tervek bejegyzései

De most komolyan. Azt találtam ki, hogy az évi átlag bejegyzésszámot visszatornászandó, az olvasóimat pedig visszacsábítandó, ebben a hónapban (a hátra levő részében) minden nap írok bejegyzést. Legjobbkor persze, a diplomázás előtt, de ez már tünet nálam. Bármi jobb, csak azt ne kelljen, ami muszáj.

Ettől függetlenül tényleg szeretnék minden napra írni valamit, legyen az bármily rövid vagy bagatell, egy videó kommentárral, egy napi hír vagy bármi, ami eszembe jut. Elvégre sehol sincs előírva, hogy egy bejegyzés 10000 karakternél kezdődik, meg aztán amióta ilyen ritkán blogolok, a feszültség is nagyobb bennem. Nem tudom kiadni magamból a panaszt. Kell ez nekem.

Felhívom a figyelmet (főleg a magamét), hogy ez nem ígéret, csak amolyan szándéknyilatkozat, és hogy ez nem zárja ki hosszabb témák boncolgatását sem, de ha azokra nem lesz időm, akkor nem azt mondom, hogy "majd holnap", hanem azt mondom, hogy "majd holnap, ma meg írok mást".

De ha már nyilatkozat, ezúttal szeretnék segítséget nyújtani Captainnek a "Nyilatkozat az egyenjogúságról" című szerzemény minél többekhez való eljuttatásához. Rajtam ne múljon a sikere. (Részletek az ő blogján olvashatók)

Most pedig irány a postára, hogy átvegyem azt a tértivevényes levelet, amit a (postával) szemközti polgármesteri hivatalban adtak fel, és ami valószínűleg azért járta meg a budaörsi elosztót, hogy aztán a feladási helyétől 50 méterrel odébb landoljon egy hivatalban. Értelmetlen...

Holnap találkozunk.

Jöjjön pár rövidebb-hosszabb bejegyzés arról, mi mindent szeretnék kivitelezni 2011-ben, természetesen a lehetőségekhez képest. Blogolni például többet szeretnék, mint amennyit az utóbbi hónapokban sikerült, de hát ember tervez... Bevallom őszintén, folyamatosan alkudozom magammal. Van egy csomó bejegyzés a fejemben, köztük kimondottan tartalmasnak és hosszúnak tervezettek is, amiket minden reggel nagy elhatározással variálok agyban, hogy mire eljön a délután, egy másikra, kisebbre cseréljek, estére valami kis szösszenetre redukáljak, majd végül mégse írjak egy árva betűt sem. Az okokat nem sorolom, megtettem már számtalanszor, és mostanra az ígérgetésről is letettem. Vajon a felnőtté válás része önnön korlátaink felismerése és nem-feszegetése is? Minden bizonnyal. Viszont szurkoljatok nekem, hogy mire ezen túl vagyok, számos olyan bejegyzést írhassak, hogy melyik méregdrága boltban mit vásárolgattam magamnak, hogy ezzel is biztassam a kedves olvasókat, a kitartó munka meghozza gyümölcsét.

De most térjünk rá a fő témára, a kondizásra. Amióta járok, minden év elején eltökélem, hogy idén majd többet megyek, és alaposabb leszek, aztán mindig lesz belőle valami, ami testmozgásnak talán nevezhető, de -építésnek semmiképpen. Év közben pedig aggódva nézem a pocakom méretváltozásait, ami ugyan sosem radikális, de azoknak a kockáknak valahogy még sosem látszottak a kontúrjai sem. Idén ismét itt az elhatározás, én pedig újra nagy lelkesedéssel vágtam bele a konditerem látogatásába. Ezt mi sem jelzi jobban, minthogy a 12-alkalmas helyett 15-alkalmas bérletet vettem. Nem, havit azért még nem, mert a józanságom figyelmeztette az agyam ábrándozásra hajlamos felét, hogy egy hónapban 15 alkalomnál többször úgysem fogok lejutni, akkor meg már legyen felhasználható az a bérlet két hónapig. Nem is beszélve a váratlan fordulatokról, amik mind csodás testem karbantartásának szándéka ellen hatnak. A terv a heti 4 alkalom, plusz egy szombati squash, de 3-nál kevesebb semmiképpen, aztán majd meglátjuk, mi sikerül belőle. A squash például egy jó lehetőség a (drága) kardio-edzésre, csak azt kellene megoldani, hogy ne egy pénteki alkoholgőzös éjszakázás után akarjak ugrabugrálni, hanem kipihenten, fitten-frissen, mert így csak egyhelyben állva igyekszem megpaskolni a labdát, ami vagy sikerül, vagy ha nem, az összes mozgásom kimerül az érte való lehajolásban.

A komoly elhatározáshoz diéta is dukál, hogy az eredmény gyorsabban legyen látványos, és én neki is láttam a szükséges előkészületeknek, azonban első nekifutásra néhány napnál tovább nem jutottam. Csoda, ha ennyi dolgom van? A diéta egyrészt drága, nekem pedig csak februárra állhat be egy stabil 'jó'-ra az anyagi helyzetem, másrészt a hajtás, az idegi kimerültség, majd az ezt tetéző fizikai kimerültség együttesen képtelenné tesz több intézni és végezni való teljesítésére, márpedig a diétás koszt elkészítése és rendszeres időközönként történő elfogyasztása külön napirendi pont (kellene, hogy legyen). Hiába, egyre erősebben érzem, hogy a közös vagyon- és szabadidőközösség nélkül nagyon nehéz az élet. Azért minden kocka csokoládé, minden falat péksütemény és minden kanál édes ragacs elfogyasztásakor szidom magam, és hozzáteszem a figyelmeztetést, hogy "egyébként én diétázom".

30 fölött már egyébként is máshogy működik az ember és szervezete, mint fiatalabb korban, de ez nem jelenti azt, hogy kitartó munkával ne lehetne egy szép férfitestet kreálni és fenntartani sok edzéssel, diétával és táplálékkiegészítőkkel. Ha a horizonton végig ott lebeg a cél, aminek elérését tűzön-vízen keresztül igyekszem kivitelezni, talán lehet esélyem. Könnyebb dolgom volt, amikor még volt edzőm, mert akkor nem volt apelláta, kifizettem, menni kellett. Most eleve ketten járunk, így ha valamelyikünknek dolga akad, máris ugrott mindkettőnk 'gyúrása', pedig nem vagyunk összekötve. Erre még jönnek az invitációk, a pénteki bulik, a mozizások, meg amit még el lehet képzelni, és ezek valahogy nemcsak mindig az edzésre nehezednek, de maguk alá is nyomják azt. Na majd teszünk róla.

Persze a kibaszott sok munka, és a lediplomázási szándék mellett nagyon nehéz lesz ezt kivitelezni, nem is beszélve arról, hogy az utóbbi egy évben a munkaidőm és a szabadidőm elválaszthatatlanul összeforrt. Cserébe viszont idén sokkal jobb paraméterekkel indulok testileg. Az ünnepek körüli kéthetes otthon lézengés alkalmával ugyanis észrevétlenül ledobtam magamról 3 kilót. Ha egyedül vagyok otthon, akkor nemigen eszem, jó ha két étkezést összekotrok valahogy. Felborítom az aktív ciklusomat, szívom a szar cigiket, ami meg elveszi az étvágyamat. Ha nagyon sokáig nem eszem, akkor meg már azért nem vagyok éhes, cserébe viszont megfájdul a fejem, ami további étvágytalansággal jár. Ez volt most is, aminek a végén azt tapasztaltam, hogy az eddig magamra rimánkodott izomrostok egy része elszivárgott az éterbe, viszont az oly sokat szidott bébihájam egy része is a múlté lett. Előbbi a most elhatározott kondizásokkal és rendes evéssel pótolható, utóbbi visszajövetele pedig odafigyeléssel, és az elhatározás követésével megakadályozható. És akkor csak reménykedem, hogy a fogyásom ennek tudható be, és nem valami kezdődő rákféleségnek...

Na, szóval lesz itt szépség meg izmosság, és ha tényleg lesz, talán még néhány félmeztelenes nyári fotót is berakok magamról, kizárólag mások ösztönzésének céljából. Ha pedig nem sikerül kiviteleznem a heti 3-4 edzést, az 1-2-3 is elegendő lesz a "mens sana in corpore sano" antik bölcsesség igazságtartalmának bizonyításához. Márpedig egy a lényeg: csak egészség legyen (meg térerő...)

Jaj, már megint eltelt egy hét, és még blogot írni sem volt időm. Olvasni is csak hétfőn meg ma, de nem baj, mert amíg nem pötyögtem, addig igazán hasznosan töltöttem el 7 napot. Megpróbálom most röviden összefoglalni.

Szombat:
Ricsivel végre volt egy kis időnk egymásra, igaz, nem az egész nap. Én nem tudtam olyan sokáig aludni, mint ő, mert a sok teendő kivetett az ágyból, de egy kis közös semmittevés is belefért, kajálással, filmezéssel. Ismét csinosítgattam a már a világhálón látható céges honlapot, aztán a párom hathatós közreműködésével Facebook aloldalt is csináltam magunknak. Azóta oda is bepakolgatok mindenféle híreket. Este aztán elmentünk vacsorázni, és megnéztük a Közösségi hálót, ami szerintem egy korrekt film. Igaz, nem moziban nézős, de kellőképpen leköti az ember figyelmét, lelkesítő hatású, és nem mondható rá, hogy elpocsékolna az ember idejéből 120 percet.

Vasárnap:
Mivel Ricsi szülei feljöttek Budapestre, ezen a napon nem tudtunk találkozni. Ez abból a szempontból nem volt baj, hogy egész nap volt időm magamra és a lakásra. Mostam, porszívóztam, felmostam, felsöpörtem, szőnyeget keféltem, rámoltam meg ami még belefért. Ha jól emlékszem, 20 teendőt írtam össze magamnak, amiből 14-et teljesítettem is. Estére hulla fáradtan dőltem az ágyba, viszont a komfortérzetem nagyban javult.

Hétfő:
A hétvégét ki sem pihenve vetettem bele magam a munkába. Mivel a bevallások már az előző héten elmentek, most volt idő rendezgetni a dolgokat, lefűzés, nem annyira fontos dolgok elintézése, ilyesmi. Este pedig azt folytattam, amit vasárnap nem sikerült elintézni.

Kedd:
Mivel szerdán egy barátommal adó-konferenciára voltunk hivatalosak, este nála aludtam, hogy másnap együtt mehessünk, kocsival. Elbeszélgettünk, boros kóláztunk,  így megint éjfél után kerültem ágyba. Aludni ráadásul nemigen tudtam, mert zavart a számára az alváshoz szükséges tévé, és valószínűleg a sok kóla is felvitte a vérnyomásomat. Mire igazán jól esett volna a pihenés, addigra kelni kellett, és indulni a Lurdy Házba.

Szerda:
Reggel 9 és du. 16 óra között konferencia. A fő téma a 2011. évi változások voltak, adónemenként. Jövedelemadó, ÁFA, járulékok, magánnyugdíjpénztár, számviteli törvény, adózás rendje, illeték, miegyéb. Meglepő módon végig éber voltam, és lekötött a téma, igaz, a seggem teljesen szétültem. Szinte már fájt. Egy csomó változás lesz, és ezek nagy része kimondottan korrekt. Bezárnak egy csomó kiskaput, szigorítják az ellenőrzést, egyszerűsítik bizonyos adózási eljárások menetét, és csökken egy valag adó. A cafeteria utáni terhek például 25%-ról kb. 20-ra, és kb. 98%-ról kb. 51%-ra csökkennek, nem is beszélve a nyereségadóról és osztalékadóról. Az idei évből kiindulva nekünk kb. 600-650 ezer forinttal kevesebb adót kell majd befizetnünk céges szinten, így lesz pénzünk néhány dolgot lecserélni, beszerezni. Alig várom már, hogy megcsinálhassam a jövő évi pénzügyi tervünket.
Este edzés, aztán irány haza. A Ricsivel összekaptunk, otthon eldurrant az asztali lámpámban az — utolsó — izzóm, vacsora közben pedig letört egy fogamból egy elég nagy darab. Az idegeim ekkorra eléggé tropára mentek.

Csütörtök:
Nem tudom, honnan, de rengeteg energia keletkezett bennem, így egész nap pörögtem. Délelőtt kis írásbeli segítséggel, de lényegében fejből visszamondtam az előző napi oktatás minden momentumát, és nagyon élveztem a többiek rajtam csüngő tekintetét és kérdéseit. Nem véletlenül szerettem volna tanár lenni... Aztán csupa olyan dolgot intéztem, amik kimondottan ügyvezetői feladatok. Utasításokat osztogattam, alám dolgozást kértem, de mind-mind az év végi és a jövő évi ügyfél-cserkészés érdekében tettem. Reklám, szórólap, céges naptár, körlevelek, stb. Hiányzott ugyan a kulimunka, de ezt is nagyon élveztem.Délután egy leendő ügyfél jött tárgyalni, és mivel eleve pörögtem, felszabadultan folytattam le az egészet. Munka után találka a Ricsivel, otthon pedig újabb fogalmazványok készítése.

Péntek:
A pörgés folytatódott, pedig már igen nehezen keltem ki az ágyamból. További utasítgatások és feladat-kiosztások segítségével előkészültem a jövő évi tervezet elkészítésére, majd a dolgaim végzése közben izgatottan vártam az előző napi ügyfél válaszára, ami ebéd után meg is érkezett. Nem idézem be (a Facebookon megtettem), de mintha hájjal kenegettek volna, és szerencsére minket is választottak. Lenyűgöztem őket a készségességemmel és a tudásommal. Azért is nem érintett meg Lakoszt kommentje (az előző bejegyzésemhez), mert a vadidegenekhez képest én tisztában vagyok vele, hogy egyáltalán nem menedzselem rosszul ezt a céget. Ez pedig onnan látszik leginkább, hogy amikor átvettem(-tük), konkrétan csődben volt. Ehhez képest még mindig talpon van, az ügyfelek számát nemhogy megtartottuk, de 20%-kal emelni is tudtuk, más kérdés, hogy a bevétel kb. ugyanennyivel (vagy többel) esett vissza. Viszont egyik partner sem miattunk ment el, hanem mert konkrétan csődbe ment, vidékre költözött, nem tetszett neki, hogy a korábbi ingyenes könyvelést fizetőssé tettük volna, nem volt hajlandó fizetni, vagy eleve alkalmatlan volt egy vállalkozás vezetésére. Mindennek ellenére nincs sem adó-, sem bér-, sem egyéb tartozásunk, mindig mindent határidőben kifizettünk, és bár a karácsony szűkös lesz, megteremtettük az alapokat a jövő februári talpon maradáshoz, amikor is egy nagyobb adag bevételünk keletkezik, ami az év végi tulajdon-átrendezésig gondtalan hónapokat ígér. 2012-ben pedig elvileg hawaii, persze csak akkor, ha nem történik közben katasztrófa. Állítom, hogy a legmélyebb mélyponton túl vagyunk, és mivel a napokban az operatív teendők elvégzése után — avagy a háttérbe szorításukkal — konkrét lépéseket teszek az új partnerek toborzásához, talán vége a sodródásnak is. Nem várjuk, hogy maguktól keressenek, aztán vagy jöjjenek vagy nem, hanem mi keressük meg őket. Szerintem lesz még erről egy külön bejegyzés, de azért itt is leszögezném, hogy eddig is az volt a fő probléma, hogy az erőforrások mozdíthatatlanul szűkösek voltak, azaz tudtam én, mit kell csinálni, de bármerre indultam volna el, egy elháríthatatlan külső ok mindig korlátozott. Nem volt időm, új alkalmazotthoz nem volt pénz (hogy legyen időm), és ki kellett várnom, amíg a napi teendők mellett elkészülök azokkal az alapokkal, amire marketinget lehet építeni. Most sem rózsás a helyzet, de a szép új felépítmény első téglái már a helyükre kerültek, csak habarcs kell, és újabb sor építőkövek.

Most pedig haladunk tovább. Este társasági élet, hétvégén kis lassítással egybekötött tervezgetés és alkotás, aztán meglátjuk. Majd pihenek eleget a sírban.

Azt hiszem a 2010. évi Nőnapot még sokáig emlegetni fogom, és nem azért mert életem legszebb évének legszebb napja volt.

Először is ugye megint beteg vagyok, azaz — ha a múltkori végighányt éjszakát is számolom — idén már harmadszor. Jó, csak egy napig kapart a torkom, és azóta is csak az orrom folyik, de az olyan szinten, hogy már kívül-belül fáj a szaglószervem, és néha alig kapok levegőt. Megmaradok, de a létezést eléggé megkeseríti ez is, estére teljesen kimerülök, ég a szemem, folyik a könnyem, és így nem sok energiám van (mondjuk) a szakdolgozattal haladni. Ilyen körülmények között indult a nap.

Nőnap. Most nem leszek túl népszerű, de én nem igazán érzem létjogosultságát ennek az ünnepnek. Mire föl ünnepeljük a nőket (és a férfiakat meg nem)? Nem nézek utána a Wikipédiában, de hogy annyira suttyónak mégse tűnjek, gyorsan hozzáteszem, hogy bármit is találnék ott, az ma már nemigen lenne érvényes. Ha azt akarjuk megköszönni nekik, hogy megszültek bennünket, arra ott az anyák napja. Ha azt, hogy feleségül jöttek hozzánk, arra ott a házassági évforduló, ha meg azt, hogy mossák a szarcsíkos alsógatyáinkat (tisztelet a kivételnek), akkor azt nem egy ünneppel kell lerendezni. Különben is, ha kiharcolták maguknak az egyenjogúságot, vagy ha belementek egy házasságba egy léhűtő pasival, aki egy szalmaszálat sem tesz keresztbe, akkor az az 'így jártak' halmaz témaköre. Szóval értem én, hogy emancipáció meg szüfrazsettek, meg kommunista traktoros asszonyok, meg egyenlő választójog és egyenlő munkáért egyenlő bér, de miért kell ezt ilyen erőszakosan a világra kényszeríteni? Avagy ez a férfitársadalom szánalmas megemlékezése azokról a nőkről, akik évszázados küzdelmek árán kiharcolták a jövő generációi számára a lehetőséget, hogy a napi 8 óra munka után még további órákat dolgozhassanak (ingyen)? Hát akkor elég cinikus. "Egész évben szívtál, tessék, itt egy szál virág".

Ez inkább csak a virágárusok kedvenc napja...lenne, ha a cigányok nem happolnák el előlük a jó sok remélt bevételt. Hehe. Merthogy ilyenkor valami másik dimenzióból olyan mennyiségű virágárus cigány özönlik elő, hogy annyit csak május 1-én látni, a Romajálison. Rajzanak (RAJ-zanak). Tényleg, szinte minden sarokra jut egy belőlük, felpakolva jó sok, saját kertben termesztett, full legálisan, közterület-használati engedéllyel, adószámmal és nyugtaadás kíséretében árusított virággal. Estére meg már jól elitták a napi bevételt, úgyhogy akkor meg a BKV van tele a marokból lakodalmas zenét hallgató, rágógumizó-szotyizó, hangoskodó egyedekkel. Nem szeretem én ezt a napot sem, ahogy a Húsvétot és a karácsonyt sem. Mindent utálok, ami muszáj (Valentin-nap meg nem létezik), ilyenkor meg ugye a cég egyetlen férfijaként nem kerülhetem meg a dolgot.

Fenti két bekezdésben egymás után fejtettem ki hímsoviniszta, majd rasszista gondolatokat, bár nem tudom, egy buzi egyáltalán lehet-e hímsoviniszta. Vállalom, mert most dulifuli vagyok, és mindenkit leszarok.

Meg is van erre minden okom, mivel a két legutóbb írt bejegyzéseim tartalma gyakorlatilag sztornó. Akár ki is törölhetném őket, de ha már annyi időt pocsékoltam el a megírásukkal, nem dobom őket a szemétbe. Kár volt megszólalnom. Ha hallgattam volna, talán most nincs ez a helyzet, hiszen eddigi életemben megfigyeltem, hogy a Sors baromira szeret direkt mindent fordítva csinálni, mint ahogy én azt megjósolom, csak hogy ne legyen igazam. Tudom, ez nagyon irracionálisan hangzik, de valahol mégis elhiszem, hogy létezik egy ilyen mechanizmus, miközben a józan eszemmel tudom, hogy nem létezhet. Persze mindegy is, mert most mégis bejött.

Megírtam a — kivételesen — rendkívül optimista bejegyzésemet, a terveimet, az álmaimat, a vágyaimat, ergo elszóltam magam, az azóta eltelt egy hétben ugyanis mindegyik összeomlott. Se ruhatár, se színház, se plafonig csempe, se semmi. Hogy mi történt? Áááá, semmi. Csak azóta kiderült, hogy az egyik egyéni vállalkozónk bezárja a büféjét, egy oktatós cégünk eladta az eddig általa szerkesztett újság jogait (és ezzel a könyvelési díja is meredeken lezuhant), a ruhaboltosunk bezárja az Europarkban található boltját, a légitársaság fióktelepe meg felmondta velünk a szerződést. Ez az év hátralevő hónapjaira együttesen 4 millió forint kiesést jelent, azaz innentől kezdve többet dolgozom, mint eddig, és ezért kevesebbet keresek mint eddig. Jó kis állapot. Van még egy ingó cég, amit a tulajdonosa el akar adni, és ha ez sikerül neki (és az új tulaj másik könyvelőt keres), az számunkra a totális csődöt fogja jelenteni. Kész, vége. Akkor a fizetésekre nem lesz pénzünk, se gyakorlatilag, se elméletileg (most ugye elméletileg van keret mindenre, de mivel nem kapjuk meg maradéktalanul a könyvelési díjakat...). Fluktuáció persze minden könyvelő cégnél és mindenkor van, de miközben normál esetben jönnek-mennek a partnerek, addig

- egyrészt nálunk csak mennek, de nem jönnek

- másrészt egyszerre mennek el sokan, mert ha csak egyenként tennék, talán még volna esélyünk időben pótolni a kiesést

- harmadrészt ha a bevételünk a 'sok'' vagy a még több' között ingadozna, semmi probléma nem volna, de jelenleg az 'elégséges' és a 'csődközeli' között ingadozik

- meg amikor még nem voltam gép előtt, volt egy negyedrészt is, de azt azóta elfelejtettem.

Szóval szar van, méghozzá jó nagy. No para, csak optimistán! Ez mindig bejön... Na hiszen. De tegnap már megvolt a kiborulás, szóval minden okom megvan a pozitív felfogásra: legalább nem érzem érdemtelenül szerzett vagyonnak a majdani plafonig csempét. Akármi is történik, ha a csapások hatására eldobom magamtól ezt a lehetőséget, soha többé nem érdemlek majd meg egy másikat.

Ez a cég lehet életem nagy dobása, csak előtte gyúrni kel egy kicsit izomra, hogy jó messzire repüljön az a labda.

(Első rész)

Szóval a cég dolgait már egész jól elképzeltem, csak sajnos sok még a bizonytalanság.

Az biztos, hogy nem hagyom kallódni magunkat, és az is, hogy a végtelenségig szeretnék fejlődni. Több ügyfél, több alkalmazott, még több ügyfél, még több alkalmazott, ha kell, nagyobb iroda, infrastrukturális fejlesztés, satöbbi. Mindemellett az is biztos, hogy ebben a tekintetben csak magamra számíthatok, a társamra nem. Ő szépen elvan a telefonálgatásokkal, az ügyintézéssel, és minden stratégiai döntést, tervet rám bíz. Ez persze jól hangzik, ugyanakkor rettenetesen pesszimista és aggodalmaskodó, ami alkalmasint rám is átragad. Ezt nem szabad hagynom. Másrészt kicsit kényesnek érzem, hogy minden apró kiadást meg kell tőle kérdeznem, de idővel ez is biztosan változni fog. Jó lenne, ha sikerülne a kettőnk közti egyensúlyt némileg a javamra fordítani.

Említettem, hogy kellene egy német alapfokú nyelvvizsga, méghozzá praktikus okból: addig nem kapom meg a diplomámat, amíg ezt nem teljesítem. A napokban azonban jelentkezett egy (újabb) olyan ügyfél, aki külföldi befektetőknek igyekezett könyvelőt felhajtani, de kikötés volt a részéről az angol ÉS német nyelvű kommunikációs készség megléte. Mondtam, hogy a német nem oké, az angol meg csak írásban, így ugrott is a zsírosnak ígérkező üzlet. Ez aztán elindította a gondolataimat, és már el is határoztam, hogy a jogsi és az alap német mellé szakmai angol és szakmai német tanulás is befigyel, amint időm engedi. Ha a suli kiesik, elvileg nem lesz idő- és pénzbeli akadálya. Angolul ráadásul tudok, vagyis van róla papírom, tehát nem kell olyan sokat fejleszteni rajta. Ha azonban jobban belegondolok, be kell ismerjem, hogy bár elég sokat értek (szinte mindent), de egy épkézláb mondatot nem tudnék kiejteni a számon. Nagy tehát a baj. Amikor ezt a Ricsinek elmondtam, egy (újabb) tök jó javaslatot tett: mivel rá is ráférne a gyakorlás, egy előre meg nem határozott időponttól kezdve otthon, egymás közt próbáljunk meg kizárólag angolul beszélni. Ez így fog történni.

Életem legszebb éve lesz tehát ez, legalábbis anyagi szempontból mindenképpen. Most még majdnem egymillió forintot kell kiadnom a szinte-semmiből, de ha ez áprilisig sikerül, utána már csak felfelé ívelhet a sorsom. Bővített/lecserélt ruhatár, kozmetikus, testedzés, jogsi, autó, családi ház, sziklakert, sarokkád, plafonig csempe, saját edzőterem, tágas konyha, külön háló, könyvtárszoba, testvérek támogatása, kultúrélmények, kávéházban beszélgetés, közös program barátokkal, utazgatás, ami csak kell. Mindezt szabadon, az alkalmazotti létet (11 év után) magam mögött hagyva. És hogy időm is legyen minderre, leépítettem ugyebár az otthoni munkáimat, amikből már csak egy kis utótevékenység maradt, és máris nőtt a szabadidőm.

Legszebb év lesz ez azért is, mert végre befejezem a sulit, és a családból elsőként diplomás leszek. Addig már nincs sok idő, és bár az utolsó 2 hónapot előre láthatóan reményvesztetten, idegösszeroppanva, sírásokkal és kétségbe esésekkel tarkítva fogom eltölteni, akkor is teljesíteni fogom, ha a fene fenét eszik. Vagy nem, de ilyet nem írunk le...

Aztán a legszebb év lesz ez azért is, mert remélhetőleg végre olyan kormánya lesz az országnak, ami kezd is vele valamit, és bízom benne, hogy ennek pozitív lesz a végeredménye. Talán adócsökkentés lesz (ami növeli a mozgásterünket), leáll a csődhullám, sőt, egyre több cég alakul, a pályázati pénzek nagyobb hányada ér célba, és hasonlók. A kampányban sajnos nem tudok közreműködni, de április 11. tuti a szavazókörben talál majd. Igaz, éltem már az előző jobboldali kormány alatt is, de akkor még se hasznát, se kárát nem éreztem közvetlenül. Most viszont nagyon is számít, ki kerül hatalomra. Régebben még azt mondogattam, hogy ha megint a szocik győznek, elhagyom az országot, de azóta változott a helyzet. Túl sok mindent kéne magam mögött hagyni, és bízom annyira magamban, hogy akár széllel szemben is talpon tudok maradni, lesz, ami lesz.

Végül meglátjuk, mi lesz ezzel az örökléses dologgal. Ezt ugyan egyáltalán nem terveztem be, de ha már így alakult, megpróbálok pozitívan kijönni belőle. Ha én leszek az örökös, jó. Ha én lennék az örökös, de az államnak köteles részt kell fizetnem, az sem rossz, bár nagyban megváltoztathatja a terveimet: csúszni fog pár dolog. A lakást mindenképpen szeretném megtartani, szeretném felújítani is, és bérbe adni, amíg össze nem jön annyi kezdőtőke, hogy abból és a két lakásból vehessek valahol egy családi házat. Annyira nem vagyok optimista, hogy építkezésen pörögjek, bár az lenne az igazi megoldás. Túl távlati dolgok ezek ahhoz, hogy bármilyen reális alapból indulhassak ki. Egyelőre meg kell várnom a hagyatéki tárgyalást, aztán ki kell derüljön, mennyit kell fizetnem (ha kell), és hogyan tudom megoldani az ütemezését, a pénz előteremtéséről nem is beszélve. Ha sikerül a tulajdonomba iktatni a lakást (ha nem, na bumm, bár a herdálóknak igazán nem szeretném átengedni), akkor a felújítást is meg kell oldanom, mert jelenlegi állapotában nem volna pofám meghirdetni. Amit tudok, magam csinálok meg (pl. festés, takarítás), amire találok vállalkozó kedvű ismerőst, azt közösen, sok röhögéssel és kajlálkodással, ami meg szakemberre tartozik, azt megfizetem.

De mielőtt felsorolnám, mi mindent tervezek a következő ötven évben (ha el nem visz jövőre a gégerák), inkább csak összefoglalnám mindezt egy vezérgondolatban: vége annak, hogy a sorsra bízzam magam. Fasza volt minden így is, de sosem tudhatom, mikor apad ki a bőségszaru, vagy mikor követeli vissza az Univerzum azt a sok jót, amit eddig tett velem (persze ezt erősen lehetne árnyalni...). Megkaptam a lehetőséget, hogy a magam ura legyek, magamnak teremtsek elágazási pontokat, kihasználható helyzeteket. Ennél több nekem nem is kell. Igyekszem élni vele, de csak annyira, hogy az ne menjen az egészségem rovására.

Nem akarom ragozni a velem mostanság történő dolgokat (ügyintézés, szakdoga, stb), hiszen idén még jóformán másról sem szólt a blogom, de azért az megint csak beszédes, hogy ezt a bejegyzést már január 2-án meg akartam írni, azaz éppen két hónapja. Sőt, ha pontosabb akarok lenni, már december végén elhatároztam...

Na, de végre hozzáfogtam, szóval lássuk, mi mindent tervezek ebben az évben.

Ha hű akartam volna maradni a tavalyi bejegyzéshez, azt írtam volna, 'Fogadalmak 2010-re', de idén úgy döntöttem, nem fogadok meg semmit. Sem a dohányzásról való leszokást, sem azt, hogy többet olvasok, többet törődök magammal, vagy kockás hasat gyártok magamnak, semmit. Ez most egy ilyen év. Viccesen persze azt mondtam, 'megfogadom, hogy ez lesz életem legszebb éve' (és erre már többször utaltam is), és január elején erre még minden alapom meg is volt. Még tavaly év végén gyártottam egy táblázatot, amiben felsoroltam minden várható bevételt, amit a cég(em) elvileg begyűjthet, hozzáírtam minden várható kiadást is, akkurátusan, hónapra lebontva, terv-tény oszlopokra felosztva, és a végeredményt látva elindult a fantáziám.

Nem volt túl rossz a vége, sőt, mivel bizonyos kalkulálhatatlan bevételekkel nem is számoltam, a kilátások még az addigiaknál is jobbnak tűntek. Rögtön elhatároztam, hogy a diploma megkapásához szükséges német alapfok megszerzése mellé beiktatok egy jogsiszerzési tanfolyamot is, hiszen egy év múlva akár autót is vehetek magamnak. Készpénzért. Aztán hozzáálmodtam még egy alaposan felújított ruhatárat, és néhány hosszú hétvégét a párommal, az ország random pontjain, meg színházlátogatást, ilyesmit.

Készítettem egy másik táblázatot is, amiben felsoroltam, mi minden elintézni való ügyem van még függőben. Csupa olyasmik, amikhez hasonlót már tavaly is alkottam. Három munkafüzetet csoportosítottam össze, egyet a munkaügyi dolgokra, egyet a magánéleti dolgokra, egyet pedig az elintézettekre, hogy érezzem, lássam a teljesülésüket. Az ilyesmi mindig ösztönzőleg hat rám. Nagy hirtelenjében összeszedtem vagy ötven dolgot, majd amikor egyet-egyet teljesítettem közülük, kipótoltam a megüresedő sorokat az idő közben eszembe jutott, korábban kihagyott teendőkkel. Eleinte emiatt — a hydra levágott fejeihez hasonlóan— egyet kitöröltem, de rögtön kettővel pótoltam, ami egy csöppet csüggesztően hatott rám, de most mintha javulna a kép. Már egy-egy képernyőre ráfér a táblázat első két oldala.

Aztán lapozgatni kezdtem a naptáramat, mivel telni kezdett az év, és egyre csak azt láttam, hogy az idei elképzelésem rendre az 'álom' kategóriába csúsznak át. Több ügyfelünk is távozott a cégtől (nem velünk volt bajuk, csak befejezték a vállalkozást), mások pedig még most is bizonytalanok. Bár már látni az átrendeződéses időszak végét, azt a bizonyos terv-tény táblázatot még sem időm, sem merszem nem volt újratervezni, és az információim is hiányosak hozzá. Félek, hogy ha meglátom az új végeredményt, kiderül, hogy nemhogy a jogsiról és az autóról kell lemondanom, de sokkal több minden másról is, ez pedig eléggé tönkre tenné az idegeimet. Persze fejben már toldozgattam-foltozgattam, és az sem derített fel túlságosan. A napokban sikerült egy kicsit összeszedni az optimizmusomat, mivel néhány utcáról betérő emberke itt hagyott nálunk némi pénzt, egy részük a továbbiakban is nálunk marad, megint mások pedig fontolgatják, hogy velünk könyveltetnek. Most két komolyabb ügyfél is jelentkezett, és ha sikerülne őket megfogni, akkor kábé ott tartanánk, mint év elején, innen pedig már csak jobb lehet. Külön jó hír, hogy a főnökömnél maradt (de részben minket gazdagító) ügyfél talán mégsem tud megszabadulni a cégétől, ezért még jó pár hónapig marad minden a régiben. Jelen állapotok mellett az ő távozása nem léket ütne a hajónkon, hanem maga volna a Titanic jéghegye.

De fel a fejjel! Most végre volt egy kis időm, és nekiláttam stratégiai lépéseket tenni: 5 ingyenes netes felületen ad(at)tam fel hirdetést, Ricsi segítségével szórólapot készítettem, amivel a napokban végigbombázzuk a környéket, a honlapunk címlapjára csináltam egy csinos (viszont elég geil) reklámot, és a Google Adwords szolgáltatásait is igénybe vettem egy kevéssé. Remélhetőleg ezek a költségek — bár egyébként sem nagyok — gyorsan megtérülnek, és még messze a vége. Rengeteg ötletem és tervem van, csak legyen időm megvalósítani őket. Például együttműködési megállapodást kötni ügyvédi irodákkal, hogy a náluk alapított cégeket — jutalék ellenében — irányítsák hozzánk (azaz javasoljanak minket), és pályázatíró cégekkel is bótolni lehetne. Ha gondozva van egy cég, csakis felfelé ívelhet a sorsa, ez ösztönöz.

Azt találtam ki, hogy év végére 100 ügyfelet szeretnék a magunkénak tudni, ami a január eleji létszám duplája. Merész? Lehet. De a könyv, amit a főnökömtől kaptam, csupa ilyesmit tartalmaz, a teendők listájának ötletét is onnan vettem, meg persze a vágyak célként való kitűzését is. Szerintem működik a dolog, bár az éven túli elképzelések egyelőre tényleg az álmodozás kategóriájába tartoznak. Jó, a könyv (aminek az a címe, hogy 'Az élet iskolája') elég bugyuta, olyan tipikus menedzserkönyv: most egy merő szánalom vagy, de ha jó okosan azt csinálod, amit írunk, akkor egy milliomos sikermen leszel. Arra viszont feltétlenül jó, hogy megadja a kezdő lökést, azaz, hogy legyen végre valami iránya az életemnek. Hát most van...

(folyt.köv.)