temetés bejegyzései

Az év utolsó napján, sok pihenés után végre ideje nekilátnom átfutni, mi is történt velem ebben a 365 napban. Legyen ez az utolsó idei bejegyzés, ha már azt a sok ígért és tervezett másik bejegyzést végül mégsem pötyögtem be.

Azt hiszem, életem egyik legjelentősebb momentuma (és ez 2010. legnagyobb hozadéka), hogy az 'ölembe pottyant' egy könyvelőiroda, aminek én lettem az egyik ügyvezetője. Ekkor még csak azt tudtam felfogni, mekkora ugrás ez az életemben, mekkora útrövidítés volt a távlati terveimben szereplő jövőhöz viszonyítva, és mekkora helyzeti előnyöm lett más, velem egy korú könyvelőpalántákhoz képest, de hogy ez mi mindennel jár a mindennapokban (mondhatni 'ténylegesen'), azt ekkor még esélyem sem volt átérezni. Tudtam, hogy ez életem nagy lehetősége, amit nem lehet, nem szabad elcseszni, de azt nem sejtettem, mennyi idegeskedés, kudarcélmény, szűkölködés, bosszúság jár vele. Korábban ezt nem láttam. Eltelt egy év, és bár év közben minden jel arra mutatott, hogy a korábbi időszakból a céggel együtt örökölt problémák elsüllyesztik a szépnek ígérkező jövőt, erre mégsem került sor. Mint írtam, még a január kissé nehéz lesz, de aztán sínre kerülünk — csak el ne kiabáljam. Mivel év közben temérdek bejegyzést írtam a témával kapcsolatban, kár ezt most tovább ragozni.

JANUÁR
Meghalt a nagybácsim, akit aztán nekem kellett eltemettetnem. Ő volt az utolsó nagypapa-generációs rokonom, és most már senki nem maradt, akivel tartanám a kapcsolatot az öregek közül. A lakását eredetileg én örököltem volna, azonban Pató Pál és a halálának hirtelensége együttesen elérte, hogy szinte semmit ne lássak abból, amit nekem szántak. A téma máig nem ért véget, mert miután az állam örökölt helyettem, kifizetni tartozik nekem a temetési költségeket, amit lassan egy éve hitelezek. A lakás azóta is lezárva áll, a hűtőben az utolsó vacsora maradékával, és ki tudja, még mi minden szörnyűséggel. Isten malmai lassan őrölnek, ugyebár...

FEBRUÁR
A február a haláleset miatti ügyintézésekkel telt el. Temetési segélyért folyamodtam az újpesti önkormányzathoz, de aztán úgy döntöttem, nem veszem igénybe mégsem, mert másoknak nagyobb szüksége van arra a pénzre. Kórházba, temetkezési vállalkozókhoz rohangáltam, értesítettem, akit tudtam, az óbudai önkormányzathoz rohangáltam hetente, válaszolgattam a lakók és volt barátok telefonjaira, pedig ebben az időszakban bőven tudtam volna mást is csinálni. Sok hasznos és fontos dolgot. Ekkor még azt hittem, be tudom fejezni az egyetemet, de aztán nyilvánvalóvá vált, hogy a munka és a munkán kívüli teendők és kiadások miatt nem lesz erre lehetőségem. Megiszom még ennek a levét...

MÁRCIUS
A tavasz a temetéssel indult számomra. Minden legyen kifizetve, minden legyen rendben, ne törjön rám a gyász, amikor nem kéne, a bírhatnékkal teli rokonok és ismerősök elhajtása, és hasonlók tépázták az idegeimet. Szerencsére minden rendben zajlott, és a nagybácsim a feleségével, az anyósával és két sógornőjével közös földben pihen azóta is. Szégyen, hogy a mai napig nem mentem meglátogatni azt a szóróparcellát...

ÁPRILIS
Áprilisban két kört is futottam a helyi szavazókörben. Nem mint szavazó, hanem mint szavazatszámláló bizottsági tag. Érdekes élmények voltak, és mindkét alkalommal annyira kifáradtam, hogy az általam támogatott és képviselt pártformáció elképesztő mértékű győzelmének már örülni sem tudtam annyira. Hogy ezzel a győzelemmel mi minden járt együtt, az ennek a bejegyzésnek nem témája, vitatkoztunk rajta eddig is eleget. A lelkem egy kicsit akkor jobban lett, és a holnap életbe lépő adóváltozások a pénztárcámat is tehermentesítik, nem is kicsit. Végre nem csak emelés van...

MÁJUS
Májusban több bejegyzésben is a gyerekkorommal, az akkori élményekkel és az akkor futó számokkal, klipekkel foglalkoztam a blogban, és elkezdtem részletezni, mi mindent sikerült megmentenem az örökségemből. Az utolsó üveg pezsgőt ma fogjuk elfogyasztani, a szilveszteri bulin, de a temérdek konzerv és a többi pia nagy része még az újévet is megéri. Sőt, talán többet is...

JÚNIUS
Írtam egy nagy bevásárlólistát arról, amire szükségem lenne vagy amire vágyom, de sajnos az anyagi lehetőségeim nem engedték meg, hogy ezek közül többet is valóban magamévá tegyek. Lassan aktuális lesz egy új lista, főleg mivel ruházat terén például újabb igényeim támadtak, a meglévő darabjaim elhasználódásának következtében. Kinőni szerencsére semmit nem nőttem ki, de a viselés nem növeli a ruhák élettartamát. Más kérdés, hogy karácsony előtt egy mentőakció keretében magamévá tettem több olyan tételt is, ami jól jött ugyan, de a prioritási listámon számos más dolog után szerepelt csak. De legalább ennyivel is beljebb vagyok...

JÚLIUS
Anyagilag megint nem tudtam stabilizálódni, mert a folyamatosan húzott-halogatott vízóracserét ekkor már végképp nem tudtam megúszni. A csere utáni napokban csőtörésem volt, ennek az egésznek pedig a mai napig iszom a levét, mivel karácsony előtt egy fél évnyi vízdíjról kaptam számlát, egyben. Szerdáig kellett volna kifizetni. A többi probléma magam mögött tudásával viszont egy kicsit több időm és lelkierőm volt a blogra. Korábban talán még sosem fordult elő, hogy egy nap több bejegyzést is publikáljak, ekkor mégis volt időm erre is, és ekkor indult a verses játék is, igaz, eleinte kissé sután. Azt hiszem, ez volt a blogolásom csúcspontja, azóta ugyanis jelentős hanyatlás tanúi lehetünk. Nincs időm, és sokszor magam is unalmasnak érzem a témáimat, a komolyabb, összeszedettebb írásokhoz pedig vagy agyam nincs éppen, vagy időm. Bízom benne, hogy ez a hanyatlás végül olyan lesz, mint a gazdasági válság: W-alakú. A most induló újév első felének kilátásaiból kiindulva újabb hanyatlás következik (kieső alkalmazott, diplomamunka, stb.), de aztán talán megint fellendülés jön...

AUGUSZTUS
Augusztusban lehetőségem volt végre egy hosszabb nyaralásra is. Időben és főleg pénzben kissé szűkösen, de tudtam egy kicsit pihenni, még akkor is, ha ellenséges területen tartózkodtam, és ha kezdem azt érezni, öreg vagyok én már az állandó iváshoz, éjszakázáshoz és a sátorban alváshoz. Szkinhedek között buziként...

SZEPTEMBER
31 éves lettem, amire már nem lehet ráfogni, hogy huszonéves, hogy fiatal, hogy gyerek, és ez tovább növelte bennem a meg nem élt élet és az időbeli hajszoltság érzését. Átértékeltem az eddigiekben elérteket, és megpróbáltam előre tekinteni, életem hátra levő időszakára. Még mindig nem tudom, hol fogok kikötni, és még mindig nem állapodtam meg, de az elképzeléseim már egy kicsit kristályosodtak, lévén a cég mint az anyagiakat megteremtő ugródeszka már a rendelkezésemre áll. Aztán meg hozzám költözött a húgom, ami jelentősen felborította az életemet, annak is legfőképp a meleg vonulatát. De erről is írtam már bőven...

OKTÓBER
Októberben kiértékeltem a még szeptemberben meghirdetett közvélemény-kutatás eredményeit...és azóta sem csináltam meg semmit, abból, amit ott ígértem. Szégyen, de legalább mindig szem előtt tartom, és igyekszem túl lenni rajtuk. Sokkal izgalmasabb volt ennél az újabb szavazatszámlálás, az újabb választás alkalmával. A FIDESZ-KDNP még a tavaszinál is nagyobb győzelmet aratott, és akkor még azt reméltem, 2014-ig lesz egy kis nyugtom a politikától. Amit azonban a média és amit a mindene károgók, a világvégéit vizionálók és az ellenoldali szimpatizánsok azóta is művelnek, engem sem hagy megnyugodni. A szekértáborharc megállás nélkül folytatódik, sőt, durvábban mint valaha. Az egyik oldalon hatalmi arrogancia és 'mindent megtehetünk' hozzáállás, a másik oldalon a sarokba szorított állat szűkölése és acsarkodása. Hát akkor politizálunk tovább...

NOVEMBER
Ősszel a mindenkit leginkább foglalkoztató magán-nyugdíjpénztári témát boncolgattam magam is. Meg sem kerülhettem, hiszen a munkámból kifolyólag tájékozottnak kell lennem, olyannyira, hogy még a fodrászom is engem faggat, mitévő legyen most. Másrészt elkészültem a cég új honlapjával. Kicsi, savanyú, de a miénk, az enyém. Egy lényeges funkció még mindig csak mankóval működik benne, sőt, azóta rájöttem, hogy az egész struktúra úgy szar, ahogy van, de előbbit idővel megoldom, utóbbit pedig frappánsan áthidaltam. Majd ha már nagyon sok bevételünk lesz, rábízom egy szakemberre a dolgot, de addig szeretnék még én lenni az úr a honlapunkon. Ja, életem legjelentősebb koncertélményét is megéltem (Lady Gaga), valamint résztvevője voltam egy zseniális, házi programsorozatnak, a Melegházi Vacsoracsata 2"-nek, amiből egy szuper film is készült.

DECEMBER
Erről mit lehet írni? Hiszen alig pár napja történt dolgokat alig pár napja boncolgattam... Talán annyit, hogy az év minél tisztesebb zárásával voltam elfoglalva. Minél több tartozásomat, minél több követelésemet kinullázni, minél több munkát még az idén elintézni. Ilyenkor érzem leginkább, hogy kevés vagyok a saját életemhez, és legalább kettő kéne belőlem, hogy mindig minden faszántos legyen. Majd ritkítunk, amikor eljön az ideje...

Most pedig linkké teszem, amit linkké akartam tenni, vacsorázom, fürdök, előkészülök az esti bulira, és aztán azokkal együtt búcsúztatom el ezt az olyan-amilyen évet, akik igazán fontosak nekem, és akik közé tartozom.

Az olvasóimnak pedig köszönöm, hogy ezt az évet is a blogommal (is) töltötték, hogy hozzászóltak az írásaimhoz, hogy vitatkoztak velem, hogy tartották bennem a lelket a rossz pillanataimban, hogy alkalomadtán személyesen is a társaságomban tudhattam őket és/vagy hogy a barátaim lettek. Boldog 2011-et kívánok mindenkinek!

Jövőre találkozunk!

Történt pár dolog a héten. Pár olyan dolog, ami az eddig függőben levő ügyeimet — ha csak egy kicsit is — továbblendítette.

Kedden például megjött a közjegyzőtől a hagyatékátadó végzés, amit már jó ideje vártam. A nagybácsim ugye január elején halt meg, a hagyatéki tárgyalás május elején volt, azóta pedig semmi nem történt az ügyben. Na jó, annyi volt, hogy egyszer odatelefonáltam, hogy jogerős-e már a dolog. Akkor elhajtottak, hogy nem, még nem az, de felírják a nevem, és ha majd az lesz, nekem is küldenek értesítést (holott nem kellene). Ez volt vagy két hónapja, de levél sehol. Gondoltam, még megvárom az augusztus végét, mert biztos ítélkezési szünet van náluk is, aztán pedig újra telefonálok, hátha mégsem írtak fel semmit, az ügy meg megy tovább a maga medrében, nélkülem. Erre szerencsére nem volt szükség.

Kedd este találtam meg a postaládámban az értesítőt, és szerda reggelig izgulhattam, hogy mi lehet benne. Mivel a fecnin az szerepelt, hogy "HÁV+Díj", még egy pillanatra az is eszembe jutott, hogy esetleg mégis én örököltem, merthogy miféle díjat kell nekem a közjegyző felé kifizetni, ha nem én vagyok az örökös? Azért tudatosan nem éltem bele magam a dologba, és milyen jól tettem! Másnap reggel ugyanis kiderült, hogy ez egy szimpla hagyatékátadó végzés, amiben leírják, hogy a magyar állam örökölt, és elfogadja a hitelezői igényem a temetési költségekkel kapcsolatban. Azért örökölt ő, mert a szóbeli végrendeletet nem fogadta el. Nem lepődtem meg, elvégre eddig is ez volt az állapot. Még aznap felhívtam a Magyar Államkincstárt, hogy van-e értelme máris elmenni hozzájuk, vagy várjak még az ügyintézéssel 8 vagy 15 napot. Az ügyintéző nagyon kedves volt, és felvilágosított, hogy ehhez nekik semmi közük, merthogy a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. az illetékes az ügyben, és valóban, a levélben is az szerepelt. Ismét égtem egyet, és megköszöntem a segítségét (az első égés az volt, amikor a levélen mindent megtaláltam, csak azt nem, hogy ki örökölt. Aztán rájöttem, hogy meg kellene fordítani az első oldalt, merthogy azon volt a hiányolt rész...).

Csütörtök reggel felkerekedtem, hogy elmenjek a Pozsonyi utca 56-ba, ahol az MNV Zrt. főhadiszállása van. Ez szerepelt a levélben is. A neten megnéztem, hogy hol található, és azt találtam, hogy a Nyugati és a Lehel tér között, a Nyugatihoz közelebb. Mondom, azért inkább a Lehelig metrózom, elvégre minek menjek el a Szent István körútig, ha aztán visszafelé kell gyalogolnom? A Lehel térnél tehát besétáltam a Csanády utcán, el a Pannónia utcáig, azon befordultam, és elsétáltam a Balzac utcáig, ahonnan ki a Duna-partig, a Pozsonyi utcába. Akkor eszméltem, hogy az már a 20-onixes számozás, és éppen arra növekszik, amerről jöttem. Ok, égés három. Gyalogoltam vagy fél kilométert visszafelé, aztán megláttam a nemzetiszín zászlókat. Odamegyek a bejárathoz, az meg mindenféle szakszervezetekkel volt kitáblázva. Éppen amikor ráraboltam a kilincsre, észrevettem egy papírt az ajtón: "Az MNV Zrt. bejárata a Duna felőli oldalon található". Megkerültem hát az épületet, majd bementem.

Odabent szinte senki nem volt, szóval egyáltalán nem éreztem magam egy hivatalban. A recepcióssal beszélgető biztonsági őrt megkérdeztem, merre van az ügyfélszolgálat, mire elmondta, hogy a bejárat másik oldalán az első ajtó mögött. Odamegyek, és azt találom, hogy egy 3x4 méteres lukban egy szem öreglány ücsörög. Ez volt az ügyfélszolgálat. Előadtam a bajom, mire felvilágosított, hogy a területi igazgatóságra kellett volna mennem, ami a Szekszárdi utca 19-25-ben van. Menjek el az Árpád-hídig, ott szálljak fel a 120-asra, és pár megálló alatt ott is vagyok. Egyébként nagyon kedves és készséges volt. Kisétáltam, aztán elindultam egyenesen a metró felé, és lőn, éppen a Lehel térnél lyukadtam ki. Magyarul, ha odafelé nem balra indulok el, és gyalogolok 1 km-t, hanem jobbra, akkor 50 méter lett volna a táv...Égés +1.

Úgy döntöttem, nem teszek aznap még egy utat, hanem inkább ma megyek, otthonról úgyis közelebb van a Szekszárdi utca. Mivel ez a hely kb. a pusztában van, elég nehezen találtam meg, és ez is inkább egy autószerelő műhely udvarához hasonlít, mintsem egy ügyfélszolgálathoz. A portás alig akart beengedni, és amikor bejutottam, akkor is a rossz irodába vezényelt, de az ottaniak már jó helyre irányítottak. A részletek helyett a lényeget írom: várhatok még a pénzemre, ki tudja meddig, és az ingóságok közül sem tudom, mikor hozhatom el a személyes holmikat. Mindezt azért, mert ők még nem kaptak jogerős végzést, de ha megkapják, még akkor is meg kell várni, amíg az állam tulajdonába kerül az ingatlan. Vértezzem fel magam türelemmel, mert olyan ügyük is van, ami már 3 éve húzódik. A bankszámlaszámomat azért leadtam, és az elérhetőségeimet is, hátha tényleg felhívnak a lakás felnyitásának időpontjával kapcsolatban. Erről ennyit.

Pedig jól jött volna a pénz, hiszen az új gépre kiadott közel 100 ezer teljesen leszívta a tartalékaimat, pontosabban a sulira és az októberi adóra szánt 'nem nyúlunk hozzá, de ha kell valamire, akkor ott van' pénzösszeget. A temetési pénz ugye tolódik, a volt főnökömmel szembeni tartozásra pedig úgy tűnik keresztet vethetek, nekem viszont még 340 ezret elő kellene teremtenem novemberig. Imádom ezt az állapotot... Részben ezért, részben más okokból kifolyólag tegnap postára adtam az aktuális félév passziválására vonatkozó kérelmemet. Mert nem tudok kifizetni 116 ezret. Mert nem lesz időm szakdolgozat írására sem. Ez van, el kell ismernem, hogy nem fog menni, hiszen rengeteg sok egyéb ügyet kell még az ősszel letudnom. Marad a tavasz, vagy ki tudja...

Aztán a húgom kérdésében is többet tudok: jövő hét végén költözik hozzám. Reméltem, hogy anyám meggondolja magát, és figyelembe veszi egy korábbi beszélgetés közben elejtett ellenérveimet, de ez most nem jött be. Kérdeztem, hogy mégis, meddig lesz ez az állapot, mire azt felelte, hogy amíg én valamire hivatkozva azt nem mondom, hogy most már ne. Mondjuk — neadjisten — megnősülök. Hát persze, megnősülök. Az életem ezzel akkor is újabb stádiumba lép, ha elmarad az előbújás (bár nem hiszem, hogy megúszom), de ezt már ragoztam eleget.

Szóval mindenben egy kicsit előrébb járok, de még mindig messze a céltól. Várunk tovább, aztán meglátjuk, mi lesz.

(Ja, és a várt üzlet esetében is rákérdeztem, hogy mi van. Azt válaszolták, hogy még nem döntöttek, de majd jelentkeznek, merthogy most fennforgás van náluk, és lehet, hogy tolódik a dolog. Ebben az esetben a biztos rossz azért rosszabb válasz lett volna, így viszont még mindig reménykedhetünk, hogy egy csapásra kikerülünk a szarból.)

Volt ez a januári haláleset, amiről már oly sokat írtam. Elintéztem minden vonatkozó intézni valót, kifizettem a költségeket, összebeszéltem a rokonsággal, jártam az önkormányzatnál, ezek után pedig hátradőlve várhattam volna a március 23-át, de ez nem ment olyan egyszerűen. Amíg valami nincs letudva, nem hagy nyugodni a dolog. Állandóan eszembe jut, frusztrál, stresszel, rágja a lelkemet, megmérgezi a mindennapjaimat, főleg, ha valami kellemetlen dologról van szó. Ez most is így volt.

Hiába temetkeztem bele a munkába (avagy az temetett maga alá), hiába sokkolt még ennél is jobban a tudat, hogy nem leszek kész határidőre a szakdolgozatommal, ez a temetés dolog is egyre nyugtalanított. Ahogy az időpont közeledett, a nyugtalanság annál jobban nőtt. Mert ugye ez sem volt olyan egyszerű, hiszen három családtagunkat is egyszerre terveztük elbúcsúztatni. Először is nagyanyám legfiatalabb húgát, aki még novemberben halt meg (a három nővér majdnem pontosan 4 évente hagyott itt bennünket). Olyankor ugye nincs temetés, ezért tették át tavaszra. Ezt a néni lánya intézte (aki apám unokatestvére), ami ugye nem meglepő. Aztán ott volt a középső nővér, aki elsőként ment el, és aki a most meghalt nagybácsim felesége volt. Őt eredetileg a nagybácsim családjának sírhelyébe temettek el, hogy aztán majd együtt legyen a férjével, a sírhely azonban lejárt, nekünk pedig nem volt pénzünk meghosszabbítani azt, meg értelme sem nagyon lett volna, hiszen úgysem nagyon megy ki a temetőbe hozzá senki. Az a döntés született, hogy exhumáltatjuk őt, és a novemberben elhunyt húgával együtt szóratjuk el őket ott, ahol az édesanyjukat, meg nagyanyámat, így egy helyen lelhettek végső nyugalomra. Mivel apám unokatestvére nem nyomorog, magára vállalta az exhumálás és a szórás költségeit, ezért hát ezzel sem volt gond. Erre jött a nagybácsim halála, és mivel a távol lakó (és messze nem gazdag) rokonok is el akartak jönni a temetésre, kézenfekvő volt, hogy akkor egyszerre tartsuk meg a három szórást. Az összehangolás körülményessége megérne egy külön bejegyzést, de ez már nem érdekes.

Szóval ahogy közeledett a temetés napja, egyre inkább feszültté váltam. Az egészet a hátam közepére kívántam, és ennek megfelelően nem is nagyon hívogattam végig a fél világot. A nagybácsim segítőkész szomszédasszonya tájékoztatta a házban lakókat, meg azt a vén kurvát, aki állítása szerint élettárs volt, az meg az összes zenészeket. A dologban volt még annyi csavar, hogy a szertartás összevontan zajlott, 12:15-től, a szóráskor (12:30-kor) viszont már nem volt külön procedúra, és tartottam tőle, hogy a nagyothalló és baromi értetlen VK mindenkinek a fél egyet mondta, aztán majd botrány lesz belőle. Arra azért nem vettem a fáradságot, hogy újra felhívjam, és a szájába rágjam a dolgot, mert egy dög vagyok. Tudom, csúnya dolog, de annyira utálom az ilyesmit, hogy inkább hagyom jogveszteni a dolgot, és csendben lapítok. Egyik szánalmas tulajdonságom a sok közül. Jött aztán a tor kérdése is, amit szintén a rokon szervezett le, ott, a közelükben, és kérdezte, hogy apámék jönnek-e. Felhívtam őket (akiknek már vagy 2 hónapja szólnom kellett volna, de ezt is csak akkor tettem meg...), de nem lepődtem meg a válaszon: oda nem jönnek. Ki gondolta volna? Na igen, ha a harmadik felesége és a két testvérem nem egy bizonyos kisebbség köreiből került volna ki, és ha ebből anno nem lettek volna családi konfliktusok és neheztelések, talán szívesebben találkozna évek óta nem látott családjával (az igazival). Múlt héten aztán megint beszéltünk, hogy sajna-sajna, pont akkor kell a húgomat kórházba vinni valami kivizsgálásra, és hát nem tudnak jönni még a temetésre sem, mentsem őket ki mindenki előtt, ja és mikor megyek már megcsinálni az adóbevallásukat. Persze, nem elég hogy a család majd a "mikor nősülsz már meg?" és a "mi van a lányokkal?" kérdéskört firtatja, ami a fő oka volt annak, hogy kurvára nem akartam ezt az egészet, de még hallgassam az apámékra tett megjegyzéseket is. Akkor még nem tudhattam, hogy egyikre sem fog sor kerülni...de ha így folytatom, sosem érek a végére.

Pedig még azt is el akarom mesélni, hogy előtte való szombat reggel (14 óra) arra ébredtem, hogy "Úristen! Én mindenkinek azt mondtam, hogy a Rákoskeresztúri Köztemetőben lesz a temetés, holott ezt én ugye honnan veszem?". Másnaposságtól  gyötört szívem verése azonmód felgyorsult, holott még azt sem nagyon fogtam fel, hogy hol és mikor van éppen, majd gyorsan elkezdtem túrni bármilyen papír után, amiről megtudom, hogy pontosan hol lesz a szertartás. Az egyik temetési számlán meg is találtam, hogy "Új Köztemető", amitől rögvest levert a víz, ezért a gép elé ugrottam, és kigugliztam, hogy az a Kozma utcában van, ami egyáltalán nem Rákoskeresztúr, hanem Kőbánya. Ajjaj...de aztán láttam ám, hogy ez mind ugyanaz, bármennyire is ellentmondásos a dolog, és szép apránként meg is nyugodtam. Jellemző ám rám az ilyesmi, azaz, hogy csak megyek előre, és amikor már majdnem a célnál kell lennem, akkor merül fel bennem a kérdés, hogy egyáltalán jó irányba indultam-e el. Mellesleg borzalmasan kezdem utálni, hogy ilyen mértékben hülyülök.

Na, de jöjjön a  március 23., kedd. Ricsi elment iskolába, én elvégeztem a reggeli rutinomat, aztán szépen apránként nekiláttam öltözni. Borotválkozni nem volt kedvem, de nem is volt vészes a pofám (mondom én, közben meg a család lehet, hogy megszólt miatta), úgyhogy egyből a szekrényre vethettem magam. Tudni kell (bár anno már írtam), hogy nemigen vagyok ellátva öltönyös-nyakkendős felszereléssel, ami van, az meg eléggé ergya. Utálom is az öltönyt, meg az összes eseményt is, amin hordani illik, szóval értelme sem lenne ellátni magam belőlük (azaz ügyvezetőként most már volna némi haszna, csak nincs miből). Ennek megfelelően kénytelen voltam ugyanazt az összeállítást magamra ölteni, amit máskor is szoktam, — közte azt a bordó/csíkos inget, amit az első felvételkor elszaggattam egy kilincsben, és aztán jó szarul varrtam meg (de nem látszik), — és a helyzeten az sem segített, hogy a két héttel korábbi, jelmezes házibulira való készüléskor felfedeztem, hogy valójában két szett nadrágom és mellényem van. Pont ekkor tettem fel magamnak azt a kérdést is, a 15 farmeromat felleltározva, hogy azok közül miért csak 3-at hordok, amikor "ez is meg ez is milyen jó"? De ne térjünk el...  Az inghez passzoló nyakkendőt viszont sehol sem találtam, a másik meg nagyon nem ment volna az inghez, szóval a borostásság mellé még nyakkendőt sem vettem fel. A zakó válla tiszta por volt, ráadásul ekkor fedeztem fel, hogy a macskám bizony kihúzgált belőle szálakat (ahogy egy méregdrága pólómon is felfedeztem két apró lyukacskát, aminek következtében a macsek élettere újabb fél négyzetméterrel lett megrövidítve), a nadrág éle nem túl egyenes, a behajtásánál meg szintén poros. Ezt ugyan megszüntettem, de nem csoda, hogy úgy éreztem magam, mint valami szegény családból származó általános iskolás az évzárón. Hát, ha valakiben felmerült volna a gondolat, hogy buzi vagyok, az valószínűleg korábban csak igénytelen buzit láthatott (vagy engem, más ruházatban). Ehhez még hozzácsaptam egy elnyűtt oldaltáskát, hogy a jó hosszúnak ígérkező utazásra bekészíthessek egy könyvet, mert ugye szakirodalom meg házidoga, és minden perc drága.

Megnéztem a leendő útvonalat, aztán elindultam. Metróval a Deákig, onnan a Blaháig, onnan meg 28-as villamossal a temetőig. Egy kicsit ideges voltam, amikor a metró vagy 6 percig nem jött (hétköznap!), és még jobban, amikor a villamosnak sem volt híre-hamva vagy 20 percig, holott 10 percenként kéne járnia. A dolog pikantériája, hogy a Népszínház utca és környéke Budapest egyik legbrutálisabb gettója (avagy településszociológiában jártas olvasóknak: slumja, mert a gettó ugyebár valójában nem azt jelenti, amire használjuk), amit elvileg tudtam is, hiszen a cégünknek anno itt volt a másik irodája. Hja kérem, nekünk hajdan még kettő is volt, most meg ez az egy is haldoklik. Ennek megfelelően egy fekete vonatot idéző sárga villamossal utaztam minimum 37 percet (amivel arra utalnék, hogy a kiíráshoz képest természetesen hosszabb volt a menetideje), és éppen délre érkeztem meg a temető főbejáratához. Gyorsan elszívtam egy cigit, de koszorú vásárlásával már nem volt időm foglalkozni, lévén nem tudtam, mennyit kell gyalogolnom a szóróparcellához, úgyhogy megint adtam az illemnek. Na mondom, nem elég a többi, még azért is megszólhatnak, hogy egy vacak virágot sem vagyok képes venni három ember temetésére.

Egyébként a parcella felé még jó irányban indultam el, de ha a másod-unokatestvérem nem vesz fel éppen az általam nem észlelt elágazásnál, akkor most valahol az Alföld környékén járnék, de legalábbis tutira lekéstem volna az általam (is) szervezett alkalomról. Lúzeeeeer! Na jó, így azért odaértünk, gyorsan lepacsiztam, lepuszizkodtam a rokonok egy részével (másik része gondolom ezért is bunkónak tart), majd beálltam a gyásznépbe.

Azt nem tudom, hogyan lehetséges, hogy minden egyes temetésen van valami, ami miatt legszívesebben fuldokolnék a röhögéstől, de az biztos, hogy mindig van ilyen. Vagy csak azért akarok annyira röhögni, mert nem szabad? Pedig ilyenkor a közvetlenül a haláleset után érzett gyász már általában a múlté, még ha a szertartás közben azért csak el is bőgi magát az ember (már aki), és talán nem merész feltételezés, hogy az elhunyt sem bánná, ha vidámság maradna utána. Amikor egy érdi barátom anyját temették (akiről kb. egy hónapja derült ki, hogy éppen nálunk dolgozott (még jóval előttem), aztán jól lelépett egy csomó ügyféllel), egy kopaszodó pasas aranyszőke parókáját tépte le a szélvihar, a hajdani legjobb barátom nővérének temetésén meg olyan hamisan jajgattak a siratóasszonyok, hogy azt is csak alig-alig bírtam ki röhögés nélkül. Most éppen a világi mondónő beszélt olyan hangsúllyal, mintha pszichésen sérült emberekhez próbálna nyugtatólag szólni, és minden tagmondat végét úgy elhúzta, ahogy a papok szokták prédikáció közben. Ez meglehetősen vicces volt. Az már nem annyira, hogy a 15 percnyi szépenszólás 12. percénél a nagybácsimról még egyetlen mondat sem hangzott el, a zenész ismerősök meg mind ott forgolódtak, hogy akkor most jó helyen járnak-e. Jó, ezt nem én tárgyaltam le, a szervező rokon meg nyilván a saját anyjáról tudott inkább részletekkel szolgálni, a nagybácsimra csak a demográfiai adatokból kreált mondatok maradtak. A forgolódás egyébként akkor sem maradt el, amikor a két urna tartalmát a földbe sikerült juttatni, mert mind azt kérdezte, mikor jön a nagybácsim. Azt nem tudhatták, hogy az első urnában egyszerre voltak a két nővér hamvai, és a másik urna éppen a nagybácsim földi maradványait tartalmazta, de amikor ezt közöltem velük, megnyugodtak.

Miközben ott álltunk a dermesztő hidegben, és a családtagok elkezdtek az autók felé orientálódni (torozásra való lelépés céljából), az általam nem ismert zenész kollégák mind elém járultak, hogy megosszák velem a nagybácsimmal kapcsolatos történeteiket, amik engem mind nem érdekeltek, és különben is, az egész család rám várt. Azért jó pofát vágtam a dologhoz, közben pedig óvatosan, apránként irányítottam a testem a kívánt irányba, majd hirtelen kimententettem magam, és gyorsan leléptem. Volt egyébként olyan is köztük, aki néhány szép szó után óvatosan rátért arra a problémájára, hogy ott van neki az a sok kazettája, magnót meg már nem kapni, és hát a nagybácsimnak annyi jó cucca volt, és nem lehetne-e, hogy... No comment...

Az autóban aztán 20 percen keresztül senki nem szólt a másikhoz, és még a tor helyszínén is csak a "szép időnk" van stílusú megszólalások domináltak, egészen a(z éhgyomorra megivott) második pálinkáig, amikor is hirtelen rájöttünk, hogy mi egymás baromi régen nem látott rokonai vagyunk. Ekkor megoldódott a nyelvünk, és majdhogynem ott folytattuk, ahol évekkel ezelőtt abbahagytuk, de mire igazán belelendültünk volna, a vidékieknek már menni kellett, ami felrobbantotta az egész asztaltársaságot (vélhetőleg a következő temetésig). Jellemző, hogy ilyenkor egy csapásra a 979-ke szerepbe kerülök, amit igazából én húzok magamra, de most megerőszakoltam magam, és juszt is előttük gyújtottam rá. Csak 30 éves vagyok már, a fene egye meg! És láss csodát, mindenki úgy vette, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Az is.

Fizettünk, azaz én nem, mivel a rokon nem volt hajlandó tőlem elfogadni egy vasat se (pedig hát 16 személyre nem kevés a költség, meg ugye a mondónőt is ők fizették ki), aztán eldobtak Csepel központjába, ahonnan seperc alatt hazaértem. Otthon aztán letéptem magamról az utálatos göncöket, és egy nagy sóhajtással nyugtáztam, hogy "na, ez is letudva".

Ma temetésen voltam. Egy volt kolléganőm (akivel azért szegről-végről tartjuk a kapcsolatot) testvére halt meg egy hete. A srácot nem ismertem, bár egyszer együtt költöztettük a legjobb barátomat, akkor találkoztam vele. 26 éves volt, fiatalabb, mint én. Nagy kanállal habzsolta az életet, punk módra élt, buliból sörözésbe járt, de nagyon sokan szerették. Egy vonat gázolta el, most azonban nem volt alkohol a vérében, és akik ismerték, tudni vélik, hogy a barátnőjével történt közelmúltbeli szakítása van a háttérben. A nővére olyan, mint Füles a Micimackóból. Őt senki sem szereti, senkinek sem kell, és bárcsak elütné egy autó. Ilyeneket mond mindig. Remélem, most elgondolkodik a hülyeségein, és ha most nem omlik össze teljesen, akkor előbb-utóbb észhez tér.

Bár nem ismertem, és különben is, ő csak egy volt a 6,5 milliárd emberből, a fiát temető anya látványa, vagy a nagymamáé — akit ketten kellett támogatni, mert olyan öreg, és közben csak úgy hullottak a könnyei, — még az én sorstól megkeményedett szívemre is komoly hatással voltak.

Nekem is voltak öngyilkossági gondolataim, de a kivitelezésig messze nem jutottam el, mert mindig volt az életemben olyan dolog, ami miatt szépnek tartottam a létet, még ha egészében véve nem is éreztem úgy, hogy érdemes folytatni. És akik most ezt olvassátok (ha van ilyen), ti is érezzétek magatokat leb*szva, ha valaha is hasonlóval próbálkoztatok, vagy ha ilyesmin gondolkodtok. Nektek küldöm most ezt a számot, és a 26 évesen elhunyt BZ-nek.

Nyugodj békében, Zoli.