változás bejegyzései

...következik, mivel amiről írnék, az még nagyon képlékeny, önmagam ismételni meg nem annyira akarnám, másrészt pedig elkiabálni sem akarok semmit, mer' aztán meg fuccsba megy az egész. Tegnap viszont itt is, facebookon is jól felizgattam mindenkit, aztán senkit sem elégítettem ki (magamat sem).

Szóval csak úgy nagyjából, rébuszokban, össze-vissza, ahogy nem is igazán szeretem. Eddigi blogger-pályafutásom során talán ha 5 olyan bejegyzésem volt, ami csak néhány mondatból állt, és kimondottan nehezemre is esik ilyet publikálni. Az olyan szedett-vetett...és persze elnézést azoktól, akiknek a blogja ilyenekkel van tele, ezzel nem őket akartam minősíteni, csak a saját magammal szembeni elvárásaimat taglaltam volna e keresetlen szavakkal.

A téma a munkahelyi változásokkal kapcsolatos. A legutóbbi állapot óta annyi változott, hogy kedden kiderült, már nem csak a pálya széléről szurkolok, hanem úgymond bekerültem a csapatba. Erről persze megint csak másodkézből tudok, mert a főnököm egyszerűen nem áll velem szóba a témával kapcsolatban. Kedden értesültem a dologról — a feltett kérdésre adott válaszom szintén közvetítő útján jutott vissza hozzá — és úgy volt, hogy csütörtökön, azaz tegnap leülünk beszélni a részletekről, majd az egész cég előtt megtörténik a bejelentés is. Reggel még csak-csak elvoltam, de amikor a főnök megérkezett, mintha coming-outolni készültem volna, olyan gyomorideg jött rám. Aztán ez újabb hullámokban tört rám a nap folyamán, de potyára, mert az egész nap eltelt, és semmi nem történt. Semmi.

Pedig ha történik, a háromfrontos csatából mindhárom lezajlott volna (bár a háborúnak még nem lett volna vége), és most nem csak ennyit tudnék írni, hanem sokkal többet. A három front: 

1. főnök és I+köztem, mivel minimalizálni kell (a jelenleg még) nagy kockázatokat, és csökkenteni a szóbeli megállapodások mennyiségét

2. I és köztem, mivel az egyenlő jogok és a kettős ügyvezetés ellenére már induláskor egyenlőtlenségek lesznek kilátásban, ha minden így maradna (nem fog)

3. a többi kolléga és I+köztem, ahol asszem nekem kell majd bevetnem a beszélőkémet. Lesz, akinek nem tetszik majd az új felállás, őket le kell csillapítani (az emberi veszteségek minimalizálása mellett), másokat esetleg marasztalni kell. Ja, merthogy senki nem tud semmit.

Ezeknek ebben a sorrendben kellene lezajlania, aztán persze újabb ciklusokban, finomítás céljából. Most egy kicsit összekuszálódik ugyan a rend, de ma délután-este a 2. pontra mindenképpen sor kerül. Sajnos a hatékonysága így nem lesz olyan nagy, de valamit érni fog mindenképpen.

Csak zajlana kicsit gyorsabban ez az egész, hogy többet tudjak, kevesebbet izguljak, és persze, hogy tényleg minden rendben menjen. Ahogy az idő telik, csökken az esély a megvalósulásra (ha lesz már valami, megírom, miért), és egyben az indulás sikeressége is mérséklődik.

Talán kedden már lesz valami.

Szívesen írnék másról is, mint a munkahelyi problémákról, de új fordulat van a dologban, és ez nyilván elszívja az ihletet, mivel kellőképpen foglalkoztatja az agyamat. Aki esetleg nem tudná, miről van szó, görgessen vissza egy kicsit, mert mostanában többször is írtam a témáról (ezért is a cím). Még csak be sem linkelgetem a témába vágó írásokat, annyira frissek.

Néhány napja, talán egy hete, az irodavezető (akit I-nek szoktam nevezni, bár inkább a keresztneve, mint a beosztása miatt) elejtette, hogy a főnöknek van valami megoldási javaslata, de azt még végig kell gondolnia. Ma jött el a pillanat, amikor utóbbi a szobájába hívta az előbbit, és zárt ajtók mögötti megbeszélést kezdett vele. A traccspartinak egy fontos ügyfél telefonhívása miatt félbe kellett szakadnia, ezért I. visszaült a helyére, hogy addig is haladjon a dolgaival. A főnök kisvártatva megjelent köztünk, és I-nek azt mondta, az eddig megbeszéltek nem publikusak, és majd folytatják. Aztán rájött, hogy miért is ne folytathatnák azon nyomban, úgyhogy újra elvonultak. Bár az elhangzottak ugye nem ránk tartoznak, a munkaidő után I. azért elmondta nekünk, miről folyt a szó odabent.

Meglepő módon pontosan valami olyasmiről, amit én magam is javasoltam anno (persze csak egymás közt). A főnök úgy döntött, a herékkel egybehalmozott cégből kiszedné a könyvelési üzletágat, és arra létrehozna egy új KFT-t. Az ügyvezető, és a majdnem fele arányú tulajdonos I. lenne, a főnök csak valamekkora havi apanázst kérne az egészből. A régi tartozások maradnának a régi cégben, azokat az év eleji évzárási díjakból tudnák le, az ügyfeleket és minket, alkalmazottakat pedig átvenne az új cég. Jól hangzik, nem igaz? Nem, méghozzá azért nem, mert így összeomlik minden tervem, sőt, annál sokkal rosszabb dolgok történhetnek. Mindjárt sorra veszem őket. Az biztos, hogy egészen más emberként jöttem el ma bentről, mint ahogy dolgozni mentem.

1. Milyen dolog már az, hogy a főnök előttünk mondja a másiknak, hogy "ez nem publikus"? Ez ízléstelen, mondhatni aljas dolog. Nyilván tudja, hogy van annyi eszünk, amivel magunk is rájöhetünk, hogy ha valami semleges dologról lenne szó, akkor nyugodtan beszélhetne előttünk is, ha meg minket érint a dolog, akkor tudatlanságunkban nekilátunk majd stresszelni. És hagyja. Nem hülye nő (hiszen akkor nem működne majdnem 20 éve a cége), így marad az emberség-deficit, aminek az utóbbi időben több tünetét is tapasztaltam rajta.

2. Mivel a főnök I-nek azt mondta, hogy ha nem vállalja az új pozíciót, meg ezt az egészet, akkor vagy eladja egy idegennek a céget ("és azt nyilván nem szeretnénk"), vagy úgy, ahogy van, felszámol mindent, mi meg mehetünk, amerre látunk. Ez megint egy mocsok dolog, engem pedig mélységesen megsértett. Ennyire rosszul még nem esett semmi ennél a cégnél, ráadásul pont a legnormálisabbnak tartott embertől áramlott felém ez a hozzáállás. Merthogy ez azt jelenti, hogy I. vagy vállalja a felelősséget, a pénze kockáztatását, vagy nem, és akkor minden oda, DE fel sem merült, hogy esetleg én (vagy más) is megkapja ugyanezt az ajánlatot. Ha valaki elbaszott valamit, mindig azt kaptuk, hogy mi munkatársak vagyunk, ezért úgy is kéne viselkednünk (alkalmazottak helyett), sőt, már arról is volt szó, hogy mivel a mi érdekünk is, hogy az ügyfelek fizetnek, ezért mi is presszionáljuk őket külön, hogy törlesszék az adósságaikat. Egy kis csapat, szinte család vagyunk. Ez munkatársi státusz? Hogy a fejünk fölött, a tudtunk nélkül döntenek rólunk ilyen horderejű ügyben? Ezért keresem neki a pénzt 8,5 éve, egyre többet dolgozva? Ezt érdemlem? Azt hittem, a főnököm bízik a képességeimben, erre kiderül, hogy adatrögzítésen és bevalláskészítésen kívül másra nem is tart alkalmasnak, érdemesnek.

3. Úgy látszik a főnököm nem vette eddig észre (a nyalástól nyilván elvakult), de I. teljesen alkalmatlan erre a pozícióra. Nem azért, mert nem tudja beosztani a pénzt, hanem mert szakmailag is csak látszólag felkészült, és mert az ügyfelek eddig is panaszkodtak a stílusára. Úgy beszél velük, mint egy anyuka a rossz gyerekével, ez pedig sokaknak bántja a szemét, nekem is. Én szégyellem magam, amikor hallom. 

4. A legrosszabb, hogy ezek után I. lenne a főnököm, amit nem biztos, hogy el tudnék viselni. Anno még én tanítottam a könyvelésre, de ehhez a céghez már úgy jöttünk át, hogy ő vezető könyvelői pozícióba, én pedig könyvelőnek, ergo ő lett a szakmai főnököm. Egy alkalommal rám nyitott a dohányzóban, és minősíthetetlenül fröcsögve mondta, hogy "azt hiszem, 10 perc cigarettaszünet elég". Ekkor emberileg meghalt a szememben, de különösebb következménye (még) nem volt a dolognak, mivel kicsivel később elment szülni. Amikor letelt a 3 év, a főnököm nem hosszabbította meg a munkaviszonyát, viszont kb. két éve őt vette vissza a saját helyettesének. Ekkor egy kicsit aggódtam, hogy alá-fölérendeltségi viszonyba kerülünk majd egymással, de mindenki megnyugtatott, hogy ő csak a főnököm egyes feladatait veszi majd át, utasítási jogköre nem lesz. Ez egészen eddig így is volt, de úgy néz ki, ezután máshogy lesz. Mivel egyébként hangulatember, és ha baja van, nem nézi, mekkora károkat okoz, és mivel én nem tűröm a hasonló hangnemet, innentől kezdve időzített bombán fogunk ücsörögni, de csakis én veszthetek majd.

Nem tudom, mi legyen, bár konkrétumokat még nem-hivatalosan sem tudok. Sőt, az is lehet, hogy a főnököm a jövő heti szabija alatt végiggondolja, majd elveti az egészet, merthogy én például nem látom, miért érné meg neki ez a változtatás. Amit megtartana, abból egy ember nem él meg, nemhogy az egész pereputty.

A téma persze ennél sokkal összetettebb, de kár lenne még mélyebben boncolni. A lényeg, hogy most — ha tőlem függ a sorsom — be kell szállnom a ringbe, mert sok esélyes a játszma. Kijöhetek ebből nagyon rosszul, jól vagy akár nagyon jól is, csak ügyesnek kell lennem a szavak használatában és az emberi kapcsolataim alakításában. Ez nem nyalást jelent, és nem is taposást, mert ezekre nem is lennék képes, és egy kis pénz vagy pozíció kedvéért nem fogom feláldozni a tisztességemet. Jelen pillanatban akit eddig rendesnek és — legalább irányomban — tisztességesnek tartottam, az rettenetesen leírta magát a szememben, én pedig nem akarok vele egy síkba kerülni.

A kesztyűt felvettem, maximum ha rajtavesztek, megyek árufeltöltőnek a Tesco-ba.