végső kérdések bejegyzései

Van egy angol horror 28 nappal később címmel, aminek a folytatása mostanában megy majd a mozikban (vagy már volt?), ennek meg 28 héttel később a címe. Ez onnan jutott eszembe, hogy éppen 28 évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot, és elgondolkodtam, vajon ez a 28 év horror volt-e bárki számára, vagy csak nekem. Ezeken a napokon mindig magamba fordulok, és ahelyett, hogy örömködnék meg poénkodnék, a nap végére jól lehúzom magam. Ma sem volt ez máshogy, na persze a világ sem könnyítette meg a dolgomat.

Reggel nem járt a villamos, először felsővezeték szakadás, aztán baleset miatt, úgyhogy vagy két kilométert kellett gyalogolnom a munkába, bent meg folyamatosan zaklattak a kollégáim a hülye kérdéseikkel, meg az extra kéréseikkel. Hazafelé minden busz elment az orrom előtt, és baromi sokára nem jött egy sem, aztán bérletért kellett tök sokáig sorba állnom, mert egy nő előttem vagy tíz percig traccsolt. A sarki hamburgeresnél megint egy csomót kellett ácsorognom, tekintve, hogy az előttem rendelő pasi az egész családnak akkor rendelte meg a vacsorát. Mindez amellett, hogy baromi bosszantó, el is gondolkodtat. Mennyi időm megy el feleslegesen, rajtam kívül álló okok miatt?

Basszus, 28 évem eltelt, tehát gyakorlatilag az életem (elvileg) legmozgalmasabb, legszabadabb részén túl vagyok. Ami ezután jön, már nem lehet olyan intenzív, és ahogy idősödöm, egyre inkább saját egzisztenciám rabja leszek, az elmúlt éveim során épített korlátok gátolnak majd a szabadságban, és a kor miatt a párkapcsolati esélyeim is egyre csökkennek. Ez a 28 év is úgy telt el, hogy java részét a zsarnok mostohaanyám tette tönkre, aztán cseberből vederbe, a nagymamám istápolására mentek el a legszebb éveim. Soha nem tehettem azt, amit akartam és soha nem lehettem az, ami lenni szerettem volna. Másfél éve élek igazán, de mire belejönnék, és elkezdeném élvezni a dolgot, azon kapom magam, hogy fiatal kölykök között töltöm az időmet, és nem veszem észre, hogy egyre több mindenkinek lehetnékaz apja. Bár korántsem nézek ki 28-nak (legutóbb nem néztek ki belőlem 24-et sem, előtte meg 19-nek gondoltak), azért én tudom, honnan hiányzik már a haj, és mennyivel kevesebbet tudok teljesíteni. Nem is beszélve anyámról, aki egyre gyakrabban jön a 'mikor leszek már nagymama?', és a 'mikor nősülsz már meg, fiam?' kérdésekkel. Most is éppen apám keresett, és azt kérdezte, van-e már barátnőm. De elegem van már ebből is. Ami időt meg élvezhetnék a fiatalságomból, azt várakozással, meg sorban állással cseszem el, de legalábbis olyan felesleges időtöltésekkel, amiket nem én választok.

A másik kérdés pedig, a hogyan tovább témája. Rövid távú terveim persze vannak, meg némi távoli jövőképem is, de az pusztán az anyagiakra vonatkozik (lakás, autó, tudás, stb.). Volt egy lány, akit nagyon szerettem, de elhagyott. Vele már mindenféléket terveztem, ami egy csapásra füstbe ment. Se közös élet, se gyerekek, se semmi. Most pedig egy fiúval járok (mint igazi biszexuális), vele viszont csak a mindennapokba integrált hazugság és a család utáni vágyakozás lehet a jövőm. Mit csináljak? Még visszafordulhatok, de nem tagadhatom meg magam, a páromat pedig szeretem. Sokáig úgy éreztem, hogy ha most meghalnék, akkor is maradna utánam egy csomó dolog, hiszen olyan sok mindent alkottam, és ezrek ismerik a nevemet. Játékot terveztem, rendszeresen szerepeltem a tévében, és egy novellasorozatot írok, ami meg is jelenik nyomtatásban. Amikor ezeket csinálom, valóban azt érzem, hogy nyomot hagyok magam után a világban, de utólag mindig rájövök, hogy ezek csak egy szűk kör szórakozását szolgálják. A kör idősebb tagjai egy idő után kikopnak, és elfelejtenek engem is, az újak meg már nem tudják kihez kötni, amit olvasnak, így aztán mégsem marad utánam olyan dolog, amit a nevemhez lehetne kötni. Minden út Rómába vezet: mit hagyhatok magam után, ami értelmet ad az életemnek, ha nem utódokat? Ahhoz viszont szakítani kéne a jelenlegi életemmel, ÖNMAGAMMAL, és elkezdeni lépéseket tenni az ellenkező nem felé. Megéri? Érdemes belevágni? Boldog lehetek akkor, ha eldobok mindent, ami vagyok, és újra magamra veszem a már részben ledobott a maszkokat?

Nincs is türelmem mindezt végiggondolni, mert úgyis csak belehülyülnék a kétségekbe, előbbre meg nem jutnék. Csak sodródom, sodródom, a homok pedig visszafordíthatatlanul pereg...