testvér bejegyzései

...számomra a Húsvét, amin ugyan mostanra jócskán túl vagyunk, de azért az idei felvonás kapcsán érzett dolgok még nem halványultak el annyira, hogy ne írhatnám meg őket autentikusan. Merthogy nem szeretem a Húsvétot, ami már legalább egy évtizede így van.

Amíg kicsi voltam, amellett, hogy móka volt a locsolkodás, néha még pénzt is láttam, ami jócskán megdobta a nem létező zsebpénzem. Akkoriban még arra is képes voltam, hogy az ismerős vagy osztálytárs kislányokon túl mindenféle vadidegen néniket is megöntözzek a csokoládétartalék vagy pár fillér (jobb esetben forint) reményében, de ebből aztán kinőttem. Kezdtem szemérmes és önérzetes lenni, és rájöttem, hogy ugyanazt csinálom, mint azok a bajuszos, kalapos, zöld zakós és lila nadrágos, foghíjas bácsik, akik szintén a lakótelepet járták, csak ők nem annyira csokoládé, mint inkább felesek reményében (a pénz azért közös nevező lehetett). Amikor a hormonbajszom elkezdett serkenni, már erőszak kellett volna ahhoz, hogy bárki idegent meglocsoljak. Egyrészt a korosztályomban eddigre nem volt elég aranyos kisfiúnak lenni, de valahogy kinézni is kellett volna, az meg az én ruházatommal nem annyira ment, ezért inkább bebújtam a szobámba, és úgy vészeltem át az ünnepet, mintsem kitegyem a lábam az utcára. Plusz a szüleim is elváltak, majd újraházasodtak, így hirtelen nagyon naggyá vált a rokonság. Mindjárt négy nagymama (két igazi, két kvázi-), addig sosem látott fél-unokatestvérek és fél-nagynénik, rohangálás mindegyikhez, a káromra elkövetett vaskos poénok a tinédzser- és kamaszkor derekán/hajnalán, kötelező versmondás, 'elég! elég!' kiáltozás, amikor még le sem vettem a kupakot a kölniről, meg a többi velejáró. A férfiak jól berúgtak, a többi srácok idióták voltak, a rokonság tagjai néha összezörrentek, mire hót kínos lett az egész összejövetel...na, ekkor kezdtem rohadtul megutálni az egészet.

A kötelező dolgokat egyébként is gyűlölöm, mármint azokat a kötelező dolgokat, amiknek semmilyen racionális alapja nincsen. A törvények nem tartoznak ide, mert azok nagyon is kellenek, nem úgy, mint az illendő részvétnyilvánítás, a fél éves, jól látható gyászidőszak, a karácsonyi 'szeressünk mindenkit', a bejgli+hal+töltött káposzta...vagy éppen a családi jópofizás Húsvétkor. Nem véletlen, hogy miközben az utóbbi 20 évben minden karácsonyt anyáméknál töltöttem, addig Húsvétot egyet sem. Anyu meg a két lánytestvérem még hagyján, mert ők szenvedő alanyként szintén utálják ezt az ünnepet, de a falusi szomszédság és legfőképpen a nagymama+nagypapa páros...na azoktól már sikítva menekülök, mert maradiak, bigott vallásosak, tolakodóak és a legkevésbé sem szórakoztató a társaságuk, főleg a nagypapáé, aki irgalmatlanul csámcsog (azt nem lehet elmondani, mennyire), öblöget az üdítőkkel, és csettegve ízlelget mindent, ami a szájába kerül. Ettől én egyszer harakirit követek el, az tuti.

Szóval a Húsvét+család kombó nálam tabu, tavaly azonban úgy alakult a helyzet, hogy a szokásos látogatásom anyáméknál éppen erre a hétvégére esett. Kerültem én a szitut, de akkor már elég régen nem láttak, és a következő hétvégék is foglaltak voltak, így muszáj voltam bevállalni ezt a 'kockázatot'. Nem is volt gond, anyám ezen felbuzdulva viszont idén már nem azt kérdezte, hogy megyek-e, hanem, hogy melyik busszal, nem lehetett tehát mit tenni. Kikötöttem persze, hogy a nagyszülőkhöz nem vagyok hajlandó átmenni, és őket sem fogom meglocsolni, ő pedig biztosított róla, hogy utóbbira nincs is szükség, mert szintén utálja, előbbiről pedig gondoskodott, mert már letárgyalta, hogy majd csak délután mennek át, amikor én már nem leszek náluk.

Az első tortúra ilyenkor mindig a leutazás kérdése. Mivel távolsági buszból az ünnepre való tekintettel sem indítanak egy darabbal se többet (sőt, még kevesebb is jár, pont az ünnepre való tekintettel), azon a kevésen esély sincs leülni, ergo végig kell állni az egész utat. Egy átlagos hétvégén van, aki hazamegy a családjához, van, aki nem, de ilyenkor szinte mindenki hazamegy, csak az a kérdés, melyik napon. A Népligetnél ráadásul nem állnak az emberek olyan szép, egyenes sorban, mint mondjuk az Árpád hídnál levő pályaudvaron, hanem olyan a dinamikájuk, mint a granulátumnak egy tölcsérben: feltorlódnak a busz ajtajánál, és minden irányból tülekednek egymás elé, hogy mielőbb feljussanak, mert állva utazni ugye egyik sem akar.

Ezt most sikerült túlélnem, de anyámékhoz megérkezve jött a második megrázkódtatás: a húga — akivel 15 év után, a nagyanyám temetésekor vették fel újra a kapcsolatot — délutánra jelentette be magát, gyerekestül, férjestül. Elvileg csak másnap jöttek volna, de volt egy kis csere köztük és a nagybátyámék között, így anyuék vasárnapra jutottak. Ebben főleg az volt a gáz (a család-negligálás szándékának sikertelenségén túl), hogy amikor a temetésen találkoztam velük, a Vacsoracsata aktuális fordulója miatt ugye faképnél hagytam őket, és nem mentem velük torozni, és jó esélyem volt arra, hogy ezt a lépést megúszom, merthogy — a tendenciákból kiindulva — úgyis csak újabb 15 év múlva láttam volna őket megint. Erre tessék... Mivel előző nap iszogattam is, meg későn is feküdtem le, baromi álmos voltam, ezért kénytelen voltam ledőlni egy kicsit, és mire felébredtem (miközben úgy éreztem, hogy végig fenn vagyok), már meg is érkeztek. Nem volt időm aggodalmaskodni, idegesíteni magam a kellemetlenségek miatt, mert így önkéntelenül is fejest ugrottam a mély vízbe. Azt tudni kell rólam, hogy előzetesen nagyon tartok minden hasonló helyzettől, de ha már bekövetkezett, pillanatok alatt idomulok hozzá, ergo végül most is kimondottan jól éreztem magam a társaságukban, minden rossz tulajdonságuk ellenére. A nagynéném elég butuska, ráadásul ő is ilyen candidiesises-örökké élős hibbant lett (mint mostanában oly sokan), aki csak desztillált vizet iszik és gazakat eszik, a férje egy román jómunkásember, aki 25 év után is töri a magyart (viszont baromi jámbor és jólelkű), az unokatestvérem meg egy agyongyúrt suttyó, aki cigány gazemberekkel haverkodik, színesfémezik, és már a negyedik szakmunkásképzőt járja, mert másik háromból is eltanácsolták. Hiába, az ember nem válogathatja meg a családját. Én próbálkozom vele, de a mellékelt ábra szerint nem mindig sikerül...

Na, miután elmentek, és lefeküdtünk aludni, már csak a hétfőt kellett valahogy túlélni. A papa, aki a telek másik végén lakik, általában reggel 9-kor toppan be anyámat meg a 'kislányokat' (21 és 18) meglocsolni, így az volt a terv, hogy míg anyám állja a sarat, én 'még alszik' indokkal megúszom az egészet, ők meg majd délután átmennek hozzájuk, az eredeti elképzelés szerint. A papa viszont nem jött a szokott időben, ezért anyám feltámasztotta a férjét (avagy felkeltette, ha úgy jobb), és átszalajtotta a nagyszülőkhöz, a 'bajt' megelőzendő. Ő át is ment, a család meg közben apránként felébredt, felöltözött, nekilátott reggelizni, élni a pihenőnapi életet. Kisvártatva anyu férje vissza is jött, csakhogy jött vele a papa is, nekem meg még annyi időm sem volt, hogy egy valamire való "baaaaszd meeeg..." arcot vegyek fel, máris mosolyogni kellett, és nagyon örülni a találkozásnak. Azért egy két másodperces, döbbent és egyben sajnálkozó grimaszt még tudtam vágni anyu felé, de a következő pillanatban ő már állhatta is a hagyományos dezodor általi megspriccelődést, és nyomhatta a kötelező heherészést, így többre nem futotta tőlem. Aztán a húgaim váltak áldozatokká, és majdnem én is, merthogy ezt az előre tudott és kiszámítható poént természetesen nem lehetett kihagyni... A papa már arra sem veszi a fáradságot, hogy a köszönés és a 'mi van a lányokkal?' kérdés között egy kis szünetet hagyjon, ezért most egész egyszerűen úgy üdvözölt, hogy "Szervusz 979-ke, mi van a lányokkal, mikor nősülsz?". Pff... Szerencsére anyám férje gyorsan elnyalábolta őt, és az ebédlőbe rángatta némi pálinkázásra, így minden továbbit megúsztam.

A nap hátralevő részében újabb atrocitások már nem értek, leszámítva a szokás szerint késő és tömött buszt, de ez már a legkevesebb. Karácsonykor nem is jött busz, szóval negyed óra késés igazán nem nagy dolog.

Szóval utálom, utálom, utálom, és most tényleg, hogy jövőre akkor megint lesz ilyen?

...anyáméktól. Mindig. Ha egy évben tizenkétszer látnak, akkor annyiszor, ha csak tízszer, akkor annyiszor. Sokáig nem tudtam, mi az oka, és nem is hittem, hogy egy bizonyos oka van, hiszen mindig valami más miatt éreztem ezt a lelki nyomást. 

Egy időben például azért, mert olyan sokáig nem mentem hozzájuk látogatóba. Most is csak augusztusban láttak legutóbb, de ez már megszokott. 30 éves vagyok, basszus, nem járhatok hetente a szüleimhez! Kinek van erre ideje? Volt olyan, hogy túl sokat ültem a számítógép előtt, vagy túl sokat játszottam a húgaimmal, ahelyett, hogy anyámmal beszélgettem volna, és ez biztosan fájt neki (főleg az előbbi). Egy darabig mindig ő finanszírozta az utazásaimat, amit gyerek fejjel szívesen vettem, aztán egyre terhesebb lett számomra, hiszen már jó ideje volt saját keresetem. Olyankor azért furdalt a lelkiismeret, mert megint elfogadtam azt az ezrest, és megint nem voltam képes azt mondani, hogy "többé ne!". Bár kínos és kellemetlen volt a szitu, amikor végre megtettem, végül nagy kő esett le a szívemről. Sebaj, jött az újabb ok, amiért én alig-alig vittem/viszek nekik valamit, ő meg mindig felpakol(t) gyümölccsel, kajával. Pedig nem kéne, mert már nem vagyok gyerek. Semmi nem indokolja, hogy a vasárnapi ebédet megdobja egy extra adaggal, amit aztán bedobozol nekem, hiszen — felnőttként — saját háztartást vezetek, ellátom magam. Amikor a férje egyszer — ebéd közben, a szokásos stílusát hozva — célozgatott erre, egy falat is alig ment le a torkomon, amit meg a robbanás elkerülése érdekében mégis elfogadtam és hazavittem, azt is legszívesebben kidobtam volna a kukába. De éppen ezért nem dobtam. Nyilván édesanyámnak rendszeresen kell ilyesmit hallgatnia, és ennek ellenére is adja, nem tehetem meg vele, hogy a 'küzdelme' eredményét csak úgy eldobom. Előfordul persze, hogy mire megenném azt a tepsinyi krémes sütit, megpenészedik, és ki kell dobnom. Ilyenkor valami fojtogató gombóc keletkezik a torkomban, olyan amilyet a macim kutyám általi elpusztításakor is éreztem. Majdnem olyan, mint a sírhatnék, de mégsem az, hanem inkább olyan, mint amit a tulajdonom, vagy valami szeretett dolog elvesztésekor érzek. Nevetséges! Mintha meg akarnám siratni a rántotthúst...

Szóval mindig ott az a furdalás, ha van oka, ha nincs, én pedig mindig értetlenül tárom szét a kezem. Miért? Miért érzem ezt az érzést ezzel az egy emberrel szemben, amikor a Föld többi embere kapcsán csak alig érzek hasonlót, azt is csak akkor, ha alapos oka van? 11 éves voltam, amikor a szüleim elváltak, azóta csak átlag 1,5 havonta látom anyámékat. Nem nevelt serdülőként, kamaszként, nem alakulhatott ki rendes anya-fiú viszony köztünk, és ha egy kicsit komolyabb, személyesebb témákra evezünk, esetlen verbális botladozás lesz belőle, mindkettőnk részéről. Nem tudjuk kezelni azt a helyzetet, ami a többség számára rutin. Sosem tudtunk egymás irányába őszinte érzelmeket nyilvánítani sem, maximum lopva, véletlenül, szándékunk ellenére. Ezek a 'balesetek' persze sokat jelentenek, mindennél többet, holott nem is ismerjük egymást igazán.

És azt hiszem, valahol itt van a kutya elásva. Tudat alatt nyilván fontos számomra az anyám, és szeretném, ha szeretne, de tudom, hogy akit most szeret, az nem én vagyok. Az ő elképzelése szerint én egy munkától és sulitól túlterhelt, örökké loholó és mindig fáradt, számtalan csapást túlélt agglegény vagyok, akinek nincs ideje ismerkedni. Ezért csak arra vár, hogy elvégezzem az egyetemet (ami a családalapítás elméleti akadálya), hogy aztán becsajozzak, és unokákat csináljak neki. De ez nem én vagyok, azt hiszem, ezt ti is tökéletesen tudjátok. Egy párszor már összecsaptuk a témát, és az utolsó előtti alkalommal hangot is adtam annak a vágyamnak, hogy fejezzük be ezt az örök "mi van a lányokkal" párbeszédet. Nem tudom azt hazudni, hogy minden héten megb*szok egy vadidegen csajt, akit valami mulatóhelyen szedek össze, mert tudja, hogy nem vagyok olyan, holott megtehetném (mint ahogy megtehetném srácokkal is, ha 'olyan' lennék, és nem volna párom). Inkább hallgatunk.

Anyám nem hülye nő, sőt, nagyon is okos, de hisz nekem, én pedig hazudok. Hazudok, pedig ennél jobban kevés dologt gyűlölök a világon, és magammal szemben is csak annyi engedményt teszek, hogy ebben a bizonyos témában linkelhetek, hiszen az életem összeomlását nem kockáztathatom. De közeleg az idő, amikor kicsúszik a kezemből az irányítás, és kiderül a dolog. Talán még rosszabb lesz, mintha most mondanám el, magamtól. Anyám okos, talán sejt is dolgokat, de konzervatív, és előzetes puhatolózásom nyomán kiderítettem, hogy ha megtudná rólam az igazat, nagyon kiborulna. A további reakcióit azonban nem sejthetem. Persze most mindenki azt mondaná, hogy "ha igazán szeret, elfogadja" (és hasonló közhelyek), de nem várhatom el, hogy a saját életem könnyítése érdekében az anyám életét tegyem tönkre. Ő konzervatív, a férje ultrakonzervatív, annak szülei bigott keresztények, a húgaim pedig (saját jogon) radikális jobbos gondolkodásúak. Ha a család egy test, akkor anyám a feje. De hiába megértő a fej, ha a karok önkéntelenül ellöknek maguktól, ha a lábak undorodva rúgnak beléd. Ezért nem leszek képes — talán — soha eléjük állni, és elmondani, mi van. Nemcsak magamért, azért is, hogy anyámnak ne kelljen a férjétől és annak szüleitől a megalázó, undorkodó megjegyzéseket helyettem elviselnie.

Inkább hazudok, bujkálok és menekülök, aztán meg furdal a lelkiismeret. Most például azért nem voltam náluk olyan sokáig (augusztus óta), mert sok volt a munkám. Ha sokszor ismételgetem, talán magam is elhiszem, ráadásul igaz is. Belül azért tudom, hogy nagyon is örültem annak, hogy be kellett mennem dolgozni azon a szombaton, amikor eredetileg menni terveztem hozzájuk, nagyon is kapóra jött ez a szar kifogás. És most, hogy náluk voltam, alig vártam, hogy eljöhessek, hogy lefussam a kötelező köröket, aztán a veszélyes környékről visszamenekülhessek a saját kis buzi világomba, ahonnan már kiirtottam minden hetero dolgot, elfelejtkeztem a barátaimról, bezárkóztam a kollégáim előtt(és most talán a családi kapcsolatok végleges leépítése jön). Kimondottan szidtam a sorsot, amiért pont most kellett órát állítani, ráadásul pont a 'rossz' irányba. Alig vártam, hogy végre felállhassak, és hazahúzhassak, és amikor megnéztem a neten, nem változott-e a menetrend, egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, az egy órával korábbi busszal jövök haza. Láttam anyám arcán átsuhanni a keserűséget, halottam a hangjában az a lemondó megrendültséget, pedig csak egyetlen óráról volt szó, és az is csak most, kivételesen. Ezekről a rejtett, de nagyon fontos jelekről beszéltem egy kicsit feljebb. A húgomat szintén megbánthattam, hiszen épphogy csak bemutatkoztam a pasijának, és már indultam is, ráadásul nem igazán tudtam elfogadhatóan megindokolni, hogy miért. "Még főznöm kell", "aggódom a macskámért", "még sok dolgom van". Tökre úgy jött ki a dolog, minta menekülnék...

...és — valljuk be — menekültem is. Azt hiszem, ezúttal alapos okom van a lelkifurdalásra: szar alak vagyok. Gyáva féreg, aki a magabiztosságát rögtön levetkőzi, amint a veszélyes vizekre evez. Gyáva vagyok meglépni azt a lépést, ami után — lesz, ami lesz — őszintén élhetném az életem, és gyávaságomat azzal a szar szöveggel leplezem, hogy csak anyám lelkét óvom ezzel. Még én sem hiszem el, bár igaz. Nem akarok ártani, és gyávaságom következtében így is ártok, csak máshogy: a nagy keserűség elkerülése érdekében sok kis keserűséget okozok anyámnak, a testvéreimnek, és jellemtelen alakként mutatkozom be a család új tagjának is. Gratulálok, 979!

Persze tisztában vagyok azzal, hogy a legtöbbet magamnak ártok ezzel, hiszen így tönkre teszem a mindennapjaimat, és elvágom magam a felhőtlen lét lehetőségétől. Mielőtt mennék, halogatom az utazást, és mindenféle kifogásokat találok, amikor eljövök, furdal a lelkiismeret, amikor ott vagyok, akkor meg hajtom az időt, és azért imádkozom, hogy ne most jöjjön át az anyós vagy valami ismerős/rokon, és ne kelljen pirulva-hebegve hazudoznom, hogy miért nem nősülök már meg, van-e már barátnőm.

Szar ez így, de nem tudok mit tenni.

Vannak emberek, akik a sorsukat nem ok-okozati összefüggések láncolataként fogják fel, hanem valami külső tényezőre vezetik vissza az őket ért szerencsés vagy szerencsétlen kimenetelű történéseket. Talán a legelterjedtebb ezek közül a külső tényezők közül a vallás, de vádolni lehetne az UFO-kat, meg a csillagok állását is. A többség azért két lábbal áll a földön, de még közöttük is sok olyan van, aki bizonyos megmagyarázhatatlan(nak tűnő) okokat keres élete váratlan fordulatainak megmagyarázásához. Ők a babonásak. Mindannyian ismerjük az olyan babonakórságokat, mint amilyen például a négy levelű lóhere, a lópatkó, a fekete macska, a kéményseprő, a szilveszteri lencse, a szűz kéz vagy a kezdők szerencséje. Néhányan ennél is tovább mennek, és nem lépik át a gyereket (mert megáll a növésben), leülnek, ha valamit otthon felejtettek és vissza kellett érte menni, és nem ölik meg a pókot, mert az szerencsétlenséget jelent. Természetesen mindenki tudja (kivéve a betegesen babonás embereket), hogy ha találnak is valami összefüggést a történések és a babonás magyarázat között, az vagy csak erőltetett kapcsolat, vagy egy-egy baleset éppen azért fordul elő, mert azt a babonás illető rettegésében idézi elő magának. Olyan ez, mint a randi előtti pattanás: ez éppen azért nő az arcunkra, mert (pl) a leendő pattanásaink miatti idegeskedésünk következtében megnövekszik az izzadás és a faggyútermelés a testünkben, és máris kész a tünet, amitől rettegtünk. "Na tessék, előre tudtam!"

Nos, én nem vagyok különösebben babonás, főleg nem a kommersz típusokban, de abban biztos vagyok, hogy a sors szándékosan ellenemre tesz, és mindig úgy intézi, hogy ne legyen igazam. Ha megtippelek valami előre ki nem számolható eseményt, tuti az ellenkezője jön be, de következetesen! Mivel pedig egyébként nem vagyok babonás, a péntek 13-ával kapcsolatban sincsenek félelmeim. Se nem szerencsenapom, se nem az ellenkezője (tripla tagadás...), egyáltalán nem is foglalkozom vele. Így aztán nem is idézek elő magamnak baleseteket, de ha valami mégis történik, viccesen ráfogom, hogy az e neves nap miatt történt. DE akármennyire is a racionalitás talaján élem az életem, nem tudok attól eltekinteni, hogy a múlt pénteken gyanúsan sok balszerencsés történés ért.

Ez a nap volt ugyebár az, amikor egymás után kellett a munkahelyi évzáró ebédet túlélnem, majd időre lejutnom vidékre, a húgom ballagására. Viszonylag könnyed napnak ígérkezett, hiszen elvileg dolgoznom is kevesebbet kellett, ráadásul két zabálás is várt rám süteménnyel, pezsgővel, miegyébbel. Tiszta welness-kúra (még a diéta indulása előtt). Én meg még örültem is, hogy ha már illő volna öltönyben megjelenni, legalább egy napra esik a két alkalom, így egy csapásra megúszom mindkettőt. Ez persze nem tartott vissza attól, hogy az alkalmi cipő, és a múltkor vásárolt drága (?) ingem közé farmert vegyek föl, azt hangoztatva, hogy 'Nem én ballagok, bent meg örüljenek, hogy így kikenem magam nekik'. Ráadásul a zakótól teljes mértékben eltekintettem, de legalább sem túl- sem alulöltözött nem voltam.

Reggel egy kissé későn értem be, ezért volt pofám még a reggelivásárlással is az időt húzni, de mivel úgyis egy kiadós ebéd volt kilátásban, nem is bántam, hogy ez az étkezésem kimaradt. Ezúttal nem étterembe mentünk a kollégákkal, hanem maradtunk az irodában, ahova a főnökasszony az otthon készített finomságokkal érkezett. A sóherség csimborasszóját ezzel meg is másztuk, de ez nem is lett volna baj, ha mondjuk délben befutott volna a kajákokkal. De csak valamikor délután egykor érkezett meg (az uborkasaláta elhúzódott egy kicsit), amikor nekem már enyhén kopogtak a szemeim az éhségtől. Persze még teríteni is kellett, meg felhevíteni az út közben kihűlt rántott húsokat, szóval az első falat úgy 14:00-kor landolt a számban, közvetlenül egy feles vodka után. Utóbbi — ilyen körülmények között — kicsit meg is csapkodott, de igyekeztem kevésbé feltűnő maradni. Nehogy má' azt gondolják, hogy egy fél vodkától berúgok.

Sok időm nem is volt élvezni ezt a hihetetlen társaságot, mivel nekem 5-re Iszapszentgilisztáson kellett lennem, tehát legkésőbb 14:45-kor el kellett indulnom, hogy időben odaérjek a népligeti autóbusz állomásra. Ez a közel egy óra viszont elég volt ahhoz, hogy a ritkán feltűnő, volt kollégák rákérdezzenek, hogy "És kétlábú háziállatod mikor lesz már?" — gondolva itt egy barátnőre/feleségre. Nem akartam mondani, hogy "ha tudnák, hogy mekkora faszú barátnőm van már jó ideje...", ezért inkább csak a szokott módon hessegettem el a tréfálkozó kíváncsiskodást, és közben képzeletben ledaráltam őket egy tekerős húsdarálóval. Arra is elég volt ez a röpke idő, hogy egy hirtelen mozdulattal nekimenjek a fürdőszoba kilincsének, és ezzel kiszakítsam a mindössze másodszorra viselt drága (?) ingemet. Ha nem lett volna bennem eddigre még egy vodka, meg egy pohár bor (kettő), akkor nem is szakítom ki az ingem nagyon csúnyán káromkodtam volna, de így csak rezignáltan vettem tudomásul, hogy "nem is látszik (annyira)".

Na, elrohantam, felpattantam a megfelelő buszra, aztán az 1-es villamosra, és pillanatokon belül már a Népligetben is voltam, pontosan 2 perccel azután, hogy elment a nekem megfelelő járat. A következő 25 perc múlva indult, 15:45-kor, ez azonban olyan járat volt, ami elvileg bemegy minden útba eső zsákfaluba. Bíztam benne, hogy talán mégsem, hiszen akkor nem értem volna 5-re a húgom sulijához.

5 perccel indulás előtt fel is szálltam, majd mondtam, hogy hova és milyen jegyet kérek, mire a sofőr közölte, hogy ha nem tudnám, már egy éve elővételben kell megvenni a jegyet, mert ő különben sem adhat, szóval vagy automata vagy pénztár. Én még közöltem vele, hogy az utóbbi évben legalább tízszer utaztam ezen a vonalon, és még SOHA nem kellett előre megvennem a jegyet (annak ellenére, hogy számítottam hasonló esetekre). Mielőtt megtudhattam volna, hogy éppen ez a különbség a helyközi és a távolsági járatok között, elszaladtam a jegypénztárhoz, ahol szerencsére csak 3-an álltak előttem. Kb. 20 másodperccel a busz indulása előtt pattantam fel, és — hihetetlen módon — még ülőhely is jutott nekem.

Szépen zötykölődtünk az úticél felé. A budapesti forgalom nem volt erős, ezért a városból viszonylag gyorsan kijutottunk — ez volt ugyanis az egyik kockázati tényező. A másik a zsákfalvak kérdése, de itt már nem voltam olyan szerencsés, naná, hogy bement. Bement egyik Csicskalandba is (5 előtt 15 perccel), ahonnan 5 előtt 5 perccel jött vissza, majd a céltelepülésem határától 200 méterre ismét letért az útról, hogy a másik Csicskalandon lakó két emberke is le tudjon szállni. Nem írok ki szavazást arról, hogy vajon majd' felrobbantam-e emiatt, mert túl egyoldalú lenne az eredmény.

Negyed óra késéssel érkeztem a sulihoz, ahol a nyolcadikosok már javában vonatoztak a gaudeamus igiturra. Szerencsére nem maradtam le semmiről, vagy inkább sajnos, mivel a műsor minden eddigit alulmúlt, és már alig vártam, hogy vége legyen. Amikor már minden versük elfogyott, megvártuk a húgomat (aki mellesleg a suli büszkesége (volt)), majd hazakocsikáztunk anyámékhoz. Hamarosan megérkeztek a papáék is (anyu apósáék), és nekiláttunk a zabálásnak. Normál körülmények között nyilván élvezetes lett volna, de a kedves papa olyan ocsmányul undorítóan eszik, hogy rosszul vagyok még a gondolatától is. Az egy dolog, hogy 600 decibellel csámcsog, de az utolsó falat lenyelése után még 20 percig tisztogatja a nyelvével a protézisét, újabb 1000 decibeles, cuppogó hangok kíséretében. Nem akarok túlozni, mert az első 300 csettenést rezzenéstelen arccal tűrtem, de utána egyre gyengült a pszichikai védelmem. A következő 300 csettenésnél már egyre mélyültek a ráncok a szemem körül, a tekintetem egyre felhősebb lett, a mosoly pedig eltűnt a szám szegletéből. Újabb csettegések, újabb cuppanások, sörrel való öblögetések, és újabb elcsámcsogott sütemények elfogyasztása közben és után édesanyám egyre aggódó tekintettel leste az arckifejezésem, én pedig igyekeztem minél könyörgőbben visszanézni rá, hogy tegyen valamit. Persze tudtam, hogy ő sem tehet semmit, ezért a saját kezembe vettem a sorsomat: egy hirtelen ötlettől vezérelve kimentem a buszmegállóba, hogy megnézzem, mikor lehet innen hazajutni (8 után már semmikor), majd 20 percre eltűntem a toalettre. Ebből 1 perc volt a pisilés, 19 perc a szarást mímelés, plusz a kézmosás. Amikor már éppen dühöngő őrültté változtam volna, a kedves mama felnyalábolta a kedves papát, és távozott vele. Ekkor produkáltam egy enyhe, fogadkozással egybekötött dühöngést ('soha többet', stb.), majd kivártam, amíg a család felkészül a hazafuvarozásomra.

Este 10-re értünk a Határ úthoz, ahonnan kicsit több, mint fél óra alatt értem haza. Itthon beájultam az ágyba, és csak némi pihegés után lettem csak újra kommunikációképes (közben persze összevesztünk a Rolanddal). 

Hosszú egy nap volt, és méltó a 13-ára eső péntekekhez. Nem szeretnék több ilyet. (A nagyobbik húgom 2 év múlva ballag a gimiből...).