vasút bejegyzései

Miután az utóbbi időben többszörösen megállapítottam, hogy mizantróp vagyok, nekem még karácsony előtt is szabad méltatlankodni. Most ezt fogom tenni.

Kezdem azzal, hogy miért van, hogy a ház melletti bódébolt előtt még a legnagyobb fagyban is ott italoznak és hőbörögnek a környék 30-as prolijai? Reggel, amikor munkába megyek, már ott kávéznak, este meg az utcán söröznek, mivel bent nincsen elég hely mindannyiuknak. Télen-nyáron ott állnak, és miközben hangosakat böfögnek, ömlik belőlük a tudatlanság. Tegnap például az ütötte meg a fülemet elhaladtamban, hogy a szeptember 11-i merénylet, "amikor a repülőgéppel nekimentek annak az izének", az 10 éve volt. Hát persze, jó lesz az 9-nek is. (Úristen, már kilenc éve?!) Pedig ezek nem öregemberek, akik már felejtenek, és nem is gyerekek, akik még nem tudnak ilyesmiről. Meglett családapák, akik felesége és kisgyereke nyáron általában a közeli homokozóban ücsörög, ilyenkor meg nyilván otthon tévézik, úgy okosodik a Maunikán. Valószínűleg az a 16% is közülük kerül ki, akik szerint Magyarország jelenlegi miniszterelnöke Orbán Viktor, ergo ő tehet minden bajról. Nincsen ezeknek munkájuk? Nem tudnak ezek olvasni? Mármint a feliratot, ami az üzlet ablakába van kiragasztva igényes A/4-es lapon, és az áll rajta, hogy az üzletben és előtte tilos az alkoholfogyasztás. Persze, tudjuk, hogy az csak amolyan "mosom kezeimet" felhívás, a söröcskékért nagyon is jól jön a pénz. És ha hozzáteszem, hogy a köztéri alkoholfogyasztás büntetendő, hogy a ház lakóinak nagy része rendőr, és hogy a rendőrőrs 25 méterre van tőlünk, akkor megállapíthatom, hogy valami itt nagyon rosszul működik. Például az, hogy ezek az év 365 napján, 40 fokban vagy akár -15-ben is ott röhöghetnek szarvasbőgésre hajazó hangjukon.

Mondjuk az kétségtelen, hogy nincsen minden rendben kis hazánkban, ezt újra meg újra meg kell állapítsam. Nyilván azért, mert ideáltipikus a gondolkodásom. Amiért lassan minden téren egyre abszurdabbak az állapotok, még igyekszem nem abba a hibába esni, hogy mindig csak az előző  képest mérem a romlást. Én a normálishoz próbálom mérni, igaz, így mindig csak leesik az állam, mint a szombati hó. Mert az aztán leesett, és lent is maradt, ott, ahová a Jóisten szórta. Hogy 300 BKV busz azonnal lerobbant, a maradékot meg egész éjjel járatták, nehogy lefagyjanak, a fővárost minősíti. Hogy két fővárosi pályaudvar totálisan behalt, a harmadik meg csak ímmel-ámmal működött, megadva ezzel a kegyelemdöfést az amúgy is haldokló vasúti közlekedésnek, az az országot. Az meg, hogy a hó szinte minden ház, hivatal és üzlet előtt ott maradt, az állampolgárokat. Most komolyan, azért nem takarították el szinte sehol, mert hétvégén senki nem dolgozik? Hétfőn reggel bankban kezdtem, ami nincs 200 méterre a háztól. Havas volt a ház előtt az utca meg mellette is, havas volt a pék mellett, a bank előtt és a banktól a metró végállomáshoz vezető út melletti 20 házból 18-nál. Ez elképesztő! Tavaly még ahogy esett, úgy lapátolták, többek között a mi lépcsőházunk gondnoka is, elvégre ezért kapja a fizetését abból a pénzből, amit a lakók közösköltségként leperkálnak. Megjegyzem, a hólapátolás nem passzió, és nem pedantéria, hanem kötelesség. Ha én munkába menet elbaszódom az utcán, akkor az már munkahelyi balesetnek számít, amit az OEP külön vizsgál, hiszen szeretné, ha nem neki kellene fizetni a táppénzt, hanem a munkáltatónak. A munkáltató meg szintén nem szeretne fizetni a nem dolgozó embere után, ezért ha be tudja bizonyítani, hogy a baleset oka az adott épület tulajdonosának/gondnokának kötelességmulasztása, máris az illető viseli a terheket. Az utak közül hétfőig csak a legfrekventáltabbak voltak tiszták, az összes többi úszott a leendő latyakban, de a kereszteződések járdáit sem lehetett látni, pedig az önkormányzat dolga lenne ez utóbbiak tisztán tartása. Hol vannak a hómunkások? Hol vannak a közmunkások? Ja, Zuglóban most legalább szívott az a kupac ember, akik valószínűleg segély ellenében lóbálják az utcán a seprűiket, mivel ezúttal muszáj volt valami látványt is produkálni, nem csak úgy végigcammogni az utcán egy halomban. Nem működik itt már semmi sem. Az utca mindenkié, ergo senkié sem, de ha tovább megyek, itt már semminek sincs gazdája.

Milyen dolog például az is, hogy a Vörösmarty téren rendezett éves karácsonyi vásár és zabálda helyszínét szintén 10 centi hó lepte vasárnap este? Nem volt egyetlen ember, aki kiszalasztott volna oda egy kis csapatot, hogy azok legalább látszólag emberi állapotokat teremtsenek a külföldiek által leginkább látogatott környéken? nem volt egyetlen árus, aki legalább a maga standja előtt ellapátolta volna a havat gyorsan? Nem és nem a válasz. Az ország leromlott gazdasági állapota csak másodlagos a pszichés pusztulás mellett, és amíg utóbbit valaki helyre nem teszi, addig semmi esélyünk kilábalni a szarból.

De ha már karácsony, megemlíteném azt a kivetítőt, ami a Lehel út és a Hungária körút kereszteződésében fényszennyez. Ezen közérdekűnek látszó hirdetések mellett zömmel reklámok futnak, és mivel — szintén hétfőn — sikerült vagy 6 percig egy helyben tobzódnia a valagamat furikázó villamosnak, volt időm megtekinteni a tartalmát, amiből csak két dolgot emelnék ki. Először is külön képsort láthattam "Boldog hanuka!" felirattal, meg menórával, amivel persze semmi baj, hiszen zsidó ünnep is van (ami ha jól tudom, holnap ér véget), gondoljunk rájuk is. Hogy ki közölte a 'reklámot', az nem derült ki, de mindegy is, hiszen miért ne táplálhatta volna az eszközbe maga a tulajdonos? Cserébe viszont vártam, hogy akkor most a többségi társadalomra is gondolt valaki, és mindjárt jön a keresztény ünneplőknek szóló jókívánság. És csak vártam, vártam, már váltott a lámpa, indult a villamos, tekertem a nyakam cefetül...amikor végre megjelent a felirat: "Kellemes ünnepeket kíván..." — itt képváltás — " a Bódi család", és a szöveg mögé szépen oda volt illusztrálva az üveges szemű meg a neje. Hát gratulálok! A továbbiak rasszizmusnak és/vagy antiszemitizmusnak számítanának, a tartalomtól függetlenül, ezért itt befejezem ezt a témát.

Inkább átváltok valami pozitívabbra. Például azzal büszkülök, hogy kedden este egy nekifutásra beszereztem az összes ajándékot a négy szülejemnek, a négy testvéremnek, a nagybácsimnak, a barátomnak és a páromnak, így minimális agyvérzés mellett oldottam meg az idei Vásárlás Ünnepét. Általában ilyenkor már csak üresen tátongó, kifosztott polcok között flangálhatok tanácstalanul, de az idén nem volt ezzel probléma. Hiába, megaszondták a tévében is, hogy válság van, az embereknek nincs pénzük vásárolni. Lássuk az örömöt az ürömben: volt választék a boltokban, januárban meg majd fillérekért vágnak hozzánk mindent. A lóhalálában vásárlásnak egy nagy hátránya van: ötletek és idő híján snassz kozmetiaki csomag halmokkal érkezek minden rokonhoz, de azokat legalább ajándékutalványokból is kifizethetem, így több készpénzt tudok elcseszni hülyeségekre.

Ricsi meg úgyis olyan dolgot kap mellékbüntetésként, amit majd együtt kell megvenni, vásárlók tekintetében üresen tátongó üzletekben, kétségbe esett tulajdonosoktól. Könnyedén vészelem át az idei karácsonyt, na.

A múltkor úgy fejeztem be a 4 órás vonatozásomról szóló bejegyzésemet, hogy a visszaút elmesélésétől megkíméllek benneteket, mert azt hittem, hogy azon semmi rendkívüli nem fog történni. Akkor még nem tudhattam, hogy bőven lesz miről mesélni, ezért most mégis leírom a kálváriám történetét (ha másnak nem is, legalább magamnak, a blog napló jelleggét erősítendő).

Szombat reggel terveztem tehát visszamenni Balatonmáriafürdőre. Nem is a pancsolás miatt, hanem mert a barátomnak este terveztük megülni a születésnapi buliját, és az alól nem lett volna illendő kihúzni magam. Még csütörtökön megvettem az ajándékát (meg I. kolléganőmnek is, aki szintén ott volt), és csodával határos módon nem is felejtettem otthon, amikor útnak indultam. 6 órakor keltem, ami az előző napi edzés után némileg megviselt, de egy tyrosine-tabletta bevétele után pár perccel már pörögtem is. A vonat 7:45-kor indult, és 11:40-re kellett volna célba érnie, ezért igyekeztem gyorsan összekapni magam. 30-kor már úton is voltam, ajtó-ablak bezárva, váltásruha, ajándék elrakva, itóka bekészítve.

Amikor a Deák téren átszálltam a piros metróra, gyanúsan sokan tartózkodtak azon. Persze leendő szociológusként nem lepődhettem meg, hogy szombat reggel sokan tartanak a Balaton (+ Velencei-tó) irányába, de azért egy kicsit alulbecsültem a várható embermennyiséget. És hogy valóban mennyire sokan voltak, az csak a Déli Pályaudvarhoz érkezve mutatkozott meg. Leesett állal és bosszúsan igyekeztem a mozgólépcső irányába, ahol csak úgy tülekedett a nép. Lelki szemeimmel már kígyózó sorokat vízionáltam a MÁV-pénztárak elé, de amikor odaértem, megnyugodhattam, mivel 5 egész pénztár is nyitva volt, és mindennek ellenére mindegyiknél alig álltak úgy 15-en. Így 15 percen belül enyém lehetett a vonatjegy (2540 Ft), és még némi ételt is maradt időm venni. Pedig nem is voltam még éhes, de gondoltam, később nagyon jól fog jönni. Hej, ha tudtam volna... Miután felvonszoltam magam a vonatra, újra egy 4-es ülésre vetettem le a cuccom, de előtte megkérdeztem a már ott ülő fiatal csajt, hogy szabad-e. Persze szabad volt. A harmadik ülésen egy szivaros hangú öreglány ült, a negyediken pedig a szivaros hangú öreglány egyik táskája. A vagonban összesen ha 20 hely volt, de mire elindultunk, valamilyen módon mindet elfoglalták. Az utasok többsége gyerekkel jött, ezért az összesen 8-9 felnőttre minimum 10 gyerek jutott, akik ekkor még nyugton ültek a helyükön (és ezzel máris azt vetítem előre, hogy később viszont nem).

Elindultunk. Elővettem a könyvem, és olvasni kezdtem, aztán elővettem a rejtvényújságomat, és fejteni kezdtem. Aztán az egyiket letettem, és a másikat vettem magam elé (stb.), a zene szólt a fülemen (és egy pillanatra átsuhant az agyamon, hogy igazán feltölthettem volna az aksikat, mert így nem biztos, hogy végig hallgatni tudom majd), és igazából nem is foglalkoztam vele, hol járunk.

Aztán a vonat megállt a puszta kellős közepén, két település között valahol. Nincs ebben semmi szokatlan, elvégre ez csak egy csicska gyorsvonat volt, olyan, aminek rögtön félre kell állnia, ha arra jön egy IC. Pár percen belül el is robogott mellettünk egy, majd újabb percek múlva még egy, az ellenkező irányba. De a vonatunk nem ment tovább. Kicsit furcsálltam, hogy ennyi másik vonatnak kell elsőbbséget adni, és azon morfondíroztam, ez vajon bele van-e kalkulálva a menetidőbe, vagy máris késünk. A többi utas egyre nyugtalanabb lett, és némelyek már tudni is vélték az ácsorgás okát, bár a többség valószínűleg nem találta el. Miközben tovább cserélgettem az ölemben a rejtvényt és a Galaxis útikalauzt, két újabb vonat robogott el mellettünk, és kisvártatva a valós ok is kiderült: tönkrement a mozdony. Ilyen is csak velem történhet...

Na, sokan ekkor a mobiljukhoz kaptak, hogy sopánkodva telefonáljanak egyet az őket váró családtagoknak/barátoknak, mások rögtön összefüggéseket kerestek a sztrájkok és az eset között (én persze végig tudtam, hogy Orbán Viktor a felelős, vagy ha ő nem akkor a FIDESZ, de ha az sem, akkor az Ajrópunilyó követeli meg a késést), megint mások kivonultak a kocsiból vagy leszálltak, hogy szívjanak egy kis friss levegőt. Én inkább maradtam, jobbról balra tettem a lábam, aztán balról jobbra, olvastam és fejtettem, és próbáltam nem észrevenni, hogy a temérdek gyerek kezdett egyre jobban felélénkülni.

Nem is ragozom; 1 óra múlva küldtek utánunk egy másik mozdonyt, ami az egész kócerájt el tudta vontatni Székesfehérvárig. Ez kb. 25-30 km/h-val történt, szóval eltartott egy darabig, amíg Érdtől (mert itt robbantunk le) odaértünk, és aztán újabb 20 perc kellett, mire itt a meghalt mozdonyt lecserélték egy működőképesre. Már most közel 2 óra volt a késésünk. Szerencsére a vezető később igyekezett minél többet ledolgozni ebből, de a Balaton mellé érve erre már nem sok esélye volt, tekintve, hogy ott olyan közel vannak egymáshoz a megállók, hogy felgyorsulni sem igazán lehet, és máris lassítani kell.

Szerencsétlenségemre viszont a családok is csak Siófok után szálltak le, a gyerekeik pedig addig végig sikoltoztak, rohangáltak, trappoltak, az ülésemet rugdalták és csámcsogva-cuppogva ettek. Még nagyobb szerencsétlenség, hogy tényleg lemerült az mp3-am, ezért mindezt tompítatlanul hallhattam, és még a szülők nyalakodását sem úszhattam meg (merthogy aztán azok is rákezdtek). Már olyan éhes voltam, hogy ha nem harapok be reggel egy illegális pizzás táskát (nehéz ez a diéta, ha az embernek alig van 5 perce magára is...), görcsökben fetrengve múltam volna ki. Eléggé szomjas is voltam, mivel egy fél liter folyadékkal indultam útnak, az meg 5,5 órára még előrelátó beosztással is kevésnek bizonyult.

Balatonmáriafürdő-alsón 13:15-kor szálltam le a vonatról. Éhes voltam, szomjas voltam, és rendkívül ideges. Ezért az első utam a part melletti büfébe vezetett, ahol nyomban betoltam egy pár falatot, amiket bőséges ásványvízmennyiségel öblítettem le. Fizikailag rendbe jöttem, és mivel néhány perc múlva már a Balatonban pancsoltam, az idegeim is hamar regenerálódtak. Azért szívesen kihagytam volna ezt a hacacárét...

Ja, és menyugtatásul közlöm, hogy a "3 óra veszteglés az autópályán" című bejegyzést már tényleg nem írom meg (mert a hazaút sem volt olyan egyszerű).