tudás bejegyzései

A múltheti csúfos szereplésem és az ennek következtében rám törő pre-depressziós hangulatom a mai napon az ellenkező végletbe csapott át — legalábbis az egyetemmel kapcsolatban.

Mint említettem, a mögöttem hagyott hét fizikailag, szellemileg és idegileg is rendkívül kimerítő volt. A napi idegőrlő munka a után a konditerem csak az adott estére pezsdített fel, és akkor is csak azért, hogy az esti, erősen kifogásolható minőségű tanulás után másnap reggel még kimerültebben ébredjek fel. Ez péntek estére odáig fajult, hogy szó szerint hányingerem volt a fáradtságtól, megfájdult a fejem, hunyorognom kellett, hogy a tekintetemet fókuszálni tudjam, és a mozgáskoordinációkkal is problémáim akadtak, mivel gyakran nekimentem az ajtófélfának vagy a bútorzatnak. Szerettem volna még tanulni, hiszen ma 3 vizsgát terveztem be, de erre szinte teljesen képtelen voltam, és kénytelen voltam már este 10-kor ágyba bújni.

Reggel 5-kor keltem, hogy a 6:35-ös vonatot elérjem. Az első vizsgám 10-kor volt, ezért nem mertem megkockáztatni, hogy ne érjek oda időben, ha esetleg leesne 2 mm hó, és emiatt megbénulna a teljes vasúti közlekedés. Persze igen nehezemre esett a kelés, három ébresztést is ki kellett várnom, amíg ténylegesen kiszálltam az ágyból (az időveszteség meg a borotválkozás kontójára ment). A pályaudvarig tanulgattam egy kicsit, majd a vonaton megpróbáltam aludni, ami viszont nem ment (bár gyanúsan hamar értem oda).

A lényeg: a vallásszociológia írásbelim tutira megvan. Az öt világvallásból azt kérte, amit a legjobban tudok (bráhmanizmus, bár a kereszténységgel sem lettek volna problémáim), és a másik 7 kérdésből is pont azt adta, amivel semmi gondom nem volt (a teodícea problémája). Mind a 12 tételt tudtam, de a többi 10 (- kereszténység) azért erőteljes gondolkodásra késztetett volna a helyszínen. Ezeket viszont csak írnom kellett.

Utána jött a kultúrtörténet szóbeli, amin a múltkor megbuktam. Ezúttal fantasztikusan kompenzáltam a tudásomon esett csorbát. Olyan faszán mondtam el az első tételt, hogy a tanár csak ennyit mondott "Biztos vagyok benne, hogy a másik tételt legalább ennyire jól tudod, úgyhogy ötös". Ha a múltkor nem azt a két kérdést húzom, amit húztam, közel hasonló eredményt értem volna el, de a mostani utántanulásom garantálta a jó eredményt (igaz, ez kb. 25 perc volt...). A siker titka: olyan információt is kell közölni, ami a tanár saját könyvében sincs benne, sőt, nem is hallotta még. Ez nekem ezúttal 4 esetben is sikerült, és más tételeknél is éltem volna a lehetőséggel. Gúvadt is a szeme, amikor meglátta az indexemben az 1-est, és rá is kérdezett, hogy "Ez meg hogy lehet?". Na, önfényezésből elég.

Végül jött az egészségszociológia. Ekkor a csoporttársaim már nem győztek ámuldozni, hogy nekem van bátorságom egymás után 3 tantárgyból vizsgázni ("Persze, mert olyan az agyad, mint a szivacs"), én meg azzal védekeztem, hogy muszáj, mert a vizsgaidőszak 2/3-ánál nekem még csak a gyakorlati jegyeim vannak meg. Egy vékonyka, 180 oldalas könyvet kellett elolvasni (ami 5000 Ft-volt, holott 1400-1600 Ft-ért adják a hasonló kivitelű könyveket), amit egyszer meg is tettem. Néha az a baj, hogy a tananyagban annyira evidens dolgok vannak leírva, amire az ember kapásból rávágja, hogy "ezt mindenki tudja", amikor viszont neki kéne tudnia, akkor jön a "Hú, hogy is volt? Miről kell itt beszélni?". Kicsit féltem ettől, de szerencsére megint csak olyan kérdést kaptunk, amire a könyv elolvasása nélkül is tudni lehetett a terjedelmes választ (A megbetegedések társadalmi mintázata). A másik kérdés kicsit kényesebb volt, mivel a romák egészségügyi ellátásának problémáit kellett kifejteni. Ezzel egyrészt az a gond, hogy a könyvben alig-alig volt benne, másrészt vigyázni kellett, hogy mit ír az ember saját kútfőből, mivel a tanár mellesleg romológus is, szóval nem lett volna kívánatos előítéletekkel teletömködött fogalmazást prezentálni. Valószínűleg ez is sikerült, úgyhogy már csak három vizsgám van hátra. Az egyik hétfőn, aztán kettő a következő hét csütörtökén.

Gratula nekem!

...ot írni? Mint azt az első bejegyzésben már említettem, nekem közlési kényszerem van. Akik egy asztalnál ültek velem a mostani blogtalálkozón, azok tapasztalhatták, hogy ha beszélni kell, nincs félnivalóm (leszámítva a szóbeli vizsgákat). Nyomom csak nyomom, bármilyen témában, maximum hülyeségeket mondok. Minden téma érdekel, és mindent tudni akarok. Ráadásul van bennem némi pedagógiai késztetés is: állandóan mindenkit tanítani akarok. Oké, ez nem annyira jó tulajdonság, cserébe viszont rendkívül idegesítő tud lenni. Majdnem annyira mint, hogy imádok magamról beszélni: ÉN mit olvastam, ÉN mit hallottam, VELEM hogy történt, stb. Ez sem túl jó tulajdonság.

Itt viszont senki nem szól közbe, meg vissza sem, nyugodtan kiélhetem magam mindhárom aspektusból. Ha meg valakinek nem tetszik, van egy kis X a jobb felső sarokban, az megoldja a dolgot (vagy kommentben megvitatjuk). A legutóbbi történések tükrében jegyzem még meg, hogy  ez külön egy jó lehetőség elmesélni valaki-bárki-akárki számára az engem foglalkoztató, velem történő dolgokat, tehát még hasznos pszichológiai mellékhatása is van.

...ot olvasni? Amint az előbb is írtam, mindent tudni akarok. Sajnos olyan dolgokat is, amikre semmi esélyem, mint például, hogy a buszon velem szemben ülő valaki-bárki-akárki fejében éppen mi jár. Van-e férje/felesége, vagy esetleg inkább a saját neméhez vonzódik? Mit evett tegnap, és miért éppen azt, milyen alsógatyát hord, milyen filmeket szeret? Nem sorolom. A vadidegenek ott vannak előttem hús-vér valójukban, de ezekre a kérdésekre tőlük nemigen kaphatnék választ. Itt egy csomó ember mindennapjairól, érzéseiről olvashatok, és még a fenti kérdésekre is megkaphatom a feleletet, viszont (legalábbis alapból) nem tudom archoz kötni az olvasottakat.

...találkozón részt venni? Na pont ezért. Itt össze tudom kötni az olvasottakat meg az embert magát. (Úgyhogy szégyellhetitek is magatokat, hogy ilyeneket irkáltok!). Ráadásul átlag feletti szellemi szintű emberekkel tölthetek órákat, meghallgathatom eleddig napvilágot nem látott gondolataikat, beszélhetek nekik arról, amiről a legjobban szeretek (magamról), megehetem a süteményeiket, lerészegedhetek a társaságukban, és a tapasztalatokból kiindulva partnerközvetítés gyanánt is meglehetősen jól funkcionálna az esemény (ha nem volna párom már így is).

Na ezért.