utazás bejegyzései

... mindig olyan kiüresedettnek érzem magam. Most is. Olyan ez nálam, mint valami önkéntelen reboot.

A mindennapi pörgés közben egyre fokozódó izgalommal várom a már hónapokkal korábban meghirdetett eseményt, közvetlenül előtte már szinte aludni sem bírok.

Amikor ott vagyok, barátok közt, önfeledten, a világ bajaitól, számítógépektől és a lakókörnyezetemtől távol, mindegy, mit csinálva, akkor repül az idő, szinte észre sem veszem. Ilyenkor végre tényleg ott vagyok, nem gondolva semmi 'majd utána' dologra, és olyan teendőket is szívesen elvégzek (főzés, mosogatás, bevásárlás, stb.), amit hétköznapokon utálnék csinálni. De most mindent a barátaimmal együtt teszek, a köz-ért, minden vicces és vidám, még akkor is ha valaki átmenetileg éppen megsértődött másvalakire, mert egy óra múlva megint minden szép és jó. Újra kortalan, vagy legalábbis kamasz vagyok, amikor csak annyi a gondom, hogy csípnek a szúnyogok vagy, hogy kezd sok lenni a pia. Ilyenkor még a másnaposság is elviselhetőbb, és önmagam ágyban fekve való szapulása helyett sokkal inkább megyek erdei túrára és kilátóba is, mert minden perc értékes és becsülendő. Ilyen egy évben csak kétszer van, kár lenne elpocsékolni. De az ott-levés előbb-utóbb véget ér, és...

...hazafelé már kezd nyomasztani a tudat, hogy vége, kijön rajtam a fáradtság, egyre rosszabb a kedvem. Az autóból kiszállva vagy a metrót elhagyva átmenetileg még foglalkoztat a gondolat, hogy mi vár majd rám otthon (betörés, úszó fürdőszoba, elpusztult macska, stb.), aztán miután megnyugodtam, hogy (szerencsére) ismét nem történt semmi, végigkattintgattam a játékaimat a Facebookon, kipakoltam a táskámból, megoldottam a kaja kérdését, elkezd alattomosan elhatalmasodni rajtam valami megfoghatatlan hiányérzet és rosszkedv. Ez olyan fajta, ami egy alvás után sem múlik el, mert az első munkanap reggelén is ólmosan telepszik rám, értelmetlenség érzésével töltve meg a felkelést, a munkába menést, a munkát magát, és minden egyebet, ami aztán vár rám. Esetünkben a fogorvost, amit szívesen lemondanék, de az nem volna szép dolog tőlem, ezért kelletlenül, de elmegyek. Ez az érzés minden gondolatomba beleivódik, minden tettemet megmérgezi, a koncentrációmat szanaszét szórja, a lelkemet érzékennyé teszi, a folyton a jövőt kémlelő énemet egy csapásra visszarántja a még-csak-most-történt-de-máris-emlék múltba, és ez napokig így is marad...

...vagy legalábbis addig, amíg fel nem fogom, hogy de hát máris itt egy újabb alkalom, velük, még ha nem is olyan önfeledt, még ha nem is olyan hosszú és összetett, ha csak egy mozi is, ha csak egy közös filmnézés, beugrózás, vacsoracsatázás vagy egyszerű társasjátékozás, iszogatással egybekötve. És az újabb együttlét hamar visszaránt a jelenbe, színekkel tölti meg a világot, értelmet ad a tetteimnek, várakozással tölti el a jövőt, a nosztalgiázás, a poénok és események felemlegetése pedig újabb örömteli perceket okoz, ezzel a kis csalással torzítva a tér-idő kontinuumot, keltve azt az érzetet, mintha X munkanap után megint egy kicsit ott lennénk.

Azt hiszem, mindez még a középiskolás korszakomból ered, amikor még a "mindenhol jó, csak otthon ne kelljen lenni" állapot volt a legmeghatározóbb tényező az életemben. Még iskolába is szívesebben jártam, mint haza, el lehetett képzelni, milyen lehetett akkor egy ottalvós osztálykirándulás. Talán ezért élveztem a katonaságot is, és azért visel meg minden baráti kirándulás után az első pár nap is. Más kérdés, hogy akik anno a barátaim voltak, azok nagyrészt az egymás mellé sodródás miatt lehettek azok, és a korosztály sajátossága miatt ezek a barátságok nem is lehetnek/lehettek olyan tartósak, mint a felnőtt fejjel kötöttek, nem csoda, hogy egy barátom se maradt abból az időszakból. A felnőtt barátokat az ember már maga választja, és nem a valami miatt éppen leszűkült világ aktuális kínálatából, hanem annál egy sokkal nagyobb spektrumból, és azért, mert ők olyanok, amilyenek, nem pedig azért, mert velük értem meg a legjobban magam az összes szóba jöhető közül.

Éppen ezért a felnőtt fejjel kötött barátságok sokkal mélyebbek és tartósabbak. Például mert már nem sodor el olyan könnyen egymástól az élet, mint korábban bármikor, nem megyünk vidékre tanulni, nem megyünk másik iskolába, felnőtt fejjel már nem változunk meg olyan radikálisan, nem megyünk szembe korábbi önmagunkkal, van munkahelyünk, egzisztenciánk, viszont melegként nincs gyerekünk, ami elvonhatna bennünket minden mástól és egymástól. Ezt ragozhatnám, de nem erről akartam írni, csak elsodródtam kissé...

A lényeg, hogy most ebben a szar hangulatban vagyok, és remélem, hogy péntekre már nyoma sem marad az egésznek.

Egy hete ilyenkor sem tudtam reggel sokáig és/vagy nyugodtan aludni, pedig nyugalom is volt, jó levegő is, meg dolgom sem sok. Pihenhettem volna. Egy hete ilyenkor ugyanis Lillafüred mellett, egy csodálatos kis völgyben voltam hetedmagammal, egy friss illatú, napsütötte, pitypangos kertű házikóban. Jó volt, és szükségem is volt már egy ilyenre.

Péntek délután indultunk, két autóval. Az M3-ason Miskolcra két óra alatt értünk el, majd onnan a kívánt cél irányába folytattuk volna az utunkat, ha nem teszünk egy véletlen kitérőt. Miskolcon éppen nagy villamospálya-felújítás van, ami miatt kicsit megkavarodhat az ember, ha nem jár rendszeresen arra. Régebben én ugyan sokat jártam, de akkor sem azon a környéken, most meg ugye már nem sok dolgom akad a választott egyetemem városában. Sajnáltam egyébként, hogy nem mentünk el mellette, pedig milyen büszkén mutogattam volna az autó ablakából az épületeket, mintha csak bármi érdemem is lenne a létezésükben. Szóval egy elágazással előbb sikerült befordulnunk, így Lillafüred helyett előbb Lyukóbányára mentünk. Egyetemista koromban több tanár is emlegette azt a környéket, a romológusok pedig rendszeresen jártak ott terepszemlén, na vajon miért? Igen, mert — szerintem — 90% fölött van a roma lakosság aránya. Állítólag — és ezt hajdani csoporttársaim is megerősítették — ott még a hajdani bányajáratokban is laknak emberek, az egész pedig olyan, mint valamilyen brazíliai tákolmányváros. Mi csak a felszínt láttuk, de az is elég elkeserítő volt. Mindenféle toldozott-foltozott családi házak, hullámpalából és lécekből alkotott épületek, széthordott buszmegállók, és töméntelen mennyiségű cigány ember úton, útfélen, labdázva, sétálva, buszra várva és egyéb élethelyzetekben. Amikor megláttam a táblát, rögtön azt mondtam a sofőrünknek, hogy forduljon vissza, amire később egyébként is sor került, mivel a település egy zsákfalu. Érdekes élmény volt.

Na, de aztán csak eljutottunk Lillafüredre, onnan meg Ómassára, és a házikót is megtaláltuk sötétedés előtt. A kulcsot a szomszéd nénitől kellett elkérni (miatta kellett sötétedés előtt odaérni), majd behatoltunk a házba. Egész pofás kis hely volt emelettel, két fürdővel, két konyhával, nyolc férőhellyel, cserépkályhával (és gázfűtéssel), műanyag kertibútorral, szóval csak egy apró hiányossága volt: se térerő, se internet. Én egy kicsit ettől leizzadtam, mivel a netes játékban (amivel játszom, és amiről már egy fél bejegyzést írtam (csak nem fejeztem be)) emiatt 2 heti munkám veszett kárba, de a helyzet legalább visszavetette egy kicsit a függésemet is. Kicuccoltunk, a társaság fele elindult visszafelé, Tescozni, a másik fele meg megpróbált addig kezdeni magával valamit. Én az utóbbiban voltam. Kicsit lézengtünk, felderítettük, melyik izzók nem égnek, világítást gyártottunk a fáskamrába, aztán nekiláttam fát vágni a főzéshez. Eleinte nehezen ment, de aztán egészen jól belejöttem. Tüzet csináltunk, és vagy 2 óra elteltével megérkezett az ellátmány is, indulhatott a főzőcske. Már talán éjfél is elmúlt, mire megvacsoráztunk, ráadásul mindenki hót álmos volt, úgyhogy eltettük magunkat másnapra.

A fűtés kissé heves volt, én meg mindenfélét összeálmodtam, de nem mondhatnám, hogy rosszul aludtam. Megreggeliztünk, kocsiba pattantunk, és leautókáztunk Lillafüredre, hogy kisvasutazzunk egyet. Na, ez is érdekes volt. A környék útjai elég keskenyek, így nemcsak fokozottan kell ügyelni a szembeforgalomra, de ha valami nagyobb (esetenként kisebb) jön szembe, le kell húzódni az út szélére. Még indulás után, alig pár száz méterre a háztól egy olyan szituációban találtuk magunkat, ami huzamosabb időre megviselte a lelkeket: szűk út, lejtő, mellettünk egy parkoló autó, mögöttünk a másik autó, szemben pedig egy éppen feljönni készülő házaspár, szintén az autójában. Mi miattuk, ők miattunk nem fértek el. Mi nemigen tudtunk hova tolatni, mivel a másik autó mögöttünk volt, ők meg nem akartak, vagy tudomisén, mindenesetre a nő inkább kiszállt, és odajött hozzánk pampogni, hogy ők 20 éve járnak oda, és különben is, nekik van "előnyük", mert ők jönnek fölfele. Kis szóváltás után mindkét sofőr úgy döntött, hogy nem mozdul (a motort is leállították), amit csak egy éppen ott lakó, és az egészet végignéző lakos oldott fel, a kapuja megnyitásával és a mi átmeneti beengedésünkkel. Egy olyan szituáció, amiben egyszerre tapasztaltunk szokatlan mértékű bunkóságot, és önzetlen segítőkészséget...

Lillafüreden aztán sétáltunk egyet, némelyek vásároltak egy kis szuvenírt, eszegettünk, fagyiztunk, tettünk egy nagy oda-visszát a kisvasúttal, visszaültünk az autóba, aztán visszakocsikáztunk a szállásra. Újabb favágás, tűzcsiholás, főzőcske, közben poénkodás, iszogatás, majd vacsora. Utána előkerültek a játékok és a durvább szeszek (én Defalla ajándék pálinkáját kortyolgattam igen bőszen), kellően alkoholos állapotban pedig a komolyabb témák is. Ennyi tömény alkohol után filmszakadás-közeli állapotba kerültem, és félő volt, hogy iszonyú másnapos leszek, de utóbbira nem került sor. Hiába, a minőség.

Délelőtt még készült egy 30-tojásos rántotta, azt megettük, elmosogattunk, összepakoltunk, mindent szépen visszaállítottunk eredeti állapotába, aztán elindultunk haza. Miskolcon ittunk még egy kávét, félúton elbúcsúztunk egymástól, és mindenki ment a dolgára.

Valahol ez pihenés volt, de azért én végül még fáradtabb voltam, mint előtte. Persze megérte, és szívem szerint havonta mennék ilyen hétvégékre, de hát pénz és idő híján ez nem megoldható. Most viszont megyek a dolgomra, mivel a hétvégére megint vagy 30 teendőt írtam össze (ennek a bejegyzésnek a megírása egy ezek közül), és még csak  4 és felet csináltam meg. Majd lesznek képek is, ha letöltöttem őket. Az egy másik a harmincból.

(És milyen rövidre fogtam most...)

"Nagy az Isten állatkertje...' — mondta a TV2 hírolvasója vagy 8 évvel ezelőtt egy bulvár kategóriájú hírről készült összeállítás után. Azóta nem nézem a TV2 esti hírműsorát, és azóta gondolom, hogy szükség van valamilyen durva szabályozásra, mert az ilyen megnyilvánulás sérti a hírműsorokra irányadó etikai normákat.

Sajnos azonban igaza volt a hírszerkesztőnek (aki a hírolvasó szájába adta ezeket a szavakat), és ez leginkább most, a karácsonyi őrültek háza idején látszik a legjobban. Hogy Isten állatkertjébe mennyien tartoznak, és mennyien nem, azt nem tudom, de hogy az eloszlásuk aránytalan, az biztos. Mert ha vélelmezem, hogy ebben az állatkertben nincs is 6,5 milliárd példány, és ennélfogva Magyarországon sem 10 millió egyed van, akkor is szembetűnő, hogy az állatsereglet jelentős része tartózkodik Budapesten, és ezen belül is éppen azokon a tömegközlekedési járatokon, amelyeken én utazom. Közös vonásuk, hogy szinte kivétel nélkül nőstény egyedek, és hogy rendelkeznek egy olyan többlettel, amivel más egyedek nem. Ez egyfajta kinövés, a testük valamely pontján: vagy a mellső végtagjuk meghosszabbodása, vagy a testük egy más pontján elhelyezkedő duzzanat. Mindkét esetben nyilvánvaló, hogy csak kvázi-testrészről van szó, mivel szemmel láthatóan nem képesek irányítani azt. Úgy vannak vele, ahogy a macskám a farka végével: bár nyilvánvalóan hozzá tartozik, valahogy mintha mégis idegenként érzékelné. Például amikor vizes lesz, az nem érdekli, ellenben ha a teste bármely más pontjára egyetlen apró vízpermetecske csöppen, máris a legtávolabbi sarokig rohan, és azonnal szárazra nyalja a teljes szőrfelületét. Mellesleg erről jut eszembe, hogy milyen már, hogy a macskáknak antianyag-nyáluk van? Amikor nyalakodnak, nemhogy nedvesek nem lesznek, de a már meglévő nedvességet is a nyelvükkel tüntetik el.

De térjünk vissza a BKV járatain utazó egyes nőegyedekhez, akik valamilyen batár (vagy akár sokkal kisebb) csomaggal utaznak, ÉS nem urai ennek a csomagnak, ÉS egyáltalán nem vesznek tudomást arról, hogy rajtuk kívül más is utazik az adott járaton, akit viszont ők zavarnak. Lássuk a típusaikat:

A banyatankos
Talán a legközismertebb és legtöbb bosszúságot okozó ember-egyed. Karja végén egy gurulós, nyugdíjasoknak való eszköz lóg, amit jellemzően maga mögött húz. Ennek telítettségétől függően látványos mutatványokat végez: üres állapotban sokkal nagyobb erővel mozdítja meg, mint az szükséges lenne, így ennek-annak (busz falának, emberek lábának, stb.) nekicsapja, telerakott állapotban viszont alig-alig bírja megemelni, lassítva ezzel mindennemű emberi helyváltoztatási metódust. A banyatank kereke jellemzően sáros (főleg ebben a latyakos időszakban), így a frissen mosott, és/vagy első alkalommal felvett nadrágok viselői kimondottan örvendenek minden olyan koordinálatlan mozdulatnak, aminek következtében ruházatuk értéke máris jelentősen csökken (a következő mosásig). A járművekről való le- és felszállás során a banyatankok tulajdonosai hatalmas nyögésekkel és sóhajokkal adják a világ tudtára, mennyire nehéz terhet cipelnek, és azt nyomban a jármű legforgalmasabb pontján pihentetik meg. Ha viszont ugyanezen tevékenység során nem telepakolt banyatankot hurcolnak magukkal, le- és felszállás esetén azt egy könnyed mozdulattal lendítik be a járműbe (vagy le arról), melynek földhöz közeli pontjairól leröpülve, híg sárcseppek pettyezik be az óvatlan és gyanútlan többi emberek ruházatát. Ami pedig a legjellemzőbb erre az alfajra, hogy csomagjuk dinamikájáról és kiterjedéséről fogalmuk sincs, és ezzel a többi ember-egyedek is így vannak. Ennek eredője pedig az, hogy amikor egy mozgólépcsőről szeretnél leszállni, és előtted éppen egy ilyen nő vánszorog, nem tudsz időben lelépni az alkalmatosságról, mert a banyatankos egyed úgy lép le arról, hogy terhét mindvégig maga mögött pihenteti, és csak akkor kezdi el tőled távolítani, amikor ő maga már legalább két lépésre eltávolodott. Ezt viszont a mögötted jövők nem látják, avagy látják de leszarják, ergo rátolnak a még másodpercekkel később is közvetlenül a bokád előtt pihenő, jellemzően alumínium merevítéses eszközre, amiben könnyedén felbukhatsz, hacsak nem végzel akrobatikus mozdulatokat, melyek segítségével különféle irányokba szökkenve megúszhatod a balesetet. A banyatank elszabadult utánfutó jellegéről pedig majd egy másik alkalommal értekezek.

A bőröndös
A különféle vasúti és buszpályaudvarok környékén előforduló egyedek között nagy arányban képviselteti magát ez a típus. Legfőbb jellemzője, hogy méreteihez képest aránytalanul nagy bőröndöt és/vagy utazótáskát cipel magával, melyet jellemzően úgy helyez el az adott járművön (főleg metrón), hogy minél jobban akadályozza a fel- és leszállást. Leggyakoribb megjelenési formája a 160 centiméteres és 50 kilós nőegyed, 120x50x30 centiméteres műanyag, gurulós bőrönddel. Bizonyos egyéb viselkedésformái feltűnő hasonlóságot mutatnak a banyatankos, idősebb egyedek viselkedésével.

A táskás
A táskás nem gurulós alkalmatosságot cipel, hanem viszonylag merev kialakítású, kézből lógatós eszközt, mellyel kapcsolatban szintén súlyos koordinációs problémái akadnak, és ezt nem rest környezete tudomására is hozni, minden lehetséges pillanatban. Bár a méretarányokból kiindulva minden alapja meglenne, hogy ura legyen e kvázi-testrésznek, mégsem képes megállni, hogy minden egyes apró mozdulat megtételekor neki ne vágja azt a többi ember lábának, oldalának vagy egyéb testrészének. Mások mintha undorodnának terhüktől, és annyira eltartják azt maguktól, hogy a zsúfolt járművön rögtön két helyet is elfoglalnak vele (ami természetesen jár nekik). Ugyanezek alkalmanként, amikor nem kapnak ülőhelyet, terhük elviseléséhez segítségül hívják a különféle kapaszkodókat, csöveket és markolatokat, szigorúan azzal a kézzel, amelyben a táskájukat tartják. Ilyenkor az elszabadult hajóágyúként csapódik neki mindennek, ami a hatósugarában található (ide értve az ülő utas nyakát, fejét, oldalát, stb.).

A retikülös
Végül - de nem utolsó sorban - a retikülös egyedek érdemelnek szót. Ezek igen rövid fülű, de annál nagyobb kiterjedésű eszközt hurcibálnak magukkal, jellemzően a hónuk alatt, szorítva. Teszik ezt vélhetőleg azért, mert féltik a temérdek női kincset rejtő alkalmatosság tartalmát, és semmiképpen sem azért, hogy a különféle kilendülésekkel ne zavarják utastársaikat. Sőt, az, hogy ezen eszköz szinte már valóban a testük részét képezi, egyáltalán nem jelent könnyebbséget a körülöttük utazók számára, mivel a retikülös ember-egyedek ennek ellenére vágják neki mindenkinek a hónuk alól elől és hátul is kilógó, igen kemény részeket. Erőszeretettel közlekednek így a zsúfolt sorok között (mindenkit végig koccolva), de igen kedves elfoglaltságuk az is, hogy a metrószerelvények üres üléseire való lehuppanás közben a retiküljüket egyszerűen ráültetik a már korábban helyet foglalt utastársaik testére. Ha ezt mégsem tennék, garantált, hogy viszont felállás közben verik ki mindenki kezéből az abban tartott könyvet, mobiltelefont, csecsemőt, pudlikutyát és/vagy egyebeket — anélkül, hogy mindebből ők maguk bármit is érzékelnének.

Természetesen Isten állatkertjében nem csak nőstények, hanem hímek is helyet kaptak, melyek szintén hasonló kinövésekkel rendelkeznek. Az összespárgázott dobozos és a telepakolt-koszosfülű-műanyagzsákos típusokra azonban majd csak egy másik alkalommal térek ki.

Unalmas a cím, — majdnem olyan, mint életem mostani időszaka, — de jobbat nem tudok. Azaz unalmas egyáltalán? Nem éppen csak azért kellett egy kis szünet, mert a sok izgalomtól besokalltam? Mindjárt kiderül.

November 27. Péntek

Reggel keltem, ahogy szoktam, — kicsivel Ricsi után, aki suliba indult — és bár tudtam, hogy este jelenésem lesz, nem éreztem úgy, hogy bármit is máshogy kellene csinálnom, mint egyébként. Elvégre a testvérem szalagavatója nem olyan nagy dolog... Bementem szépen dolgozni, közöltem, hogy csak du. 2-ig leszek, aztán nekiláttam a melónak. Éppen úgy, mint bármelyik napon. Ebédkor kérdezi a kolléganőm, csak úgy mellesleg, hogy "És akkor előtte hazamész?". Párbeszéd:

— Minek mennék haza?

— Így mész a szalagavatóra?

— Mé' nem az én szalagavatóm lesz, meg nem is akarok túlöltözött lenni.

A bogár azért a fülembe került, és pillanatokon belül már magam előtt is égni kezdtem. Hogy lehetek ennyire zakkant? A testvérem életének egyik legfontosabb pillanata következik, én meg beállítanék munkásruhában, micsoda egy tré dolog lett volna már... Még szerencse, hogy a kolléganő firtatgatott, mert így még volt időm hazaszaladni, hogy átöltözzek. Igaz, így egy órával korábban kellett felpattannom, mint azt eredetileg terveztem, de hát mit számit? Otthon felkaptam egy inget, zakót, meg egy alkalmi cipőt (farmer maradt), aztán igyekvés a buszhoz, mert lényegében az egész család rám várt.

Már előre rettegtem, hogy majd terülj-asztalkám fogad, körülötte pedig a nagypapa, aki majd jól szétcsámcsogja a légteret, amitől én meg hisztérikus rohamokban török ki, de ez szerencsére elmaradt. Se asztalkám, se papa, hanem rögtön rohanás a szomszéd városba, hogy helyünk is legyen, meg a húgom is odaérjen egy órával korábban. Egy órát ücsöröghettünk beszélgetve, meg az embereket figyelve, ami utóbbi rám igen káros hatással van. A nézőtér elejére sikerült befészkelnünk magunkat, de azért még előttünk is ültek páran, főleg fiatalok. Megfigyeltem egyrészt, milyen jóképű magyar srácok vannak manapság, másrészt elgondolkodtam, mennyire beszűkült lehet némelyik fiatal életvilága, ha minden arra járó lány rögtön úgy összehasonlítja és megtárgyalja egymás műkörmét, mint ahogy azt előttem tették az ottaniak. Nem tudtam nem eszembe idézni az Amerikai psycho ominózus, névjegykártyás jelenetét. A tinci-tánci lement, duplán is, az agyvizem felment, triplán in (a mögöttem rendetlenkedő kiscsávótól, amiből mindig kifogok legalább egyet), az egész nem volt több szolid 3,5 óránál. Nekik bezzeg multimédiás rendezvényük volt, nem úgy, mint anno nekünk, de hát aki még a XX. században érettségizett...

Fél 10-kor már igencsak sajgott a picsám a sok üléstől, a mehetnékem pedig a tetőfokára hágott. Másnap iskola! A húgomnak azonban még jelenése volt itt-ott, osztálykép, miegyéb, meg aztán még a pasijával is smárolkozni kellett (akivel mellesleg egy "Szia!" formájában megdupláztam az eddig lefolytatott társalgások időtartamát), de semmi esetre sem hagyhattuk ott, mivel az a környék nem biztonságos egy 18 éves, a puszta megjelenésével szíveket törő kis nőnek. Ááh, nem a kaszával átdöfködős, boltosokat megrugdalós, benzinkútról fizetés nélkül elhajtós, minden magyar nőt lekurvázós, stb. cigányok miatt, hogy is gondolhattok ilyet? Rasszisták!

Olyan 10 órakor azért sikerült mindnyájunknak bezsúfolódni a kocsiba, és este 11-kor már otthon is voltam. Fürdés, levelek elolvasása, kaja, némi autentikus párkapcsolati lét (beszélgetés), majd éjjel 1-kor alvás.

November 28. Szombat

Amikor a telefonom 5:40-kor ébreszteni kezdett, nem igazán fogtam fel, mi történik,  de annyit azért tudtam, hogy ha azt az ominózus gombot nyomom le, akkor menthetetlenül elalszom. Ilyenkor csak úgy beletenyerelek a gombokba, aztán 5 perc múlva megint, és csak újabb 5 perc után nyomom le az ébresztést végleg, amikor már tudom, hogy nem fogok elaludni. A reggeli procedúra után a felkelő nap már a Pólus mellett talált, ahova én éppen időben értem, nem úgy mint az, aki lekocsikázott engem és társaimat az egyetemre. Így aztán nyugodtan aludhattam volna még 20 percet, de sebaj — gondolatm akkor — majd a kocsiban...helyett lófasz, mert középre sikerült csak ülnöm, ott meg nem tudok aludni. Nincs minek nekitámasztani a fejem, mert mellettem ülnek, hátrafelé meg kitörne a gigám, ráadásul a tarajam is elromlódna.

Jegybeírás miatt semmiképpen nem úszhattam meg ezt a napot, másrészt pedig gyakjegyes előadás volt, én pedig igyekszem ezeket a helyszínen letudni, hogy ne kelljen beadandókat szerkesztenem. Délelőtt kicsit meglepődtem, amikor a jegybeírós tanárnő azért kérdezgetett párat élőben is (szakpolitikák kapcsolata a foglalkoztatáspolitikával, stb.), én pedig — mivel nem készültem fel ilyetén zaklatásra — megszeppenve válaszoltam helyeseket. Az aktuális előadás során megtudtam, hogy altruista-barátkozós szerető vagyok (a 6 típusból kettő kombinációja), meg még pár érdekes dolgot, ebédeltem, aztán a csoporttársak kb. felével átvonultunk egy helyi étterembe. A 9. félév vége felé közeledve már elég aktuális volt egy ilyen. Jól éreztem magam, még úgy is, hogy pont olyanok mellé kerültem, akik politikailag/világnézetileg nem éppen velem egy oldalon állnak. Egyikük ráadásul vélhetőleg magától is rájött, mi velem a helyzet, és rendszeresen kóstolgat, bár én ezt egyáltalán nem veszem fel, 4 feles pálinka elfogyasztása után meg különben is beleszartam (akkor). Visszafelé megint nem aludtam a kocsiban, hanem inkább ömlött belőlem a szó, de még este 9 után is pörögtem...aztán egyszerre csak rám tört a totál-kóma.

November 29. vasárnap

Már szombat estére is mozi volt betervezve, de abból semmi nem lett. Vasárnapra ez lett volna az egyetlen kötelező program, ehelyett ki sem mozdultunk a lakásból. Pontosabban én nem, mert Ricsi volt olyan jó, és leszaladt vásárolni, igaz, én meg egy csomót takarítottam. Az a röhej, hogy akármilyen álmos voltam előzőleg, reggel 9-kor akkor is fel kellett kelnem, mert nem bírtam tovább aludni. Pihent ettől nem lettem, ezért késő délután megint húnytam egyet, és még ez sem volt elég, így este olyan kómásan-ingerülten feküdtem le aludni, hogy meg is bántottam a páromat, aki még ennyi idő után sem szokta meg a kimerüléskori goromba stílusomat.

November 30. hétfő

Így aztán másnap reggel máris a "különben sem beszélek veled" szituációban találtam magam. Nem volt persze olyan szigorú a helyzet — mondom én. Ez a nap arról szólt, hogy nem szólt semmiről, például moziba sem mentünk (majd ma), nem is takarítottam, de még csak nem is főztem semmit. Viszont végre megnéztük újra a Gyűrűk ura II. részét, mert ennyi idő után már illett visszaadnom az eredeti tulajdonosának, közben pedig egy csomót haladtam a kirakómmal, ami vélhetőleg ennek ellenére sem fog elkészülni év végéig, pedig úgy szerettem volna. Ja, és még annyit csináltam, hogy kerestem egy buzis háttérképet az otthoni gépemre, ami tök sokáig tartott, mert nem találtam meg azt a tuti kis blogot, ami gyakorlatilag csakis ilyenekből áll(t). Amint ma hazaérek (úgy 11 óra felé...), be is rakom illusztrációnak. Mellesleg nem kerüli el a figyelmemet a tény, hogy ez megint egy újabb lépés a lebukás/kellemetlen szituációk felé. Gyengül az éberségem...

Na, mára ennyit.

Most csak egy rövidke kis történet következik.

A napokban legalább ötször utaztam villamosokon, munkába menet, kondiba menet, munkából jövet. Mind az öt alkalommal felfigyeltem a szintén azokon a szerelvényeken utazó cigányokra, ami — gondolhatjátok, hogy — nem azért volt, mert felszállás után etnikai leltárt készítek az utastársakról, hanem mert minduntalan felhívják magukra a figyelmet.

Az, hogy marokból hallgatják a náÁáánanáÁáááÁáájt, már megszokott dolog, bár én nem tudok beletörődni. Az, hogy egy szakajtó gyerekkel utaznak, amik persze állandóan az ülésekre teszik a koszos cipőjüket, szintén megszokott dolog, ahogy a hangoskodás is. Ennek sem kéne így lennie, de persze úgysem szól rájuk senki (én sem). Szozyizás, kapaszkodókon hintázás, meg a többi, tudjuk ezt jól mind. Tegnap a 3-as villamoson történtek azonban különösen kiverték nálam a biztosítékot.

Egy négyes ülésen egy idősebb, virágos szoknyás, fejkendős cigány nő ült, vele szemben meg egy némileg fiatalabb férfi. Mellettük egy 10-12 éves cigány gyerek ácsorgott, meg egy babakocsiban két 1,5-2 éves csöppség. A 'szülők' úgy beszélgettek, hogy azt az egész villamos hallhatta, természetesen meglehetősen trágárul, közben pedig tömény piát iszogattak. Az apuka(?) néha foglalkozott egy kicsit a kisgyerekekkel — akik egyébként non-stop visítottak, mivel hol az egyik lába volt a másik derekában, hol meg a másik ökle az egyik szájában — ami főleg abban merült ki, hogy válogatott ocsmányságokat gügyögött nekik. "Mi van kis geci?", "Apád egy köcsög, egy köcsögke, egy faszszopó buzi...ugye, kis geci?". Ilyesmi.

Mielőtt meg leszálltak — és a két gyerek viszonylag csöndben volt — 'apuka' megfogta a hátrább ülő kicsi kezét, és azt nekivágta az elülső gyerek oldalának, mintha a hátsó bántotta volna az elsőt. Ettől az persze sírni kezdett (őszintén, nem hisztiből), mire a kedves papa, ráförmedt a hátsóra, hogy az miért bántja a kisebbet, majd lekevert neki egy pofont, amitől az is sírásban tört ki.

A kezem ökölbe szorult, és legszívesebben bevertem volna egyet annak a féregnek. Két dolog van, ami az én kemény lelkemet is kikezdi: az állatok és a csecsemők (gyerekek) megalázása, bántása. Ezek sokszor védekezésre képtelenek, és semmiképpen nem értik úgy a világot, ahogyan mi emberek/felnőttek, ezért a helyzetünkkel való visszaélés különösen ocsmány dolog. Örülök, hogy például az állatkínzás már büntethető, mert ha sok szemétláda meg is ússza, legalább valamennyi oda kerül, ahova való.

A másik, ami közvetlenül ezután jutott eszembe, hogy csodálkozunk, ha a cigányság ilyen szinten agresszív? Basszus, ebben nőnek fel, és mint a mellékelt ábra mutatja, ezt a fajta szocializációt már egészen kicsi korban 'elkezdik' (náluk). Gyurcsány Ferenc azt mondta egyszer, hogy a cigányság problémáit úgy lehetne a legjobban megoldani, ha a legfiatalabb generációt állami gondozásba vennénk, és így nem a megszokott közegben nőnének fel. Ez persze legalább akkora baromság, mint bármi, amit valaha is mondott, de a latens tartalommal egyet lehet érteni, ha értjük, hogy mire mondta.

Kár, hogy demokráciában ez is megvalósíthatatlan.

A 30. születésnapom közeledtével — érthető okokból — egyre többet foglalkozom az öregedés gondolatával, az öregséggel magával, és önkéntelenül is olyan gondolatok jutnak eszembe, amik eddig elkerülték a pici kis buksimat. Mondhatni mindenről ez jut eszembe. Ez persze viccesen hangozhat, hiszen 30 évesen még mindenki fiatalnak számít, na de vegyük hozzá, hogy egy 30 éves meleg férfi egy legalább 40 éves heteroval egyenértékű a saját köreiben. Ez pedig nyugtalanságra ad okot.

Megfigyeltem például, hogy amikor a Balaton felé tartottam a vonaton (aztán meg vissza), milyen könnyedén vettem az irdatlan hosszú utat. Régebben alig bírtam kezdeni magammal valamit, most meg szépen elolvasgattam, elsudokuztam több mint 3,5 órát, és maximum a gyerekek visongatása idegesített némileg. Tény, hogy egyre nehezebben viselem a kicsiket, pedig egyébként szeretem őket, meg ők is engem. Nyilván a kreativitásom és a spontán játékötletek tömkelege kedveltet meg velük, pedig ha tudnák, hogy ha nem mások gyerekei volnának, mekkora sallerokat kenegetnék le nekik legszívesebben, amikor nem tudnak viselkedni (merthogy általában nem tudnak, ugyebár)... Szóval ledöcögtem, öregesen, nyugodtan. Persze az is lehet, hogy azért vettem olyan könnyedén ezt a hosszú utat, mert nem siettem sehova, és utána sem volt semmi dolgom, maximum a valagam áztatása az iszapos tófenéken. Ha így van, számomra is van még remény.

Megfigyeltem aztán, mennyire vonzza a tekintetemet az a számtalan szép fiútest, amik a strandon kerültek a látóterembe. Lapos has, széles váll, bazi jó frizurák és bronzos, szőrtelen bőr. Aztán amikor lepillantottam saját anyagi börtönömre, a kontraszt mélyen elkeserített, mivel a fürdőnadrágom felett egy maréknyi lógó hájat láttam, a legutóbbi szőrtelenítés óta kisarjadt borostával tarkítva. Ebből két dolog következett számomra: 1. nekem már késő kinézni valahogy, mert úgysem fog sikerülni, 2. ha 10 évvel fiatalabb lennék...

Amikor azonban közelebb értek hozzám azok a szoborszerű alakok, meg kellett állapítanom, hogy nem is annyira izmosak, és bár kockás a hasuk, az inkább a soványságtól van, mintsem a kidolgozottságtól. Ez persze az én kinézetemen semmit nem javít, cserébe viszont egyértelmű jele annak, hogy már a szemem sem a régi (például a fogaim után, amik ugyan már nem a régiek, viszont még nem is újak).

Az iszaphajigálásokkal terhes fürdőzések után zuhanyozni mentem a szállásunkon, és ilyenkor egy tükör elé kerülve megpillanthattam, miként őszül a halántékom. Avagy nem is őszül, csak kiszívta a nap? A rossz szemeimmel ezt alig bírtam eldönteni, de aztán a 'kiszívta' verziónál maradtam, mivel a halántékomtól kicsit távolabb növő, egyértelműen ősz szálak segítségével különbséget tudtam tenni a szőke és a szürke között. Ez marha megnyugtató volt... Egyre csökkennek az esélyeim a világ fiatalságánál, bár ebben az esetben a hajfesték még csodákra lehet képes (csak éppen egyre kevesebb felület van az alkalmazásához). 

Azon is elcsodálkoztam, milyen sztoikus nyugalommal tűröm a távol lévők és harmadik személyek fikázását, hátuk mögötti kitárgyalását. Régebben erős késztetést éreztem az éppen támadott illető megvédésére, de mostanra már csak hümmögök. Belefáradtam az állandó mérlegbillentgetésbe.  Hárman voltunk ugyebár felnőttek, plusz 3 kamasz meg két kisebb forma kölyök. Utóbbiak rendetlenek voltak, ez alap. A három nagy viszont szerelmi háromszöget képezett, ráadásul egyikük egy idegen család sarja volt, ami nem is volna probléma, hogy ha például a szülei némi pénzmagot is mellékeltek volna a gyerek nyaralásához. Ez elmaradt, viszont a kiscsaj folyamatos nyávogása, suttyó viselkedése nem. Ott volt aztán a másik kamasz anyja, aki folyamatosan ezt a kiscsajt osztotta a háta mögött (mit mondott, mit csinált, hogy nézett...), meg a barátom, akinek meg is jegyeztem, hogy az utóbbi időben olyan, mint a ház előtt a kispadon pletykáló öregasszonyok, folyamatosan másokkal van elfoglalva.

Abból is éreztem az öregedést, hogy egyre tágabb szemekkel vettem tudomásul, amikor a mostani fiatalság szexuális életével kapcsolatos információk jutottak el az elmémbe. Tudniillik, hogy van nekik olyan egyáltalán. Ott volt ugye a párocska, akik még 16 évesek sincsenek, de már rendszeres nemi életet élnek. Jó, ne legyünk prűdek. De amikor jóformán mindenki előtt teszik ezt, arra azért már húzom a számat. Egyrészt nem kéne non-stop egymás szájában lefetyelni, mert két ember nem attól szereti igazán egymást, ha a lehető legtöbb nyálat öklendezi át egymás szervezetébe. Másrészt nem kellene (például) az ebédlőasztalnál olyan megjegyzéseket tenni, amiktől a sokat látott felnőttek is elpirulnak. Pontosabban csak azok, mert a kamaszjaink szemérme máris a múlté, ahogy a szüzességük is. Harmadrészt a parton való hentergés közben a kezembe került a 100xSzép című ifjúsági magazin egy példánya, ami ugyebár szexrovatot is tartalmaz. Ugyan nem Veress Pali bácsi nyomja a sódert (meg a kérdésekre a választ), de a rovat alapjában ugyanaz, mint a hajdani IM megfelelő rovata. Döbbenet, hogy milyen fiatalok milyen hülye kérdésekkel jönnek, ami egyúttal azt is tökéletesen példázza, ezeknek a 14 éves gyerekeknek mennyire nem kéne még a szexen gondolkodniuk. Nem attól válik éretté valaki, hogy meg tud markolni egy faszt, vagy tudja, melyik lyukba (majd egyszer) való a (most még csak pelyhedző) lomposa.Utóbbira jó példa volt az is, amikor a kamasz trió harmadik tagjától megtudtuk, hogy bizony az első két tag nem védekezik. A barátom persze rögtön leizzadt, hiszen számtalanszor elmondta a kölkének, hogy használjon óvszert, sőt,vett is, adott is neki eleget, erre a felelőtlen HGY nem csupaszon kufircol?), ráadásul én is közöltem vele, hogy örüljön, mert hamarosan újra anyuka lehet. Még ideje sem volt megdöbbenni, mire máris visszakérdezett, hogy "talán inkább nagymama, nem?". Mondom nem, ha a 16 éves gyerekének gyereke születik, akkor ő anyuka lesz, nem nagymama. És hogy hogy jön ide az én korom? Hát úgy, hogy ez is csak arra emlékeztetett, amikor én ilyen korú voltam, mennyire messze voltunk még bármiféle nem aktustól. Sok idő eltelt azóta...

Végül — hogy valami pozitív is legyen — szembesültem saját lexikális tudásom kiterjedt méreteivel. Lehet, hogy hamarosan egy fogatlan, elhájasodott, kopasz öregember leszek, de legalább ott a tudat, hogy az eltelt idő alatt valami kis tudást is magamra szedtem. Nincs is erre jobb bizonyíték, mint a csendes éjszakákon magunk elé ragadott laptop, és rajta a Honfoglaló-elérési lehetőség, ugyanis minden játékot megnyertünk, amiben én is részt vettem. Sőt, olyan is volt, hogy a nyaralókolléga baromi vesztése állt, de amikor felébredtem (merthogy ez reggel volt), és pislákolni tudott a tudatom, máris győzelembe fordítottam a játszmát.

Kell is ez a kis ego, hogy ne járjak úgy, mint Brian Kinney a QaF megfelelő epizódjában, amikor is felkötni tervezte magát a 30. születésnapja alkalmából

Nem mintha tegnap óta bármennyit törlesztettem volna a felhalmozódott fáradtságból (sőt, igazából még növeltem is), és nem mintha munkaügyileg sokkal előrébb lennék (kb. mintha egy jéghegyből lefaragtam volna egy dupla whiskey-hez való darabot), de ennek ellenére belevágok a hétvégéről szóló beszámoló megírásába, aztán jutok, amíg jutok. Ha nem felejtettem azóta sokat, akkor hosszú lesz, tessék rá felkészülni!

A pünkösdi hosszú hétvége meghozta a kedvem egy újabb hasonlóhoz, ezért péntekre szabadságot vettem ki magamnak. Nemcsak azért, mert a munka terén egy kicsit úgyis fellélegezhettem, hanem azért is, mert segítséget ígértem a kerületi FIDESZ-nek, de addig nem nagyon tettem keresztbe egy szalmaszálat sem. Ezért aztán azzal biztattam őket, hogy "majd pénteken úgyis...". A Cüstös-Cube páros is jönni tervezett, ezért a lakás nagy mértékű kiganajozását is elhatároztam magamban, és Desiré ismétlő oltását is el kellett intézni. Pihenésről tehát szó sem lehetett.

A megelőző napokban (főleg csütörtök este) elég sok fontos dolgot igyekeztem kivitelezni otthon, aztán hogy ezek mik is voltak, arra már nem emlékszem. A lényeg, hogy péntekre már egy embernek is rövid idő alatt elvégezhető mennyiségű munka maradt hátra, amit magam is megcsináltam volna, ha nem tör rám kora délután valami elemi erejű álmosság. De hát már akkor hosszú nap volt mögöttem. Mivel az állatorvos a munkahelyemtől úgy 50 méterre található, megígértem odabent, hogy oltás után beszaladok megmutatni az én kis tigrisemet, ezzel viszont arra kényszerítettem magam, hogy a délelőtti rendelést célozzam meg. Nem lehetett tehát sokáig aludni, az oda-vissza út pedig fizikailag és idegileg is kimerítő volt.

A szállító boxba való begyömöszölés egy pankrációval ért fel. A cicám életében még nem sokat tartózkodott ebben a műanyag dobozban, de az biztos, hogy az összes alkalomra élénken emlékszik. Nem csoda, ha már a doboz megpillantásakor igyekezett elsomfordálni a helyszínről, ami persze engem nem tartott vissza attól, hogy felnyaláboljam, és megpróbáljam egy könnyed mozdulattal az alkalmatosságba tessékelni. Ő viszont ezt nagyon nem akarta, olyannyira nem, hogy nyomban megduplázta a lábai számát, vagy legalábbis megoldotta, hogy esélyem se legyen mind a négyet lefogni. Ha a mellső mancsait gyűjtöttem csokorba, akkor a hátsókkal rúgta el magát, fordítva meg engem karmolt össze. A pankráció két menetesre sikeredett, amiből a macsekom kettőt meg is nyert (pontozással is nyert volna, mivel az arcom ugyan csak egy gyenge karmolást kapott, az ujjaim egyike viszont csúnyán vérzett), majd bemenekült az ágy alá, ahol már nem érhettem el. Más módszerhez kellett tehát folyamodni. Mentő ötletként jutott eszembe, hogy talán a jutalomfalatok egyike a segítségemre lehet. Elő is vettem a dobozkát, majd jól megrázogattam, és láss csodát, Desiré máris előjött az ágy alól. Néhány szemet beraktam neki a dobozba, de ennyire azért ő sem hülye, szóval egy újabb szemet tettem a padlóra, a dobozhoz közel. Ez még mindig nem volt hatásos, kellett tehát egy harmadik is, egy kicsivel még távolabb. Na, ez — meg rengeteg könyörgés, figyelemfelkeltés és türelem — megtette a hatását: a macsek közel jött, bekapta a falatot, és...

...beszaladt vele a szobába, a boxtól tisztes távolságba. Ezen csak röhögni tudtam, és csodálni az eszéért, de közelebb sajnos nem kerültem a célhoz. Egy rágás, egy nyelés, és máris vonzani kezdte az újabb falatka, amit hasonló módszerrel kaparintott meg, ezután viszont már csak a boxban maradt a finomságból. Kis kérlelés, kis fenyegetőzés, hogy ha nem jön, majd én megeszem, aztán csak elcsábult, és belépett a dobozba. Zsupsz, be a hátsó lábakat, rá az ajtót, és irány az utca.

A város zaja szegénykémet most is kikészítette, és az sem tett jót, hogy az 1-es villamos vonalán valami üzemzavar történt, ezért tök sokáig nem jött egy szerelvény sem. Jött viszont szirénázó autó, zajos motor, féket csikorgató faszkalap, de út közben egyéb ijesztő effektek is elhangzottak, például légkalapács zaja. Még a fele útnál sem tartottunk, szegény cicám már úgy reszketett a félelemtől, mint a kocsonya, nekem meg majd' megszakadt a szívem a kérlelő nyávogásától. Na, az orvosnál jött aztán az igazi tortúra. Idegen szagok, idegen emberek, ráncigálás, miegyéb. Ahogy otthon alig tudtam betuszkolni a dobozába, itt olyan nehezen sikerült csak kirángatni onnan. Amikor kint volt, akkor meg — feltételezhetően — egy baromi rossz ízű féreghajtó pasztát nyomtak a szájába, majd mielőtt visszamenekülhetett volna a fedezékébe, még egy fájdalmas szurit is kapott a hátába.

És akkor ezzel még messze nem véget a tortúra, mivel egy pár hete megfigyeltem a pofáján egy kis szőrhiányt. Olyan mintha kirugdosta volna, de a közepén apró pontocskák piroslottak, majd a hiány terjeszkedni is kezdett. A piros pontokat vércseppecskéknek gondoltam, de azért izgatni kezdett a dolog, mivel ha kirugdosta, azt is a viszketés miatt tette, azt pedig nyilván okozza valami. Szóltam tehát a dokinak (nem annak, amelyik éppen — egy nem tudom milyen — állat beleiben turkált egy elválasztó fal mögött, hanem a másiknak), hogy nézze már meg, ehhez viszont ismét ki kellett ráncigálnom a cicámat a szállító boxból. Újabb szuri, újabb menekülés, aztán kaptunk egy kenőcsöt, amit azóta minden alkalommal külön elfoglaltság lenyalogatni.

Az orvosok erőszeretettel fenyegetnek azzal, hogy ha a cica nem kap 586 oltást, akkor el fog pusztulni, és még a gazdit (engem) is súlyosan megbetegítheti, ezért mindig vérvizsgálatot javasolnak, meg— az eredménytől függően — két újabb oltást. Fel is ajánlották, hogy a vérvételt akár meg is ejthetnénk, de mivel ez a cica konkrét lefogásával járt volna, mindenképpen szerettem volna a dolgot megúszni. Annyit szenvedett már így is. A cél érdekében pénzügyekre tereltem a szót, így miután bejelentették, hogy most 11700 Ft-nál tartunk, könnyedén menthettem ki magunkat azzal, hogy akkor azt a további 8900 Ft-ot ezúttal inkább megúsznám. Ezt erősködés nélkül tudomásul vették, így végre elszabadulhattunk.

Egy kis kitérő volt már csak hátra, a munkahelyi látogatás. 3 perc alatt besétáltam, aztán a — sikongató kolléganőimnek — ismét elő kellett vennem a cicát, aki ezúttal is ellenkezett. Igaz, itt már eléggé feladta a dolgot, és amikor kivettem őt a boxból, mint egy összegömbölyödött tatu, farkát maga alá húzva, ernyedten hagyta, hogy a vállamra fektessem. Úgy sajnáltam szegényt. Itt 5 percet tartózkodtunk, aztán jöhetett az út másik fele. Tömött járművek, zaj és lökdösődés, de végül egy örökkévalóságnak tűnő óra után hazaértünk. A karjaim már majd' leszakadtak a cipeléstől, leizzadtam, és tiszta ideg voltam, a cica helyett is. 

Otthon Desiré kiszökkent a boxból, bemenekült az ágy alá, és szinte elő sem jött egész nap. Nagyon megharagudott a világra, és az igazat megvallva máig nem jött rendbe a lelke, mert túlságosan visszafogott. Pusztítani persze pusztít, de most még annyira sem lehet vele játszani, mint eddig. Ha valamin megsértődik, rögtön bebújik az ágy alá, és elő sem jön onnan.

És akkor még sehol sem tartott a nap, pedig már du. 1 elmúlt...

folyt. köv. 

...az órám, amit karácsonyra kaptam anyáméktól. Vagy tavaly vagy előtte — már nem emlékszem —, de ha tavaly, az gáz, mert a gyári elemek azért tovább szoktak tartani, mint néhány hónap. Rutin esemény, nem is okoz nagy tragédiát, és anyagilag sem megterhelő az elemcsere, de ilyenkor döbbenek csak rá, mennyire rabja vagyok az időnek.

Ahányszor csak rápillantok a bal karomra (ami pedig igen gyakori), 9:45-öt látok, és csak egy mikroszekundummal később ocsúdok, hogy "Ja, persze...megállt". Most már ott tartok, hogy szitkozódom is miatta, mert tényleg baromi idegesítő egy nap vagy százszor pofára esni. Hihetetlen, hogy az órára pillantás olyan szinten beépült a tudatomba, hogy már fel sem tűnik, csak amikor valamilyen anomália keletkezik.

Ránézek hajnalban, amikor még olyan szinten kómás vagyok, hogy a videó kijelzőjéig úgysem látnék el, majd visszaalszom. Ránézek ébresztés előtt 5 perccel, és megállapítom, hogy 5 perc múlva ébreszteni fog a telefonom, aztán ránézek ébresztés után 30 perccel, és megállapítom, hogy elaludtam. Ez rendszeres. Aztán készülődés közben szinte 3 percenként rápillantok, nem mintha különösebben idegesíteném magam amiatt, hogy a munkahelyre 40-50 perccel később érek be, minden áldott nap. Ránézek a metróba érve, a metróról leszállva, a Thököly úthoz érve az 1-es villamoson, majd miután leszálltam a 7-esről. Munka közben számtalanszor megnézem, mennyi az idő, majd munka után, kondiba menet (esetleg hazafelé) megint valahányszor. Ha a késős párom késik, akkor ismét 2-3 percenként tekintem meg, hogy kiszámoljam, mekkora büntetés jár ezért, este pedig még sokszor, bár ilyenkor már a videó órája van a pillantásaim kereszttüzében.

Az idő rabja vagyok, hiszen a sok dolgomat mind össze kell szervezni, mindenhova időben kell érni, és mostanában a teendőimet is úgy alakítom, hogy tudatosan szánok X percet erre, aztán X percet arra. Igazából viszont ez inkább pótcselekvés nálam. Ha éppen nem az idő hajt, akkor a ráérő másodperceimben nézek az órára, és sokszor — vélhetőleg — fel sem fogom, amit láttam, mert csak 2 pillanat múlva ocsúdok, hogy "De hülye vagyok, hát az előbb már néztem". 

Úgyhogy most el vagyok veszve egy kicsit, amíg nem találok egy órást, ahol két pillanat alatt visszatéríthetek mindent a régi kerékvágásba. Addig viszont olyan, mintha zokniban fürödnék vagy mintha kovászos uborkával enném a lekváros kenyeret, szóval nem elviselhetetlen, de azért elég szar. És akkor csak reménykedhetek, hogy valóban az elem merült le benne, és nem az a pár csepp eső végzett vele, ami tegnap reggel, munkába menet ért.

...a forgalom a Hungária körút és Thököly út sarkán, mert sárgán villogtak a jelzőlámpák. Ez ma reggel történt, és csak akkor vettem észre, amikor már neheztelni kezdtem a villamosra, hogy olyan sokáig áll egy helyben. A buszok, villamosok és kamionok jól lezárták az utakat minden irányban, de igazából nem ők voltak a hibásak, hanem a személyautók. Mindenki araszolgatott, helyezkedni próbált, dudált és szentségelt, és még az sem volt előbbre való, hogy a tömegközlekedési járműveket előre engedjék. 4-5 perc alatt azért sikerült beérni a megállóba, és mire felszálltam egy arra járó, kósza hetesre, már meg is javították a lámpákat, mehetett minden a régi kerékvágásba. Az egészben az az érdekes, hogy amíg pár perccel korábban tökéletes káosz uralkodott a kereszteződésben, addig pár perccel később minden úgy nézett ki, mintha mi sem történt volna, és ez elgondolkodtatott a kommentekben nemrég felhozott törvény-kérdésben.

Semmi sem bizonyítja jobban, mekkora szükségünk van törvényekre, szabályokra és egyszerű igazodási pontokra is, mint ez az eset. Szabályozás nélkül káosz (és csak kis híja volt, hogy nem történt koccanás, ami után aztán meghalt volna a fél város), szabályozással többé-kevésbé rend. Ha pedig a törvénytisztelet is nagyobb volna, még a jelzőlámpa meghibásodása esetén sem állna elő ekkora zavar, hiszen akkor kisebb valószínűséggel jutna eszébe valakinek, hogy most aztán mehet nyugodtan, majd a többiek alkalmazkodnak hozzá. Persze, mert NEKI sürgős dolga van, következéskép NEKI több joga van áthaladni azon a kereszteződésen, mint mondjuk a buszon ülő több tucat embernek. Az ilyet mindig csak elkezdeni kell...én viszont most nem kezdem el a téma boncolgatását, mert akkor végtelen lesz ez a bejegyzés.

...bennem az ütő, amikor ébredés után pár perccel arra ocsúdtam, hogy a macska fél testtel az ablakon kívül van, és a külső párkányon ácsorog. Vagyis annak a szúnyoghálónak a túloldalán dzsalt, ami este még többé-kevésbé alkalmas volt a macska visszatartására, reggelre viszont elvesztette ebbéli funkcióját. Na vajon kinek a szorgos munkája tette ezt lehetővé egyetlen éjszaka alatt? Szóval az ágyból kipattanva, torkomban dobogó szívvel nyaláboltam fel a pusztító ördögöt, és ébrenlétem első perceit a szúnyogháló foltozgatásával töltöttem. Csak amíg nem lesz némi időm, hogy ablakmosással egybekötve cseréljem ki az egészet egy új és szebb darabra, ami remélhetőleg majd stabilabban ellenáll a fehér-cirmos katasztrófának (nem is említettem, hogy két napja leverte a szekrény tetejéről az egyik kristályváza örökség-izémet, ami egyrészt eltört, másrészt a lábamon landolt, nem kis fájdalmat okozva ezzel. Pörög az a kárszámláló...).

...a munka, amíg ezt a bejegyzést írtam. De most folytatom.

Eredetileg nem ezt a bejegyzést szerettem volna megírni, hanem egy másikat, már csak azért sem, mert utálom a húsvétot (is). Nem jelent számomra semmit, és igyekszem negligálni az egészet úgy, ahogy van. Ilyenkor csak azt látom, ahogy a zöld meg lila zakós prolik az utcákat róják részegen, és fűhöz-fához becsöngetnek 'locsolni' néhány forint vagy némi ingyen pia reményében. Az aszfalton megszaporodnak a hányásfoltok, a közutakon megemelkedik a balesetek száma, és megy  nagyüzemi zabálás. Hogy egy elhunyt szerettemet idézzem, "A magyarnak csak az az ünnep, amit meg lehet enni." Milyen igaz.

Amikor kicsi voltam, talán még élveztem, amikor azonban serdülni, majd kamaszodni kezdtem, egyre jobban megutáltam a családlátogatást, a kötelező köröket, a locsolóverseket, a vaskos tréfákat, meg ami ezzel járt. Szerencsére a környezetemben levő emberek sem nagyon vesznek tudomást erről az ünnepről, és a munkahelyemen is nullára szorítottam vissza a locsolkodást. Amióta a nyugdíjba vonult férfi kollégám lelépett, semki sem igényli ezt a procedúrát. Én végképp nem.

Szóval eredetileg másról akartam volna írni, súlyos lelki problémákról, az utóbbi (magányos) napok elmélkedéseiről. Kiöntöttem volna a lelkem, de ezt most elnapolom. Talán holnap megírom, talán nem kerül rá sor. Mérlegelnem kell még a hasznokat és az esetleges károkat, és végül döntenem, hogy cenzúrázom magam vagy engedek az önzésnek. Talán még visszatérünk erre.

Addig viszont röviden elmesélem, hogy anyáméknál nem csináltam semmit. Beszélgettünk, meghallgattam anyám keservét az ő anyjával kapcsolatban (aki 9 éve felé sem nézett), és mélyen egyetértettem vele. Volt némi veszekedés is (nem velem), és nagy fokú unatkozás. Legalább pihentem egy kicsit. Tegnap délután például úgy aludtam el egy pár percre, hogy az altestem lelógott az ágyról, és a lábujjhegyemmel tartottam magam. Kicsit fáradt lehettem...

Aztán ma feljöttem Budapestre, és elszaladtam apámékhoz. A múltkor nem sikerült elkészítenem az adóbevallásukat, mert nem volt nyomtatófestékük, én pedig hiába küldtem át magamnak a fájlt e-mailben, a gépemen levő program nem ismerte fel azt. Ezért kellett újra kimennem hozzájuk, bár igazából semmi értelme nem volt. Kértek egy rendes nyomtatványt, amire egy az egyben átírtam az adatokat. Ezt ők is megcsinálhatták volna. Politizáltunk még egy kicsit, aztán elindultam haza, a második napja egyedül tengődő cicámhoz. Meglepő, hogy kaptam tőlük névnapi ajándékot. Nem szokásuk az ilyesmi, most inkább csak a hála jele lehetett. Ez sem szokásuk, de ezek szerint pozitív irányba változnak. 

Itthon aztán mostam kicsit meg vasaltam (hogy haladjak a házimunkával is), aztán dolgoztam is egy keveset, mert azzal is törődnöm kell. A napokban inkább csak ebből a kis pluszpénzből élek, mert a fizetésem (megkapott része) elment az adókra. Nekem ennyi az idei húsvét, de ti azért élvezzétek az ünnepet.

Még nincs késő, hogy minden kedves olvasómnak kellemes utazgatást, családlátogatást és sok locsolót kívánjak, avagy — az olvasóim összetételét tekintve — csak egy locsolót, az viszont legyen helyes, izmos, és nagy locsolója legyen. Akik meg párkapcsolatban élnek, azok egymást öntözzék meg (ízléstelenség vége).

(ÚJ BEJEGYZÉS AZ APOKALIPSZIS UTÁNBAN!)

A Prága-trilógia harmadik és egyben utolsó bejegyzéséhez értünk. Ugyan sok kedvem nincs (most) megírni, de ez azért van, mert egyrészt semmihez sincs kedvem, másrészt ebéd után vagyok, és inkább hunynék egyet, mintsem bármivel is foglalkozzak. Aludni sajnos nem tudok, lévén a munkahelyemen vagyok, ezért marad a blogolás (munkáról szó sem lehet, mert akkor az hó közepére elfogy, fél hónapot lézengeni meg nincs kedvem).

A múltkor ott maradt abba a sztori, hogy a Rolandom szülinapi bulija után hajnalban kellett kelnünk, mert 5:45-ig az Arany János utcához kellett érnünk, onnan indult ugyanis a busz. Ilyenkor érdemes volna lefényképezni a fejem: gyűrött, álmos pofa, fókuszálás céljából összeszűkült szemek és valami olyan arckifejezés, hogy a puszta látványát tömegpusztító fegyverként lehetne alkalmazni. Ehhez képest most elég hamar észhez tértem, de azért hozzám szólni még nem volt célszerű.

A buszhoz természetesen időben kiértünk, a cuccot beraktuk a csomagtartóba, és egy táplálék+olvasnivaló tartalmú papírtáska kíséretében fel is szálltunk rá. Nem volt túl meleg — rajta sem. Az volt a vicces, hogy az első 10-12 ember mind párocska volt. Egymás közt röhögtünk is ezen, bár én magamban nem vigyorogtam annyira, mivel arra gondoltam, hogy ők is ezt a következtetést vonják le rólunk, én pedig nem szeretem, amikor úgy kezelnek buziként, hogy nem adtam rá 'engedélyt'. Később aztán megjelent egy apuka+anyuka+hülye lány+hülye lány hülye barátnője család, két fiatal csaj (rögtön kineveztem őket leszbinek) meg néhány nyugdíjas mamika is, így a csupa pár felállás egy kicsit heterogénebb lett. Megnyugodhattam. Kisvártatva el is indultunk, de bármennyire is szerettem volna, még nem aludhattam, mert valamiféle tájékoztató volt beharangozva, és azt ki kellett várnom. Egy negyed óra múlva ez meg is történt, így nekiláthattam hunyni, ami meglepő módon sikerült is. Ez azért érdekes, mert elaludni csak hason fekve tudok (kivéve extrém álmos esetekben), itt pedig ülnöm kellett, a lábaim alig fértek el, és a hideg miatt végig kabátban vacogtam, ami megint csak csökkentette a siker esélyét. Már előre láttam, hogy 64 órán keresztül folyamatosan dúvad leszek, a párommal 600-szor összeveszünk, és végül fáradtabban jövünk haza, mint ahogy pihenni indultunk. 

A fülemet bedugtam, de a — természetesen — mögénk telepedő hülye picsák minden hangeffektjét így sem tudtam kizárni, ezért amikor néha felébredtem, bepillantást nyerhettem a szellemi szintjükbe. Jellemző. Amikor Krakkóban jártunk, akkor is kifogtuk a seggeket, de legalább volt min röhögni utólag. Csak közben nehéz őket elviselni. Két olyan átlagos középiskolás lányt kell elképzelni, akik egyébként nyilván jól tanulnak, de emellett semmi komolyra nincs idejük/igényük. Ezért aztán témájuk sincs nagyon, mégis sokat beszélnek. Csupa idegesítő faszság és kényeskedés hagyja el fogaiknak kerítését, a maradék pedig végképp töltelékkommunikáció (ezt a szót most találtam ki). Amikor nem Stendhal: Vörös és feketéjéből olvastak fel egymásnak, hangosan (hehe, Captain), akkor például ilyen beszélgetést hallhattunk tőlük:

- Alszol?...most alszol?... alszol?

- Nem alszom.

- Jó, akkor aludjál!

- De nem alszom.

- De tőlem aludhatsz. Aludjál!

Utólag belegondolva is lever a víz.

Mivel ezen a héten semmi időm nem volt pénzt váltani, egyetlen korona nélkül indultam útnak, de bíztam benne, hogy nem szívok majd nagyot az árfolyamkülönbségen. Egy szlovákiai felvidéki pisi-kaki pihenő után Csehországban is megálltunk vagy 20 percre, és itt még Rolandnak kellett fizetnie a cappuccinomat. Kényelmetlenül is éreztem magam emiatt.

Ha jól emlékszem, 1 órakor érkeztünk meg a Hotel Opatova parkolójába, Prága külvárosába. Kirámoltuk a csomagjainkat, aztán a szálloda halljában levetettük magunkat az első fotelbe, holott hét órát ücsörögtünk a buszon is. Kitöltöttük a szükséges nyomtatványt, aztán egy órát várakoztunk, hogy felmehessünk a szobába, korán érkeztünk ugyanis. A várakozás közben elsütött egyik poénomra a párom "Édesem..." kezdettel válaszolt, én meg nyomban leizzadtam, mivel alig 6-8 ember volt a csoportból hallótávolságon belül...

A szoba ajtaja nem kulccsal, hanem mágneskártyával nyílt, de ettől eltekintve ez egy ótvar, hajdani munkásszálló volt, annak minden hátrányával. A falon a képet kiszívta a nap, a kerete törött volt, a szőnyeg tele volt foltokkal, a tapéta itt-ott elszakadt, a fürdőben pedig olyan volt a zuhanytálca, mintha egy hatalmas mosogatót kombináltak volna össze egy fürdőfülkével. Az eredeti árban olyan dupla szoba szerepelt volna, amikhez egy közös vécé+zuhanyzó tartozott volna, de ha valaki ráfizetett fejenként ötezer forintot, akkor kaphatott kétágyas szobát is. Mi így tettünk, és jól tettük, mert a két szoba egy az egyben egybe nyílt. Mintha egy lakótelepi lakás két szobájáról lenne szó. Ilyen körülmények között még egy halk, sunyi szellentés is áthallatszódott volna a vadidegenekhez, nemhogy egy összeszorított farpofával leresztett recsegve fingás. Persze nem emiatt aggódtunk, hanem a holminkért és a meghitt percekért. Sok időnk nem volt a pakolászásra (no meg aztán 2,5 napra mennyi holmit visz az ember...), mert perceken belül indultunk a belvárosba. A csoport egy része (aki fizetni akart 120 koronát) sörgyár látogatásra ment, miután a nem-akarókat (köztük minket) kiraktak a városban, hogy akkor most szabad foglalkozás. Később kiderült, hogy a sörgyárazás meghiúsult, mert késtek egy pár percet, azok meg nem várták meg őket. A városról korábban már írtam, ezért erre most nem térek ki, csak annyit, hogy az első 50 métert egy telibe húgyozott aluljárón keresztül tettük meg, ezért itt még voltak fenntartásaim Prága csodálatosságát illetően.

Az első és legfontosabb feladatunk az volt, hogy pénzváltót keressünk, mert nálam még mindig csak forint volt, és csak ezután jöhetett a zabálás, szuvenírek vásárlása, metrózás meg a fényképezgetés. Kivételesen 10 percen belül elmúlt a szokásos szorongás, ami olyan idegen országokban jön rám, ahol nem beszélik a nyelvemet és én sem az övéket (kivéve Szlovákia, ahol mindig szorongok, nem is tudom, miért). Angolul szinte perfekt értek, akár eredeti nyelven is nézhetek filmeket, az olvasással sincsenek problémáim, de egy épkézláb közhasználatú mondatot nem tudok megalkotni, ezért aztán állandóan azt érzem, hogy ha angolul szólalnék meg, égés lenne a vége. Roland meg pont a fordítottja: minimális idegennyelv tudás nélkül is fenntartások nélkül áll neki kommunikálni. Pénzváltót kerestünk tehát, és szerencsére nem az első útba eső helyen vettük igénybe a szolgáltatást, hanem vagy a 20.-nál. De így jártam a legjobban. Utána ettünk, mászkáltunk, vacsorát vettünk, aztán 19 órára visszamentünk a buszhoz, de mivel korán érkeztünk majd belénk fagyott a szar addig.

A hotelbe visszaérve visszakértük az iratainkat, majd a szobánkban ruhástól dőltünk be az ágyba, és egymást átölelve el is aludtunk. Csak valamikor éjfélkor tértünk magunkhoz, hogy rendbe tegyük magunkat, és tovább aludjunk. Ja, egyébként valamelyik cseh adón a Jóbarátok ment, persze cseh nyelven. Hát az elég szórakoztató volt, pedig a poénokat nem is értettük...

Még este láttuk a kiírást, hogy órát kell állítani, amit a részemről rögvest meg is tettem. Szombat reggel tehát nyugodtan feküdtünk az ágyban, készülve a párom megajándékozására (merthogy aznapra esett a születésnapja), mígnem valamilyen ismeretlen forrású sugallat legyintette meg az agyam: nem is péntekről szombatra, hanem szombatról vasárnapra kell az órát áttolni, azaz alig van időnk reggelizni. Mint akit seggbe lőttek, úgy pattantunk föl, kaptuk magunkat össze és rohantunk le valami kaját tolni az arcunkba. Svédasztalos reggeli is tartozott a szállásdíjhoz, ami általában egy kényelmes táplálkozási módot jelent. A földszintre leérve, majd az étterembe belépve azonban meglepő látvány fogadott bennünket: egyetlen szabad asztal sem volt, a mindenféle nyelveken karattyoló nép meg csak úgy hömpölygött köztük, vagy éppen sorba állt, hogy hozzájusson a betevőhöz. A svédasztal is érdekes volt, mert egy U-alakú asztalsort neveztek annak, viszont a választék messze alulmúlta a várakozásaimat. Az ételek fele eleve valami édes izé volt, a harmada meg meleg étel, és pedig ilyenkor ilyesmivel még nem tudok élni, ezért csak egy kis vajas pékizét ettem, meg gyümölcslevet ittam hozzá.

A buszra szinte az utolsó pillanatban sikerült felszállni, és már mentünk is vissza a belvárosba. 6 órányi idegenvezetéses városnézés volt kilátásba helyezve, és így is történt. Jó sok mindent megnéztünk, de még így is csak a látnivalók töredékét, aztán lett egy kis klikkesedés is, de átsiklottunk felette. Közben mi összehaverkodtunk egy fiatal párral, akikkel egy asztalnál reggeliztünk, meg aztán kapocs volt a buszon való egymás mellé kerülés, ennél fogva pedig a HP-k elleni véd- és dacszövetség is. A buszról leszállva rögtön éreztem, hogy nem leszek kibékülve az időjárással, mivel baromi hideg volt. Egy óra múlva kénytelen voltam legurítani egy forralt bort majd, hogy tovább is bírjam az irgalmatlan körülményeket, utána küldtem még kettőt, egy Becherovkát meg egy cseh vodkát is. A 6. óra után ismét szabadon mászkálhattunk, nekem viszont egyre csökkent a kedvem a flangáláshoz. Végül 'hazametróztunk', így Rolandomnak is meg lehetett az öröme. A hotelben még küldtem egy-két e-mailt a hallba kitett pénzzel, működő gépről, ami egyébként úgy nyelte a koronát, mint a kormány az adófizetők pénzét.

Egy aranyból készült nyakláncot vettem a Roland születésnapjára, ami végig egy kis karton dobozkában rejtőzött a zsebemben, ezért miután átadtam, fél órába telt a spontán keletkezett csomók kibogozása. Közös zuhanyzás után aztán ismét az alvásé volt a főszerep. Ránk fért.

Vasárnap összepakolás után irány a busz, onnan a város, ha esetleg valaki még nem járta volna be keresztül-kasul, majd fél 3-kor indulás hazafelé. Brno mellett még beugrottunk egy cseh TESCO-ba, ahol végig azon izgultunk, hogy jól számoljuk ki fejben az összevásárolt termékek árát. Ez nekem olyan jól sikerült, hogy végül egyetlen árva koronám sem maradt, pedig nem is küzdöttem nagyon. 

Este 9-re értünk vissza Budapestre, újabb 7 óra buszozás után. A végére nekem már rendkívül elegem volt az egészből, főleg mivel a változatosság kedvéért ezúttal majd' meggyulladtam alvás közben. Bár most nem is tudtam sokat aludni, mert nem voltam elég álmos, cserébe viszont befejeztem a két elvitt könyv közül az egyiket.

Másnap reggel találtam a pénztárcámban egy tízkoronást...