válás bejegyzései

Az a megtiszteltetés ért, hogy Platen engem is felkért a címben szereplő téma bejegyzésbe öntésére, én pedig örömmel teszek ennek eleget. Örömmel, de kétségek közt, mivel YSB-hez hasonlóan bennem is felmerült a kérdés: vajon milyen értelemben kellene felsorolnom ezt az öt eseményt? Platen erre nem adott útmutatást, amiben nyilván volt némi szándékosság is.

A nem számtalan, de azért sok dimenzió közül én azokat választottam ki, amelyek szerintem a legmélyebben és főleg a leghosszabb időre határozták meg eddigi életemet, vagy annak egy szakaszát (ez egyelőre nem minden esetben tudható). Van közöttük olyan, ami — a mi köreinkben — hétköznapinak számít, és van olyan is, ami a bejegyzés leendő tartalmán elmélkedve szinte elsőként ugrott be, holott még én is elmosolyodtam bagatellségén. Haladjunk talán kronológiai sorrendben.

1. A szüleim válása

Akinek elváltak a szülei, annak nyilvánvaló, hogy egy ilyen momentum alapjában forgatja fel az ember életét (mármint gyerekkorban). Vagy azért, mert utána minden máshogy lesz, vagy azért, mert végre minden máshogy lesz. Öröm az ürömben, hogy nekem az első verzió jutott, mivel egyik szülőm sem lett rabja az alkoholnak, nem volt agresszív, stb. egyszerűen csak a sok megpróbáltatás súlya megroppantotta a kapcsolatukat, és mindketten más karjaiban találtak megnyugvást. A kis 979 ezzel elvesztette az anyját meg a mindig megértő és önzetlenül szerető kutyáját, és kapott cserébe egy borzalmas mostohaszülőt meg egy másikat, akit máig nem tud felette állónak elfogadni. Nem állítom, hogy valaha is el kellett volna fogadnom mostohaapának, csak úgy megjegyeztem. A korábbi, könnyen barátkozós lényem az ellentettjére változott, és totálisan bezárkóztam. Ez a szüleim irányában sokkal súlyosabb volt, mint a kortárscsoporttal szemben, ami utóbbi aztán szépen vissza is állt a normális szintre, előbbi azonban sokáig nem változott. Mire megváltozott volna, addigra meg rájöttem, hogy buzi vagyok, szóval máris visszaépültek a szinte már majdnem leomló falak, ráadásul dupla vastagsággal. A válásnak és az ezzel járó lelki változásoknak több, máig ható következménye van, ilyenek például a cuppogó, csettegő szájhangok elleni dühkitöréseim (mostohaanyám okán) vagy a párkapcsolaton belüli bénázások, hiszen a bezárkózásommal együtt járt a kishitűség, a szégyenérzet és a bátortalanság, így kimaradtam az udvarlásra való szocializálódásból. Utólag ezt már nehéz bepótolni, és bár sokat haladtam, még ma sem tudnék csajozni/pasizni egy szórakozóhelyen, max. hagynám magam sodródni az eseményekkel.

2. Az első 'lapozgatós könyv'

A lapozgatós könyv egy időben nagyon felkapott műfaj volt. Természetesen minden könyvet lapozgatni kell, ha nem akarjuk mindig csak a fedelüket bámulni, ezek azonban csak akkor élvezhetők, ha nem sorban haladunk az oldalakkal, hanem a megadott utasítások szerint ugrálunk ide-oda. A történetnek mi vagyunk a főszereplői, és a választási lehetőségeken belül mi irányíthatjuk a sztorit is, mígnem elérünk a célig, vagy elbukunk valahol félúton. A lényeg, hogy ezek a könyvek a szerepjátékok előszobájának számítanak. Mivel mi elég szegények voltunk, még véletlenül sem kerülhetett volna a kezembe hasonló kiadvány, azonban egy akkori jó barátom anyukája a postán dolgozott, és ő hozott egy darabot a fiacskájának. Azt hiszem, a Hóboszorkány barlangjai volt az. Amikor ez a barátom megmutatta nekem a könyvet, hihetetlenül tetszett az ilyen újszerű megoldás, és rögtön beleszerettem a dologba. A könyvek egymás után jelentek meg, mi pedig felváltva vettünk belőlük egyet-egyet, hol a húsvéti pénzből, hol születésnapra, hol karácsonyra, majd kölcsönadtuk a másiknak. Az érdi Skálában hamar kifogyott a készlet, de rokonok révén (akik rendszeresen kimenekítettek a családi fészekből) eljutottam egy budapesti szerepjáték-szaküzletbe, ahol teljesen véletlenül, tévedésből egy szerepjáték alapkönyvet vettem lapozgatós könyv helyett. Mellesleg az enteriőr láttán az állam is leesett. Ekkor 12-13 éves lehettem, és a szerelem máig is tart. A könyvet használni kellett, ha már megvettem, így kis társaság gyűlt össze, aminek én lehettem a középpontja. Én lehettem a mesélő, aki kitalálja a kalandot, és aki élet-halál ura a játékon belül. A rengeteg alkotó energiámat végre értelmes célnak tudtam szentelni, spirálfüzeteket töltöttem meg labirintusok alaprajzaival, képzeletbeli városok térképeivel, leírásával, kalandötletekkel és hasonlókkal. Nem mellesleg ez az egész nagyban segített a családom elöli menekülésben, és a kortárscsoport tagjaival szembeni helyes viselkedésre is nagy hatással volt. Végre barátkozós lettem. Nagy előny volt még, hogy mivel normális szerepjáték magyarul nem volt kapható, kénytelen voltam angolul olvasni ezeket a kiadványokat. Az, hogy egy 13-14 éves gyerek angolul olvas valamit, manapság nem nagy szó, de ne felejtsük el, hogy én akkor néhány évvel korábban még — kötelező jelleggel — oroszt tanultam! 

Az otthoni szerepjátékból pedig egyenesen következtek a klubok, a megfelelő szaklapok olvasása, majd találkozás az első gyűjtögetős kártyajátékkal. Ezt követte egy nagyon hasonló magyar játék megkedvelése, majd a csatlakozás annak alkotógárdájához. Két év játéktervezés után jött az 53 részes novellasorozat, a számtalan televíziós szereplés, majd újabb játéktervezés. Közben pedig kicserélődtek a barátaim, felfedeztem Budapestet, fejlődött az angoltudásom (kicsit a magyar is), ezekben a körökben ismert és népszerű lettem, és egy csomó pszichés problémám mérséklődött. Sajnálom, hogy manapság már csak regények olvasásában meg néhány netes játék élvezetében merül ki a hobbim gyakorlása. De azért 15 éven keresztül elég intenzíven nyomtam a dolgot.

3. Melegségem felismerése

Meleg bloggerként melegblogot írok, ennek ellenére igyekszem szem előtt tartani, hogy bár ez a helyzet alapjaiban határozza meg az életem, mégsem tekintek rá úgy, mint a világmindenség alfájára és ómegájára. Sokan mintha elfeledkeznének erről, és mindent szivárványszín szemüvegen keresztül látnak, de ha azt tekintjük, hogy a blogolás a többségnek pótol valamit, akkor ezt esetükben betudhatjuk ennek a pótléknak. Én nem ilyen vagyok. Szeretnék úgy tekinteni magamra, mint aki éppen olyan ember, mint bárki más, viszont ha állandóan a buziságommal foglalkoznék, az pont ez ellen hatna. Most persze itt a felkínált alkalom, hogy erről írjak, de hát mit is lehetne ide írni?

Az előző (de már jóval régebben megírt) bejegyzésem éppen erről szól, kár lenne újra bepötyögni ugyanazt. Igen, apránként én is rájöttem. Igen, tagadtam, tiltakoztam ellene, de azért lopva mindig fiúkra gondoltam. Az erotikus álmaimban a fiatal fiúk nagyobb arányban jelentek meg (és okoztak éjszakai ágybamagömlést), mint a nőalakok. Aztán igen, volt szégyenérzet is, félelem a lebukástól, ignorálás, próbálkozás, coming out meg minden, ami ezzel együtt járhat. Most itt vagyok, és én osztom az észt, bár szerintem abszolúte jogosulatlanul. És a történetnek még hol van a vége...? Hamarosan jön egy ordenáré lebukás, ami talán már meg is történt, csak még nem volt belőle konfliktushelyzet. Ahogy napról napra nő a bejegyzések száma, nő a látogatók száma, nő a keresőkifejezések száma, úgy nő az esélye annak, hogy egy 'illetéktelen' személy rám ismerjen ezekből a sorokból. Nem állítom, hogy fel vagyok erre készülve, de nem feledkezem meg róla. Mint ahogy a nagy történelmi személyiségek egy része, úgy én is tisztában vagyok a sorsom ilyetén fordulatával, aztán majd meglátjuk, hogy sül el. De mielőtt átmennék a filozófikus bloggerbe, inkább ugorjunk a következő pontra.

4. 2002. április közepe, Műegyetem rakpart

Na igen, most értünk ahhoz a bizonyos bagatell eseményhez. A 2002-es országgyűlési választások két fordulója között voltunk, és a FIDESZ kampánycsend előtti gyűlést tartott a Műegyetem előtt. Mondhatni hétköznapi dolog, én azonban itt tapasztaltam meg először (és egyelőre utoljára is) a tömegpszichózist. Az a temérdek ember ahogy hömpölygött...fiatalok, idősek, hírességek...mind nagyjából egy cél érdekében, a szabadidejéből áldozva...ez azonban mind kevés lett volna e földöntúli élmény megtapasztalásához. Azt egy apró momentum váltotta ki, mégpedig Fábry Sándor feltűnése a színpadon. Addig nemigen lehetett tudni róla, hogy — baloldalisága ellenére — a FIDESZ-szel szimpatizál, ezért a hömpölygő tömeg egy emberként adott hangot a csodálkozásának. Én is. Akkor átfutott rajtam ez az érzés, amit jó lenne még legalább egyszer érezni, akármi legyen is a kiváltó oka. 

A politika addig is érdekelt, és az oldal is adott volt, ez a rendezvény tehát maximum csak mélyítette az érzéseimet. Mielőtt a kommentek áradata csak emiatt a pont miatt érkezne, leszögezem, hogy csak kisebb mértékben politizálok érzelmi alapon (de ezt nem tagadom le), inkább racionális okok miatt köteleztem el magam a jobboldal mellett. A blogomból ez nem feltétlenüll derül ki, de hát ez egy másik műfaj. Mellesleg az elkötelezettségem — számtalan ok miatt — a későbbiekben még változhat.

5. Nagyanyám halála

Azt hiszem, ez szorul magyarázatra a legkevésbé. 27 éves koromig nem lehettem a magam ura. Mindig alkalmazkodnom kellett a felettem állókhoz, azokhoz, akik megszabták az egzisztenciális mozgásteremet. Egy önnön másságával tisztában levő embernek egy hasonló helyzet duplán kétségbeejtő, főleg, ha azt nézzük, hogy melegként az ember gyorsabban öregszik — ha értitek, mire gondolok. Másrészt a nagyanyám elég erős asszony volt, én pedig elég gyenge, így észre sem vettem, hogy az idő múlásával saját (addig fel sem igazán derített) jellememre teljesen rátelepedett az ő jelleme.

Csak a halála után kezdhettem el keresni önmagam, és azt hiszem, mostanra sikerült is megtalálnom. Azóta úgy öltözködöm, ahogy akarok, olyan a hajviseletem is, nincs beosztva a szabadidőm, a pénzem, azt eszem, amit akarok, és sorolhatnám. Sajnálom, hogy így alakult, de kár lenne a múlton rágódni. Az élet megy tovább, számomra ráadásul élvezhetőbben, mint korábban.

Nos, ennyi lenne. Hozzám képest röviden, a megszabott keretet túl nem lépve. Ideje leporolnom a tenyerem.