tanú bejegyzései

Mint említettem, a múlt szombati esküvőt inkább csak házasságkötésnek lehetett nevezni, mivel az egész pusztán az önkormányzati procedúrából, meg egy szolid ebédből állt, aztán mindenkinek irány haza. Aki a tegnapi beszámolót olvasta, annak nyilván nem okozok meglepetést, ha azt írom, hogy ezt a szolid szertartást egyáltalán nem bántam, még annak ellenére sem, hogy én voltam a vőlegény tanúja.

A vőlegény pedig az a barátom volt, aki hajdan még a 'legjobb' címmel is büszkélkedhetett, de aztán ki-ki a maga okai miatt elkezdte hanyagolni a másikat, ami végül ahhoz vezetett, hogy másfél évig nem is beszéltünk egymással. A történet itt olvasható. Az azóta eltelt néhány hétben azonban igyekeztünk felmelegíteni a kapcsolatunkat (inkább ő), bár ez egyelőre csak a telefonbeszélgetésekre koncentrálódott. Viszont az egyik ilyen beszélgetés során megkérdezte, hogy lennék-e a tanúja a közeli házasságkötése alkalmából. Természetesen igent mondtam, bár hozzátettem, hogy "amennyiben nem talál alkalmasabb embert erre a megtisztelő címre". Ezen kicsit meglepődött, mivel nem tudhatta, miért mondom ezt. Igazából a saját lelkiismeretem megkönnyítése volt a szándékom, mivel tudom, hogy ez a barátom mennyire szemellenzősen konzervatív sok-sok dologban. Ide tartozik a homoszexualitás is. Tehát egyrészt azért mondtam, hogy burkoltan jelezzem, szerintem — az ő szemszögéből nézve — nem én vagyok a legalkalmasabb személy a házassági tanújának, másrészt pedig, hogy egy esetleges későbbi coming out esetén hivatkozhassak erre a megjegyzésemre, amennyiben emiatt extra utálatban lenne részem.

Elképzelésem sem volt persze, hogy mi a tanú szerepe, pontosabban elképzelésem az volt, de nem tudhattam, hogy valóban csak annyi, amennyit egy önkormányzatnál a násznép tagjaként korábban már láthattam. Lehet, hogy előzetesen még egy csomó dolgot el kell intézni, vagy valami, de mint utóbb kiderült, szó sem volt semmi extra feladatról. Csak egy aláírás, azt' kész. De ne rohanjunk ennyire előre.

Mivel az egy héttel korábbi esküvőn baromi szarul éreztem magam a ruháimban, úgy döntöttem, hogy ha a teljes alkalmi ruhatáramat nem is, de legalább az ingjeimet felfrissítem egy kissé, és a megelőző péntek este beszaladtam a Duna Plaza egyik üzletébe, ahol 8000 Ft-ért vettem is egy lila-fekete csíkos darabot, olyat, ami megy a két darab nyakkendőm egyikéhez. 8000 Ft egy szaros ingért! (Megjegyzem, az általam könyvelt öltönykereskedő cégeknél csak a nagyker ár ennyi, szóval ha ezt nézem, nem is volt olyan drága.) 

Na, szombat reggel irány Bivalybasznád, ahová egy kicsit korán érkeztem, ezért vagy 20 percet kellett ácsorognom a buszmegállóban, míg értem jöttek. Közben megtekintettek az arra járó lakosok, egy cigány nő pedig úgy megbámult, hogy közben még utánam is fordult (pedig ő haladt és én álltam). Baromi kellemetlen volt. Amikor viszont megérkezett a násznép (a jegyes pár, plusz 9 fő), azt vettem észre, hogy kissé túlöltözött vagyok az öltönyömben. A menyasszony csak amolyan szép, estélyi-szerű ruhában, a vőlegény egy elnyűtt, antik öltönyben, a testvére kitűrt inggel, nyakkendő nélkül, a menyasszony testvére ugyanígy, a vőlegény kishúga az előző napi ovis ballagás során összekoszolt harisnyában, az anyja pedig csak csinosban, de semmiképpen sem esküvőhöz méltóan. Így aztán tényleg én voltam a társaságban a legjobban öltözött, aki tényleg komolyan vette ezt a házasodást.

Persze értem én, hogy ilyen slendrehány lett az egész. Eleve a Fészekrakó Program (és itt nem a mélyöblítéses vécék használatára utalok) nyújtotta lehetőségek kihasználása volt a cél, ugyanis a férj-feleség viszony ebben kedvezőbb elbírálást jelent. Ezért történt az egész olyan kutyafuttában, és ezért volt csak önkormányzati 'szertartás' lakodalom helyett. Az majd jövőre (kíváncsi leszek én arra...). Maga az aktus is elég szerencsétlenre sikeredett. A  bivalybasznádi önkormányzat erre a célra fenntartott terme elég kicsi volt (persze mi befértünk), a zene egy vacak magnóból szólt, az is hangosan, a vőlegény úgy remegett közben, hogy a gyűrűt alig bírta a párja ujjára húzni, a család össze-vissza mászkált közben, hogy fényképezni tudjon, a pezsgőt nejlonszatyorból szedték elő, és még a közös gyertyagyújtás is szarul ment, mert elfelejtették eloltani utána a két szélsőt. Volt amilyen volt, majd a templomi biztosan jobban sikerül.

Utána jött az ebéd Százhalombattán, egy duna-parti vendéglőben, ahová eleve korán érkeztünk, aztán meg szegény pincérnőt állandóan ugráltattuk, mert hol ennek kellett még valami, hol annak, hol többet hozott valamiből, hol meg kevesebbet. A vőlegény testvére ráadásul le se ült közénk, hanem hazament, aztán visszajött, amikor a szülei hívták. Fél éve nem beszélnek egymással, és még ez az aktus sem lágyította meg a szívüket. Hiába, nyakas mind a kettő.

Hazafelé aztán kitettek a százhalombattai buszállomáson, ahonnan du. 4-re értem haza, innentől pedig már tudjátok.

Idénre asszem elég volt a nászokból...