vendégek bejegyzései

Rolandom ugyan csak szombaton töltötte be a 24. életévét, de mivel akkor éppen Prágában szándékoztunk tartózkodni, ő pedig ennek ellenére szeretett volna magának egy bulit, kénytelenek voltunk a rendezvényt az elutazásunk előtti napra hozni. Mintha nem volna elég bonyolult az életünk, azt terveztük (pontosabban ő tervezte, én meg rábólintottam), hogy korán kezdjük a bulit, korán is fejezzük be, és a cicát a — szintén meghívott — lakótársai viszik majd át hozzájuk, így a hajnali kelés előtt a takarítással együtt is lesz elég időnk pihenni.

Egy pillanatig sem titkoltam, hogy nincs ínyemre a lakásom két tucatnyi emberrel való feltöltése — merthogy persze más helyszín szóba sem jöhetett —, de a párom kedvéért belementem a dologba. Ez viszont további problémákkal járt együtt. Be kellett például vásárolni, ami a Rolandnak vett ajándékon felül jelentett költséget, takarítani kellett meg főzni, aztán a buli utáni romokat eltüntetni, ja és persze akkor még úgy volt, hogy aznap a központi FIDESZ-rendezvényt megyek biztosítani, azt viszont nem közölték előre, hogy mikor és hol kell majd megjelennem, ezért tiszta lutri volt az egész. Abban maradtam magammal, hogy a takarítás rám eső részével jutok, amíg jutok, aztán mindenki nyaljon szart, ha nem tetszik a szoba állapota.

Szerdán tehát munka és edzés után a TESCO irányába vezetett az utam, persze a párommal az oldalamon. Szatyrot szerencsére nem hozott, így eleve megvolt a hangulatom a várható kényelmetlenségek miatt. Ezt csak tetézte a párom sorok közötti kavirnyázása, ami nem is volna baj, ha előre közölné, hova megy és mikor jön vissza. Egy darabig ilyenkor hűséges kutyaként követem, majd amikor a szituáció eléri nálam a kritikus határt, akkor elkezdek balhézni. Szépen nézhetünk ki ilyenkor a tömött bevásárlóközpont közepén — merthogy természetesen már kosarat is úgy kellett vadászni, annyian voltak. Ez tovább pipásított, mert nemcsak sokan voltak, de balfaszok is, akik úgy állítják le a kosaraikat, hogy amellett ne lehessen elférni, öklelnek, neked mennek, meg ami szem-szájnak ingere. Valahogy azért összeszedtünk minden szükséges alapanyagot, Desinek is vettünk némi finomságot, aztán hazamentünk, ezúttal taxival. Szóval volt költségem bőven: ajándék+vásárlás fele+vacsora+taxi. Senkinek nem lehet egy szava sem.

Másnap Rolcsi korán kipattant az ágyból, hogy nekilásson főzni, elvégre az első vendégek fél 3-ra ígérték magukat, ennek nyomán pedig Desi is aktívba fordult. Ilyen körülmények között én sem tudtam tovább aludni, hiába volt munkaszüneti nap, tehát nekiláttam a takarításnak. A részletekbe nem megyek bele, mert senkit sem érdekelnek, de annyit azért elárulok, hogy úgy végeztem a munkákat, mintha nyúztak volna. Persze reggeltől 2-ig vagy háromszor összevesztünk, de hát ilyenek vagyunk, ha összezárjuk magunkat. Kiderült, hogy a FIDESZ ezúttal nem tart központi rendezvényt, ezért az esős időben való ácsorgás szerencsére elmaradt.

Öt perccel azután, hogy kipattantam a fürdőkádból, már csörgött is a Roland telefonja, és rohant a metróhoz, az első vendégek elé. Összességében valami 21 embert csődített volna össze, ami miatt kellőképpen pöröltem is vele, mivel anno már a tízeniksz sem fért el kényelmesen, erre meg még rálicitált... Szerencsére végül nem voltunk annyian, de eljött 5 hetero barátnő(nk), meg 4 meleg ismerősünk. Pontosabban két meleg ismerősünk, meg az egyikük párja, plusz annak a barátja. Összesen három embert magam sem ismertem, a Rolcsi meg kettőt (nem is számítottunk rájuk), mások viszont vagy a városban levő felfordulás vagy egyéb okok miatt végül nem értek oda hozzánk. Ennek ellenére jó kis hangulat kerekedett, ment is a nevetgélés bőszen. Mivel direkt nem vettünk sok piát, ami volt meg amit a vendégek hoztak viszont vagy hamar elfogyott vagy nem kellett, a Roland leszaladt, hogy a még nyitva tartó kisboltból hozzon egy üveg pezsgőt. Közben elkapta a liftajtó nyílására kiszaladó szomszédasszonyom, és ez egyik éppen távozó vendégünkkel együtt leordította, hogy mit képzelünk mi, hogy így hangoskodunk. Rolcsi ezért gyorsan visszajött, közölte, hogy a szomszéd mit művelt, majd visszament és közben úgy bebaszta az ajtót, hogy csak úgy zengett tőle a ház. Később ezért jól lehordtam, mert az egy dolog, hogy igyekszik minél több emberrel haragban lenni meg, hogy a saját lépcsőházukban a közös képviselővel háborúban áll, de nekem ne csináljon ellenségeket a viselkedésével. Mielőtt visszajött volna, csengettek. Mondom mifene, valaki ráfordította a kulcsot? Ajtót nyitottam, ami mögött az ominózus szomszéd állt, hajcsavarókkal a fején. A következő párbeszéd zajlott le köztünk.

Aranka: Lenne szíves szólni a vendégeinek, hogy egy kicsit halkabban legyenek? Ne kelljen már kihívni a rendőrséget.

979: A rendőrséget azt hiszem nem kell kihívni, mivel még csak 7 óra van (és tényleg csak annyi volt).

Aranka: a belső szobában is hallani a nevetést, olyan hangosak. (Közben fel és le nézegetett, metakommunikatíve aggódva a többi lakóért).

979: Jó, majd szólok, elnézést.

Ezzel elment. Mondanom sem kell, hogy a buli számomra innentől kezdve egy merő idegességbe csapott át, szórakozásról szó sem lehetett. Nem a rendőrségtől féltem, mivel az nevetséges dolog volt, hanem a további inzultusoktól. Minden hangos röhögéstől összerezzentem, vagy lehajtott fejjel hunyorogtam, a különféle hangerősség befolyásoló eszközöket — mint például a konyhai rádió, a számítógép vagy az ajtók — pedig bőszen látogattam. Nem kívántam, hogy a vendégeim bárcsak elmennének, de hálát adtam a sorsnak, hogy némelyikük szemmel láthatólag már nem ért oda.

Már csak azért sem, mert a városban közben ment a hacacáré. Pontosabban — mint tudjuk — valójában semmi sem történt, de azért a rendőrség lezárta fél Budapestet, és a metrók sem álltak meg mindenhol. Leendő vendégeinkkel közben online telefonos kapcsolatban álltunk, és a televízió híreit tolmácsolva adtunk nekik tanácsokat, miként érhetnének el mégis Újpestre. Aztán az elsőként érkezett vendégpáros felpattant, és távozott (egyébként sem ígérték magukat sokáig), majd az általam korábban ismeretlennek titulált (és az is maradt) meleg srácok is elindultak, velük pedig Roland egyik lakótársa, aki nyilván valamilyen szorosabb ismeretség megkötése reményében tartott velük. Mivel a másik lakótárs volt az egyik, aki végül nem ért oda hozzám, a harmadik pedig velünk együtt szándékozott kelni (mivel vidékre utazott haza), Desiré kérdése hirtelen ismét aktuálissá vált. Némi sértődés után Roland feláldozta magát, és a társaság megmaradt tagjaival együtt eltávozott. Vitte az alomtálcát, meg a szállítódoboza megpillantásakor heves ellenkezésbe kezdő macskát, aki eddig egyébként azt se tudta, hova bújjon a zaklató érintések elől , míg végül a szekrény tetején pihent meg. Csodálom a páromban, hogy ilyen fáradhatatlanul intézi el a muszáj dolgokat — amiket én is megtennék, de egyrészt az utolsó pillanatig halogatnám, másrészt amikor elvégezném őket, úgy szenvednék közben, mintha kínoznának.

A megmaradt vendéggel/baráttal nekiláttunk a takarításnak. Ő mosogatott, én pedig helyre tettem mindent, kiborogattam a maradékokat, összeszedtem a szemetet. Aztán megágyaztam, összepakoltam a másnapi utazáshoz szükséges holmikat, és lefeküdtem aludni.

Rolcsim kiért az Őrs Vezér terén túl levő albérletükbe, elintézte a macskát, és csak valamikor hajnal 3 körül ért haza. Nem feküdt azonban le, hanem nekiállt szendvicseket gyártani az útra, és csak azután bújt mellém az ágyba, hogy összebújva aludhasson velem egy órácskát. Fantasztikus ez a srác!

A hetedik napja van annak, hogy folyamatosan dolgozom, ami a nemzetgazdaság első negyedéves adatait tekintve azt jelenti, hogy egyedül állítom elő Magyarország GDP-jét. Ha árnyalom egy kicsit a képet, akkor viszont azt kell mondanom, hogy zsinórban a hetedik napja jövök be a munkahelyemre, viszont ma szinte semmit nem haladtam a munkámmal.

Egyrészt tegnap hazamenés előtt felfedeztem egy durva hibát az egyik legnagyobb cégem nyilvántartásában, ami órákra megakasztott. Tavaly még — a XXI. századhoz méltatlanul — hagyományos floppyra mentegettük a könyvelt cégek adatait, és mivel ez az ominózus cég olyan nagy, hogy 5 évnyi adat már csak két lemezre fért rá, csináltam neki egy új adatbázist, ahova mechanikusan átmásoltam a közös használatú fájlokat, mint például a számlatükröt vagy a tárgyi eszközök analitikáját. Ezt úgy februárban tehettem, azonban a tavalyi mérleg májusi elkészítéséig az eredeti adatbázisban még változtattam, például elszámoltam az utolsó negyedévi értékcsökkenéseket, amit ugyebár már nem vittem át a 2007. évre. 2007-ben aztán szépen elszámolgattam az azévi ÉCS-ket, de úgy, hogy a 2006. már eleve nem volt jó, így természetesen a program is hülyeségeket csinált, mivel a kiinduló adatok rosszak voltak. Nos, ezt tegnap vettem észre, amikor összehasonlítottam a főkönyvet az analitikával. Csak enyhén állt meg bennem az ütő. A hibák 90%-át egy mozdulattal kijavítottam, a maradék 10% javítása azonban 2,5 órát vett igénybe a feltárással együtt.

 

 

Másrészt viszont még meg kellett dolgoznom a szerdán a semmire megkapott 5-ösömért, és mivel idebent a csendben, kollégák, Rolandok és macskák nélkül ideálisnak mutatkozott a terep, neki is láttam (a keresett olvasmányjegyzék végül az otthoni gépemen volt). Ez sem ment persze könnyen, mivel a Winword legalább akkora fasz, mint én a fenti bekezdésben ecseteltek miatt, és 1-2 billentyűlenyomás után se szó, se szóbeszéd, kilépett, megakadályozva ezzel akár egyetlen mondat képernyőre vetését is. Na, de 979 nem olyan hülye, mint amilyennek kinéz, ezért áthidaló megoldásként a blogszerkesztővel írtam meg a recenziómat, majd alkalmanként bemásoltam a Wordbe, ami persze nyomban be is záródott, annyi időt viszont hagyott nekem, hogy megnézzem, meg van-e már a 3 oldal. Jelentem, készen vagyok, és mivel itt írtam meg, akár közre is adhatnám. Egy Magyar Narancsban 2 éve megjelent interjú kritikájáról van szó. A cikk hozzáférhető a neten, szóval akár be is linkelhetném a bejegyzés mellé. Hát nem lett valami 'hű de', nem is adnék rá 5-öst, azonban biztosan nagyon tanulságos (persze, biztosan...). Egyetlen akadálya van csak ezen aktusnak: nem szeretném elijeszteni a másként gondolkodó (és itt nem a melegként gondolkodókat értem) olvasóimat a blogom további látogatásától, tekintve, hogy írásomban az ominózus interjúban elhangzott erős állításokat igyekszem cáfolni, és mivel az interjúalany az MSZP hajdani kampányszakembere, a kritikám nyilván erősen jobboldali érzületű. Ha azonban a közzétételre konkrét kéréseket kapok, elképzelhető, hogy engedek a kísértésnek, ellenkező esetben törlöm a postot. Szavazást nem írok ki, mert ahhoz nem értek, de ha csak egy-két emberkét érdekel a dolog (ha egyáltalán érdekel bárkit is), akkor akár e-mailben is átküldöm, és akkor nem rombolom tovább az imidzsemet itt, a nyilvánosban. Szóval tessék kommentelni (e-mail címet is kérek a személyes küldéshez).

De visszatérve a földre egy harmadik ok is van, amiért hiába jöttem be, mégsem haladok szinte semmit: éppen blogot írok. Nem is a fenti dolgok elmesélése miatt kezdtem bele, hanem, hogy törlesszek egy kicsit az elmaradásaimból, és megírjam, miként éreztük magunkat jól (most már) két héttel ezelőtt a Zöld Pardonban.

Ekkor voltak ugyebár nálam a barátaim, és ekkor voltunk a május 1-e utáni napon (igen, május 1. után május 2. jött, de nem úgy, ahogy március 9. után március 10. (a politikát figyelők ezt érteni fogják)), amiről még be szeretnék számolni. Ha ezt megteszem, már csak 2 elmaradásom lesz (jippíí), de most maradjunk a ZP-nél. Szóval a barátaim egy része már második napja tobzódott nálam, viszont egyikük csak aznapra tervezte az érkezését, és ki kellett mennünk elé. A Keletiig való elbuszozás után a helyi KFC-ben beharaptunk némi elemózsiát (egy részünk ingyen, mivel kiverte a balhét a kiszolgálás lassúsága miatt), majd elsétáltunk az Aréna Plázába papucsnézés céljából. Nem nekem kellett a papucs, mivel én olyat csak otthon hordok (persze attól még otthonra kellhetett volna), hanem az egyik lány barátomnak, akinek a cipője szanaszétösszevissza törte a lábát, és valami kényelmesebbre vágyott. Mivel a Keleti innenső oldalán voltunk, javasoltam, hogy innen is közelítsük meg a buzik hétköznapi tobzódásának ezen színhelyét, de mivel pusztán csak a földrajzi elhelyezkedést vettem figyelembe, de az emberi civilizáció alkotta objektumokat nem (pl. sínek, épületek, stb.), úgy sétáltunk el a Stadionokig, hogy esélyünk sem volt az Aréna Plázát 500 méternél jobban megközelíteni. Cserébe viszont megtekinthettük Budapest gettóinak egy igen szép példányát az emberi ürülékhalmokkal, szemétkupacokkal, kapualjban söröző tróger alakokkal és legyektől körülzsongott hányásfoltokkal együtt. Szakemberek persze tudják, hogy a Keleti ezen környéke valójában nem gettó, hanem slum, de maradjunk a köznapi szóhasználatnál.

Mire aztán a plázába értünk, nem sok időnk maradt a papucsvásárlásra, mivel hiányzó tagunk erősen érkezőfélben volt. Ennek ellenére sikerült papucsot is találni, és én is vettem magamnak egy fasza kis pólót, aminek a színe is tetszik, az anyaga is jó, ráadásul úgy tűnök benne, mintha izmos lennék (holott nem vagyok az). Na, miután összetalálkoztunk a várt baráttal, hazamentünk hozzám, és konkretizálni igyekeztünk az esti programot. Buli volt ugyanis készülőben. Én a legutóbb nem mentem sehova, ezért most már aztán nagyon szerettem volna bulizni egyet, vagy inkább csak buzik közt lenni (még több és kevésbé ismert buzik között). Az Alteregora szavaztam tehát, ahol aznap este ráadásul valami retro-féle party volt. Szóba került aztán alternatívaként a Zöld pardon is, sőt az is, hogy az egyikből majd átmegyünk a másikba, de mivel némely vendégem kijelentette, hogy nem akar Alteregozni, és a némely vendég szava szent (mivel vendég), maradt a ZP. Drat! And double drat! Eleve fáradtak voltunk, a kis délutáni sétánk is inkább vitte az energiánkat, minthogy szaporította volna, ezért a before-party elég nyugalmasra sikeredett. Roland volt az egyetlen, aki a pezsgősüvegek nyakára hágott, és mire berúgott, kellőképpen haragudott is ránk, amiért mi meg nem. Hiába mondtuk neki, hogy semmi baj a bulival, mert így is jól érezzük magunkat, ő csak durcázott. Ezzel azt érte el, hogy 1. az én hangulatom is elromlott, 2. a szakításon kezdtem el ismét agyalni, és 3. ha nem ültünk volna a metrón, könnyen lehet, hogy bemostam volna egyet neki. Pedig nem is vagyok agresszív.

A Petőfi híd budai hídfőjéhez közeledve már hallható volt a szélben szálló zene, ami rögtön ellenkező előjelűvé varázsolta a kedvem, tekintve, hogy jó kis régi számokat hallhattunk. Hit the road Jack, Wake me up a Wham!-től, és hasonlók. Később is csak akkor csalódtam, amikor RAP-számok kezdték váltani egymást, cserébe viszont jót mulattam a faszkalapok mozgáskultúráján.

Hát igen, már belépés után megállapítottam, hogy egyrészt öreg vagyok, másrészt, hogy az olcsó belépő miatt ide bizony válogatott nyomorultak (is) járnak. Hangsúlyozom, hogy a koncert után voltunk, mivel a koncertre nyilván más társaság érkezik. Öregnek azét éreztem magam, mert a fiúk-lányok átlagéletkora valahol 14-16 év körül mozgott, a nyomorultak magas száma viszont magáért beszélt. Milyen emberek voltak már ott?! Annyit röhögtünk rajtuk, hogy a vége felé már kezdett megfájdulni a rekeszizomzatom. Mellesleg ezért nem szoktam én táncolni. Mivel nem is tudok, úgy érzem, hogy rajtam ugyanúgy röhögnének, mint ahogy én röhögök másokon (és ezzel jelentős egoizmusról teszek tanúbizonyságot, pedig valójában senki sem velem foglalkozna), amihez még hozzá jön, hogy van önkritikám, tehát ha nem tudok táncolni, nem is próbálkozom vele. Általában. Most viszont 4-5 Rézangyal pálinka legurítása után megoldódott a lábam, és pölö a Grease-mixre úgy roptam, hogy majd kiböktem egy-két emberke szemét. Pedig be sem rúgtam, sőt, még csak be sem csíptem. Hiába, az ottani átlagéletkor személyemmel történő jelentős növelése ellenhatásaként magam is visszafiatalodtam akkori mivoltomba, amikor még a tetemes mennyiségű elfogyasztott alkoholtól maximum behánytam, de nem részegedtem le. Igaz, akkor még bort is ittam, mostanában meg már csak töményet (nagyon töményet). Közben egyébként Rolcsi is észhez tért, főleg, amikor egy rund pálinka kikérése után a kisasszony bejelentette neki, hogy 4900 Ft. Rolandom erre kikerekítette a szemeit, és a lottóreklámokban szokásos, hangos "Mennyi???" kérdéssel nyugtázta az elhangzottakat. Úgy itta utána a szeszt, mintha aranyból volna. Mindenki rendelt egy kört (kivéve, aki nem is ivott), csak én maradtam ki, mert addigra elindultunk haza. Előtte még elmentünk vizeldét nézni, és közben megtekinthettük, hogy a szomszédos tinci-tánci platformon hogyan lötyögnek a Prodigy zúzós számaira. Basszus, nem kell kibökni egymás máját, de még jó, hogy a Firestarterre, meg a Breathe-re el nem kezdtek keringőzni.

Az elmaradt pálinka-rundot a taxi finanszírozásával kompenzáltam (leszámítva a vendéglátás költségeit), de a hazafelé út inkább a sofőrnek volt megtiszteltetés, mivel annyit röhögött a Roland poénjain, hogy majd kiesett a szélvédőn. Még neki kellett volna fizetnie az ingyen kabaréért.

Utólag aztán már nem bántam, hogy nem melegedni mentünk (huhh, már hova...?), hanem kabátos buliba. Pedig ha egy kicsit bátrabbak lettünk volna, nyugodtan nekiállhattunk volna smárolni akár ott is, nem mi lettünk volna az egyetlenek. Ezek a mai fiatalok már fel sem veszik, ha az alapvetően hetero tömegben néhány srác egymással lassúzik, vagy éppen lekapja egymást. Hová fajul a világ...