nem kell őket fegyelmezni, csöndben vannak, és ha nem is érdekli őket a téma, csendben elfoglalják magukat. Ilyen értelemben csak oktatni kell, nem pedig nevelni. Középszinten vagy az alatt sajnos ez nem menne így, én pedig előbb készülnék ki idegileg, minthogy igazán jó tanárrá válhatnék.

Ezzel tisztában vagyok, ezért a tanításról való ábrándozást agyam rejtett zugába számúzöm, és inkább a jelenlegi hivatásomra koncentrálok.

Tegnapra ígértem az utolsó vizsganapommal kapcsolatos élménybeszámolót, de túlzottan kimerült voltam ahhoz, hogy részletekbe menően bepötyögjem. Ma sem vagyok sokkal fittebb, hiszen nemrég még a konditeremben izzadoztam (képletesen), de most legalább kedvem van hozzá. 

Szerdán a munkahelyemen megírtam a kollégákkal kapcsolatos fikázás-halmazt (meg dolgoztam is), aztán fél 6-kor elindultam az edzőterembe. Jól teletömtem a batyumat, mert az edzéshez szükséges felszerelésen túl egy napi váltóruhát, papucsot és tisztálkodószereket is vinnem kellett magammal. Ja, nem is említettem(vagy de?), hogy csütörtökre két vizsgát terveztem be, mindkettőt az idióta tanárnál, akiről már meséltem. A renoméját csak tovább rontotta nálam, hogy az egyik tárgyból minden alkalommal hétköznapra, reggel 8-ra írta ki a vizsgát, és hiába panaszkodtak nála egyesek fő érvként felhozva, hogy nem véletlenül vagyunk levelezősök, ez őt nem érdekelte. Ezért beszéltük meg négyen, hogy nem próbálunk meg aznap odaérni (szinte lehetetlen lett volna), hanem inkább némi extra költséggel már előző este leutazunk, és megszállunk valahol az egyetem közelében. Edzés után tehát iszkoltam, hogy fél 8-ra a Keletibe érjek, ahol a többiek már vártak rám. Felszálltunk a vonatra, és előre kikötöttük, hogy semmi beszélgetés, tanulni fogunk út közben. Na persze. Ment a duma mindenről, de szerencsére a tárgyról is.

A készülésem módja ezúttal is hagyott némi kívánnivalót maga után, mivel több hónap témába vágó olvasgatás, majd tanulás után már nem is igen érdekelt az egész, különben is, esélytelennek tartottam, hogy kiizzadjak egy-egy kettest. Végtére is 10 napom volt, hogy 1000 oldalt nemhogy elolvassak, de meg is tanuljak. Ez a bizonyos reggeli tárgy úgy működött, hogy korábban írtunk egy tesztet az aláírásért. Akinek ez legalább 3-asra sikerült, az megúszhatta a szóbelit, amennyiben megelégedett egy jeggyel rosszabbal. Mivel senki sem tudta, hogy miként készüljön, elég sok emberkének (kb. 80%) nem is sikerült a teszt az első nekifutásra, azonban volt még lehetőség újra megpróbálni. Nekem már elsőre is sikerült, de sajnos csak kettesre, ezért kellemetlen helyzetbe kerültem: meg van az aláírás, tehát nem ismételhetek jobb eredmény reményében, de mivel nem értem el a 3-ast, kénytelen voltam ezt a vizsgát bevállalni. Mások bezzeg az immár helyes készülési módszer ismeretében újra nekivághattak, így többen is voltak, akik így már könnyedén kiikszelték a tárgyat. Ahogy telt az idő, egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy képtelen leszek akár csak egyszer is végigolvasni a 600 oldalt (a másik 400 a délutáni vizsgához kellett), kénytelen voltam tehát sorozatos engedményeket tenni (és főleg a tesztre való készüléskor magamba szívott, de mostanra igencsak megkopott tudásra alapozni). Kitaláltam, hogy a gépemen dokumentumként is meglévő anyagból kimásolgatom a definíciókat, az így kapott zanzát 2-3 alkalommal elolvasom, a többit meg majd kipótolom élőszóban.

Már maga a nyomtatás sem volt zökkenőmentes, mivel a 16 oldalra sikeredett anyag első 4 oldala után kifogyott a fekete tintám. Rövid káromkodás és némi önszidással egybekötött kétségbeesés után kékkel folytattam a nyomtatást, de csak újabb 5 oldallal lettem beljebb, amikor az is kifogyott. A hátralévő 7 oldalnál pirossal próbálkoztam, így végül sikerült összehozni ezt az utolsó szalmaszálat jelentő papírhalmazt (azóta nem kis szemkárosodást szenvedtem olvasás közben). Ez kedden este történt.

Aznap még nekiláttam, hogy végigolvassam az egészet, de alig jutottam a feléig. Sebaj — gondoltam — szerdán nap közben befejezem, a vonaton pedig majd még egyszer végigmegyek rajta. Előbbi sikerült is, utóbbi ugyebár nem. Azért vittem magammal egy-két rendkívül gagyi, néhány oldalas összefoglalót, főleg az első témakörrel kapcsolatban, mert arról nem nagyon volt  anyagom. A másik tantárgyból nem is volt meg a könyv, ezért ott is mindenféle szedett-vetett, mások által készített olvasmányokat vittem, azzal a céllal, hogy majd a két vizsga között megtanulom, amit meg kell. Az ugyanis nem volt túl sok (mármint ilyen formátumban), ráadásul egy része eleve nem tűnt túl idegennek.

Szóval megérkeztünk a szállásra, elfoglaltuk a szobákat, majd kicuccoltunk a közösségi helyiségbe, ahol tanulás helyett éjjel fél egyig dumáltunk főleg szociológiai és társadalomtudományi témákról. Bár akkor nem úgy tűnt, később rájöttem, hogy az ilyen összejövetelek rengeteget számítanak, hiszen a (jelen esetben) négy agy segít egymásnak a le nem tisztult vagy a korábban el nem sajátított tudás helyretételében.

Reggel úgy ébredtem, mint akit agyonvertek. Fogtunk egy taxit, és 8 előtt pár perccel már az egyetemen is voltunk. A tanár persze fél órát késett (érdemes volt úgy sietnünk), de aztán gyorsan beindult a gépezet. Kénytelen voltam az első turnusban bemenni, pedig még olvasgatni szerettem volna. A vesztemet éreztem. Ilyenkor nem is az a baj, hogy 1-est kapok, hanem, hogy cefetül égek — de ezt már ecseteltem. Három tételt kellett húzni három kupacból. Az első az 1-2. fejezetekből, a második a 3-4., a harmadik pedig az 5-6. fejezet témáival volt kapcsolatos (ezt előre nem tudtuk). Ezzel az volt az aprócska problémám, hogy a harmadik kupac tartalma számomra teljesen ismeretlen volt. A tanár hosszasan ecsetelte, hogy mit kell tenni, mert ha olyan tételeket kapunk ki, amelyek a könyvben túl nagy terjedelemben szerepelnek, akkor vagy kicserél vagy kivesz közülük egyet, hogy ne kelljen annyit beszélnünk. A sorstól kétszeres kegyben részesültem, mert egyrészt az én esetemben a 3. tételt egyszerűen kivette, a másik kettő pedig elég potya volt. Így aztán még e kevés tudással is sikerült elmondanom őket 4-es, 5-ös szintre. Mivel nem óhajtottam, hogy tovább kérdezgessen, megelégedtem a négyessel. Hosszú ideig nem tértem magamhoz az örömtől.  

Nem ünnepelhettem sokáig, mert du. 3-ig előttem állt még egy komplett tárgy megtanulása. Csakhogy! Egy gyakorlati tárgyból még nem volt jegyem, pedig már régen meg kellett volna, hogy kapjam. Anno mindkét előadáson ott voltam, a katalóguson is szerepeltem, és amikor előadást kellett prezentálni, azt is megcsináltam, bár előadni már nem volt időm. A vonaton tudtam meg a többiektől, hogy szombatonként volt lehetőség a tanárnő szobájába behatolni, és ott előadni azt, amire anno nem volt lehetőség, így juthattam volna a jegyhez. Ez persze addig elmaradt. Ezért hát előttem állt a feladat, hogy felkutassam oktatómat, és valahogy (az előadásom hiányában is) megpróbáljak jegyet szerezni, azonban ő éppen szigorlatoztatott, oda meg nem törhettem be. Így hát kénytelen voltam minél többet az ajtaja előtt tartózkodni (tanulás helyett), bár közben a csoporttársaimmal traccsoltam, meg ide-oda rohangáltam. Utóbbit nem kellett volna, mert éppen akkor ért véget a csiga tempójú szigorlat, amikor én nem voltam ott, mire pedig visszasétáltam, a tanárnő már átrobogott a könyvtárba, ahol egy doktori megvédésénél kellett asszisztálnia. Paff. Semmivel sem jutottam közelebb, ahogy a hátralévő vizsgám anyagának elsajátításával sem. Sőt, alig 10 percet tanultam.

Ennek ellenére átvonultam az előadóba, és bíztam a csodában. Lett volna még egy órám a tanulásra, de annyira elegem volt már a mindenből, és annyira álmos voltam, hogy inkább aludni próbáltam (4-5 ülést lehajtogatva). Közben a mellettem ülő csoporttársam megjegyezte, hogy nyilván mindent tudok, és amikor közöltem, hogy ez messze nincs így, rám förmedt, hogy "Fejezd már be! Te mindig mindent tudsz.". És nem hitte el, hogy de nem. Egy óra múlva megérkezett a tanár, kezében egy jó nagy kupac papírral, amiből tudtuk, hogy teszt lesz. Amikor a köteget megláttuk, nyilvánvalóvá vált, hogy az esszés megoldás esetére kilátásba helyezett tömeges kivonulás elmarad.

Most már nem húzom tovább: 20 kérdést kaptunk a 7 témakörből, kérdésenként öt válaszlehetőséggel. Egy részénél a logikával próbálkoztam, másik részénél tippeltem, a harmadik részénél pedig azt csináltam, hogy a válaszadás előtt elolvastam a témakörhöz tartozó összes kérdést a válaszokkal együtt, hogy így szerezzek némi plusz információt arról, hogy miről is van itt szó. Végül úgy jöttem ki, hogy 4 kérdés esetében voltam biztos a helyes válaszomban (ami a még a karcsinak is csak a fele).

Mire hazaértem, már fent volt a NEPTUNban a jegy, 4-es. Hihetetlen, basszus! El sem tudom mondani, mennyire örültem (a megdöbbenés és szemem erőteljes dörzsölgetése után). Este még írtam a hiányzó jegy miatt a tanárnőnek, így ma már az is bekerült az indexembe (5-ös).

Hát az 5. tortúrának is vége. Minden tárgyam meg van, az átlagom kereken 4-es. Jöhet végre az olvasás.

Van egy tanár az egyetemen, aki tisztára hülye. Pontosabban van több is, de azok most nem érdekelnek. Ez a tanár azt képzeli magáról, hogy ő a szociológia XXI. századi Webere, de legalábbis egy új Marx. Van egy saját makroelmélete, egy új nézőpont, ami hosszú évtizedek után forradalmasíthatja a szociológiát (vagy valami ilyesmi). Természetesen ő egy meg nem értett zseni, mert bár fantasztikusat alkotott, de (eddig) a kutya nem akartra kiadni a könyvét. Ennek az az oka, hogy bár nyíltan senki sem kritizálja, a kulisszák mögött folyamatosan fúrják — szerinte. Ezt mondjuk egyszer már asszem megírtam. Megtudtuk, hogy az egyik legnagyobb élő magyar szociológus is azt mondta róla, hogy ott baszta el, amikor megadta neki a doktori címet. Ettől függetlenül a tanár úr ezt a könyvet adta föl nekünk, mind a 600 oldallal együtt. Kár, hogy bár evidensnek tűnő, viszonylag érthető dolgok vannak benne, az embernek folyamatosan össze kell lapátolnia a figyelmét, mert egy pillanatig sem köti le, ráadásul a fogalmak és definíciók egy része nemcsak másoktól lett átvéve, de még baromira hasonlítanak is egymásra, szóval igen komoly agymunka megjegyezni, melyik kitől van, mennyivel másabb, mint az adott illetőé, és eleve melyik melyik. Az eljárása minimum etikátlan, de hát mit lehet tenni.

Három hete olvasom ezt a szart, mert tegnap ZH-t írtunk belőle, és mivel nem volt (/nincs) kedvem már csak egy vacak aláírásért is még egyszer végigolvasni az egészet, igyekeztem minél jobban megjegyezni a dolgokat. Ráadásul azt mondta, hogy ha valaki legalább 3-asra megírja, a szóbelin megajánl eggyel rosszabb jegyet, tehát akár meg is lehet úszni a vizsgát magát. Tegnap ugyan még előadási nap volt, de a kajaszünetbe berakta a ZH-t.

Összegyűltünk szépen, miközben mindenki azt firtatta a másiktól, hogy az mennyit tud/nem tud. Amikor megjött a tanár, bevonultunk az előadóba, ekkor lekezdett ültetni. Minden második sorba szabadott csak ülni, egymástól 3 szék távolságra. Elhelyezkedtünk, de 1-2 ember nem tetszett neki, ezeket máshova ültette, egyet pl. a tanári asztalhoz. Ezután szétválogatta a tesztlapokat, amikből négy variáció is volt (biztos, ami biztos), majd felírta, hogy melyik sorban/oszlopban hányan ülnek. Jött egy 20 perces kiselőadás, hogy mindent elrakni, bezárni, csak íróeszköz lehet elől. A táskákat jól be is kellett zárni, mert már a puskázás gyanúja is pontlevonással jár (ez a többség számára a még biztosabb bukást jelentette volna). Azt is megtudtuk, hogy ha az összetűzött lapokat nem egymás alá hajtjuk lapozáskor, hanem valamelyik oldalra néz, miközben egy másik oldalt töltünk éppen, az is pontlevonást von maga után. Na itt már kitört a röhögés a népből (én alig bírtam abbahagyni, ami szóbelin biztosan pozitívan hat majd a jegyemre).

A kérdések minden képzeletet felülmúltak. Eleve nem a-b-c-d válaszok voltak, hanem még e is, csak hogy a tippelésnek minél kisebb eredménye lehessen, a válaszok pedig alig különböztek egymástól egy-egy szóban. Szerencsére a könyv fejezeteinek egyszeri felületes végigolvasása arra jó volt, hogy legalább 1-2 választ tutira kizárjak. Voltak aztán olyan kérdések is, amikre több válasz is jó lehetett volna (és ezért még a tanárral is vitába szálltam volna (volt már rá példa egy szóbelin)), de a hülye erősködött, hogy csak egy jó. Én viszont olyan vagyok, hogy ha kettőre le is szűkítem a válaszok számát, abból tutira a rosszat választom.

Mivel válaszösszesítős-javítókulcsos megoldás volt, a délutáni előadás szünetében már meg is tudtuk az eredményeket. Előre mondták, hogy nála 90%-os a bukási arány, ami nálunk egy kicsit jobban alakult, mert az 50x vizsgázóból kb. 10-12 ment át, köztük szerencsére én is. Két 4-es lett (akik nagy tapsot kaptak a többiektől), egyetlen 3-as, a többi kettes lett. Ahhoz képest, hogy 'kivételesen' én is meg voltam győződve a várható sikertelenségről, utána már azon morogtam, hogy miért nem szereztem még pár pontot, mert akkor hármast kaptam volna, és megúsznék egy újabb féléves vizsgát (ennél a fasznál még a kettes is jó lenne). Így nem úszom meg, ahogy a 600 oldal újbóli végigolvasását sem, fasza lesz tehát a vizsgaidőszak (tekintve, hogy ennyi tantárgyunk még sosem volt, szóval lesz mit tanulni).

A szóbeli esélyei a fentiekből már sejthetők, de adalékként hozzátenném még, hogy a tanár a saját fiát is megbuktatta (némelyek már eleve leesett állal veszik tudomásul, hogy ennek van egyáltalán családja), mert látta, hogy nem tanult eleget otthon. Van egy kolléganője, aki itt tanít, az egyetemen, de másoddiplomaként a szociológiának is nekivágott. Azt is megbuktatta. Ehhez már pofa kell...

Na, akkor nekem mekkora az esélyem?