teher bejegyzései

Amíg van egy lélegzetvételnyi időm, törlesztek egy kicsit a lelkemet nyomó bajokból, aztán ha a kiírás sem segít, nem tudom, mi lesz.

Tudtam, hogy nehéz lesz a január, azt is tudtam, hogy nagyon nehéz lesz, de más tudni és más átélni. Előzetesen mindig optimista vagyok — talán túlságosan is — aztán amikor, ott a helyzet, akkor tologatom a vállalásokat, amíg lehet, amikor meg már nem, akkor kezdődik az összeomlás. Nem tudom, az év első 20 napja hogyan alakult volna, ha nem jön be egy ilyen durva lebetegedés és a nagybácsim halála, de akkor sem lett volna túl könnyű. Az biztos, hogy beljebb lennék az életemmel, az meg valószínű, hogy még nem omlottam volna össze.

Tegnap este jött az első mélypont. Csak úgy, egyik pillanatról a másikra, mint az ötperceim, amiket lassan Ricsi is kezd megtapasztalni. Na jó, hazudok, ha azt mondom, hogy egyik pillanatról a másikra, hiszen délután már látszottak ennek az előjelei: infantilizmus órákon át, majd egy hirtelen váltás után a minden idegesít állapot. Hazáig egészen jól elnyomtam a kitörni készülő dührohamot, de aztán már nagyon nehezen ment. Megjött Ricsi, aki szintén ideges volt, és amikor a macska vagy harmadszorra fújt rá, hogy hagyja már békén őt, akkor betelt a pohár nálam is. Nem kiabáltam, nem veszekedtem, de ez állítólag rosszabb, mintha tombolnék. Amikor látszik rajtam, hogy mindjárt ölni fogok, de mégsem tudom elmondani, mi bajom van, és már a kérdezgetés is idegesít, akkor a többség jobbnak látja, ha kisomfordál a látóteremből. Amikor ilyen állapotba kerülök, elképesztően aljas és övön-alul-ütős tudok lenni, mert ilyenkor mindent leszarok, beleértve az 'illik' kategóriát és a várható következményeket is. A Rolanddal már vagy nagyon csúnyán összevesztünk volna, vagy megértő szavakkal elérte volna, hogy elbőgjem magam, és lenyugodjak, a Ricsi azonban vagy nem akarja vagy nem tudja kezelni a hasonló helyzeteket. Vele én is jobban vigyázok, hiszen még ha tehet is a problémák egy részéről vagy tehetne azok ellen, akkor sem olyan mértékben, hogy ő legyen az ártatlan céltáblám, ráadásul nem tudom, hogy meg tudná-e védeni magát. Szerintem nem, a párkapcsolatomban pedig nem akarok rombolást, ergo...

...ergo bennem marad a feszültség. És öli a lelkem, módszeresen és lassan, megkeserítve az étel ízét, fárasztóan, és szürke szemüveget téve elém, hogy mindent sötétebben lássak, mint amilyen valójában. Azt suttogja a fülembe, hogy "Minek?". Minek ez az egész? Minek többet keresni, ha nincs időm elkölteni? Mire jó, ha csak idegességgel jár az egész? Minek a suli, ha aztán úgysem használom a diplomát semmire? Minek a párkapcsolat, minek egyáltalán élni? És amikor idáig eljutunk, több irányból is, akkor jön a gondolat, hogy "Tényleg, minek is élni? Csupa szenvedés az egész"...és akkor szépen elindulnak a gondolataim a szokott irányba.

Máskor, a negyedévek végén a munka elvégeztével a lelkem is felszabadul, és a figyelmemet pozitív irányba tudom terelni, most azonban csak annyi történt, hogy a munkát letudva feltárult előttem a jövő: még munka, házidolgozatok, munka, szakdolgozat, interjúzás, munka, könyvtárazás, államvizsga, munka, weblap átszerkesztés, hirdetés, tárgyalások, munka, munka, munka . Nem látom a végét, nem látok olyan pihenőidőt, amikor nyugodt lelkiismerettel engedhetném el magam.

Túl sok. Túl nehéz.

Vagy én vagyok túl kevés.