tanulás bejegyzései

Már majdnem egy hét eltelt életem ezen jelentős eseménye óta, de én még mindig nem jutottam odáig, hogy beszámoljak róla. Azóta volt sok munka (utolsó pillanatban történő hajtás), meg otthonra, a két ünnep közére is sikerült magamnak nem kevés teendőt összehalmozni, amiket apránként igyekszem majd teljesíteni. Tudom, pihenni kellene, de a jól végzett munka öröme nálam nem kevésbé lebecsülendő (sőt), mint a pihenés címén történő semmittevés. Plusz még a komfortérzetem is nagyban javul, de ezekről majd máskor.

Szóval múlt hét csütörtökön minden idők legkomolyabb oktatási megmérettetésén estem túl, amivel végre lezárhattam a 6,5 évnyi egyetemi pályafutásomat. Végre szabad ember vagyok, csak még nem fogtam fel az új helyzetet, ezért fogalmam sincs, mennyiben lesz másabb érzés, mint eddig. Ismételgetem magamnak, hogy innentől kezdve a kérdőívek "legmagasabb befejezett iskolai végzettsége" rovatába a "főiskola/egyetem" való, és nem az érettségi, meg — a tanulmányaimhoz is kapcsolódva — azt is, hogy akkor én most megvalósítottam az intergenerációs mobilitást, azaz középiskolai végzettségű szülők gyermekeként egyetemi végzettséget szereztem. Számomra már csak plusz büszkeség, hogy munka mellett, teljesen önerőből, de hát mielőtt új célokat tűzünk ki magunk elé, nem árt az eddig megmászott csúcsokon élvezni a napsütést és beleordítani a szélbe, és csak aztán új magaslatok felé fordulni. Különben szart sem ér az egész.

Azt határozottan leszögezhetem, hogy az utolsó nap olyan volt, mint a megelőző 5 (6,5) év, ebből is látszik, hogy mennyire javíthatatlan vagyok. Meg így még romantikus is kicsit a dolog, mármint nem szerelmi értelemben, hanem klasszikusan véve, merthogy úgy végeztem, ahogy az egészet elkezdtem. Először is, a tanulás tekintetében ismét kifutottam az időből, és végül messze nem sikerült olyan alaposan felkészülnöm a vizsgára, mint ahogy szerettem volna. Majd holnap, majd holnap, messze van még a vizsga, stb. aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy "Úristen! Már csak másfél hét van!". Pánik indul, balfaszkodás szintén (mint ismeretes, először rossz tantárgyat kezdtem el tanulni...), a stressz pedig az egekben. Ez odáig vezetett, hogy végül a tanulás javát a vonatútra hagytam, ahol viszont szintén a szokásosat játszottam el: nem tudok tanulni, mert álmos vagyok, de nem tudok aludni, mert tanulni kéne. Ez odáig szokott fajulni (és most sem volt másként), hogy végül beleszarok az egészbe, és előveszem a 979-féle biliárdtaktika ("megy, ahova megy") az életre átírt verzióját, azaz kijelentem, hogy "lesz, ami lesz". Aztán a vizsgán sem hoztam semmi újat, ez viszont már a javamra írható: az első szóig torokban dobogó szív, majd hihetetlen magabiztosság, a tanárok gyenge pontjainak eltalálása, és hozott anyagból lenyűgözés (a felkészülés hiányosságait pótlandó), de ne rohanjunk ennyire előre.

Az államvizsga du. 1 órakor kezdődött, én kb. fél órával korábban érkeztem meg az egyetemre. Rögtön fölmentem a könyvtárba, ahol egy ott dolgozó csoporttársamnak visszaadtam egy könyvet, és összeverődtem két másikkal, akik szintén a nagy megmérettetésre készültek. Mivel elfelejtettem megnézni, hol lesz a vizsga (szintén tipikus: az első előadáskor pontosan ugyanezt csináltam), erre is rákérdeztem, és a vizsgával kapcsolatos pluszinformációkat is próbáltam szerezni. Szoktak-e buktatni, vagy ilyenkor már mindenkit átengednek? A szakdolgozat két jeles értékelése számít-e, vagy az csak úgy van? Mikor tudjuk meg az eredményeket? Itt kell-e maradni végig? Kb. ekkor indult be a gyomorideg is igazán. Egyébként a szokásos, vizsgák előtti stresszt leszámítva hihetetlenül nyugodt voltam, talán azért, mert idegileg már nem tudtam hova fokozni a féléves gyötrődést, és kicsit túlcsordultam...egészen eddig.

Aztán kicsivel 1 óra után mindnyájan bementünk a terembe, megkaptuk az eligazítást (ekkor tudtam meg, hogy az államvizsga 5 érdemjegyből áll), majd az első három személyt leszámítva ki is vonultunk. Azt már tudtam, hogy a nevem miatt utolsó előttiként kerül rám majd a sor, és mivel ilyenkor már nem tudok tanulni, azt is tudtam, hogy ez több órányi tömény, és egyre fokozódó idegességet fog jelenteni. Így is lett. Cappuccino+cigi, cappuccino+cigi, még cigi, kijövők faggatása, értelmetlen tételbámulás, idegnyugtató nosztalgiázás, még cigi...ezzel telt el három kínkeserves óra. Egyesek mosollyal az arcukon jöttek ki, mások sírás előtti állapotban, de mint azt az utánuk kijövőktől megtudtuk, nem a tanárokkal volt a baj, hanem ők nem tudtak szinte szart sem. Így eljönni egy államvizsgára... Mondjuk ennek valahol örültem (sajnálva persze a pórul jártakat), mivel szóbeli vizsgákon nem mellékes, az előtted vizsgázók milyen magasra teszik azt a bizonyos lécet. Ha mindenki tudatlan és felkészületlen, te egy középszintű tudással is könnyen jól szerepelsz, hiszen a tanárok is emberek, ők is (önkéntelenül is) viszonyítanak, de ennek persze az ellenkezője is ott van mint kockázati tényező. Eddig úgy tűnt, alacsonyan van az a léc.

Aztán végre rám is sor került. Bevonultam, illedelmesen köszöntem, és leültem az egyik erre a célra beforgatott padhoz. Ilyenkor már nincs tétel, nincs felkészülési idő, bármit kérdeznek, arra kapásból kell tudni a választ, elvégre innen vagy úgy állsz fel, mint szociológus, vagy úgy, hogy "legközelebb találkozunk". Még egy tollat sem vehetsz elő. A szakdolgozatot megvédeni meg nem lehet nagy kunszt, hiszen azt te magad írtad, ahhoz nem kell nagy felkészülés. Eddigre a kettővel előttem bevonult csajszi már bele is kezdett a mondandójába, a 4 tanár meg epekedve figyelte. Eredetileg 6-an voltak, de kettőjüknek (a csúszás miatt) idő közben el kellett mennie. Ott volt egy, aki nem tanított engem, most is csak írnok volt, ott volt az opponensem, akit ekkor láttam először, ott volt az intézményvezető (mint bizottsági elnök), végül minden idők legjobb fej és legnagyobb tudású tanára is, aki nekem a személyes kedvencem és a példaképem. Utóbbi az a fajta, aki rommá alázza a tudatlan hallgatókat, de ezt úgy teszi, hogy az áldozat fülég érő szájjal, röhögve jön ki a vizsgáról, a frissen szerzett karójával. Engem emiatt meg is nyugtatott a jelenléte, mivel sosem a bukástól féltem, hanem az égéstől, az ő személye viszont garancia volt arra, hogy utóbbitól a helyszínen nem, maximum csak utólag kell tartanom.

Szóval a csaj előadta szépen a szakdolgozatával kapcsolatos összefoglalót, válaszolt az azzal kapcsolatos egyik kérdésre, és az első vizsgatárgyi kérdésre is. A másodiknál azonban szabadkozni kezdett, hogy de neki az XY tanárnő azt mondta, hogy nem ebből kell tanulni, hanem egy másik tematika alapján, blabla, mire kapott egy másik kérdést, amire hibátlanul válaszolt. Magasra tette nekem a lécet, de aztán egy kicsit visszább vett belőle, szerencsére... Egyébként milyen már egy államvizsgán ilyen általános iskolás szarral jönni? A következő csaj szintén ezt hangoztatta (az ő szereplése egyébként sem volt olyan rózsás), amin már csak röhögni tudtam, de aztán jött a "most mutasd meg" része a dolognak.

Torkomban dobogó szívvel, kiszáradt szájjal, reszkető hanggal, rendkívül összeszedetlenül adtam elő a szakdolgozatomat pár mondatban, amit kivétel nélkül az idegességnek tudtam be. Aki ismer, tudja, hogy nekem nem probléma a beszéd, és bár ritkán előfordul, hogy egy tagmondat ragozásához nem passzol a következő tagmondat ragozása, azért ez nem szokott olyan gyakran megesni velem, mint akkor és ott. A szakdolgozattal kapcsolatban előzetesen 3 megválaszolandó kérdést kaptam, de a jelentős időbeli csúszás miatt várható volt, hogy ezek közül majd csak egyre kell ténylegesen válaszolni. Amikor ez nyilvánvalóvá vált számomra is, gondolatban kiválasztottam egyet, amit a legvalószínűbbnek tartottam, és be is jött: "mivel magyarázza, hogy Magyarországon magasabb a homoszexuálisok elutasítottságának aránya, mint a cigányságé?". Válaszoltam, majd egy röpke beszélgetéssé fajult a kedvenc tanárom ellenkezése nyomán elindult vita, ami arra mindenképpen jó volt, hogy az idegességemet teljesen feloldotta.

Jött az első vizsgatárgy, a kisebbségszociológia. Az előttem (le)szerepelt lányok nyomán már előzetesen megkaptam a kérdést, hogy az a bizonyos tematika megvan-e nekem és abból tanultam-e. Hehe... Én erre magabiztosan és talán pökhendien is, azt válaszoltam, hogy nem foglalkoztam a tematikákkal, tegyen fel egy kérdést, és megpróbálok rá válaszolni. Gáz? Lehet, de megvolt az első nagyon jó pontom. "A kisebbségek helyzete diktatúrában és demokráciában", mire én: "Magyarországon vagy általában véve?". Erre a tanárok nevetve összenéztek, és azt mondták, "Jó kérdés! Legyen mondjuk a Kádár-rendszer Magyarországa". Második jó pont is megvolt, és a válasszal sem maradtam el. Mielőtt áteveztek volna a következő tárgyra, még gyorsan kiegészítettem a magyarországi helyzetet a korabeli romániaival, mire az opponensem megszólalt, hogy "igen, erről tudnék mesélni...". Bingó, harmadszor is. Ekkor már tudtam, hogy innentől kezdve bármit is mondok (vagy éppen nem mondok), legalább egy négyesem lesz.

Végül — nagy sietve — feltették a településszociológia kérdést is: "A chicagoi városszociológia kezdetei". Mondtam a magamét, de látszott rajtuk, hogy leginkább csak a kulcsszavak érdeklik őket (Chicagoi Iskola, Chicago, szegénység, bűnözés, Robert Ezra Park, Homer Hoyt, Edmund Burgess, koncentrikus körök elmélete, szektorelmélet, több városmag elmélete, stb.), és már meg is köszönték a szereplésem. Nem mehettem azonban ki, mert akkor nem maradt volna bent senki az utolsó vizsgázó tanújaként, aki egyébként minősíthetetlenül szar volt. A saját szakdolgozatát is hülyén adta elő, amire rákérdeztek, arra nem tudott válaszolni, és a vizsgatárgyakkal kapcsolatban sem tudott értelmeset mondani (vagy legalább valamit).

Utána még vagy 40 perc volt, mire megszületett az eredmény. Újra összetereltek minket, előre közölték, hogy mindenki átment (amit azért nem egészen értek...), majd egyenként felolvasták az eredményeket. Ezt az eljárást furcsállottam, mivel előzetesen mindig meg szokták kérdezni, hogy hozzájárulunk-e (a hülye emberi jogok...), de most ez elmaradt. Mindegy is, a lényeg, hogy a 11 államvizsgázó közül én voltam az egyetlen, akinek mind az öt jegye jeles lett. Amikor mindet elmondták, tíz szempár fordult felém irigyen és/vagy büszkén, én meg szerényen (és meglepetten) tűrtem a tekinteteket. Végül elbúcsúztunk egymástól, és szétszéledtünk.

A fagyoskodást a miskolci estében, az IC 50 perces késését és a hazautat már nem ecsetelem, elég legyen annyi, hogy a Védett férfiak utolsó 250 oldalát volt időm elolvasni közben...

A tananyag egy része könyv formájában ott hever a polcomon, más része vagy a szelektívben vagy az irodában végezte firkapapírként, így felszabadult egy fél szekrényem. Ideje lassan a jövőre, benne pedig a jogosítványra és a második nyelvvizsgára koncentrálni.

A legtöbb ember jellemzően csak azt veszi észre, mi hiányzik az életéből, mije nincsen, mit nem tud, stb. és csak kevesen vannak, akik értékelni tudják a jelent is. Ugyanígy kevés olyan ember van, aki tisztában van a saját negatív tulajdonságaival, észreveszi, ha valamilyen tudásbeli hiányosságot sikerült felszámolnia (szellemileg fejlődött), vagy képes belátni saját korábbi tévedéseit. Nem állítom határozottan, hogy én ebbe a minoritásba tartozom, de gyanítom, hogy nem szerénytelenség tőlem, ha pedzegetni merem a dolgot. De hogy megalapozottan maradhassak (ál-)szerény, igyekszem gyorsan hozzátenni, hogy bárminemű fejlődés a gondolkodásomban/jellememben csakis a környezeti tényezők tőlem független hatása lehet, és nem valamilyen önerőből elhatározott tisztulási folyamat pozitív végeredménye.

Elvileg én sem indultam ilyen tökéletesnek (ehe-ehe), hiszen egy gimnáziumi érettségis apa és egy 8 általános végzettségű anya gyerekeként minden esély adott volt, hogy éppen olyan legyek, mint mások: a hibát mindig csak másban látó, lelki és szellemi fejlődésre képtelen ember. A törést a szüleim válása és egy zsarnok mostohaszülő érkezése okozta, ebben a pillanatban (valójában az öcsém születésekor, azaz éppen 18 éve) ugyanis egyszerre magamra maradtam. Anyám fizikailag távol, apám karnyújtásnyira, de mégis minden tekintetben távol. Bár a válás idején önkéntelenül pszichés burokba zártam magam, és nem vettem tudomást az életemet érintő, igen nagy horderejű változásokról, később azonban a mostohaanyám viselkedése ezt a burkot brutálisan széttörte, és a rideg valóságba rántott belőle engem. Nem volt hova menekülni. Ebben az időszakban sok dolgot tanultam meg azon túl, amit mindenki más megtapasztal (barátok, bandázás, suli, zene, stb.):

— megtanultam gyűlölni, ami nem egy pozitív dolog, de azóta nagyon is tudom, milyen érzés, és milyen szinten tud motiválni egyeseket.

— önmagam alapos elemzésén túl kiismertem az idegi-lelki mozgásterem terjedelmének zömét is, bár a határáig sosem jutottam el. Mondhatni szerencsére, hiszen azon túl a halál várt volna rám.

— miközben szinte minden éjjel az öngyilkosság gondolatával játszottam, megtanultam nem félni a haláltól, és ami ennél sokkal fontosabb, megtanultam értékelni az élet apró örömeit. Elvégre végül mindig találtam magamnak valamit, ami miatt érdemesnek éreztem élni, ha csak "még egy pár napig" is.

— megtanultam, milyen eltorzult elmével szemlélni a közvetlen környezetet, milyen rossz alapokra építve, logikai úton tökéletesen abszurd következtetésekre jutni. Ebből persze inkább az a lényeg, hogy az érzelmeimet kiiktatva a puszta logika híve lettem. Volt alkalmam gyakorolni.

Aztán vége lett egyszer ennek is, én pedig a honvédséget megjárva újra dolgozni kezdtem, közben pedig nagyanyámhoz költöztem. Tanulságos idők voltak ezek is. Azon túl, hogy megtanultam a munkahelyi dolgokat (mint bárki más),

— megtanultam milyen dolog saját jogon szegénynek lenni, és nem mások 'miatt'. Ez sokat segített — többek között — abban, hogy a jelenlegi vagyoni helyzetemet (ami nem is olyan nagyon rossz), helyén kezeljem, és ne motiváljon a nélkülözés erkölcstelen és amorális tettekre. Míg sokan csak azt látják, hogy mijük nincsen, én azt is, hogy mim van, ami másnak nincsen, és ezt értékelem. 

— nagyanyám példáján megtanultam, milyen az, amikor valaki önkéntes aszkétaként spórol egy életen át, és közben elfelejt élni. Én nem esek ebbe a hibába, és nem töltöm el végig szart rágva az életemet, miközben állandóan valami távoli (anyagi) cél érdekében gyűjtök. Azért dolgozom, hogy elviselhető és szórakoztató legyen az a kis idő, amit nem a kötelességek és a fiziológia oltárán áldozok föl.

— megtapasztaltam, hogy a munkaerőpiacon a tudás mellett a megbízhatóság, a becsület és a hűség is nagyon fontos tényező. Szerintem akinek ez a három-négy dolog rendelkezésre áll, sosem marad megélhetési forrás nélkül, és ugyanezek a magánéletben is nagyon jól jönnek.

— egy két generációval idősebb emberrel évekig együtt élve megtanultam a toleranciát és a konformizmus általam addig nem ismert módjait is, ami szintén a javamra vált.

A hajdani barátnőm mellett aztán megtanultam szeretni is (ez eddig elképzelhetetlennek tűnt számomra), és megtanultam elfogadni mások nézőpontját. Nemcsak azért, mert nagyon sok intellektuális beszélgetést folytattunk le, hanem mert általa többször is olyan szituációba kerültem, ami arra kényszerített, hogy revideáljam bizonyos dolgokról alkotott korábbi véleményemet. Igen, én is olyan  voltam, mint a kamaszok általában: szemellenzős, meggyőzhetetlen, önmaga tévedését beismerni képtelen, a vitát sokszor már csak a kényszerpálya miatt is folytató alak. Cigányoztam, cigány testvéreket kaptam, zsidóztam, zsidó lett az egyik legjobb barátom, buziztam, buzi lettem, gyilkosságnak neveztem az abortuszt, aztán és is erre kényszerültem, sorolhatnám. Ez a rossz tulajdonságom így súlyos csapásokat volt kénytelen elszenvedni, ami persze nem baj, sőt. A finomhangolást aztán az egyetem és a szociológia végezte el, így mostanra olyan lettem, aki állandóan azt lesi, mi a másik motivációja, mit miért tesz (főleg, ha rosszat tesz), feltéve, hogy van ehhez induló információm. 

Az eddigi életem utólag sem nevezhető túl jónak, de megtanultam általa a "de legalább..." hozzáállást, azaz meglátni mindenben a hasznosat, a jót. Közhelyesen úgy is mondhatnám, hogy ami nem öl meg az megerősít. Ha ezt meglátjuk, minden átértékelődik.

A Roland mellett megtanultam buzinak lenni, és sokat fejlődtem az öltözködés terén is (bár még nagyon súlyos elmaradásaim vannak). Ez így leírva kevéskének tűnik, valójában azonban életem és önmagam legsúlyosabb változásait éppen ebben a két évben tapasztaltam meg. 

Idő közben persze sokat tapasztaltam, és kénytelen-kelletlen rangsorolni kezdtem magamban az embereket, jellemzően szellemi szint szerint. Míg anno mindenkivel leálltam vitatkozni, mostanra megtanultam, hogy nem érdemes, ha az ember azt tapasztalja, hogy az eltérő szellemi-műveltségi szint miatt ez egyszerűen nem lehetséges. Ez némiképp negatívumnak nevezhető, ahogy az is, hogy a ez élethelyzetek, ismeretségek eredőjeként keletkező tapasztalások általánosításokra késztetnek nap mint nap. Miközben igyekszem megérteni azokat, akiket ismerek, kategorizálom azokat, akiket viszont nem. Ennek egyik példája, hogy a mostani fiatalokat eléggé lenézem/lenéztem. Ezt tudom magamról. A tizenéves és húsz év körüli korosztályt tudatlannak, műveletlennek és suttyónak gondoltam*...

...aztán megismertem a Ricsit, akinek a blogja, majd a vele való személyes ismeretség is árnyalni kezdte ezt a képet. Mindez már elegendő volt ahhoz, hogy megszűnjön bennem a kora miatt egyébként mindenki mást eleve önmagam alá helyező hozzáállásom, és szellemi partnerként tekintsek rá. Ez pedig ismét változásokat idézett elő bennem.

Ha ő nem lenne, még mindig az eddigi hozzáállásommal mérném az olyan alkotásokat, mint például a filmek vagy a zenék (vagy a kettő kombinációi, a videoklipek). De amióta van, egészen máshogy látom ezeket. Már nemcsak azt látom, hogy egy filmben milyen mértékű a történelmi hűség vagy mennyire szórakoztató, hanem észreveszem benne a művészi megoldásokat, a színészek tehetségét, a képi világ hangulatát és sok egyéb mást. Innentől kezdve szinte nem létezik olyan film, amit ne néznék meg szívesen, ha ő azt mondja, hogy az ezért vagy azért jó vagy ponthogy zseniális. A zenék között is vannak olyanok, amiket eddig szarnak tartottam, de ő felhívta a figyelmem azok különlegességére, zsenialitására vagy korszakalkotó voltára, és ma már magamtól keresem meg őket a Youtube-on vagy máshol. Hihetetlen, milyen könnyedén bontotta le bennem a falakat, a makacs ellenállást bizonyos dolgokkal szemben, és bár teljes sikert sosem érhet el, már most is sokat változtatott rajtam. Egy 21 éves srác. Egy 21 éves srác, aki egyenlő vitapartner velem szemben, bármiről is van szó. 

Mindig tanul az ember valamit, de ami még ennél is fontosabb, vegye észre az ember, ha tanult valamit. Hát én most észrevettem. (És még hol van a vége...)

*[Gyorsan hozzátenném, hogy az általam ismert bloggerek éppen a blogjukon keresztül cáfolják, hogy rájuk is vonatkozna ez a vélekedésem.] 

... egy apró szegmensét, ami azért annyira nem örvendeztet meg, mint ahogy azt elsőre gondoltam volna.

Amikor ugyanis beiratkoztam az egyetemre, és először jártam Magyarország legnagyobb putrijában, volt egy pillanat, amikor megcsapott a tudat, hogy "Basszus, én egyetemista lettem!", de aztán rögtön jött a keserű érzés, hogy sosem lehetek olyan igazi egyetemista. Örültem persze, és izgatott is voltam meg büszke magamra, amiért 7 év után, a magam erejéből értem el, hogy a felsőoktatásban tanulhassak, de az a kis hiány azért ott volt.

Mert milyen is az az autentikus egyetemista lét? Nem tudom, hiszen addig is csak beszámolókból volt képem róla, de a mások által elmondottak sosem egyenértékűek az adott dolog személyes megélésével. A sorkatonai szolgálatról szóló sztorik is — amennyiben egyáltalán igazak — mindig csak valamilyen különleges esetet taglalnak, miközben két ilyen különleges eset között ott az a rengeteg teljesen kommersz módon eltöltött idő, amiről nem szól a fáma. Azt meg kell tapasztalni, hogy tudjuk, miről van szó. A beszámolók alapján azonban az egyetemistának levéshez nálam hozzá tartozna a nappalisság, a kollégistaság, a későn lefekvés, a bandázás, a közös zuhanyzó, a hangoskodó szomszédok, a későn ébredés (majd futás előadásra), a pizza meg a zsömle-felvágott, a piázások, a másnaposan vizsgázás, az elcseszett idő miatt tologatott vizsgaidőpont, a bukta miatt halasztott tárgyak. Valami ilyesmi. Ez az, amit én már nem élhetek meg, hiszen még ha volna is pénzem nappalisként létezni, öreg vagyok már a 19-20 éves társasághoz, szóval ez visszavonhatatlanul és megismételhetetlenül elúszott. 

Nekem a munka melletti munka mellett való tanulás maradt, a Miskolcra utazgatás drága pénzért és sokáig, a maradék szabadidőm tanulásra fordítása (helyetti aggódás, hogy tanulni kéne), a beadandók szintén szabadidőben való készítése, az utazás közbeni tankönyv olvasás, és más, csupa kellemetlen tényező. Kezdek is belefáradni, főleg, hogy mintha kezdene egy kicsit bezsúfolódni a baj. 

Pedig ha visszaemlékszem az általános iskolás időkre, egészen más volt a helyzet. Jó, tanulni sosem szerettem, de mivel alapvetően eleve túlképzetten kerültem iskolába, sokáig elvoltam a hozott tudásból, és nemigen kellett tanulnom. Később aztán meglódult volna lefelé az az eredmény, de apám "nem nekem tanulsz, magadnak tanulsz, de azért most szobafogság" felfogása kilendített a gödörből. Így aztán egészen középiskola végéig 4.0 fölötti átlagot produkáltam, és ehhez elég volt az írásbeli házik elkészítésén felül napi 15-20 perc, meg néhány eltiltás, amikor mondjuk 3-asra sikeredett valamelyik dogám. Tanulmányi szempontból ez mindenképpen hasznos volt, viszont ha a stresszt nézzük, akkor semmiképpen sem. Ráért volna a non-stop idegeskedés, ha már dolgozni járok. Az érettségi volt az első olyan megmérettetés, amire nagyon sokat készültem. A beszámolók (és a tanarak hozzáállása alapján) valami nagyon nehéz és nagyon fontos fordulópontnak gondoltam. "Ha itt elbuksz (márpedig könnyű elbukni), az egész életednek lőttek". Valószínűleg ez így is van, ezért mindenki tanul rá, mint a güzü, utólag aztán éppen azért nyilatkozik róla úgy, mint valami marha könnyű dologról, mert alaposan felkészült rá, és így tényleg könnyű volt.

Nos, én is készültem rá. Sokat, például kidolgoztam a tételeket, ami azóta sem fordult velem elő. Hónapokkal korábban nekiláttam ennek, de még így is kevés volt az idő, talán azért, mert én mindig igyekszem élni is a kötelező feladatok mellett. Kicsit ebből, kicsit abból. Mi értelme van bármi előre mutató dolognak, ha közben feláldozom érte a jelent? Ennek ellenére nem sikerült rosszul az érettségi, elvégre csak a törim lett 3-as, vélhetőleg éppen azért, mert erre már nem jutott rendesen időm. 

Jött pár év kihagyás, hiszen például a szüleim már középiskolás koromban a tudomásomra hozták, hogy érettségi után már nem óhajtják fizetni a tanulmányaimat, sőt, igazából arra számítanak, hogy majd hozzájárulok a közös kasszához (amiből nekem szinte semmi nem jutott, de ez egy másik történet), de akkor ez nem is hiányzott. Várt a nagybetűs élet, én pedig mindent akartam, csak iskolába járni nem. Pár év munka, és a sorkatonai szolgálat után azonban jött az ihlet és a szelíd terelgetés, hogy elkéne végezni egy mérlegképes könyvelői tanfolyamot, hogy papírom is legyen a tudásomról. A főnököm tanulmányi szerződést ajánlott (ami büszkeséggel töltött el, hiszen ez az jelentette, hogy a munkám olyannyira megfelelő, hogy további 4 évet számít rá), a nagyanyám pedig kinézett nekem egy iskolát Újpesten.

Nehéz volt, méghozzá nem is kicsit. A legkönnyebb vizsgámra többet kellett készülni, mint az egyetem bármelyik vizsgájára, beleértve a szigorlatokat is, és így is előfordult, hogy valaminek kétszer kellett nekimennem, mert elsőre nem sikerült. A legnehezebb az volt, hogy külön kellett választanom a gyakorlati tudást az elméletitől, mivel a kettő nem egyezett. Nagyon nem. A végén pedig különösen megszenvedtem, mivel az utolsó vizsgáim csak kicsivel az első egyetemi vizsgaidőszak előttre estek, így párhuzamosan kellett tanulnom, és akkor még azt gondoltam, a felsőoktatásban igen komoly teljesítményt kell nyújtani. Ma már tudom, hogy nem (mondhatni lófaszt). 

Itt jöttem össze a hajdani barátnőmmel is, aki a suli vége előtt eltökélte, hogy tovább megy, és vett magának egy felsőoktatási felvételi tájékoztató könyvet, amibe egyszer én is belelapoztam. Eljátszottam a gondolattal, hogy én is tanulhatnék még, de eltökélt nem voltam. Azt nézegettem, ha mondjuk levelezőn végeznék politológiát, akkor mennyibe kerülne, mi kellene a felvételihez, és hova járhatnék helyileg. Miskolcon és Pécsett láttam ilyen szakokat, de töri érettségi kellett a pontokhoz, ami nekem nem sikerült jól, ráadásul a tantárgyak nevei baromi ijesztőnek tűntek. A gondolat azonban már ott fészkelt az agyamban, ezért amikor megláttam a szociológiát, már sejtettem, hogy beadom a szükséges papírokat. Csak ide és csak erre jelentkeztem, de az eredményeim alapján pedig akár kétszeresen is felvettek volna. Ad hoc módon döntöttem tehát, vagy mondhatnám, hogy ismét a 979 féle billiárd-taktikát alkalmaztam: megy, ahova megy. A továbbiak ugyanebben a szellemiségben folytak.

Sosem foglalkoztam azzal, mit kell csinálni. Amit mondtak, megcsináltam, amit meg kellett tanulni, megtanultam. Közben szépen lassan rájöttem, hogy a vizsgadrukk itt hülyeség, mivel semmi értelme, és míg korábban már hónapokkal a vizsgák előtt a tankönyveket olvasgattam, addig mára jó, ha egy-két nappal előtte állok csak neki az intenzívebb tanulásnak. Sőt, már akkor sem. Még egy dolog történt, mégpedig, hogy közben belefáradtam az egészbe. Már nem vagyok lelkes, és csak azt a pillanatot várom, amikor végre véget ér az egész. Az említett taktikának pedig meglett a kára is: nem férek bele majd az időbe. Hiányoznak gyakorlataim, azaz ha most ezt a kettőt letudom, még mindig 5 marad két félévre, és a második nyelvvizsgával sem tartok sehol. Az örökös halogatás következtében ez is elúszni látszik, ahogy az idén egy gyakorlati tárgy beadandóját sem csináltam meg. Nem volt hozzá lelkierőm. Mi lesz majd a diplomamunkával? Belegondolni sem merek.

És, hogy egyszer a bejegyzésnek is a végére érjek, elárulom, hogy a pénteki vizsgáim közül az első csak elégségesre sikeredett, ami botrány, mivel ilyen csak kétszer fordult eddig elő (azok is botrányosak), a másik vizsgára pedig be sem mentem. Igaz, hogy szóbeli volt meghirdetve, de eddig minden korábbi időpontban teszt volt, amire ugyan szintén nem tanultam eleget, de legalább az autóban (Miskolc felé) faszántosan felkészültünk az utastársaimmal. Még 5-ös is lehetett volna, ha végül nem lesz mégis szóbeli. 50 ember lett volna, így talán míg most is ott ülnék, méghozzá azzal a tudattal, hogy úgysem sikerül. Egy tesztre talán felkészültem, na de szóban összeszedni a témát, nevekkel, évszámokkal...erre esélyem sem lett volna. Így hát elblicceltem a dolgot, és hazajöttem, most pedig máris frusztrál a tudat, hogy félbehagyott, elvégzetlen feladat maradt mögöttem, ami a felhalmozódott szarral együtt igencsak frusztrálni fog a maga idejében. Ettől most nem tudok jóízűen még olvasni sem.

Szóval az autentikus egyetemista lét egyik szegmensét sikerült megtapasztalnom: halogatott, halmozódó tantárgyak és önfeddés. Tartok tőle, hogy erre még itt, a blogban is kénytelen leszek visszatérni.

 

Folytatnám a pártoskodó bejegyzés sorozatomat, de

1. Álmos vagyok, csak azt nem tudom, miért. Hétvégén tök jól aludtam, és a pénteken rám törő elemi erejű fáradtságot is sikerült valamelyest kihevernem (ezért voltam kénytelen lemondani egy kedves invitálást is), azt kedd van, én pedig álmosabb vagyok, mint múlt héten. Front? A sok eső, meg a nyomott idő? Észre sem veszem, megint mennyi mindent csinálok? Fáradékonyság.

"Biztos tumor!" — mondaná az Ovizsaruból a temetkezési vállalkozó kisfia.

Így aztán csak halogatom magamban a következő rész megírását (majd ebéd után, majd otthon, majd holnap), de érzem, hogy erre úgy péntekig nem fog sor kerülni. Vagy mégis. Addig majd írogatok rövideket, meg kommentelgetek, így legalább nektek is van egy kis időtök fellélegezni a batár bejegyzéseim között.

2. Pénteken vizsgázom abból a két tárgyból, amit ebben a félévben vizsgával kell teljesítenem, és most elvileg ezek foglalkoztatják a piciny kis agyamat. Mindkettőt egy napra tettem, hogy megússzam a dupla utazást, dupla kiadást, dupla szabadságot, ezzel viszont dupla tanulást is nyertem, amiből eddig vajmi keveset teljesítettem. Tegnap este például ugye a Ricsivel vitatkoztam, ami elröpítette az időt, ráadásul még jól le is szívott (nem a Ricsi, hanem agyilag), ma meg kaját kell csinálnom, és fáradt is vagyok. Valamennyit majd csak haladok, de ha végül megbukom, azt is leszarom. Van még félév, hogy bepótoljam.

3. Most a kedvem is elment kicsit a tartalmasabb bejegyzésektől, mivel sikerült felhúznom magam egy főoldalas poston, amiben egyrészt a barátomat bántják, másrészt a hozzászólásomra adott első reakció a leugatás volt. Kell nekem kíváncsiskodni...meg kell nekem hozzászólni...

Jó, mentségemre váljék, hogy nem szeretem,

— amikor valaki a monitor mögül, a fűtött szobából akarja megmondani, hogy milyen a világ, holott nem (biztos, hogy) olyan,

— amikor valaki a problémás kisebbségek, csoportok, emberek (stb.) védelmére kel, és közben a kevésbé problémás többséget támadja, hibáztatja,

— amikor valaki a könnyed mozdulattal, egyetlen tollvonással látja megoldhatónak emberek ezreinek (tízezreinek, stb.) a problémáit. "Fogjunk össze!", "Irtsuk ki!", "Ha ezt csináljuk, akkor majd az lesz", stb...

meg még sok mindent (csak most hirtelen ezek jutottak eszembe), és nem bírom megállni, hogy bele ne szóljak.

Majd inkább kinyilatkoztatok. Az jobban megy nekem, mint a szövegértelmezés.

Na most aztán utolért az ár, és a nyomomban lohol, hiába futok előle. Mint a cunami égig törő hullámai, amikre az áldozat riadtan tekint fel, és talán fel sem fogja, mi vár rá, amikor az elmossa őt, és nekivágja mondjuk egy korlátnak, amitől szerencsétlennek felszakad a hasfala, és kitrottyannak a belei...ja, ez nem az Apokalipszis után.

Szóval nincs menekvés, meg kell csinálnom a beadandókat. Hozzá kell tennem, szinte utolsó pillanatban — ahogy szoktam — de azt mondják, "a határidő a legjobb múzsa". Ez lesz a mai program, meg a holnapi, meg a holnaputáni, egészen január 5-ig. Szépen ki is fulladok majd bele (tessék, már megint a belek). Csinálhattam volna őket eddig is, de csak némi előkészületre futotta. "Majd holnap" — mondogattam,és csak annyira tellett, hogy a neten utánanézzek ennek-annak. Volt, amikor elhatároztam, hogy akkor most utánajárok, mit, hány oldalban, meddig kell elkészíteni/elküldeni, és amikor azt találtam, hogy csak december végére vagy január elejére, rögtön megnyugodtam, és halasztottam a dolgot. Tegnap azonban kiderült, hogy a két, számomra eddig ismeretlen teljesítési módú tárgyból is beadandó van, amiket ráadásul 10-éig kell elküldeni. Az ütő megállt bennem. Lássuk akkor a rövid leltárt (a tárgyak nevét nem írom le, mert a szintén a házidolgozatok lázában égő csoporttársaim nyilván az interneten kutakodnak, és nem örülnék neki, ha nálam kötnének ki):

- a legkönnyebb feladat a művészetekkel kapcsolatos tárgyból van. Írni kell valamit (bármit), ami művészeti témájú VAGY — mivel a tanárnő maga is amatőr irodalmár (nagyon amatőr...) — be lehet adni saját alkotást is. Nosza, eddigi munkásságomból csokorba gyűjtök néhány verset, novellát, blogbejegyzést, és máris teljesítve. Persze a Miért barna? ki fog maradni...

- nem olyan potya az egyik szaktantárgyam, amiből egy kutatási tervet kell készíteni területfejlesztési témában. 2-3 oldallal meg lehet úszni a dolgot, és mivel én úgy döntöttem, hogy kérdőívet szerkesztek, talán másfél óra alatt meg is leszek belőle.

- jogból sem lesz olyan nehéz a helyzet, csak munkás. A beadandóm témája az amerikai esküdtszéki rendszer lesz, de csak azért, hogy a tartalomelemzés alá veendő 12 dühös ember című filmet bevezessem vele. Kicsit analizálgatom a filmet, aztán jól van.

- a másik szakirányos tárgyam sem volna nehéz. A lakóhelyünk (település vagy településrész) alap statisztikáit kell előteremteni, és néhány megjegyzéssel ellátni. Demográfia, munkanélküliség, oktatási helyzet, egészségügyi ellátottság, ilyesmi. Állítólag a tanszéki honlapon fenn van, pontosan mik kellenek. Ez sem volna fasz eget verő feladat, de tartok tőle, hogy Újpest ilyetén adatai nincsenek fent a neten, azokat csak a Statisztikai évkönyvek valamelyikéből tudnám kikotorni, könyvtárazásra pedig nincs időm. Valami majd csak lesz.

- eddig volt a móka, mert a cigánysággal kapcsolatban is kell egy — ezúttal — komoly beadandót készíteni. Lehetett választani a módszerek közül, én pedig a statisztikai táblák másodelemzését választottam (inkább, mint a mélyinterjút), de a hozzáférhető táblák száma baromi kevés. Nem úszom meg azt a könyvtárat. Dec. 23. a határidő, és minimum 8 oldalt kell gyártani. Remélem, 2-est is lehet rá kapni, mert akkor talán meglesz ez a plusz tárgy (nem is volt kötelező, de felvettem az 5 kreditért (én hülye...)).

- a legbrutálisabb feladat pedig január 5. határidős. A XIX-XX. századi német szociológusok valamelyikének munkásságát kell elemezni 8-10 oldalban, rengeteg könyvet felhasználva, rengeteget olvasva a témáról. Ezt nem akarom, hüpp-hüpp. Nekem az ilyen nem megy. Nem tudok a hülyeségről még több hülyeséget összehordani. Valahogy azért csak megoldom, de közben úgy fogom magam érezni, mint akit nyúznak.

Van tehát dolgom bőven, lássunk is hozzá.

Egy tantárgyból már jegyem is van, egy 5-ös. Ráadásul az benne az érdekes, hogy egyrészt már legalább 3, de inkább 4 jegyemnek kellene lennie a Neptunban, mivel szerdán véget ért a szorgalmi időszak, és a gyakorlati jegyeket addig kellett megszerezni. A másik érdekesség, hogy ez az 5-ös egy olyan házidolgozatra járt, amit még meg sem írtam...

 

A félév 7 tantárgya + 1 szigorlat mellé 3 kitekintő tárgyat vettem fel, hogy meglegyen a 30 kredit. Ennyi kell félévente, hogy a diplomához összegyűljön a szükséges 300. Ebben az a jó, hogy ezt csak a 6. félév elején közölték, miközben az eddigi félévekben sosem volt 30 a kötelezően felveendő tárgyakból. Sőt, az első félévben mindössze 15 kreditet szereztünk csak. Ezen felbuzdulva idén 3 plusztantárgyat is felvettem, viszont senki nem közölte, hogyan lehet majd ezekből jegyet szerezni. Amikor rákérdeztem, mindig azzal nyugtatgattak, hogy majd időben szólnak, majd kapok e-mailt és hasonlók. Múlt szombaton ismét feltettem a kérdést, mire: "Ja, hát ebből dogát kell írni szerdára, ezt meg ezt nem tudom".

Oké- Két tárgy ugrott, a harmadikból meg esélytelen voltam. Még egy dolgozatot megírni a másik 3 mellé? Egyszerűen nem fért bele az időbe. Azért elküldték nekem az olvasmányjegyzéket, amiből egyet választva kellett volna recenziót írni minimum 3 oldalban. Mondtam, hogy ez nem fog menni, mire az illető (aki amellett, hogy a csoporttársam, az egyetemen is dolgozik) noszogatott, hogy "ugyan már, 3 oldalt simán megírsz holnapra". Én meg csak tiltakoztam, erre elintézte, hogy hétfőre is elküldhessem. A jegyet viszont meg kellett kapnom szerdáig, ezért a tanárnő be is írt nekem egy 5-öst előzetesen. Fasza!

És akkor fel is merül a kérdés: milyen egyetem az ilyen? Ez aztán a komoly felsőoktatás. Jó, mint hallgató, nyilván tapsikolnom kéne, hogy a semmire is a legjobb eredmény jár, na de ha az ilyesmi rendszeres, és híre is megy, az a diplomámat igencsak ledegradálhatja. Olyan egyetemen végzek, ami pocsék oktatást folytat? Igaz, hogy csak hobbiból járok ide, hiszen van szakmám, és maga a tárgy is csak 2 kredit, de a büszkeségem azért csak tiltakozik. Ráadásul még előadás sem volt, vagy ha volt is, akkor hétköznap, tehát max. ketten ültek be rá (tekintve, hogy levelezősök vagyunk).

Na mindegy, azért így is lesz mit tanulni, még ha nem is olyan sok, mint az eddigi félévekben. Persze. Vizsgaidőszak kezdetén mindig ezt mondom, a végén meg hápogok, hogy ilyen nehéz félévem még sosem volt... Egyébként most tényleg könnyű lesz, hiszen a szigorlaton felül csak 4 tárgyból van vizsgám, amiből az egyik gazdaságszociológia, tehát a komoly kihívások száma máris 3-ra redukálódik. Elvégre 10 éve dolgozom a pénzügyi-szolgáltatási szektorban, és már kétszer tanultam közgazdaságtant, egyszer pénzügyet, egyszer számvitelt, egyszer meg könyvvitelt, ami mind-mind a témába vág. Most éppen elbízom magam, a végén meg szopni fogok (kivételesen nem úgy).

Visszatérve az uccsó házidogára, meg fogok még azért az 5-ösért szenvedni, mivel az emailben átküldött olvasmánylista nem tudom melyik gépen van. Kerestem már a munkahelyi, jelenlegi Outlookomban, meg a munkahelyi előző Outlookban is (mivel a múltkori elszállást a Windows újratelepítésével sikerült csak megoldani). Ha az otthoni gépemen sincs, akkor írni kéne a csajnak, hogy küldje már el megint, ő viszont csak hétfőn olvassa el a kérésemet, akkor meg már beadni kéne a dogát, nemhogy még akkor álljak neki oldalak tucatjait elolvasni. Munkaidőben...

Ilyenkor gondolom azt, hogy a 979-féle, egyébként perfektül működő laissez faire életmódot egy kicsit zárójelbe kéne tenni, ha nem akarok feleslegesen idegeskedni.

A tegnapi este folyamán ismét egy hetero barátom születésnapját ünnepeltük. Ezúttal azonban nem ittam sokat, így az éjszakai járatról is időben leszálltam, és vélhetőleg másnapos sem leszek, miután felkeltem (max. 1-es szintű).

Igaz, az indulás semmi jóval nem kecsegtetett, mivel aktívan kivettem a részem egy 2-őt fizet 3-at kap koktélakcióból. Talán az mentett meg, hogy az 1 literes korsóban kihozott dupla zombi koktél (amiből legalább 4 dl alkohol) egy kissé ijesztően hatott a maga gigászi rózsaszínségével (és nem kis súlyával), talán a múltkori kis híján tragikusan végződött (kis túlzással) eseménysor réme tartott vissza a lerészegedéstől, esetleg a felelősségtudat, hogy nekem még vizsgáim vannak, amikre holnap tanulnom kell, ahhoz pedig időben, és másnaposság-mentesen kell felkelnem. Ez utóbbi mondjuk nem annyira valószínű, mivel egy kissé ki vagyok már fulladva a vizsgaidőszak végére, és a tököm tele van a tanulással. Ennek egyszerű az oka: anno a dékán közölte, hogy célszerű a vizsgaidőszak kezdetét és a vizsgaidőszakra való felkészülés kezdetét egymástól némileg elcsúsztatva betáblázni (utóbbi javára), ami bennem olyan mély nyomot hagyott, hogy azóta mindig jó két hónappal korábban nekiállok a szakirodalom/tankönyvek olvasgatásának. Ez viszont ezt az "elegem van az egészből" állapotot eredményezi.

De vissza a születésnapra. A szokott helyen jött össze a szokott társaság, az egymást szegről-végről ismerő kb. 30 fő (fiúk, lányok, plusz az utánfutók), de nem volt semmi extra. Iszogatás, néhány emberkének lerészegedés, külön társaságokban vízipipázás, pókerezés, kis csoportokban beszélgetés. Szerencsémre ezúttal értelmes emberekkel keveredtem egy asztalhoz, így — hosszú idő óta — végre igazán jót társalogtam kezdetben politikáról, később a párkapcsolatokról (úgy általában), a szexről, majd partneremre találtam Max Weber megértő szociológiájának valamint objektivitás tanulmányának megvitatásához is. Ez utóbbi volt a legjobb, mivel itt már konkrét dolgokról mehetett a vita, ráadásul ritka, hogy huszonévesek között akad valaki, aki hozzá tud ilyen dolgokhoz szólni ( persze azért a többi téma is jó volt). A politikával viszont az a baj, hogy én ott mindig többet tudok a többieknél, így inkább csak amolyan hírszolgáltató szerepem van, az pedig nem olyan élvezetes (kivéve, ha összekerülök a tulajjal, aki szintén mindig mindenről hallott, ezért vele órákig tudunk polemizálni).

Szóval szép volt, jó volt, köszönöm, ennyi.

Mivel mindkét jóbarátom születésnapjára elmentem, és mindkettőnek ugyanazt vettem, semmi alapja a sértődésnek, letudtam a kötelességem. (Mondjuk vicces volt, hogy azon másik ember, aki vette a fáradságot, és gondolt az ünnepeltnek való ajándék beszerzésére, ugyanazt vette neki, amit az tőlem már évekkel ezelőtt megkapott, de végül is viccesre vettük a figurát (Dolák-Saly Róbert Madártető című könyvéről van szó)).

Most pedig irány az ágy, hogy kissé pihentessem a cigarettafüsttől szétmart, véreressé vált szemeimet.

Tegnap este teljesen fel voltam élénkülve. Terveztem is, hogy az egyetemi levelező listánkon korábban elindult vitával kapcsolatban kifejtem a véleményem (az oktatás színvonala és leendő diplománk értéke), valamint, hogy nekivágok egy hosszabb értekezésnek a Magyarországon szerintem már kialakult anómiás állapotról (amit talán majd veletek is megosztok), de testileg fáradtnak éreztem magam, és már a fejem is megfájdult, így letettem ezekről. Pedig az ihlet meg lett volna. Ehelyett inkább elindítottam egy játékot a gépemen, és egy kicsit kikapcsoltam. Éjjel 1-kor feküdtem le, és 10-ig aludtam.

Amikor felkeltem, baromi nyomott voltam, de buzgott bennem a tettvágy. Azon kívül, hogy elterveztem a tanulást a holnapi vizsgára, eltökéltem egy felmosást a konyhában, némi ablakmosást, viráglocsolást, ágynemű cserét/mosást, és egy pár apróbb dolog elintézését, de ebből nem sok lett. Letörölgettem egy pár villanykapcsolót, ajtót, megejtettem a mosást is, de még a tanulásra is csak alig-alig szántam időt. Igaz, a holnapi vizsga elvileg bagatell lesz, szóval ha a vonaton, meg az írásbeli előtt elolvasom a jegyzeteimet, az elvileg elég lesz (plusz a korábbi életemből hozott tudás, ami szerencsére sokat szokott javítani az ilyen "hétköznapi" témákkal kapcsolatos vizsgáim eredményén).

Viszont amikor úgy dél körül felkerekedtem, hogy ebédbeszerző körútra induljak, félmeztelenül elhaladtam az előszoba tükre előtt, és meglepődtem a látványon. Hova lett a hasam java? Mármint a hasamon levő feleslegé? Ezen gondolkodtam, miközben feszengtem egy cseppet (de nem pózoltam), és arra a megállapításra jutottam, hogy valószínűleg mivel a múlt heti betegségem alatt szinte semmit nem ettem, és azóta is gyakran csak egy étkezésem van naponta, a testem az ott lerakódott tartalékok egy részét élte föl. Nyilván alig létező izomzatom is a kárát látta mindennek (amit a konditeremben is éreztem), de talán nem annyira, mint a zsírszövet. Ez pozitív.

2006. elején még 76 kiló voltam, bár akkor sem lehetett kövérnek nevezni. A derekamra/hasamra egy kicsit fölszedtem, az arcomon is látszott a jóltápláltság, nem is éreztem magam jól a bőrömben. Aztán tavasszal végleg szakított velem az akkori szerelmem, kicsivel rá elvesztettük a választást, majd 3 nap múlva meghalt a nagymamám, akivel együtt éltem már 5 éve. Az evést ekkor napokra zárójelbe tettem, és újra a cigarettához nyúltam. Volt olyan, hogy izzadva-reszketve vánszorogtam el a közeli gyorsétterembe, mert bár étvágyam nem volt, éreztem, hogy hamarosan csúnya világ lesz, ha nem tuszkolok le valamit a torkomon (és itt nem valamiféle deep-throat megoldásra kell gondolni). Mindennek következtében néhány hét alatt 10 kilót fogytam, de akkor sem állt meg a fogyás, amikor lelkileg már kissé rendbe jöttem. A cigarettát aztán újra letettem, és mivel már csak magamra kerestem, volt pénzem arra, hogy állandóan fogamra valót egyek (és ne azt, amit a mamám elém rak), igaz, az étkezéseim kissé rendszertelenek lettek, és többször el is maradtak. Ennek eredményeképp hónapokig 62-64 kg körül ingadoztam, míg tavaly szeptemberben újra el nem mentem kondizni. Az edző felfogadása, és az eddigi leghosszabb időtartamra szóló kitartásom meghozta az eredményét: szinte semmivel nem vagyok nagyobb darab, izmosnak pedig egyáltalán nem lehet nevezni, mégis megszűnt az egybekar-laposmellkas-rakétatest felállás, és jól láthatóan elkülönültek a testemen az izmok. Most már van bicepszem, tricepszem, mellizmom, nőtt/formálódott a hátam is, és ami a legfontosabb, hogy a hasam java elpárolgott. Férfiasnak nevezhető lett a testem, még ha továbbra is törékenységről árulkodik a látvány. A következő eltökélésem meg is született: amikor nem kell a terembe lemennem, itthon fogok felüléseket csinálni (a hasizom direkt fejlesztése ugyanis nem része az edzésemnek), így talán néhány hónap múlva életemben először megpillanthatom a mások testén mindig olyan áhítattal megcsodált bordák kezdeményeit.

 

 

Látszik, hogy a tegnapi sikerek mennyire átbillentettek a pozitív világlátás oldalára, még a szart is csodásnak találom. Na jó, az alakom nem szar, de a csodástól is messze van. Az egészben az a legjobb, hogy sosem voltam elégedett magammal (leszámítva bizonyos részeimet), de most abszolúte kellemes látványt tapasztaltam a tükrömben. Remélem, csak sokára térek vissza a megszokott kognitív kerékvágásba, a mindennel, de legfőképpen önmagammal való elégedetlenség állapotába, mert most jól érzem magam itt, az élet napos oldalán.

Mivel a napot előre láthatólag hamarosan viharfelhők takarják el, ha majd tényleg megint beborul, visszaolvasom ezt a bejegyzést, hátha e temérdek arcozás fénylő napsugara áttör a felhőkön, hogy egy kicsit jobb kedvre derítsen. De ez a jövő zenéje.

A múltheti csúfos szereplésem és az ennek következtében rám törő pre-depressziós hangulatom a mai napon az ellenkező végletbe csapott át — legalábbis az egyetemmel kapcsolatban.

Mint említettem, a mögöttem hagyott hét fizikailag, szellemileg és idegileg is rendkívül kimerítő volt. A napi idegőrlő munka a után a konditerem csak az adott estére pezsdített fel, és akkor is csak azért, hogy az esti, erősen kifogásolható minőségű tanulás után másnap reggel még kimerültebben ébredjek fel. Ez péntek estére odáig fajult, hogy szó szerint hányingerem volt a fáradtságtól, megfájdult a fejem, hunyorognom kellett, hogy a tekintetemet fókuszálni tudjam, és a mozgáskoordinációkkal is problémáim akadtak, mivel gyakran nekimentem az ajtófélfának vagy a bútorzatnak. Szerettem volna még tanulni, hiszen ma 3 vizsgát terveztem be, de erre szinte teljesen képtelen voltam, és kénytelen voltam már este 10-kor ágyba bújni.

Reggel 5-kor keltem, hogy a 6:35-ös vonatot elérjem. Az első vizsgám 10-kor volt, ezért nem mertem megkockáztatni, hogy ne érjek oda időben, ha esetleg leesne 2 mm hó, és emiatt megbénulna a teljes vasúti közlekedés. Persze igen nehezemre esett a kelés, három ébresztést is ki kellett várnom, amíg ténylegesen kiszálltam az ágyból (az időveszteség meg a borotválkozás kontójára ment). A pályaudvarig tanulgattam egy kicsit, majd a vonaton megpróbáltam aludni, ami viszont nem ment (bár gyanúsan hamar értem oda).

A lényeg: a vallásszociológia írásbelim tutira megvan. Az öt világvallásból azt kérte, amit a legjobban tudok (bráhmanizmus, bár a kereszténységgel sem lettek volna problémáim), és a másik 7 kérdésből is pont azt adta, amivel semmi gondom nem volt (a teodícea problémája). Mind a 12 tételt tudtam, de a többi 10 (- kereszténység) azért erőteljes gondolkodásra késztetett volna a helyszínen. Ezeket viszont csak írnom kellett.

Utána jött a kultúrtörténet szóbeli, amin a múltkor megbuktam. Ezúttal fantasztikusan kompenzáltam a tudásomon esett csorbát. Olyan faszán mondtam el az első tételt, hogy a tanár csak ennyit mondott "Biztos vagyok benne, hogy a másik tételt legalább ennyire jól tudod, úgyhogy ötös". Ha a múltkor nem azt a két kérdést húzom, amit húztam, közel hasonló eredményt értem volna el, de a mostani utántanulásom garantálta a jó eredményt (igaz, ez kb. 25 perc volt...). A siker titka: olyan információt is kell közölni, ami a tanár saját könyvében sincs benne, sőt, nem is hallotta még. Ez nekem ezúttal 4 esetben is sikerült, és más tételeknél is éltem volna a lehetőséggel. Gúvadt is a szeme, amikor meglátta az indexemben az 1-est, és rá is kérdezett, hogy "Ez meg hogy lehet?". Na, önfényezésből elég.

Végül jött az egészségszociológia. Ekkor a csoporttársaim már nem győztek ámuldozni, hogy nekem van bátorságom egymás után 3 tantárgyból vizsgázni ("Persze, mert olyan az agyad, mint a szivacs"), én meg azzal védekeztem, hogy muszáj, mert a vizsgaidőszak 2/3-ánál nekem még csak a gyakorlati jegyeim vannak meg. Egy vékonyka, 180 oldalas könyvet kellett elolvasni (ami 5000 Ft-volt, holott 1400-1600 Ft-ért adják a hasonló kivitelű könyveket), amit egyszer meg is tettem. Néha az a baj, hogy a tananyagban annyira evidens dolgok vannak leírva, amire az ember kapásból rávágja, hogy "ezt mindenki tudja", amikor viszont neki kéne tudnia, akkor jön a "Hú, hogy is volt? Miről kell itt beszélni?". Kicsit féltem ettől, de szerencsére megint csak olyan kérdést kaptunk, amire a könyv elolvasása nélkül is tudni lehetett a terjedelmes választ (A megbetegedések társadalmi mintázata). A másik kérdés kicsit kényesebb volt, mivel a romák egészségügyi ellátásának problémáit kellett kifejteni. Ezzel egyrészt az a gond, hogy a könyvben alig-alig volt benne, másrészt vigyázni kellett, hogy mit ír az ember saját kútfőből, mivel a tanár mellesleg romológus is, szóval nem lett volna kívánatos előítéletekkel teletömködött fogalmazást prezentálni. Valószínűleg ez is sikerült, úgyhogy már csak három vizsgám van hátra. Az egyik hétfőn, aztán kettő a következő hét csütörtökén.

Gratula nekem!

Nem akarok viccelni a U2-val, azokkal az észak-írországi áldozatokkal meg főleg nem, akiket azon az ominózus Véres Vasárnapon öltek meg, de ma reggel, miután kitéptem magam az ágyból, majd kinyargaltam a buszmegállóba, és bekapcsoltam az MP3 lejátszómat, a kis (kivételesen Thomson) szerkezet ezt a számot dobta ki nekem randomra. A szigorlat előtti 'jó kedvem' ellenére elmosolyodtam rajta: csak nem sejt már valamit?

Mivel annyi eszem volt, hogy a telefonom ébresztőjét fél hatra állítottam be öt óra helyett, kapkodnom kellett, és áldottam (azt a kevés) agyamat, hogy legalább még tegnap este megboroltválkoztam. Mindig reggel szoktam, de amikor napokig kimarad (mondjuk mert ki sem teszem a lábam a lakásból), akkor a szakállam sokkot kap, és vagy fél napig semennyit sem nő, amikor meg a Keletihez indultam, azért mégis le kellett kaszálnom. A busz kivételesen nem az orrom előtt ment el, így 5 perc híján nem késtem le a vonatot. Út közben persze tanulgattam, két tételt is kidolgoztam a hiányzó négyből, meg olvasgattam ezt-azt, de várható volt, hogy elálmosodom. A fiziológiás szükségletek ugye mindennél előbbre valók... Az egyetemen mindenkit magam elé engedtem a szigorlaton, de ezzel csak azt értem el, hogy mire oda kerültem, már tiszta ideg voltam. Ha legalább az így nyert ajándék órákat intenzív tanulásra fordítottam volna, akkor lett volna valami haszna, de így...

Na mindegy. Amikor bementem, két kupac volt a tanár asztalán, pont úgy, ahogy előre meg lett beszélve. 24-30. tételek a féléves jegyért, és aki szigorlatozik, annak az összes tétel egy másik kupacban. Na ez utóbbiról hittem azt, hogy csak 1-23-ig lesznek, mert nekem ez volt logikus. Említettem, hogy nekem pont az utolsó hét tétellel voltak a fő bajaim. Igazából ebből mindössze háromra mondtam, hogy elmegy, de a további négytől nagyon fáztam. Belenyúlok a kisebbik kupacba: 27. Merton és a társadalom elemzésének funkcionalista paradigmája. Oké, ez pont abban a háromban van, bár abban a pillanatban egy mukk sem jutott eszembe, mit kell róla mondani. Húzok a nagyobbik kupacból is: 26. P. Bourdieu reflexív szociológiája. Mi a f*sz? Mindkettőt az uccsó hétből kaptam ki? Ilyen tré nem lehetek! Láthatta a tanár is a fejemet, mert (párbeszéd):

Tanár: Áááhh, na jó, húzzon még egyet!

Én: Melyik helyett?

Tanár: Nem helyette, harmadiknak.

Szóval én voltam azon szerencsés, aki a 23 szigorlatozóból egyedüliként kapásból három tételből felelt, és mind a hármat végig is kellett mondanom. Hiába, ilyen az én sorsom: állandóan szopok. A lényeg: féléves jegy négyes, szigorlat jegy hármas. Az ötös módszertan szigorlatomat ugyan kissé lerontottam, de hát utólag pofátlanság ezen károgni, amikor egy napja még azon sírtam, hogy úgysem fog sikerülni.

Na, suliról jó időre ennyit. Úgyis unja már (gondolom) az a temérdek olvasó, aki eddig ránézett a vén hülye(ez én lennék) blogjára. Holnap fitten-frissen kelhetek 3:45-kor, mert 6-kor már Nagyrédén kell lennem szüretelés céljából, délután pedig öt percet sem tudok majd aludni, mert az Írországból frissen hazaimportálódó barátom mégsem este jön, hanem már akkor. Szerintem össze is fogunk veszni, mivel ő majd elvárja, hogy nyaljam-faljam, én meg éppen félúton leszek az álmonhalás irányában, és olyankor egy kissé idegbeteg szoktam lenni. Ezen ő majd megsértődik, és totál heterós módon nekiáll majd hisztizni, hogy hát akkor ő most minek is jött, meg hogy inkább hazamegy, stb.

Jó nap lesz a holnapi, máris érzem.