vacsora bejegyzései

A cím persze már most sem aktuális, de megígértem, hogy folytatom... szóval most akkor folytatom.

Még munka: legutóbb még kihagytam, hogy egy lehetetlen végelszámolást is elvállaltunk. A lehetetlen azt jelenti, hogy ebben az esetben az adóhivatal úgy tudja, a cég már 2 éve nem létezik, a cégbíróság meg felszólítgatja, hogy azonnal pótolja az utóbbi két évi, beadni elmulasztott beszámolóját, ami egy rendkívül szokatlan és normál esetben elő sem fordulható helyzet (ilyen szó nincs, de most megalkottam). A lényeg, hogy a végelszámolást intéző ügyvéd hülye, az adóhivatal egyes ügyintézői szintén azok, nekünk meg a paradox helyzet, és a sok okostojás marhaságai ellenére kellene helyre tenni mindent, amivel nincs is semmi baj, mert szakmailag nagyon sokat fejlődhetünk általa, csak hát időigényes a dolog. Aztán van még egy új ügyfelünk, aki két vállalkozását is hozzánk hozta, viszont minden kell neki és minden rögtön. Naponta 3 levelet ír, amelyek megválaszolgatása szintén sokáig tart, ő meg nem jön rá, hogy éppen azzal veszi el a cégei könyvelésétől az időt, hogy a levelezésével és a sürgetésével folyamatosan feltart. Ja, és persze egy pár hónapja ugye hetente egy délelőttöt egy másik munkahelyen töltök, az is csak a céges dolgok intézésétől rabolja az időt. De a munkáról elég legyen ennyi, úgyis megkaptam, hogy unalmas lett miatta a blogom (de ez csak jó, mert legalább van visszajelzés, és van, ami ösztönözzön).

Suli: a két dolog összefügg, mert ugye ebben a félévben eltökéltem, hogy végezni fogok, ez viszont elég sok időt elvett például a munkától, mivel állandóan szabadságot kellett kivennem. Ide is elég sok idő tűnt el. Ha túl leszek végre az államvizsgán, remélhetőleg a régi mederbe folyik vissza minden, és akkor kevesebb nyomás is lesz rajtam, amit igazán üdvözölnék végre. A dolgozatom megírása egyébként elég sokat kivett belőlem. Még az utolsó (10.) félév végén terveztem a végzést, és neki is álltam a dogának, de aztán be kellett látnom, hogy ez nem fog menni, ráadásul egyéb tárgyakkal is el voltam maradva. Részben a saját hibámból, részben elháríthatatlan külső okok miatt, de a végeredmény az volt, hogy bár mennyiségre a 25%-ot is elértem, itt meg kellett állnom. Aztán volt egy félévem, amiben törlesztettem az elmaradásokból, majd kénytelen voltam passzivizálni egy másik félévet, és csak most szedtem össze magam hozzá újra. De mint akit nyúznak, úgy álltam hozzá az egészhez. Olyan vagyok, hogy hatalmas lelkesedéssel és tettvággyal fogok neki mindennek, de ha a lendület nem elég a befejezéshez is, az adott dolog jellemzően örökre elsikkad. Ha később a kezembe kerül valami hajdan félbehagyott dolog, akkor meg már nem tudom felvenni a fonalat, és ez volt most a dolgozatommal is. Csakhogy ez most nem kedvkérdés volt, hanem muszáj kategória, az meg külön frusztrál, mert nem, nem és nem akarom, utálom, hagyjanak békén! Csodával határos módon végül azért megerőltettem magam, és a határidő után néhány nappal leadtam mindent. Természetesen az utolsó pillanatban kellett lebetegednem is (van-e vajon összefüggés?), nehogy má' olyan gördülékenyen menjen minden.

Most még van egy hónapom az államvizsgára felkészülni (persze, 3 hét...), és előre imádkozom, hogy legalább egy kettessel sikerüljön elvégeznem. Akkor jövőre teljesen szabad lehetnék, leszámítva egy alapfokú nyelvvizsga megszerzésének gondjait, de az már csak az afterparty.

Pénz: "Ó, ne is mondd! Az a legkevesebb..." — humorizált vele anno Nagy Bandó, és ez elég gyakran eszembe jut manapság. Ahogy a dolgozatom miatt a programokról, filmnézésekről, rendes vacsorákról és szinte mindenről le kellett mondanom, úgy a megvásárolható dolgokról is le kell, de a pénz miatt. Pedig hány kedvező alkalom lenne jó kis holmikat venni, igaz, azokat is csak akkor engedném meg magamnak, ha minden egyéb kötelezettségemet teljesíteni tudnám. Viszont az egyik oldalon az ügyfeleink fizetési morálja miatt előállt helyzet nyom, a másikról meg a suli, ahonnan most a szokottnál is sokkal hamarabb reklamálták a féléves tandíjat, ami hatalmas krátert ütött a költségvetésemben. Persze már egész jól hozzászoktam ehhez az állandó beosztáshoz, lemondáshoz és aggodalmaskodáshoz, de mivel volt ez máshogy is, azért érzem a kontrasztot a 'hajdan' és a már huzamosabb ideje tartó 'most' között. Ez meg nem olyan jó. Néha pipa vagyok, és szitkozódom miatta, néha meg rezignáltan veszem tudomásul, hogy akkor ebben a hónapban sem tudom megcsináltatni a fogaimat. De még egyet se...

Barátok: mivel a legtöbb program jó előre meg van szervezve, a költségvonzattal járókkal tudok előre tervezni, így ezekkel nincs is nagy gond. Nem tudom már, mit meséltem az utóbbi időben, és mit nem (pedig külön bejegyzéseket is akartam írni a tartalmasabb eseményekről), de a vacsoracsata is jól sikerült, annak ellenére, hogy olyan másnaposan kellett a saját fordulómat teljesíteni, hogy egyes pillanatokban azt hittem, kénytelen vagyok feladni az egészet, másik öt ember szórakozását elrontva ezzel. Végül azért csak sikerült minden, és talán utolsó sem leszek (meg nem tudom, ki győzött). Nagyvisnyón is jártunk ismét, ami legalább olyan jó volt, mint a nyári alkalom. Felnőtt fejjel vaksötétben bújócskázni, órákon át karaokezni, rengeteget játszani és nevetni, közösen főzni...ez megfizethetetlen. Bárcsak több alkalom lenne rá. Az apróságokra nem is térek inkább ki, de szerencsére azok is akadnak.

Csütörtökön kivettem 30000 forintot a cégből (kis fizetésecske), majd megvettem belőle a bérletet, anyám születésnapjára egy kis apróságot, pénteken leutaztam Miskolcra, leadtam a dolgozatomat, hazajöttem, blogoltam, másnap leutaztam anyámékhoz, vasárnap hazajöttem tőlük, így el is ment az összes pénz meg az összes idő is, amiben pihenhettem volna. De legalább végigolvastam Zola Tisztes úriházát (amiről szeretnék is majd röviden írni)...ha más nem, ez is pihenésnek nevezhető. Pedig nem volt az. Tegnap Tamással vacsoráltunk egyet, későig (egy tök jót) beszélgetve, így nem csoda, hogy ha már most kifolyik a szemem a helyéről, pedig még csak kedd van. De fel a fejjel, már csak 3 nap ebből a hétből, és a hétvégén talán végre tényleg pihenhetek egy kicsit.

És akkor már csak egy hónap Újévig, ami minden tekintetben új perspektívákat nyit meg előttem, de addig még sok minden történhet, és sok mindenről szeretnék blogolni is. Remélem, lesz rá időm (és nemcsak az unalmas bejegyzésekre...).

Na kérem, a magát a közjóért felelősnek érző 979 most prevenciós céllal beszámol a címben már említett termékkel kapcsolatos tapasztalatairól.

Igaz, diétázom, de ha napokig csak natúr melleket ennék meg kecsketápot, akkor egy hónapig sem bírnám ki, ezért alkalmanként beiktatok némi kevésbé diétás táplálékot. Ilyenkor sem könnyű a helyzetem, mivel sokszor elég ötlettelen vagyok a vacsorát illetően. Este is bementem a sarki Matchba, hogy ötleadási céllal flangáljak egy kicsit a sorok közt, amikor eszembe jutott, hogy van ám ott mirelites pult is. Mellé álltam, és máris megpillantottam szívem csücskét, a Bakony Sajtroppancs^* nevezetű terméket. "Whoa, micsoda dőzsi lesz itt este" — gondoltam magamban, és a gondolatot tett is követte: beemeltem egy zacskónyit a kosaramba. Vettem mellé négymagos rozskenyeret, hogy a körettel ne kelljen bajlódni és, hogy a diéta álcája azért fennmaradjon. Az ára ugyan nem volt kiírva, de a pénztárnál hamarosan megtudtam: 1499 Ft. Ezért 6 db panírozott sajt jár, 500 gramm összsúlyban. Nem mondanám olcsónak, de a drágasága biztosan az összetevők sokasága miatt van:

Trappista sajt 40% (tej, konyhasó, baktérium keveréktenyészet, oltóenzim), búzaliszt, víz, étolaj, konyhasó, fűszer, élesztő, módosított kukorica keményítő, térfogatnövelő (E341, E500), nedvesítőszer (E1200), fűszerkivonat.

Mmmm, de finomnak hangzik! Ha nedvesítőszer meg baktérium keveréktenyészet nincs benne, meg sem veszem, de így nem bírtam ellenállni.

Itthon elpáholtam Desiré seggét, amiért megint pisafoltot hagyott a hidegpadlón, felmostam, aztán nekiláttam frissen szerzett kincsem elkészítésének. Lábas elő, olaj bele, majd amikor a cucc halkan sercegni kezdett, felbontottam a sajt csomagolását, és óvatosan, két ujjal a forró olajba helyeztem belőle két darabot. Közben nekiláttam mosogatni, mivel az előző napi mosatlan még ott hevert, és vasárnapról is maradt még egy különösen ellenálló tartalmú tepsi, de azért gyakran a sülő sajtokra pislantottam a szemem sarkából. Néhány perc múlva mindkettő alja elsötétült, ezért gyorsan megtöröltem a kezem, hogy megfordítsam őket. Előkaptam egy lapos, forgatásra használt izét, de a fazék mellé érve már láttam, hogy ami általában egy ilyen termék előnye (rendesen be van panírozva), az ebben az esetben nem létezik, a sajt véletlenszerű pontjaiból ugyanis cafrangok szivárogtak a drága olajamba. Óvatosan megfordítottam őket, de bármennyire bántam is velük hímes tojásként, az egyikük panírjába krátert ütött maga a belseje, amiből 50 km/h sebességgel áramlott az olvadék a forró olajba. A lapáttal kiemeltem a sajtot, és közben végig a sütőalkalmatosság felett tartva azt, a másik kezemmel túrni kezdtem a szekrényben, hogy valamilyen landoltatásra alkalmas edényt vegyek elő. Mire ez sikerült (cca. 20 mp), a kiemelt sajt teljes terjedelmében az olajban úszott, és cafrang mivoltjában zsezsgett az edény szélénél. A kiürült panírvázat gyorsan az előkotort tálba löktem, majd elkezdtem lehalászni a lényeget az olaj tetejéről, hogy legalább valamit megmentsek belőle. Eközben az a lapátra ragadt, és lerobbanhatatlan bevonatot képezett rajta, szóval lesz még vele gondom. Mire ezzel megvoltam, a még az olajban sülő másik sajtszelet erőteljesen megfeketedett (30 mp alatt), de azért még ehető állapotú volt, és végül a panírnál több jutott belőle a gyomromba. 

Gondolva a holnapi ebédemre, újabb két sajtot tettem az olajba, amit előtte gondosan lehalkítottam, hátha az volt a baj, hogy túl forrón sütöttem az első kettőt. Már amikor beraktam, láttam, hogy azokon is gyárilag gyártott rések tátonganak, amikből újabb cafrangok indultak világgá. A következő öt percet féltő gondoskodással és aggódó-óvó tekintettel álltam végig a tűzhely mellett, majd leendő ebédemet óvatosan kiemeltem az olajból. Egy előre odakészített műanyag dobozba helyeztem őket, egyúttal kihűlésre ítélve mindkettőt.

Aztán jött a vacsora: egy egyedileg sült sajtcafrangokkal borított barna panírváz, meg egy több helyen léket kapott, szivacsos-ragacs kinézetű rántott trappistának nevezett, baromi sós valami, és persze a négymagos rozskenyér-szeletek. A kenyér finom volt, ezért repetáztam is belőle. 

Ilyen hibát ti ne kövessetek el!

*: remélem, ezzel az írásommal semmi törvénybe ütközőt nem teszek.

Az utóbbi két napban annyi minden történt, mint máskor egy hét alatt. Azt mondjuk nem bántam volna, ha csak a fele esik meg, mert akkor nem lennék teljesen kiütve.

Tegnapelőtt reggel úgy keltem fel, hogy baromira égetett a torkom. Ez nem az a fajta fájdalom volt, mint a betegség okozta torokfájás (ami már lassan harmadik hete nem múlik el), hanem amit akkor érzel, ha valami csípős dolgot nyelsz félre. Mondjuk a meggy ilyen szempontból főnyeremény, de az ecetes lé vagy a pálinka sem rossz. Valószínűleg alvás közben felbüfögtem egy kis gyomorsavat, és az marta a garatomat. Ez alapjában határozta meg a napi közérzetemet, mivel estig alig akart elmúlni. Ilyen állapotban dolgozni sem volt túl jó, főleg, mivel akárhogy hajtottam, szinte semmit nem haladtam. Most derült ki, hogy az egyik cégnél az egyik alkalmazottnak több havi bérszámfejtése rossz, egy másik meg most közölte, hogy "Ja, hát ő táppénzen volt", szóval azt is újra kellett csinálnom. Aztán ma még egyszer, mivel egy számot elnéztem, és emiatt rossz lett az egész.

Az éltetett, hogy estére hálaadó vacsorára volt hivatalos két kedves bloggertársunk, akik szerencsére nem mondták vissza a meghívást, és tényleg eljöttek. Munka után rögtön rohantam haza, hogy besegítsek a Rolandomnak, aki akkor már órák óta a vacsorát készítette. Takarítani is kellett, meg elpakolni pár dolgot, átrendezni a szobát, ilyesmi. Miután hazaértem, elmentem vécére, és amikor lehúztam az eredményt, majd kezet mostam, a fördőszobában egy nagy durranást hallottam, majd hangos, állandó morajlást a vécé mögötti falból. Desiré nyomban világgá rohant, én viszont maradtam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy ez bizony csőtörés. A Roland is odaszaladt, és együtt füleltünk, merről jön a zaj, de 20 másodpercen belül már a vizet is megláttuk a padlón. Gyorsan felszaladtam egy emeletet, és becsöngettem a fölöttem lakóhoz, hátha náluk van a baj. A nő a 8.-on meglehetős lassúsággal nyitott ajtót, és utána sem tűnt úgy, mint aki tudja, hol van. Néhányszor megismételtem neki, mi bajom van, aztán amikor magamtól is rájöttem, hogy nem náluk ömlik a víz, inkább visszaugráltam a mi szintünkre. A zubogás nem szűnt, ezért Roli felvetésére megpróbáltam elzárni a vízóra csapját. Ez szerencsére sikerült, és a zaj nyomban meg is szűnt. Itt persze nem ért véget a tennivalók sora, csakhogy nem tudtam, mik is azok a tennivalók, ezért lenyargaltam a földszintre, mivel ott ki van írva a gondnok telefonszáma. Mielőtt felhívtam volna, összefutottam egy-két lakóval, akik mérgezett egerekként rohangáltak, és a lakásukba toluló víz eredetét firtatták. Mondtam, hogy nálam van csőtörés, erre megnyugodtak. Basszus, 5 perc nem telt el, de már a földszinten folyt a víz... Amikor felértem a lakásba, láttam, hogy a telefonomba bepötyögött számot közben kinyomtam, úgyhogy vissza a földszintre, szám benyom, vissza az emeletre, gondnokot hív. Segíteni semmit nem tudott, de megadta egy vízszerelő számát, akit rögtön fel is hívtam. Természetesen leghamarabb csak másnap tudott kijönni (azaz tegnap), de hogy mikor, azt akkor még nem tudta megmondani, ezért abban maradtunk, hogy egy órával a ráérése előtt felhív. Még szerencse, hogy ilyen rugalmas a munkahelyem, és csak úgy bemondásra megléphetek.

Ez a kis vis maior egy apró gombócot helyezett el a gyomromban, és felnyomta a vérnyomásomat. Míg a vízzel viaskodtunk, Desiré letépett egy darab tapétát a falról, amit nagyon rosszkor tett, mivel az akkori idegállapotomban a szokottnál határozottabban büntettem meg érte, de tíz percen belül leordítottam a Rolandot is, amiért a teflon bevonatú edényt fémmel karistolta, és azt hittem, elájulok, amikor megláttam, hogy a méregdrága üvegasztalom füstüvegének pereme két helyen is meg van pattanva. Hiába pofáztam minden vendégemnek, hogy vigyázzon rá, a Rolandra is minden alkalommal rászóltam, és mégis ez lett a vége. Ekkor két dolog jutott eszembe: vagy leülök a szőnyegre és sírva fakadok, vagy összetörök még néhány dolgot a lakásban, hogy ha lúd, hát legyen kövér. Végül egyiket sem tettem, hanem nekiláttam a takarításnak.

A vendégeink érkezése után lassan megnyugodtam. A fürdőszobában ugyan nem volt melegvizünk, de ez nagyobb problémát nem jelentett. Beszélgettünk, nevetgéltünk, én meg közben alig bírtam enni, mert a gombóc nagyon odakeletkezett a hasfalam alá. Ha nem beszélgettünk volna közben, tutira nem megy le egy pár falatnál több, de így a traccsparti elvonta a figyelmemet. Sajna, hogy keddi napra sikerült összehozni ezt a vacsorát, mert így fáradtan is kezdtünk hozzá, és nem állt rendelkezésre az egész éjszaka sem, szóval 11 után valamikor kénytelenek voltunk asztalt bontani. Vízhordás, fürdés, fogmosás, párommal való pörölés, egyebek után fél 1-kor sikerült ágyba kerülnöm, azzal a tudattal, hogy reggel 6-kor kelnem kell.

(folytatása következik)