vágy bejegyzései

Mivel a munkahelyi gépekbe memóriát kell vennem, tegnap meg tegnapelőtt plázáztunk kicsit a Ricsivel. Tudom, ebből a célból egyik sem a legjobb hely, meg menjek ide meg oda, mert ott olcsó és jó, de nekem olyan üzlet kell, ami délután 6 után is nyitva van, és nem kell rendelni, várni, visszamenni. Aztán mivel a Saturnban csak úgy volt, hogy 'elvileg', de gyakorlatilag nem kaptam, az Aréna Pláza Electroakármije meg átépítés miatt zárva volt, lényegében futottam két üres kört. Mindegy, pénteken úgyis szabin vagyok, majd akkor nyakamba veszem a várost, és elmegyek egy kimondottan számítástechnikai üzletbe.

De ha már pláza, csak benéz ide-oda az ember, hátha lát valamit magának. Én különben is olyan vagyok, hogy megnézek mindent, semmi sem tetszik, de közben beleszerelmesedek valamibe, ami akkor és ott nem kell, de aztán addig cseszteti az agyamat, amíg vissza nem megyek megvenni. Persze addigra vagy elvitte más, vagy elfogyott az a méret, vagy már nem akciós, vagy úgy akciós, hogy drágább, mint az akció előtt, mint az a Devergo cipő, amit tavaly vettem magamnak (és már félig lerohadt a lábamról). A Duna Plázában viszont ilyesmitől nem kell félni, mivel ott jóformán semmi nincs. Van egy Reserved üzlet, amiben egész jó cuccok szoktak lenni, egész jó áron, viszont ott már a múltkor is voltam, és akkor is csak alsógatyát vettem (mint szinte mindig), mert ott már a folyosóról látni őket, és a fétisem mindig berángat. Aztán van Marx & Engels, ami kurva drága, viszont nekem túl visszafogott, valami új, olaszos nevű ruházati áruház, ami C&A kategóriájú, csak még gagyibbul hangzó márkákkal van feltöltve (vö. Cactus Clone, Angelo Litrico), minden más meg vagy megszűnt vagy van bennük 5 póló meg 5 farmer, azok is 40000-ért. A GAS is mióta felköltözött az emeletre, gyakorlatilag sosem találok benne semmit, azt viszont elképesztő árakon. Szóval a Duna Pláza ruházkodás terén nem pálya.

Tegnap viszont úgy mentünk be az Arénába, hogy kivételesen nem csak mozizni. Úgy már egy csomószor voltam, de körülnézni, vásárolni még nemigen. Gyerekek, én ott huzamosabb ideig nem tudok tartózkodni, mert orgazmusom lesz. Egyrészt minden buzi ott lebzsel, másrészt mindenki olyan helyes, olyan jó alakú és olyan jól öltözik, hogy csak kapkodom a fejem. Ja, hogy ezt Ricsi is olvassa? Nem probléma, ő is mindig elmondja, ha olyat lát, különben is, neki van egy kedvence az edzőteremben is (ahova járunk). Ennek van egy árnyoldala is, mégpedig, hogy az önértékelésem hasonló esetekben mindig súlyos csapásokat szenved, hiszen mindenki izmos, jóképű és csinos, KIVÉVE engem, aki egy kapuzárási pánikos, kopaszodó, lúzer fasz, aki nem izmos, nem jóképű, öltözködni pedig végképp nem tud (a jellemzés egy része éppen a kedves páromtól származik, bosszú gyanánt az én kedveskedéseimre). Ez egyrészt elkedvetlenít, másrészt ösztönöz: többet kondizni, eljutni végre kozmetikushoz, olyan fodrászhoz, aki kezdeni tud valamit a hajammal, és vásárlás, vásárlás, vásárlás. Ehhez ugyan pontosan annyi dolog kell, mint amennyi Montecuccoli szerint a háborúhoz, és amiből nekem mindig szűkösen van, DE bevásárlólistát azért írhatok. Csak az bosszant, hogy az Aréna egyes üzleteiben pont most van leárazás, pont most vannak ott olyan cuccok, amikbe beleszerettem, de mivel pont most jönnek vízórát szerelni (40000-ért) és pont most kell majd a negyedéves EVÁ-t befizetni, ezért pont most nincs pénzem semmire. Na jó, egy üzletemberes inget, meg egy olcsó pólót csak megfinanszíroztam magamnak, de sok más cuccról meg lemondtam, részben szívszakadva. Ja, és még annyit, hogy végre jártam Bershka, Pull and Bear és Zara üzletekben, és bejönnek. Nagyon. Végre van mivel pótolni az Aboriginalt és a GAS-t, na meg az egyre unalmasabb Kenvelot és New Yorkert.

Na, de ennyi bevezető után jöjjön végre egy rövid lista arról, amit szeretnék a közeljövőben. Három dimenzió van, a lakás, az üzleti és a ruházkodás.

Kezdjük az üzletivel:

— kell először is egy táska, merthogy komoly üzletember nem iskolatáskával/sporttáskával jár tárgyalni. Igaz, nem vagyok komoly üzletember, csak egy csicska könyvelő, aki magának kaparja a gesztenyét, de amíg a legalapvetőbb kellékek sincsenek meg, addig nem is leszek több. Szóval amolyan irattáska cucc kellene, de nem az a szögletes, mert az már avítt, hanem olyan, amiben a tésztagyáros vitte mindig a költségvetést az Országgyűlés elé, csak nem bivalybőrből. Szerintem 20000-en belül is kapni rendeset.

— kell ing, méghozzá sok, és még annál is több. Na jó, tegnap vettem egyet, úgyhogy most már elég további sok-mínusz-egy is, de nyilván nem szeretnék gyakran feltűnni ugyanabban. Nem kell, hogy tízezres (vagy drágább) ingek legyenek, csak ne ordítson róluk, hogy trógerproli vagyok, aki egy lakótelepen lakik, egy 34,5 m2-es lyukban.

— aztán kell nyakkendő, sok, de legalább 5-6. Jelenleg egy van, amit apámtól örököltem, ő meg az övétől (gyanítom), mert a másikat kölcsönadtam a Rolandnak, ő meg közben átköltözött Írországba. Egyet szintén akartam venni tegnap, de az újabb 3500 lett volna, azt meg már nem finanszíroztam meg.

— ing és nyakkendő után zakó is kellene, mert egy ócsógagyi van csak, amit a macskám megkarmolgatott, ennek folytán pedig itt-ott kihúzódott belőle pár szál. Szóval úgy nézek ki benne, mint egy kintornás, nem mint egy üzletember. Nem kell komplett öltöny, elég csak vagy két zakó, indulásnak.

— ez már csak az extra: kellene egy normális, érintőképernyős mobiltelefon, amiben sok-sok infot lehet tárolni, lehet normálisan netezni, és nem kell két napig nyomkodni, ha küldeni akarok vele egy üzenetet. De ez már tényleg a level 2.

Lakás, ahol több olyan dolog is szerepel, ami már egy évvel ezelőtt is a listán volt:

— 4 db faszántosan kinéző villanykapcsoló, mert a régiek nagyon avíttak

— új csillár (helyett spotlámpa) a nagyszobába, meg a felszerelése

— egy darab konyhába való kép, kerettel, mert most felemás szegény helyiség

— egy 84X60-as képkeret üveg előlappal, hogy a legutóbb kirakott, 1500 db-os puzzle-met a falra installálhassam. Kell hozzá dekorkarton is, mert amin kiraktam, azzal a Desi csinált valamit még kis korában, és most foltos tőle.

— tapéta az előszobába és a szobába, mert tiszta mocsok és tépés az egész. Szintén Desim a ludas, de már elég nagy, az újat talán nem teszi tönkre.

— fentiek a fontosabbak és kisebbek, ez pedig a ráadás: egy új ágy, mert a mostani egy gyalázat. Gyalázat a kinézete, a huzat állapota, és konkrétan szét van baszva, azaz eltört benne legalább egy rugó a sok dulakodástól. Ez már komoly tétel, szóval majd.

Öltözködés, ami gyakorlatilag egy végtelen halmaz. Korlátlan mennyiségben lehet bele önteni a pénzt:

— először is kell legalább egy cipő, mert a mostaniak egyrészt unalmasak, másrészt nem sok mindent lehet hozzájuk felvenni, harmadrészt némelyik már kezd vállalhatatlanba fordulni. Cipő nélkül egy csomó minden mást sincs értelme venni, mert úgyis csak hülyén állna rajtam. Szóval akkor inkább legalább két cipő kéne, egy sötét, egy világos, aztán lehetne tovább variálni a dolgokat. Néztem egyébként, hogy az a fajta cipő, amit 20 évvel ezelőtt még fel sem akartam venni, mert égő volt benne tornázni, úgy 10 éve mégis vettem belőle egy példányt, mert kellett miben túrázni, az most 18000 Ft-ba kerül, mert mindenki azt hordja, és mert van rajta egy Converse-csillag. Ja, azt kihagytam, hogy 700 Ft-ért vettem anno. Nonszensz!

— kellene aztán egy papucs, amiben a szabadidőmben is kitehetem a lábam az utcára. Van egy most is, de annak annyira kemény a pántja, hogy az első sarokig kikezdi, a célállomásig ledarálja a lábam. Szerencsére, eddig nem sok alkalom volt hordani.

— eddig szintén nem sok alkalom volt hordani, de rövidnadrágot is kellene vennem, mert bár van öt is, három eleve csak edzeni való, a negyediket meg befogtam fürdőnadrágnak, mert baromi gyorsan megszárad, ha vizes lesz. Szóval marad egy, az meg kevés.

— no, a hosszú nadrág. Igaz, van 15 farmerom, és tudom, pofátlanság ezek után azt mondani, hogy 'kell még', de abból a 15-ből 3-at veszek föl szívesen, abból meg kettő éppen lerohadni készül rólam. Az egyikből kilóg a seggem, ami némelyek számára szexi, ezért nem bánom, a másiknak meg a sok mosástól úgy elvékonyodott és kikopott az anyaga, hogy egy öblösebb fingtól cafatokra szakadva robbanna le a testemről. Ja, egyébként említettem már, hogy az alsógatya fétis mellett a farmer a másik fétisem? Na, de nadrág kéne, és rájöttem, hogy sehol sincs előírva, hogy én csak farmert hordhatok, és csak kék/szürke nadrágokat. Miért ne vehetnék fel egyszer-egyszer fehéret, nem-farmert vagy bármilyen mást? Erre a Springfieldben döbbentem rá, ahol mellesleg mindig két dolog jut eszembe: az angol cserediákok és SPF (nem csak a nickje miatt). Ja, és a régieket sem dobnám ám ki, hanem valahogy eljuttatnám a rászorulóknak, mivel semmi bajuk nincsen (kivéve azt a kettőt, amit ugye a kukába hajítanék), csak nem szeretem őket, vagy kényelmetlenül érzem magam bennük.

— aztán pólók, pólók, pólók. Ezeket nézem meg leggyakrabban, mert ezeket engedhetem meg a leginkább magamnak, és ha nem is költök sokat, mindig érezhetem, hogy kaptam valamit magamtól. Meg aztán azért is nézegetem őket sokat, mert mindenhol százával vannak, viszont a legtöbb nem tetszik. De csak legyen pénzem, nem fogok variálni, bemegyek egy boltba, és — ártól függően — leemelem a polcról az első N darabot, tetszik, nem tetszik. Tudom, ez hülyeségnek hangzik, de a válogatósságom valójában egy öngerjesztő folyamat, aminek minden állomáson az a vége, hogy szürke, kék vagy fekete pólót veszek, így sosem kezdek el színesben, mintásban, figurásban járni, pedig csak egyszer kellene átlépni a határt. A nem-formális ingek szintén ide tartoznak, mivel azok is ká jól tudnak kinézni, főleg pólóval és normális testalkattal kombinálva, igaz, ezek egy kissé drágábbak, mint a pólók.

— plusz végtelen mennyiségű egyéb, például öv, kiegészítők, pulóverek, kabátok, de ezt csak azért írom ide, hogy mindhárom kategóriámban legyen valami nem-kell-nagyon-de-azért-jó-lenne cucc.

Ez úgy cirka (rengeteg) pénz, ami nekem nincs, de ha végre egyszer letudom azt a sok kötelező kiadást, talán elkezdhetek valami havi fix keretet elkülöníteni, és akkor csak azon kell gondolkodni, hogy abban a hónapban éppen mit vegyek, nem azon, hogy akkor most az ötszáz forinttal olcsóbbat vegyem vagy a másikat, esetleg egyiket sem, mert majd csak a következő hónapban. Persze nekem most kéne a leárazásokban dagonyázni, mert októberben már kitörölhetem a seggem az XXXL-es maradékokkal, de hát jövőre is lesz nyár, addig meg marad a vágyakozás és a nálam sokkal jobban kinéző srácok stírölése...

...biztosan nagyon jó lehet. Ha most visszapörgethetném az idő kerekét, és ha az életem olyan körülmények között zajlana (a múltban) sokkal inkább választanám ezt a hivatást, mint a jelenlegieket. 

Van még persze egy pár 'ha'. Szívesen tanítanék, most is, ehhez azonban szükség lenne alapos felkészültségre, azaz, hogy az általam tanított tárgyhoz magam is jól értsek. Persze miközben az ember pedagógussá válik, ezt is megtanulja, még jó hogy. Az mindegy mi a tárgy, hiszen a tudás átadása lenne számomra az öröm, de ha még választhatnék is, a történelmet választanám (de a mostani tudásom mellett számvitelt is szívesen tanítanék). Szerintem jó tanár lennék, élvezettel tanítanék és igyekeznék minél több érdekes pluszinformációt közölni egy-egy órán, a történelemmel is csak az lenne a baj, hogy — ismerve magamat, — nehezen tudnék értéktartalom nélkül beszélni egy-egy (főleg XX. századi) eseményről, korszakról. A blogomból is jól látszik, milyen hevesen tudok kirohanni egy-egy eszmeiség vagy jelenség ellen, milyen bőkezűen szóróm a minősítéseket, a durva vagy lekicsinylő jelzőket. De ez egy blog, az én blogom, kötetlen stílusú, és az én szellemiségem tükrözi. Ezért nyilván nehéz elképzelni, de érdemes tudni, hogy más helyzetekben más vagyok, oda tudok figyelni a 'játékszabályokra'. Az életben az ember különféle szerepekben vesz részt, és mindegyik szerep sajátságos viselkedésmintákat tartalmaz, eltérő keretek között zajlik. Leendő szociológusként magam szoktam rászólni a csoporttársaimra, hogy nem engedhetik meg maguknak a tudománytalan minősítéseket, sőt, semmilyen minősítést. Egy szociológus tudományos közegben nem engedheti meg magának a "jobb lenne, ha...", a "sajnos..." kezdetű mondatokat, csak és kizárólag az 'ez van' és az 'ez lehetne/lenne, ha...' tartalmúakat. Ehhez nagyon szigorúan tartom magam, és valószínűnek tartom, hogy oktatóként is hasonlóan tennék, ha néha nehezen is.

A hétköznapi életben is oktató stílusú vagyok. A személyes beszélgetésekben élvezettel hozakodok elő olyan témákkal, amikről feltételezem, hogy érdeklődésre tarthatnak számot a másiknál. Talán a partner számára kellemetlen lehet, de visszafogottság nélkül kérdezek rá, érti-e, amiről beszélek, hogy tisztázzuk, nem mondok-e olyat, ami nyilvánvaló (és ezzel esetleg azt az érzetet keltem benne, hogy hülyének nézem), és ilyenkor arról is megbizonyosodhatok, hogy a végén az illető nem fogja azt gondolni magában, hogy "ez meg miről beszélt?". Közben magam is végiggondolom a témát, hogy szabatosan, érthetően fogalmazzak, és nyilvánvalóan a megfelelő ponttól kezdjem a mondandóm felépítését. Ilyenkor sok dolog bennem is helyre kerül, így végül mindketten épülhetünk.

Néha megadatik, hogy egy kicsit a tanári szerepben tetszelegjek, az utóbbi hetekben kétszer is oktató lehettem egy pár percre. Az egyetemen volt két tárgyunk, aminél gyakorlati jegyért kiselőadást kellett tartani a többiek előtt. A dolog pikantériája az volt, hogy nem otthon, hanem ott helyben kellett felkészülni. A tanár rövid előadása után soronként kaptunk egy-egy feladatot, amiből együtt kellett összehozni egy vázlatot, majd abból egy embernek összefüggően kellett beszélnie a megadott időkeretben.

Első alkalommal a kisebbségek volt a téma. Már előre izgultam, hogy a mi sorunk a szexuális kisebbségeket kapja, de sajnos a "nők" lett a feladatunk. Sebaj, gyorsan átigazoltam az általam vágyott csoportba, majd a 40 perces felkészülési időben végig szinte én beszéltem. Mivel a téma kényes, senki nem akarta vállalni a nyilvános szereplést, én pedig arra hivatkozva, hogy nem vagyok lámpalázas, mert már kamera/mikrofon előtt is számtalanszor szerepeltem, magamra vállaltam az előadó szerepét. Izgalmas dolog volt. Sajnos tudomásul kellett vennem, hogy leendő szociológus kollégáim milyen szinten tudatlanok és előítéletesek, amiből előbbi természetesen megengedhető (lehet, hogy más témakörökben lemostak volna bárkit), de az utóbbi semmiképpen sem. Viszont ez egy kicsit meg is erősített a tudatban, hogy a következő 10 percben egy csöppet szebbíteni tudok a világon, amennyiben egy picit is oszlatom a tudatlanság okozta előítéletességet. Nyilván ilyesmi rám is rám férne egyes területeken. 

És igen, amikor rám került a sor, kiálltam a tanárnő és vagy 80 csoporttársam elé, és belekezdtem. Bár az első sorban ülő, amúgy is ellenszenves kolléga aljas megszólalása bárkit nyomban összeomlasztott volna, a rutinom átlendített a dolgon, és miután jeleztem, hogy hallottam, amit mondott, inkább az előttem álló feladatra koncentráltam. Igyekeztem tudományosra venni a témát, nem jelezni, hogy érintett is vagyok a dologban és úgy tenni, mint aki pusztán feláldozta magát a szereplés elvállalásával, és gyakorlatilag bármely más témában is ugyanígy kiállt volna. Egyébként tényleg, de ha már (részben) választani lehetett...

Az előre megadott dimenziók mellé újabbakat is beszúrtam, mert úgy láttam, egy szociológiai kutatásban relevánsak lennének, és ezek mentén építettem fel a mondandómat ott, helyben. Nekem elég néhány vázlatpont, hogy percekig ömöljön belőlem a szó, most is így tettem. Mivel a felkészüléskor is én vittem a prímet, megengedtem magamnak, hogy önhatalmúlag csavarjam a mondandómat, de ha élesen eltértem a korábban felvetettektől, akkor jeleztem, hogy a csapattársaimmal ebben a tekintetben eltér a véleményünk. Ezzel azt is elősegítettem, hogy ne úgy tűnjön, mintha magamról beszélnék. Tisztáztam, ki tartozik ebbe a kisebbségbe, ki nem, és miért nem, aztán szót ejtettem az éles törésvonalakról is (elfogadás/nem elfogadás, generációs különbségek okozta eltérések). Néhány humoros, könnyed elszólást is megeresztettem, de természetesen nem a mi kárunkra, hanem inkább a feszültség oldása miatt. Sajnos kevés volt az idő, és sok mindenre nem tudtam kitérni, ráadásul így is többet beszéltem, mint az előírt időkeret.A különféle témakörökről egyenként is szívesen értekeztem volna, de hát én csak hallgató vagyok, nem tanár. A végén persze megkaptam a magam tapsát, talán nem a legnagyobbat, de nem is a legkisebbet. Utána viszont nagyon sok elismerésben részesültem részben a tanárnőtől, részben a csoporttársaimtól. Nem győztek ajnározni, hogy milyen jó voltam, és milyen jó volt hallgatni engem.

Egy következő alkalom két héttel az előző után volt. Ekkor ugyanilyen szisztéma mentén zajlott az óra, ezúttal viszont a rendszerváltás témakörében. Ez is fekszik nekem. Ugyanúgy kutatási dimenziókat vázoltunk fel, majd a tanárnő kiosztotta a feladatot: érvelni kellett a rendszerváltás megtörténte vagy meg nem történet mellett, és az adott dimenzióval kapcsolatos ismereteinkről is számot kellett adni. Mi a gazdasági dolgokat kaptuk (ha a szabatos megfogalmazást leírnám, azt kockáztatnám, hogy a csoporttársaim itt kötnének ki, a blogomon, ezért ezt most mellőzöm). A tanárnő sajnos nagyon sok időt elvitt az órából, ezért a felkészülésre csak 25 perc volt, az előadásra pedig szigorúan csak 5 perc. Alig tudtunk egy pár dolgot összeírni, mert az is sok időt elvitt, hogy megbeszéljük, ki áll ki. Én mentegetőztem, hogy mivel a múltkor úgyis én voltam, most menjen más, de a többiek arra hivatkozva, hogy akkor nagyon jól szerepeltem, mellettem kardoskodtak. Persze csak látszólag kérettem magam, egyrészt mert tényleg élveztem az oktatói szerepet, másrészt mert ez egy jó alkalom volt arra, hogy semlegesítsem a korábban a fejemre idézett "biztos ő is buzi" vélekedéseket. Lassan ebbe úgyis beleszarok, hiszen már csak egy évem van vissza, ráadásul intelligens, valóban leendő tudós csoporttársaim számára ennek teljesen mellékesnek kell lennie. A seggagyúak meg nem érdekelnek (bár tőlük kell inkább tartani). 

Amikor sor került rám, ismét dőlt belőlem a szó, kicsit hadartam is. De hát kevés volt az idő. Elmondtam a rendszerváltás előtti gazdasági körülményeket, a változás folyamatát, a következményeket, tisztáztam, hogy ezen dimenzió mentén részben volt csak rendszerváltás (gazdaságilag feltétlenül, a lelkekben csak részben), és egy pár érdekesnek tartott dolgot is, de az egészre messze nem volt elég idő. A célnak mindenesetre megfelelt, és én is nagyon élveztem.

Szóval jó dolog volna tanárnak lenni, csak van egy komoly probléma. Az egyetemen csupa olyan ember alkotja a hallgatóságot, akik tanulni vannak ott, és nem muszájból. Hallgatnak, ha másért nem, a közeg miatt, mert belegondolnak, milyen lenne fordított helyzetben lenni vagy mert tényleg érdekli őket, ami elhangzik. Nem kell őket fegyelmezni, csöndben vannak, és ha nem is érdekli őket a téma, csendben elfoglalják magukat. Ilyen értelemben csak oktatni kell, nem pedig nevelni. Középszinten vagy az alatt sajnos ez nem menne így, én pedig előbb készülnék ki idegileg, minthogy igazán jó tanárrá válhatnék.

Ezzel tisztában vagyok, ezért a tanításról való ábrándozást agyam rejtett zugába számúzöm, és inkább a jelenlegi hivatásomra koncentrálok.

Reggel, amikor az orvosi rendelő felé sétáltam, megcsapott a tavasz szele. Vagy a szelleme, vagy bármi, ami egy pillanatra átsuhant rajtam, és egy csapásra megváltoztatta az egész napomat. Olyan volt, mint amikor a filmekben a médiumi képességekkel megáldott főszereplőnek hirtelen beugrik valami kép, vagy máshol találja magát, esetleg olyan dolgokat érzékel, amiket korábban nem, majd néhány másodperc múlva minden a régi kerékvágásba tér vissza, ő pedig csak dermedten áll, és próbálja magában feldolgozni az éppen átélt dolgokat.

Nem tudom, nálam mi váltotta ki ezt az érzelem- és emlékrohamot, de az biztos, hogy éppen előtte állapítottam meg, milyen kellemes langy idő van, és milyen jó beszippantani a tavaszelő jellegzetes illatát. És akkor ahogy az aszfalton egyik lábam a másik elé tettem, egyszer csak a puha avarba süppedt a talpam, gyökereket léptem át, és a fejem le kellett hajtanom a lelógó faágak elől. A Természetben jártam.

Zöld fűvű mezőt láttam magam előtt ezerféle tarka virággal, és a traktorok keréknyomában bukdácsoltam, hátamon a nehéz hátizsákkal. Szöcskék ugrándoztak előttem, pillangók röpdöstek körülöttem, a fejem felett pedig madarak kőröztek. Szarvasbogarat láttam, és szinte hallottam, ahogy a felé nyújtott botra hogyan fúj mérgesen, méretes imádkozó sáskát futtattam a tenyeremen, és csillogó páncélú szkarabeuszt túrtam ki az avar alól.

Aztán máris Nagymaroshoz közel ültem egy fás domboldalon, és a délelőtti nap sugaraiban fürödtem, körülöttem milliónyi lepkével, és fülig érő vigyorral nyugtáztam, ha valamelyik rászállt a kinyitott tenyeremre. Aztán láttam azt a hatalmasra nőtt nyuszit, aki a közeledtemre ijedten próbálta meg átszuszakolni magát egy vadvédelmi kerítés résein, ami ha nem sikerült neki, akkor néhány ugrással odébb megint próbálkozott, és közben a nagy igyekezet annyira lekötötte a figyelmét, hogy azt sem vette észre, amikor én már rég távolodóban voltam. Mátraszentlászlón jártam, csuromvizesen, átfagyva, kilométerekre a leendő szállásomtól, és csak az derítette föl elcsigázott kedvemet, amikor az utca közepén egy menyét bámult rám a ködben, majd tovább sétált, mintha mi sem történt volna. Aztán máris egy vaddisznó anyukával néztem farkasszemet. Az adrenalin szétáradt a testemben, aminek hatására számtalan megoldási javaslat (és életem egy része) pergett végig az agyamban, amit életem leggyorsabb és leghosszabb futása követett. De máris ismét a Mátrában voltam. Egy erdei úton sétáltam néhány társammal, és az ütő is majd' megállt bennem, amikor kicsivel mellettem egy sas csapott le menekülő áldozatára. Soha életemben nem láttam még a szabadban ekkora madarat.

És csak jöttek, jöttek a képek. A Csóványos kilátójának tetején kuporogtam a hóviharban úgy kapaszkodva a korlátba, mintha az életem függne tőle (és ez így is volt...), szétrohadt híd megmaradt vascsövén egyensúlyoztam, hogy szárazon érjek át a túlpartra, szarvasbőgést hallgattam az erdei éjszakában, máskor bagollyal feleseltem a sötétben. Kétbodony főutcáján kerestem a túrabélyegzőt, székely szénégetőkkel társalogtam egy izzó boksa tetején, szarvascsorda vágtáját figyeltem, és közben azon gondolkodtam, hogyan férhetnek el a fák között akkora agancsokkal, méhraj közepén sétáltam kilométereket, böglyöket hessegettem el magamról, víz nélkül ténferegtem órákig a tűző napon, apró szamócákat szedtem az árokpartról és szikla szélén lóbáltam lábaimat a száz méteres mélység felett. Aztán azt próbáltam találgatni, mekkorákat ugorhatnak az előlem menekülő őzek, mackósajtot falatoztam egy út közepén, vadrózsák elburjánzott lugasán törtem át, elhagyott majorság épületeit fedeztem fel, a sátramban a közeledő idegenektől rettegtem, útbaigazítást kértem a néhány utcából álló falvacska idős lakójától, bodobácsok futkorászását lestem egy kihalt fatörzsön, és a fák közé nyargaltam, mert a sok nyers szilvától feszített a gyomrom. A 95 fős Garáb egy sarkán egy helyi sráccal borozgattam, Mátraszőlős főterén ugyanezt tettem az éjszaka közepén, számtalan idegen fiatallal, Bélapátfalván a házigazdával pálinkáztam, Márianosztrán egy tolvajjal, meg az osztrák barátjával fröccsöztem, Romhányban a helyi vadásszal kísértettem magam biztos helyre. Becskén művelődési ház padlóján aludtam, Cserhátsurányban általános iskola tornatermében, aztán kilátók tövében, főút mellett a nádasban, mezőkön, erdő közepén, és ahol csak sík terület volt a sátrat fölverni.

Leperegtek előttem a helységnévtáblák, az arcok, a rengeteg poén, a házipálinkák és háziborok, a szeletelt kenyér és az ebédek ízei, átfutott rajtam a szívesen látottság érzése, a szomjazás, az éhezés, a fájdalom, a csüggedtség, a reszketés, a félelem, az öröm és a végtelen szabadság érzése. Ízek, illatok, élmények, BOLDOGSÁG.

Aztán azon kaptam magam, hogy éppen az orvosi rendelő ajtaját lököm be. Orromat megcsapta az a semmivel össze nem téveszthető kórházi szag, és én újra a jelenben voltam. Csak néhány másodperc volt az egész, és ha a tavasz szelleme tovább is suhant, hogy új áldozatot találjon magának, én a nap további részében már nem az voltam, mint egy perccel korábban. A munkahelyemen non-stop tréfálkoztam, jó étvággyal ettem, az edzőteremben másfélszeres teljesítményt nyújtottam, és még most is teli vagyok energiával.

Talán azért, mert a szemem előtt még látom az őzikék hatalmas, riadt szemét, az orromban még halványan érzem az ázott avar illatát, még hallom a sólymok vijjogását, a számban még ott a szeder íze, a karomon még sajog a tüskék szúrása, arcomat még langyos szellő simogatja, és legbelül még érzem, mindennél jobban érzem, hogy VISSZA AKAROK MENNI!

Ebben az évben újra járni akarom az országot, és ha valakinek van hozzá kedve, velem tarthat.