toalett bejegyzései

A sátrazás és a tisztálkodás után lépjünk tovább a táborozási élmények taglalásában, jöjjön az input meg az output kérdése. Előre szólok, hogy a gyengébb gyomrúak ugorják át az első pár bekezdést, mert elképzelhető, hogy a szemléletes leírás megzavarja majd a nyugalmukat.

A toalettek tekintetében a férfiak egy kissé jobban jártak, mint a nők. Miközben ugyebár egyrészt 11 zuhanyzó jutott a rengeteg pasasra, ami miatt soha senki nem érezhette a meleg víz áldásos hatását, másrészt állandóan ki kellett figyelni azt az időpillanatot, amikor a legkevesebb sorállással lehetett a zuhanyrózsa alá kerülni, addig a nőknek várakozni sem kellett, és még meleg vizük is volt. Emlékszem, hogy majd' kivirágzott a tenyeremben egy pofon, amikor a zuhanyzásból visszatérő testvérem arról panaszkodott, hogy majdnem leforrázta magát tisztálkodás közben, miközben én éppen a hálózsákomban dideregtem a jeges vízben való pancsikolás után. Na, de a klotyók terén bosszút állhattunk, mivel nekünk ugyebár csak oda kell állni valahova, azt' már megy is a dolog, szegény csajoknak meg mindig várniuk kellett egymásra. 

A kisdolog tehát könnyen ment, bár a magam részéről eszem ágában sem volt odaállni egy fához, aztán aranylón csillogó csíkot rajzolni a légtérbe, mert ehhez be kellett volna rúgnom, és különben is, rendelkezésemre állt 5 piszoár, 8 fülkés-megoldásos és vagy 20 mobilvécé, ráadásul ezeknél úgysem kellett sokat várni az előzőre, szóval gördülékenyen mehetett a dolog, nem kellett proliskodni. Na, nem mintha a sok suttyó nem látott volna neki ott elengedni magát, ahol éppen tartózkodott...mármint a természet közelében értve mindezt (nem a koncertek kellős közepén). De bármennyire is ódákat zengek az infrastrukturális anti-inkontinenciáról, azért nem volt olyan egyszerű a helyzet.

A sátrakhoz legközelebb eső épületben 3 fülke, 2 piszoár és egy zuhanytálca kapott helyet. Utóbbit eddig azért nem említettem, mert számomra az nem volt fürdési lehetőség, és ahogy láttam, másnak sem nagyon. Aki mégis megpróbálta, annak meleg víz volt a jutalma, viszont szarszag, és vizsla tekintetek százai a büntetése, mivel — függöny híján — nemcsak az összes üríteni járó alak stírölhette meg tetőtől talpig, hanem minden egyes ajtónyíláskor a fél tábor is. Ez egyébként a piszoárok problémája is, mivel éppen az ajtó mellett, attól kicsit balra kaptak helyet, ezért ha itt valaki ki- vagy bemegy, a kb. 30-40 foknyi szögben arra tartózkodók bármelyike megpillanthatja az éppen ürülő hímtagokat. Megoldás: belső piszoár, sarokba fordulva. Az itteni fülkékkel még több volt a probléma. Először is a középsőt nem lehetett zárni, mivel úgy egy nap után egy arra járó — vélhetőleg debella — állat kitépte a kampót rögzítő hurkocskát az ellenoldalról. Maradt a kilincsbe kapaszkodás, mivel a szarni érkezők szinte sosem kopogtatnak az ajtóm, inkább rögtön rárabolnak a kilincsre, és rányitnak a megszeppent kulázóra. A két szélső fülke előnye a középsővel szemben mindössze annyi volt, hogy azok a normál vehemenciával próbálkozókat visszatartották egy "foglalt" kikiáltásának erejéig, bár a tankoknak azok sem sokáig álltak ellen.

Nagy előny volt, hogy — tavalyhoz hasonlatosan — az idén is volt gyári toalettpapír, azaz nem kellett egy hón alatt rejtegetett gurigával végigszambázni a fél táboron, mindenfelé hirdetve, hogy mire készül az ember. Cserébe viszont 8 napon belül gyógyuló anális sérüléseket lehetett vele okozni magunknak, mivel a tapintása valahol a farostlemez és a csiszolópapír között volt félúton. Azért ki lehetett bírni, ráadásul spórolhattunk is, hiszen az ilyen mennyiségű ember által használt mellékhelyiségekben öngyilkosság a (műanyag) deszkára ráülni. Előbb fészket kell rakni, sőt, az első réteg ilyenkor jellemzően átcseppesedik, tehát még le is kell törölgetni leendő trónunkat, és csak utána jöhet a fészek, meg a ráülés. Persze mindezt a lehető legsietősebben, hiszen bármelyik pillanatban rátörhetik az emberre az ajtót. Nemigen lehet így nyugodtan szarni. 

Egy fokkal jobbak voltak a másik zuhanyzós helyiségben található vécék, mivel ott legalább a belátás problémája nem merült föl. Itt viszont több fülkén eleve nem volt (már) zárszerkezet, de még kilincs sem, így maximum a jószerencse meg az imák menthették meg az éppen a valagát törlő embert attól, hogy ha valaki azt eltökélte, akadály nélkül fel is téphesse az ajtót. Persze meg lehetett volna tenni, hogy alulról belekapaszkodunk az ajtóba, de az meg milyen hülyén veszi már ki magát. Akárki megy arra, még akkor is látja, hogy mennyire nem szeretnéd, ha rád nyitnának, ha egyébként el sem sétált volna addig. Másrészt meg így nem is lehet rendesen nyomni, szóval tiszta hülyeség az egész. Pluszinformáció, hogy mivel a tábor alapvetően gyerekek fogadására épült, az ebben az épületben található vécék alacsonyak és kicsik voltak, így a két napos furkók nagy eséllyel fordulhattak keresztbe a szűk lefolyóknál, eltorlaszolva ezzel a következő adagok útját. Azt hiszem, erre mondják némelyek, hogy too much information...

Hja, és a mobil vécék. Na azokba max. kisdolog, és azt is csak akkor, ha nagyon muszáj. A hagyományos vécék padlója max. sáros volt a sok esőtől meg a bakancsoktól, belül esetleg toalettpapír-csimbókos is (a fészekrakás közben lehulló 'gallyaktól'), de egyébként egész tűrhető. Jó, mondjuk, ha itt elejtettem volna egy fürdéshez bekészített alsógatyát, akkor az mehetett is volna a kazánba, mert hogy még egyszer föl nem vettem volna, az tuti. Na de a mobilvécék padlaján még szarcsimbókok is barnultak, ha a temérdek pisacsepp és a tartályba való akadálytalan betekintés nem lett volna elég, szóval számomra kizárt dolog lett volna a ráülés. Pfuj basszus! Pedig nem mindenki volt ám ilyen eltökélt (vagy nagyon kellett neki), de az általam néha használt példányok annak ellenére félig voltak tartalommal (huhú, ha azt most itt leírnám...), hogy úgy két naponta ürítették őket. Erről jut eszembe, az is micsoda szupi élmény volt, amikor a reggeli napsütéstől felhevült sátorban fuldokolva arra ébredtem, hogy valami teherautó zajong mellettem cefetül. Ha már felébredtem, a zajtól és a melegtől nem bírtam visszaaludni, szóval feltéptem a zippzárt, hogy a sátor elé kivánszorogva folytassam a szendergést, erre nem beleslukkolok az éppen akkor ürített klotyók semmivel össze nem téveszthető szagába? 

Szóval azt hiszem senki nem lepődik meg azon, ha azt állítom, hogy a toalett-használatokat igyekeztem a lehető legkevesebbre redukálni. Vizelés ébredés után két órával, amikor már nincs apelláta, az utolsó nagydolgot pedig inkább itthonra tartogattam, annak ellenére, hogy 30 órát meghaladóan nem szoktam raktározni. Nem is egészséges. Amikor bármelyik reggel, összetörve, nyomottan, enyhén másnaposan, fülledten felriadtam, és máris éreztem, hogy mennem kell, még ellenálltam. Kb. egy órával később ez megismétlődött, még határozottabban, de még ekkor is tartottam magam. Mivel győztem az agyam felett, kaptam egy kis haladékot is, amibe belefért némi reggelizés, arcmosás, ilyesmi, de aztán mennem kellett. Ekkor döbbentem rá, hogy sokkal több folyadékot vagyok képes tárolni, mint azt valaha is gondoltam volna, és ez kis gyakorlással fejleszthető is, hiszen az első munkanapomon például egész végig egyszer sem voltam vécén. És ez a program minden reggel megismétlődött.

De térjünk át a bemeneti oldalra, merthogy mit lehetett itt enni azon felül, amit magával hurcolt az ember? Nyilván a legolcsóbb megoldás az otthonról vitt ételek/italok fogyasztása lehetett volna, csakhogy a nem-konzerv táplálékféleségek egy-két napon túl nem bírják ki a sátrak hőségét. Marad a tartós kenyér, a konzerv-májkrém a boltba való kimenés vagy a fesztivál adta lehetőségek igénybe vétele. A legközelebbi bolt vagy Kismaros felé volt, úgy 2 km-re, vagy Verőce felé, ahova a második napon történt intermezzo után ki sem engedtek (erről is később). Kocsival persze meg lehetett oldani a kerülőt (Kismarosra és onnan Verőcére), de gyalog ez nemcsak azért nem lett volna ajánlatos, mert baromi nagy a táv, hanem mert éppen úgy összeverhettek volna a — minden évben a házuk előtt szotyizva rettegő— cigányok, mint ahogy azt egy pár emberrel megtették. Maradt a benti koszt.

Volt, aki olyan hetijegyet vett, amiben a napi háromszori étkezés is benne foglaltatott, neki már meg is oldódott a kaja problémája. Régebben én is éltem a lehetőséggel, de aztán elegem lett az autentikus menza-kosztból, és a napi háromszori órás sorállásból. Ráadásul anno még erőm sem volt minden reggel csak a reggeli kedvéért előbújni a sátramból, szóval erről szépen leálltam. Lehetett viszont kürtőskalácsot kapni, két helyen is, 500 és 1000 forintért. Nassnak jó, de rendes étkezésnek nem (ráadásul geil, mint a picsa, ki bírja azt egyben betermelni?). Lehetett aztán kemencében sült kenyérlángost is kapni, 600 pénzért. Ez olyan mint valami ősmagyar pizza: pizzatészta az alján, szalonnás, hagymás, tejfölös feltét a tetején, és sajt az egészen. Volt egy kifőzde-szerű autó is, ahol grillcsirkét, sült oldalast, savanyúságot és kenyeret (mustárt, ketchupot, stb. ) lehetett vásálni, de a fél grillcsirke is 700 Ft volt, az egész meg nem volt nagyobb egy méretes galambnál. Maradt hát az a vegyesbolt jellegű büfé, ahol koton, tampon, tisztálkodószerek, klotyópapír és egyebek mellett, tejterméket, konzerveket, felvágottakat — és ami a lényeg — hamburgert, melegszendvicset, sült kolbászt lehetett kapni. Az ilyen kifőzdés cuccokért nem lelkesedem különösebben, a melegszendvics meg annyiból állt, hogy egy szelet tápízű kenyeret megkentek némi krémmel, meg ráhajítottak egy szelet lapkasajtot (250 Ft-ért ennyi egészségtelen tápanyagot...), szóval maradt a hamburger. Igaz, az sem volt túl nagy, és a növényzetet is csalamádéval helyettesítették benne, de legalább finom volt. Ez 350 Ft-ot kóstált, szóval nem volt annyira drága, bár ha a méreteit is hozzáveszem, módosul a kép.

Enni-inni valóban drágán lehetett, de ezek a lehetőségek mind 'külsősök' zsebeit duzzasztották, nem volt közük a rendezőséggel. Nem tudom, hol van még 'üzemük', de akárhol is, ez a rendezvény vélhetőleg minden évben megtöbbszörözi a bevételüket.

A rendezőség egyáltalán nem pénzéhes, amit — a jegyek olcsósága mellett — mi sem példáz jobban, mint a karszalag idei problematikája. Normál esetben a hetijegyesek olyan karszalagot kapnak, ami erős műanyagból készül, lyukak vannak rajta (hogy konfigurálható legyen a mérete), és egy műanyag csattal lehet szétszedhetetelenül bepasszintani, a napijegyesek meg a szokásos szalagot, ami zömében papír, és könnyedén letéphető. Utóbbi most is így volt, előbbieknek azonban konkrét szalag járt. Műszálas vagy sem, az mindegy, de lényegében egy szalag, amit a korábban érkezőknek egy alumíneum plombával rögzítettek. Mire a húgom és én odaértünk, ilyen szerkezet nekünk már nem jutott, ezért csomózással kellett megoldanunk a szalag kérdését, ami persze a 6 nap alatt kb. ugyanennyiszer oldódott ki. Vajon ecsetelnem kell-e, hogy máshol egy ilyen karszalag a rendezvény helyszínéről való azonnali kitiltással jár? De ha ez nem volna elég, tavaly a barátom 15 éves gyerekére szándékosan 14 évesként tekintettek, hogy ne kelljen neki belépőt fizetni, és így többet költhessen rá az anyja. A szervezők tették mindezt, önként. Nagyon más világ ez...

... de hogy milyen is, és kik voltak még ott rajtunk kívül, arról majd a következő részben.

Emögött a sokatmondó és gusztusos cím mögött az idei nyaralásom részleges elbaszódásának sztorija húzódik.

Ehhez képest...:

Az eredeti terv az volt, hogy 6-án, vasárnap a legjobb barátommal és három gyerekkel leutazunk Balatonmáriafürdőre, ahol az ő legjobb barátjával, annak barátnőjével és két gyerekével együtt eltöltünk egy lazulós hetet. Bográcsozás, pancsikolás, vattacukor, lángos, szúnyogcsapkodás, tüzeskedés, meg sok hasonló volt tervbe véve. Én mondjuk annyit kutyultam a dolgon, hogy mára meg holnapra haza kellett jönnöm (és ezt előre láttam) valamint, hogy előtte anyámékhoz is el akartam szaladni, mert már nagyon régen láttak (a ballagást leszámítva). Tőlük vasárnap este jöttem volna vissza, de úgy, hogy haza sem megyek, hanem a buszról leszállva csak bepattanok a barátom kocsijába, aztán már repesztünk is a Balaton irányába. Ehhez az kellett volna, hogy az összepakolt holmimat vagy pénteken vagy szombaton reggel átviszem hozzá.

Pénteken este már nem volt kedvem csak emiatt útnak indulni, ezért a pakolást szombat reggelre halasztottam. Este Rolcsival megnéztük (végre) az Indiana Jones 4. részét, miközben popcornt ettünk (ejnye-bejnye), előtte meg a KFC-ben haraptunk egy-egy szendvicstet (ejnye-bejnye 2.), mellé pedig (ugyanitt kapott) benzinszagú szalvétával töröltük a szánkat.

...ez történt:

Reggel már éreztem, hogy valami nincsen rendben odabent, mert enyhén sajgott a gyomrom. Nem fájt nagyon, csak úgy nyomott, hol elviselhetően, hol kellemetlenebbül, de összességében nem tartott vissza némi szexuális együttléttől. Utána viszont egyre nagyobbakat nyilallt, ami rövidesen vécére ülésre sarkallt. Rolcsinak közben távoznia kellett, és az igazat megvallva nekem sem volt már sok elszarható időm, de nemigen tudtam felállni a fajanszról. Amikor mégis sikerült, izzadtságban úszva rogytam vissza az ágyba, de csak azért, hogy pillanatokon belül újra a toalettre siethessek. Valamiért az az érzésem támadt, hogy ha beleülnék egy kádnyi forróvízbe, elviselhetőbbé válna a fájdalom, ezért a következő félórát a wc-fördőkád-ágy háromszögben töltöttem, a következő 2 órát pedig a fürdőkád és az ágy között, de már törölközni sem volt energiám, ezért csak úgy, vizesen gömbölyödtem össze az ágyban.

Összességében semmi változást nem értem el (maximum, hogy az ágyneműm már úszott), ezért a hányás mellett döntöttem. Bár a gyomrom tökéletesen üres volt (hiszen semmit nem ettem), késztetést éreztem önmagam meghánytatására. Első próbálkozásaim kudarcot vallottak, csak a gyomromat kínoztam még jobban meg, de nem tágítottam. Addig turkáltam a saját garatomban, mígnem megéreztem azt az arczsibbasztó "most pedig hányni fogok" érzést. Most már elég gusztustalan vizeken evezünk, ezért aki nem bírja az ilyesmit, az ugorjon. Jött is a cucc: sárga, habos gyomorsav, jelentős mennyiségű lenyelt nyállal keverve. Ejj, de undorító volt.

Azt hiszitek, ettől jobban lettem? Dehogyis. Még szarabbul. Most már arra is képtelen voltam, hogy hunyott szemmel szenvedjek az ágyban vagy a kádban, mert annyira fájt a hasam, hogy 10 másodpercig sem tudtam hely- vagy pózváltoztatás nélkül meglenni. Bevettem egy Algopyrint, de kb. 8 perc múlva azt is kihánytam, meg kétszer annyi vizet, mint amennyit megittam. Végképp nem maradt meg bennem semmi. Hiába ittam, hogy a kiszáradás bekövetkeztét hátráltassam, rögtön kiadtam minden korty vizet, és a gyomrom most már nemcsak sajgott, de a sok összerándulástól konkrétan fájt is. A számban az alkoholmámoros, átdohányzott éjszakák érzete képződött, és már a víz gondolatára is undor fogott el. Kezdtem megijedni.

Közben felhívtam a barátomat is, hogy ne számítson a csomagomra, meg anyámat is, hogy ismét le kell fújjam a hétvégi kiruccanásomat (előtte a málnaszedés miatt). Közben olyan lelkifurdalásom volt, hogy ihaj, de ilyen állapotban egyszerűen nem mertem nekivágni az útnak. Ráadásul én
elég gyatrán bírom a gyötrelmeket, ezért néhány órányi vergődés után már öngyilkossági gondolatok ütötték fel a fejüket az én fejemben. Ilyenkor persze a krónikus és megállíthatatlan fájdalommal kapcsolatban gondolkodom el hasonlókon (önkéntelenül), de valójában eszem ágában sincs szétloccsanni a földszinti lépcsőn.

Na, úgy délután 3-kor aztán elnyomott az álom a sokadik kád vízben, majd amikor felriadtam, és átmásztam az ágyba, ott is aludtam egy nagyot. Szerencsére Desiré végig nagyon rendes volt velem, mert most például ő is velem együtt aludt, sőt, többet is, mint én. Amikor délután megjöttek a Rolcsiék, hogy elvigyék a macsekot, megkértem őket, hogy hozzanak már nekem egy csomag háztartási kekszet. A nap hátralevő részében ezt eszegettem, közben pedig tévéztem. Kezdtem rendbe jönni, de normális kaját még nem mertem enni, nehogy visszaessek.

Vasárnap már étvágyam is volt, nem is kicsi! Nem győztem zabálni, persze csak diétásakat. Nem tudom, mi lehetett ez, de gyanítom, hogy valami vírus. Esetleg a diétás kajához szokott gyomromat viselte meg a péntek esti KFC-s szendvics, bár szerintem az még aznap este gyötört volna meg, és nem másnap reggel. Mindegy, a lényeg, hogy túléltem, és mostanra már a hányás okozta gyomorfájdalmak is elmúltak.