veszekedés bejegyzései

... a házukban, így én is kénytelen voltam legutóbb egy fél szombatot és egy fél vasárnapot eltölteni ezen a hőmérsékleten. Zseniális volt. A húgaim kabátban tanultak és kabátban ebédeltek, anyám két mackót húzott magára, én pedig megállás nélkül ittam a teákat. Főz-melegít-főz-melegít, ez volt a fő vonulat.

Az egésznek az az oka, hogy anyám férje állandóan a családi csődtől retteg. Nem pusztán óvatosságról van szó, hanem egy lassan már pszichés zavarnak tűnő attitűdről,  amit valószínűleg az apjával egy fedél alatt felnőve szívott magába. Az az egész életét szarrágással élte le (és ezt rákényszerítette a feleségére és a gyerekeire is), igaz, állítólag a bőre alatt is pénz van. De mit ér a spórolás meg a pénz, ha egy egész élet telik el úgy, hogy közben mindent megvonunk magunktól, ráadásul minek spórolni, ha aztán egy-egy meggondolatlan lépéssel százezreket dobunk a kukába (mint ő)? Volt tehát honnan 'örökölni' ezt az életszemléletet, és mivel két gyerek taníttatásáról is gondoskodni kell, valahol még érthető is, na de 15 fok? Az már egészségi szempontból is káros lehet, és eleve beteges dolog. Egész évben a számlákat lesi, és ha valami egy kicsit nagyobb összegű, mint legutóbb, végletesen kezd el gondolkodni, és idegileg összeomlik. Ezért aztán állandóan kapcsolgatja a villanyokat, a bojlert csak késő délután kapcsolja be (minek menjen egész nap?), minden vásárolandó dologra rámondja, hogy "minek az?", a fűtést pedig apránként egyre lejjebb veszi. Két-három éve a fűtési szezonban még 20-21 fok volt a házban, aztán ez lecsökkent 18-19-re, most pedig még annál is alacsonyabb. Lassan már látszik a leheletünk, hacsak nem jön gyorsan a tavasz. Az egészben ráadásul az a legidegesítőbb, hogy ő tüntetőleg pólóban mászkál, és alkalmanként megkérdezi tőlünk, hogy nincs-e melegünk, mert róla "szakad a víz". Mit idegesítő? Úúúúú...pedig én jámbor ember vagyok.

Volt már egyébként szeméttel fűtés, kerti hulladék eltüzelése, használt bútorok aprítása, gáz+szén kombó, majd jött a lassú hőfok-lecsavargatás, miután a fő megélhetési forrás, a díszhaltenyésztés megszűnt. Kénytelenek voltak felszámolni, mivel a "nem lesz gázáremelés" kormánya egyre csak emelte gáz árát, eközben viszont a díszhalak felvásárlási ára egy fillérrel sem nőtt. A nagykeresek inkább hozatnak árut Kambodzsából meg Vietnámból, vállalva az elképesztően magas elhullási arányt is, minthogy a magyar tenyésztőknek egy forinttal is többet fizessenek. Aztán ez a kettős hatás azt eredményezte, hogy egy pont után jövedelmezőbb volt semmit sem csinálni, a felszabaduló munkaidőt pedig egyéb jövedelemtermelő erőfeszítésekre fordítani.

De vissza a 15 fokra, amit úgy sikerült elérni, hogy a húgom első féléves eredményeinek tükrében ismét rövidre lett fogva a póráz, és most otthonról jár egyetemre. Korán kelés, buszozás, aztán este vissza. Cserébe viszont a 20 éve lezárt emeleten elkezdték a külön szoba kialakítását, hogy az érettségi előtt álló kisebbik is nyugodtan tudjon tanulni, meg az egyetemista nagyobbik is. Merthogy mindkettő fennhangon mondja fel a tudnivalókat, és egyazon légtérben rendsuerint zavarják egymást. Az emeleti szobák kialakítása pedig pénznyelő, még akkor is, ha a húgom igencsak sokat finanszíroz a költségekből (szociális ösztöndíj rulez...), innen tehát a rettegés. Amikor szombaton betoppantam, csak a kisebbik testvérem volt otthon, mert a család többi tagja a Bauhausban volt vásárolni, őt meg ott hagyták hírmondónak. Mikor megjöttek, szinte őrjöngtek a haragtól. Anyám férje azon dühöngött, hogy mennyi pénzt 'elpocsékoltak', anyám azt szajkózta, hogy kétszer is elkövette a férjhez menés hibáját, a húgom meg bőgött, hogy még a saját pénzét sem költheti arra, amire akarja, és miért kell mindig mindenből a legolcsóbb szart megvenni? Nem is beszélve arról, hogy az apja látványosan szabotálta az egész vásárlási témát, ami miatt egy külön adagot bőgött szegény. Jó volt tehát a hangulat. Mindkettő kerülgette egymást, meg rajtam keresztül üzent a másiknak.

Én meg csak hallgattam, kortyolgattam a teámat az utcai hőmérsékletben, és azon gondolkodtam, mennyire nem aktuális már megint a pillanat egy coming outra.

Adós vagyok még azzal, hogy elmeséljem, miként alakult az életem úgy, hogy ismét egyedülállóvá váltam. Ebben egyrészt a közkívánat, másrészt az motivál, hogy kiírjam magamból a dolgot. Pedig tegnapra már egészen rendbe jöttem (a lehetőségekhez képest), mire este meggondolatlanul bejelentkeztem msn-re. Észre sem vettem, hogy a Roland is ott van (vagy azt nem, amikor belépett), és persze el is kezdtünk egymásnak irkálni. Sok értelme nem volt, mert csak ugyanazokat a köröket futottuk le megint: ő nem csinált semmit — mondta ő — megcsaltál — mondtam én. Ez már lement élőszóban, telefonon, mailben és most msn-en is. Már csak a füstjelek hiányoznak meg a morze. Az egésszel csak annyit értem el, hogy megint álmatlanul forgolódtam éjszaka, és az előző napi nem-alvással együtt ez mára elviselhetetlenül álmossá és ingerültté tett. A kondit is kihagytam — pedig ilyet még sosem csináltam, — mert csak tragikusra rontottam volna vele az állapotomat.

Előrebocsátom, hogy bár én vagyok az esetben a sértett fél, avagy én érzem magamról ezt, nem fogok sem szókimondó, sem acsarkodó lenni. Akármi is történt, akármennyire is dühös és bánatos vagyok, nem fogok a másik után rúgni/köpni, mert az a tróger szokás, én pedig nem érzem magam annak. Már megkapta a büntetését, persze nem tőlem, hanem az élettől. Az sem célom, hogy bárki előtt lejárassam azt az embert, akivel közel 2 és fél évig összekötöttem az életem. Ezzel magamat is minősíteném. Tehát a sztori röviden.

 

Az ominózus hétvégén leutaztam anyámékhoz, Roland viszont kivételesen nem dolgozott. Legalább is szombaton este nem. Én valahogy eltengődtem 'otthon', és a tengődés közben jött egy telefon. Egy közös lány barátunk (haverunk) keresett, hogy elengedném-e vele a páromat bulizni az este. Azt nem mondta, hova, de az nyilvánvaló volt. Mondtam, hogy persze, miért is ne? Én is hányszor mentem nélküle idegen társaságba, és ha igazán szeret, úgysem történik semmi baj. Vicces volt persze, hogy egy ügynök hívott fel, és nem ő maga, de aztán beszéltünk egymással is, én pedig megismételtem a véleményem a dologról. Kicsit kérette magát, mintha én kérném, hogy buziklubba menjen, de ez nála rendszeres volt. Innen tudtam, hogy minden vágya az, ami miatt éppen akkor nyafog.

Másnap hazamentem szépen, bár délelőtt hívtam, hogy minden rendben volt-e, nem rúgott-e be nagyon vagy bármi. Persze semmi érdemleges nem történt, csak a 'milyen szar volt a zene' meg a 'hogy nézett már ki a sok igénytelen' volt. Ez tipikus. Megbeszéltük, hogy este átjön, pontosabban eredetileg úgy volt, hogy ő már ott vár nálam, amikor én hazaérek, de közben hívta a főnöke, hogy szükség lenne rá, így elment dolgozni, és csak 8 óra fele jött meg. Persze fáradt volt nagyon, ami nem csoda, hiszen átmulatta az éjszakát, és pihenni sem tudott nagyon. Azért egy pár szót beszéltünk, viszont a buliról diszkréten hallgatott. Egyébként viszont elkéreckedett tőlem egy hétre Angliába, ahova állítólag egy volt (lány) osztálytársa invitálta, márciusra. Megfürödtünk, vacsoráztunk, tévéztünk (ő elaludt) én pedig hiába próbálkoztam egy kis huncutkodással, nem lett belőle semmi. Fáradt volt.

Én még fent maradtam, gépeztem, és közben járt az agyam. Nem mintha az elhangzottakat elemeztem volna, de — talán a tudatalattim késztetésére — gyanú fészkelte be magát a lelkembe. Valami nem stimmel! Játszottam még egy kicsit valami gagyi netes játékkal, de közben percről-percre erősödött bennem a késztetés, hogy utána járjak a dolognak. A lelkiismeretem is beindult, és a tervezett erkölcstelenség ellen ágált bennem, a másik oldalon viszont ott volt a gyanú, ami nem hagyott nyugodni. Több apró kis momentum, amik külön-külön teljesen jelentéktelenek, együtt azonban gyanakvásra adnak okot. Mint valami betörő, aki a lebukástól fél, úgy léptem be az iwiw-jébe. A jelszót kitalálni semmiség volt, másodikra sikerült (nem az én nevem...). Ennek egyébként már volt előzménye, egy kísértetiesen hasonló eset, amikor majdnem szakítottunk, de aztán mégis együtt maradtunk. Akkor elég volt az msn-beszélgetés előzményeit megnézni (amihez még jelszó sem kellett), és voilá!

Tudom, most többek szemében nagyot zuhantam, és igazatok is van. Erkölcstelen más levelezésébe belenézni, még akkor is, ha érzi az ember, hogy oka van rá. De nem tehettem ellene. Nem vagyok féltékeny típus (mint ami talán a fentiekből sejthető is), de nem tűröm, hogy bolondot csináljanak belőlem, hogy hülyének nézzenek. A büszkeségem erősebb annál...meg a morális gátaknál is — sajnos. Nem vagyok rá büszke. Gyenge voltam, és aki alaposan ismer, meglepődne ezen, hiszen én olyan érzelemmentesnek és zárkózottnak tűnök a külső megfigyelő számára. És lám, mégis az érzelem vezérelt.

A tilosban járás okozta azonnali lelkifurdalás keserűsége, és a félelem attól, hogy vajon mit találok a 'rutin' ellenére is alaposan megdobta a szívverésem ritmusát, de amikor egy fiúnévre kattintottam a lista tetején, akkor ugrott csak fel a szívem a torkomba igazán. Két-két levélke, helyesírási hibákkal tarkítva, írásjelek nélkül, mégis egyértelmű tartalommal. Nem idézek belőlük, nem rontom tovább a renomémat.

Számítottam rá? Igen, hiszen azért néztem meg azt a levelezést. Volt már ilyen? Volt, és mégis letaglózott. Pedig egyszer egy másik fiúval láttam csókolózni a volt barátnőmet, és az sem zaklatott fel ennyire. A harag rossz tanácsadó, ezért eszem ágában sem volt szembesíteni az alvó páromat a levelekkel, inkább kimentem a konyhába, és elláncdohányoztam pár cigarettát. Közben járt az agyam, latolgattam, kételkedtem, a következő lépésen agyaltam. Abban sem lehettem biztos, hogy azt látom, amit látni lehet. Mi van, ha csak féltékenységemben értelmezem a szavakat úgy, ahogy? Akkor este tehát nem volt szabad semmit sem tenni, különben is, zavartam volna haza az éjszakában a páromat? És ha tévedek? Hogy jövök abból ki? Ráadásul a tettemmel magamat is bemocskoltam — még ha magam előtt meg is tudom magyarázni a dolgot — így ha nem lett volna igazam, csak én maradok a mocsokban. Lefeküdtem hát aludni, ami persze nem ment. Jobbra fordultam, balra fordultam, hőhullámok törtek rám, és zavart a horkolás is. A szívem közben végig a torkomban dobogott, a halántékom pedig lüktetett, pedig de szerettem volna aludni. Ez csak valamikor hajnali 2-kor sikerülhetett, de abban sem volt köszönet. Addig abban maradtam magammal, hogy reggel visszakérem a kulcsomat, és csak utána tárgyalhatunk a részletekről. Ezt viszont nem itthon akartam megtenni, hanem az utcán, ahol védve vagyok a 'közvélemény' által.

Persze nem így sikerült. Sosem úgy sikerül, ahogy az ember azt szóról szóra eltervezi. Reggel ugyanúgy keltem, ahogy elaludtam, a feszültségtől reszketve, magas pulzussal. Akárhogy próbáltam természetesen viselkedni, nem sikerült, és ez látszott is rajtam. Ezt a Roland is észrevette, és firtatni kezdte, hogy mi bajom. Összeomlani látszott a 'fantasztikus' terv, és ha ekkor tagadtam volna, még hazug is leszek. Pár másodpercig mérlegeltem az eshetőségeket, de végül előhozakodtam a dologgal, kicsit bizonytalanul, de mindenképpen támadólag, és persze első perctől kezdve az általam erkölcstelenül megtekintett levelezésre hivatkozva.

Veszekedni kezdtünk, aminek nem megyek bele a részleteibe. Próbáltam higgadt maradni, és csak logikus érveket előhozva, a lelkemet megkeményítve talpon maradni. Konformista vagyok, nem szoktam én az ilyet. Az első persze az volt, hogy az csak egy ártatlan csók volt egy régen nem látott ex-től, akivel váratlanul futottak össze. A váratlanságot a levelek sem cáfolták. Később már a "nem történt semmi" üzemmód aktiválta magát, és a tegnapi beszélgetésünk során már az is kiderült, hogy még arra a hirtelen mentségre is én emlékszem rosszul. Nem memorizáltam a leveleket, és az izgatottságtól talán rosszul is emlékezhettem rájuk, ezért a védelmem némileg megroggyant. A kulcsot minden esetre elkértem, hogy ne hozzam magam lehetetlen helyzetbe. Ha nekem lesz igazam, jobb az, ha nálam van, és persze a macskát is féltettem. Mindig azt mondta, ha szakítunk, övé a cica, mert ő kapta (tőlem). Ez általában kihozott a sodromból, mert alaptalannak éreztem mindkét állítást, és tartottam tőle, ha nála marad a kulcs, esetleg váratlanul meglép Desirével. Ez pedig nem lett volna szép dolog, hiszen én szereztem, én foglalkoztam vele többet, és nekem került (jóval) többe, meg aztán hogy számoltam volna el a macskahiánnyal a környezetemben? Mondtam volna, hogy szakítás után elvitte a buzibarátom? Talán önző, de mégis racionális dolog volt ez a részemről. A sírás, a tagadás, a leírtak máshogy történő idézése és a könyörgés az én kétségeimet is megnövelte, ezért viszonylag békében váltunk el a metrón.

Tudtam, hogy később ér be a munkahelyére, mint én, és ha beér megváltoztatja a jelszavát, amit már nem tudok megfejteni, akkor pedig vesztek. Még ha jól is láttam, amit láttam, nem tudom alátámasztani az igazam, mert nem lesz mivel. Akkor pedig alul maradok, mint levéltitkot sértő, gyanúsítgató féreg, és a lelkiismeretem ki tudja, mikor áll helyre. Ezért amint beértem, első dolgom az volt, hogy újra belépjek az iwiw-be. Minden okom megvolt erre, nemcsak a fentiek, hanem az is, hogy amikor veszekedés közben azt mondtam, hogy ha rosszul olvastam, amit olvastam, akkor bizonyítsa be az igazát azzal, hogy belép a profiljába, és felolvassa nekem az inkriminált részeket. Nem tette. Már szinte indulásra készen álltunk, a gépemet is kikapcsoltam, de aztán a szó úgy fordult, hogy visszakapcsoltam mégis, a páromra pedig dühösen ráparancsoltam, hogy akkor lépjen be a profiljába (vagy én teszem), és olvassa fel, amit ott talál (vagy én teszem). Megtagadta, és határozottan megtiltotta nekem is, hiába mondtam, hogy ezen múlik minden.

És a munkahelyemre beérve ennek ellenére sem voltam biztos a dolgomban, pedig ez már önmagáért beszélt. Ott volt minden, és úgy, ahogy én emlékeztem: friss ismeretség, a csókot alátámasztó bók, és a folytatás kilátásba helyezése, mielőtt a srác visszatér... na hova? Angliába! Hát persze, hogy oda.

A többit tudjátok, még ha csak címszavakban is. Az azóta lefolytatott kommunikációink ugyanezt ismételgették. Én érvelek, ő tagad, és ha már nem tud, akkor támad, és mindenféle teljesen ártatlan momentumok felnagyításával vádol viszont. Azóta kiderült az is, hogy ha visszább olvasok, akkor megbizonyosodhattam volna, hogy az illető valóban egy ex-, és minden úgy történt, ahogy mondta, azaz sehogy. Sajnos azonban nem láttam több levelet az illetőtől, és a látottak tartalma szerint nem is létezett több. Exről sem tudtam kettőnél többről. A vagyonosodási vizsgálatos bejegyzésemben említettem, hogy ha nem védekezünk az első pillanattól kezdve konzekvensen, akkor később már hiába jövünk elő újabb, eddig említeni elfelejtett momentumokkal, az már hasztalan. Én is így vagyok ezzel. Ráadásul a közös barátaink állítólag szintén látták a többi levelet, ezért a páromnak adnak igazat. Már mindenhol én vagyok a szar. De kérdem én, milyen barátok azok, akik látják, amit látnak, és arra nem képesek, hogy felhívjanak, és leüvöltsék a hajam, hogy "te hülye, hát kidobod, amikor ártatlan?!".

Most meg már késő. Késő az elhangzottak miatt, késő a büszkeségemnek és késő a szívemnek. Ennek egyszer és mindenkorra vége.

Elemezhetném még a történteket háromszor ekkora terjedelemben, mert sok momentum van még, de a konklúzió úgyis ez lenne. Nagy szavakkal, tagadással, vádakkal el lehet leplezni az egészet, és úgy lehet forgatni a szavakat, hogy a végén én legyek a szemét, a szívtelen, a hazug, de a számtalan apró momentum bármelyike elég lenne Columbonak a letartóztatási parancshoz.

Nekem pedig elég ahhoz, hogy helyesnek érezzem a döntésem, és ha az erkölcsimen csorba is esett, a büszkeségem sértetlen (lehet egy idő után).

... és valószínűleg gyomorfekéllyel visznek be valahova (elhunyni). A szombati esküvőn (beszámoló később) alig-alig ittam, másnap délutánra mégis megfájdult a gyomrom (vagy valami más odabent). Látványos fetrengésem, vonaglásom, magzati pózaim, párnára fekvéseim és nyögéseim megelégelése után Roland belém erőltetett egy fájdalomcsillapítót, ami estére meg is tette a hatását, és elmulasztotta a fájdalmat. Tartottam azonban attól, hogy ez csak a szer hatása, és a fájdalmat kiváltó ok ettől nem fog megszűnni, ergo a fájás vissza fog térni.

 

Na, reggelig nem is volt semmi baj, igaz azóta sem, viszont érzem, hogy nincs odabent minden rendben. Azt a nyomó, szúró érzést hol erősebben, hol alig-alig, de érzem, és ez most már kezd nyugtalanítani. Most vagy az volt a baj, hogy éhgyomorra ittam tömény szeszeket, vagy a tartós idegeskedés tette már meg a hatását. Ha előbbiről van szó, akkor max máig fájhat a hasam, ha utóbbiról, akkor viszont jobb lesz felkészülni a kórházlátogatásra, mivel az elkövetkezendő időben semmi okom nem lesz megnyugodni.

A múltkor említett 11 cégből még 8 hátra van (+ a váratlan mérlegek), ráadásul Hajnalka reggel felbaszta az agyamat. Öt perccel megérkezésem után hipp-hopp összevesztünk, mert idegbeteg volt, én meg nyilván a gyomrom (és a hétfő reggel) miatt voltam ingerültebb a szokásosnál, de miután továbbra is mindenkivel és mindenért hisztériázott, már ott tartottam, hogy nemcsak, hogy a maunika sauból idézek, miszerint "De felpofozom, a kurva anyját!", de meg is teszem azt. A nap hátralévő részében nem is szóltam hozzá egy szót sem, de ő sem hozzám. A ballib-nyalonc Juventus Rádió szól idebent, ami most már kimondottan idegesített. Minden nap ugyanazok a számok, köztük számtalan olyan ami önmagában és egyszer is idegesítő, nemhogy minden nap és a többivel együtt. Különben is, ki az a Gáspár Laci, meg Caramel? 15 szarból a legkevésbé szar? A Cserhátinak meg inkább a régi számait adnák, az újabbak helyett, mert vénségére már csak háhá-zni tudott, de rendesen kitartani egy hangot már nem. Na, nem is folytatom, lehet, hogy így is sikerült vérig sértenem egy pár olvasómat.

A lényeg, hogy eleve ideges voltam, senkivel sem akartam kommunikálni, és nem kívántam a moslék rádiót sem hallgatni, ezért elővettem az évek óta nem használt walkmanomat. Na igen, a gépem a beszarása óta nem érzékeli a hangkártyát (vagy egyéb baja van), ezért nem tudok rajta semmit sem hallgatni. Youtube huss, EchoTV, HírTV, Lánchíd Rádió exitus. Viszont mielőtt ez a lehetőség a legutóbbi gépcsere során megteremtődött volna, kezdetben kisrádióztam, aztán walkmant hallgattam, majd jött a discman. Először tehát egy valag kazettát hordtam be, majd két toronnyi CD-t. Utóbbiakat a mostani költözés előtt hazavittem, hiszen már jó ideje nem hallgattam őket, de a kazetták maradtak, mert azok olyan szépen elvoltak az egyik fiókomban. És milyen jól jöttek most! Hogy Hajnalkát megkíméljem a felpofozástól (magamat meg a további idegeskedéstől), inkább bedugtam a fülem, és lenyomtam a Play feliratú gombot. Egy évek óta ott rohadó Sting nóta indult el, nekem pedig nyomban fülig ért a szám. Milyen jó kis szám ez! Meg a többi is az albumon. Aztán amikor végighallgattam a kazit, jöhettek a KFT albumai. Az összes megvan, és sajnos a nagyja csak kazettán (CD-n mindössze 3), de ez most egyáltalán nem jelentett hátrányt. Hiába, hajdan nagy KFT-rajongó voltam, de hát egy könyvelő esetében ez az igazán stílusos (nem is beszélve arról, hogy a monogramom a számviteli törvény rövidítésével egyezik). Most pedig hideg borzongással nyugtázom, ha egy-egy elfelejtett régi kedvencem csendül fel. Nem is tudtam, hogy ilyen sok van...

Persze azért néhány dalocska meghallgatása nem ment meg az előttem álló feladatoktól, pusztán csak a gyomorfekély tényleges kialakulását hátráltatja. Márpedig feladat van bőven, és mivel a könyvvizsgáló tutira újracsináltatja majd az összes már elkészített mérleget, nem győzöm szajkózni egyre aktuálisabbá váló jelmondatomat: "Ennek sosem lesz vége!"

Szombat reggel ismét korán kellett kelnem egyetemre menés céljából való Keleti-pályaudvarra sietés okán. Komolyan azt hittem, hogy megint vasutas-sztrájk van, mert egyrészt alig lézengtek egy páran a pályaudvaron, másrészt mindössze két vonat állt bent. Amíg fel nem szálltam a miskolci IC-re csak az tartotta bennem a hitet, hogy ad hoc sztrájk nincsen, ha meg ez nem ad hoc, akkor nekem tudnom kéne róla (lévén temérdek hírműsort nézek/hallgatok).

No, az egyetemen megint rengeteg izgalmas dolog történt, például egy olyan településszociológia előadás, ami csupa trivialitásból vagy általam már eddig is ismert információból állt. Ez már tényleg baromi nagyképűen hangzik, de az olyan dolgok, mint szukcesszió, filtráció vagy szegregáció nekem tényleg nem mondanak újat, ráadásul én már középiskolában is tanultam a városok koncentrikus körökben való bővülését, meg a városodás szakaszait. Sebaj, annál kevesebbet kell majd a vizsgára készülnöm.

A délutáni előadás viszont kimondottan élvezhetetlen volt. Az a tanár tartotta, akivel kapcsolatban egyszer már panaszkodtam. Nem is érdemel több szót az illető. Ha nem hívtak volna meg egy autóvalhazamenésre, már rég otthagytam volna az egészet, így viszont be kellett várni a többieket, akik valami furcsa okból kifolyólag még maradni akartak. Mivel az ominózus személygépjármű kávédarálónak alkalmasabb volna, mint közlekedésre, igencsak sokáig tartott az út, és nem kevésbé volt kalandos (a célba érésre senki nem mert volna fogadni).

Miután Budapesten kiszálltam, felhívtam a Rolcsit, hogy mindjárt otthon vagyok, mire ő afelett kezdett örvendezni, hogy de jó, mert akkor majd tudok neki segíteni a házidolgozatában. Hmmm — gondoltam — ennyire hiányzom? Amikor hazaértem, nem vette a fáradságot, hogy illendően üdvözöljön, csak a monitort bámulta, úgyhogy képzeletben máris behúztam egy második strigulát. Mivel Rolcsi a házidolgozata miatt eleve idegbeteg volt, pillanatok alatt össze is vesztünk. Volt itt minden, ami szem-szájnak ingere, idő, pénz, méltóság, folyamatos érvfélreértés (főleg ez utóbbi), "nekem ebből már elegem van", valamint újabb és újabb fordulók. Este elvileg bulizni mentünk volna, de nekem ettől teljesen elment a kedvem, amit közöltem is, ezzel teremtve alapot a második fázisra.

Rolandom nem hitte el, hogy tényleg nem megyek sehova, ezért minden lehetséges férfi (és nagy mennyiségű női) eszközt bevetett elhatározásom megváltoztatásának céljából (bunyó azért nem volt). Könyörgött, fenyegetőzött, hogy hazamegy, durcázott és még sírt is, de én hajthatatlan voltam. Amikor az én dühöm már elpárolgott, fel is támadt bennem a lelkifurdalás, amiért ilyen kegyetlen voltam vele, de a józan ész azt diktálta, hogy nem engedhetek. Főleg nem a színpadias jelenetekkel tarkított hazamenéssel fenyegetőzésnek. Nem venne túl jó irányt a kapcsolatunk, ha akár csak egyszer is beadnám a derekam egy hasonló megmozdulásnak, másrészt viszont ilyenkor érzi igazán az ember, hogy mennyire hülyének gondolja a másik.

Egyébként jobb is, hogy végül nem mentünk, mert vasárnap egy csomó dolgunk volt, amire így jutott időnk (nappal alvás helyett).

Eredetileg egyfajta hangos gondolkodás keretében szerettem volna kinyomozni, miféle műsorszerkesztési elvek vezérlik azt a televízióadót, amely egy hűségről, becsületről, magasztos elvekről szóló film után közvetlenül egy ocsmány, mocskolódó, a legalantasabb emberi ösztönökre apelláló műsort ad. A tegnap esti Az utolsó szamuráj- Heti hetes párosításra gondolok — utóbbi rajongóitól elnézést kérek, de ez a véleményem erről a műsorról (és ez csak a jéghegy csúcsa). Ez viszont most elmarad, mivel szeretném az utókor számára lejegyezni azt a péntek esti műsort, amit a Rolcsival ketten produkáltunk itthon. Első igazi nagy veszekedésünk esete forgott fenn, aminek az utóhatásait a magam részéről egy 48 órás hétvégi figyelemelterelő semmittevéssel igyekeztem mérsékelni.

Hogy mivel kezdődött a dolog, azt nehéz lenne megmondani, mivel bár az első csörte az aznapi hídlezárással kapcsolatban zajlott, valójában ez már csak egy eleve elrendelt veszekedés háttérben lappangó okának manifesztuma volt (hát ezt a mondatot már én sem értem...). Anno említettem, hogy a radikális (és radikálisan hülye) kijelentések helyesbítésére ellenállhatatlan késztetést érzek, ezért amikor Rolcsi kijelentette, hogy "Ezeket mind fejbe kéne lőni", kénytelen voltam felhívni a figyelmét, hogy ez a kijelentés semmiképpen sem helytálló egy politikai vitában (amilyet éppen akkor mi is elkezdtünk), és bár első perctől kezdve nem akartam leállni vele politizálni, mégis erőltette, én meg fent említett okból muszáj voltam állandóan helyesbíteni őt. Erre persze jön "A miért kell ezeket védeni?" kérdés valamely variációja, nekem meg a válasz: "Nem őket védem, csak felhívom a figyelmedet, mekkora hülyeségeket beszélsz", és a társai. De ez csak a fecsegő felszín, meg az alaphang a valódi problémák előhozásához.

A fő sértődés (mint hamarosan megtudtam) amiatt volt, hogy nem fogadtam el azt az újabb plüssállatkát (ezúttal egeret), amit a Rolcsi nagy lelkesen vett nekem. Mondtam, hogy aranyos tőle, meg köszönöm, de nem tudok vele mit kezdeni. Nekem se női, se gyerek lelkem, és nekem egy plüss akármi csak kolonc, amit el kell pakolnom szem elől, ha a szüleim meglátogatnak, elkerülendő a "kitől kaptál Te ilyet?" kérdéseket, mivel mindenki tudja rólam, hogy magamnak sosem vennék hasonló dolgot. Erre jött a többi, hogy akkor mit vegyen nekem, amikor a Túró Rudit is neki kellett megenni, mert lejárt volna a szavatossága, a múltkori póló pedig azóta is ott van, ahova akkor tettem, amikor átadta. Hát ezekre nemigen lehetett mit válaszolni, mivel mindkettő igaz, bár mindkettőnek megvan a maga bagatell oka. Ezekkel az okokkal kár is előhozakodni, mert nevetségesek, annak ellenére, hogy igazak. Oké, 1:0 oda.

Aztán jött a közös fürdés, ami nálunk a békülési folyamat egyik első és jelentős állomása, azonban ezúttal csak a további csörték fizikai környezetét teremtette meg. Egy viszonylagos nyugalmi állapotban jött a piszkálódás valami megcsalással kapcsolatos témában, mire kénytelen voltam előhozakodni egy régebbi dologgal, azaz, hogy NEKEM nincs mit tisztázni, ellenben neki, aki a mai napig nem bontotta ki a teljes igazságot (hogy ezzel a gyönyörű gyurcsányi képpel éljek) az ominózus esettel kapcsolatban. Valójában itt arról volt szó, hogy egy buliból anno én előbb hazamentem, mert kissé szétcsaptam magam, ő viszont ottmaradt, és úgymond engedett egy fiatalember közeledési kísérleteinek. Elvileg semmi konkrét nem történt, de ez a kevés is több, mint amit egy átlag ember a megcsalás határán belülinek tartana. Bár nem tudtam róla, valamiért éreztem, hogy tudnom kéne valamit, és feltéve a morális kérdést, miszerint szabad-e etikátlan (vagy bűnös) eszközöket igénybe venni egy nagyobb erkölcstelenség (vagy bűn) leleplezéséhez, egyértelműen igennel válaszoltam, majd azzal a lendülettel elolvastam párom azon MSN-en folytatott beszélgetéseit, amelyek gyanúsak lehettek. Telitalálat — gondolom én—, és rögtön eszembe is jut, hogy akkor ez már a 2. nagy veszekedésünk volt, hiszen az akkori volt az első.

Nos, erre az esetre utaltam, amikor megkaptam, hogy az egyik ismerősömmel folytatott beszélgetésem alapján nekem is vannak "ügyeim". Rögtön nyilvánvalóvá vált számomra, hogy amíg én előző nap nem voltam otthon, ennek ellenére megengedtem, hogy nálam aludjon, addig ő szépen a saját gépemen nyomozott utánam. Ez önmagában is erkölcstelen az én szememben, mert neki semmi oka nem volt gyanakodni rám, de úgy, hogy egy hét sem telt el azóta, hogy élete legszebb születésnapi ajándékát kapta (mégpedig) tőlem, különösen undorító a dolog. Remélem, értitek mi ebben a probléma. Nem úgy tűnt, mintha ezt ő is átérezné. Na ebből jött a következő felvonás, amikor megkaptam, hogy mi az, hogy nekem nincsenek titkaim, amikor például blogot is írok, és ezt neki nem mondtam. Tudtam, hogy megtalálta és megnézte a blogomat, mert a látogatók listájában felismertem a saját gépem IP-címét, és mivel aznap este nem voltam otthon, nyilvánvalóan csakis ő lehetett, de hogy ilyen hamar meg is kapjam érte a magamét, arra nem számítottam. Részletezzem, miért nem szóltam erről neki? Szerintem nem kell, olvassátok el College utolsó bejegyzését, abban van néhány utalás hasonló helyzetekre.

Ekkor érzésem szerint morális tekintetben már nemcsak 1:1 volt az állás, hanem 2:1 a javamra, de ez nekem nem volt elég. Hogyisne, amikor ilyen rágalmakat kapok. Bekapcsoltam a gépemet, és felszólítottam a páromat, hogy olvassa fel nekem azokat a részeket az ominózus beszélgetésből, amik bármire utalnának. Na, itt elkezdett izzadni, mert az előző este valójában csak néhány sort olvasott el, és abból vont le messzemenő következtetéseket, most viszont ő maga is érezte, hogy amiket kiragad, azok egyszerűen nevetséges próbálkozások a részéről. Teljes erkölcsi győzelem itt, totális vereség ott.

Ekkor viszont már nagyon mélyen meg voltam bántva, így csoda, hogy miután aludni tértünk bizonytalanul ölelni próbáló karjait nem löktem le magamról. A megalázottság miatt viszont elbőgtem magam a sötétben (pedig nem vagyok sírós), amit ő meghallott, és nyomban vigasztalni kezdett, meg magát ostorozni, úgyhogy azóta napjában ötször felhív, hogy mennyire szeret és, hogy mennyire hiányzom neki. Ezt persze jó hallani, és biztosan igaz is, de nekem idő kell, hogy a súlyosan megrendült bizalmam helyreálljon.

És most be is fejezem, mert már így is piszok hosszú lett.

Szóval ott tartottam, hogy hazamentem a suliból. Erre az estére melegbárban való szórakozás volt eltervezve, mivel már jó ideje nem voltam sehol. Rolcsinak szóltam, hogy csődítse össze a népeket hozzám, de amíg haza nem érek, lehetőleg úgy viselkedjenek a lakásomban, mintha otthon lennék. Mikor hazaértem, még csak egy ismerős érkezett meg, de hamarosan jött a további három ráérő is, akik közül kettőt még nem ismertem. Ők — állítólag — egy hetero párt alkotnak, de a srác teli van ezüsttel, állítása szerint az Alibiben dolgozott évekig, a csaj meg minimum biszex, de inkább leszbikus. Szóval érdekes a helyzet. Kicsit italozgattunk, és előkerült a Békésszentandráson kapott maradék pálinka is, amiből ketten bevállaltunk egy-egy felest, ennek következtében a következő három órában azon elmélkedtem, hogy vajon hányjak-e vagy inkább mégsem. Ilyen kibaszott rossz ízű pálinkát én józanul még nem ittam, részegen viszont mint az üdítőt, így néhány hónap távolságból megértettem, miért voltam én anno olyan szarul (még harmadnap is).

No, irány az Alibi, merthogy Rolival is ott ismerkedtünk meg, meg miért is ne oda. Odalent viszont valami történhetett, mert olyan mennyiségű válogatott nyomorék tűnt fel, hogy az csak na. Ilyen koncentrációban sosem láttam igénytelen embert egy szórakozóhelyen, ráadásul (nem tudom, máshol ez hogy van, de) ez a hely lassan kezd leszbibárrá átlényegülni. Meg is állapítottuk, hogy legközelebb máshova megyünk.

Ahogy ott elvagyunk, kavargunk, iszogatunk, láttam egy srácot, akit tudtam, hogy sokszor láttam már a 'civil' életben is, de hogy hol, azt nem tudtam megmondani. Azóta sem tudom. Meg láttam egy másikat, aki viszont nagyon emlékeztetett arra a srácra, akivel először csókolóztam (6 éve), mielőtt zárójelbe tettem volna az életemben (egy időre) ezt a biszex/meleg dolgot. Később kiderült, hogy tényleg ő volt, és bár én is rengeteget változtam, megismert, de már csak akkor köszönt oda és mutatkozott be, amikor éppen menni akart. Nagyon olyan érzésem volt, mintha direkt belém akart volna rúgni a múltbéli sérelmekért (ezt majd külön megírom). Kicsit el is szaródott a hangulatom, de eleve álmos voltam már, és a párom éppen nagyon jól érezte magát egy másik srác társaságában, akit én is ismerek (meg a melegek közül nagyon sokan, mivel kiszolgáló egy ismert helyen). Ennek ellenére rám tört a féltékenység, főleg, amikor elmondtam Rolcsinak a srácot a múltból, és megjegyzést tett rá. Ezen kicsit felbasztam az agyam, úgyhogy hazáig veszekedtünk, amit még az ágyban is folytattuk elalvásig.

Mondjuk én csak megemlítettem, hogy ha én csinálnám ugyanazt, amit ő csinált (gyakorlatilag semmit), akkor ő már szakítani akarna. Innen indult az egész, és mivel képtelen arra, hogy amit mondok, azt úgy értse, ahogy mondom, általában hamar veszekedés lesz a vége. Mindegy, végül is nem volt komoly a dolog, mert aludtunk rá egyet, aztán elfelejtettük az egészet.

Ma meg megyünk Kaptár 3-at nézni premier előtt, mert nyertem rá két jegyet.

A mai napom baromi unalmas volt, ha a tevékenységeimet nézem, de baromi érdekes volt, ha a hangulatomat. Itthon voltam ugyebár, és ki sem tettem a lábam. Elvileg takarítottam, és részben gyakorlatilag is, de nem erőltettem meg magam túlzottan. Reggel Rolcsika elkérte a fényképezőgépemet, mert esküvőre megy. Mondta, hogy töltsem fel, de én meg nem töltöttem, mert elvileg maxon volt, és csak akkor derült ki, hogy mégsem, amikor már a munkahelyén volt. Megkért, hogy vigyem be neki a töltőkábelt, én meg nem nagyon akartam, erre persze azonmód megsértődött, és lenyomta a telefont. Na ez az, amivel a sírba lehet kergetni, és persze rögtön 1000 a vérnyomásom tőle. Ilyen jó hangulatban indultam. Két takarítási tevékenység között netezgettem, és mivel most College blogja van napirenden, az egyik februári bejegyzésében található linkre kattintva megtekintettem a Saladfinger animációs sorozat epizódjait, amitől extrém módon nyomott lett a hangulatom. Ha éjjel néztem volna meg, még paráznék is. Elképesztően nyomasztó rajzfilmek ezek...

Délután aztán aludtam is egy kicsit, ami merénylet saját magam ellen, mert ilyenkor éjjel nem tudok rendesen pihenni (csak felületes az alvásom tőle), és reggel dúvadként ébredek. Közben jött egy sms az edzőmtől, hogy ma nem jó neki, és majd hétfőn találkozunk, így mégiscsak lett értelme Rolcsi esti látogatásának (eredetileg nem jött volna fel), és a fényképezőgép problémája is megoldódott. Szegénynek volt egy elég durva helyzete a boltban, mert rajtakapott egy cigány párt, amikor azok elloptak egy bőrdzsekit. Ennek persze az lett a vége, hogy majdnem meg is verték (és persze senki nem akart segíteni neki), úgyhogy kissé feldúltan érkezett. Az idegtől még most is majdnem elbőgte magát, és a szokásos 3 helyett most 4-5 alkalommal is elmondta ugyanazt. Úgy sajnáltam szegényt, de aztán megvigasztaltam, aztán elment (ehe-ehe). Valahogy rám tört a szerelem érzése, ami nálam elég ritka, meg is kapom mindig miatta a magamét. Nekem ugyanis kifejezetten nehezemre esik bókolni, vagy kimondani azt, hogy 'szeretlek', még akkor is, ha egyébként szándékomban volna. Ez nálam valami pszichés izé, amit még magam sem fejtettem meg. Aztán meg rákattantam Phil Collinsra, ami nálam nem nagy kunszt, mivel imádom a számait. Amilyen értelmi ember vagyok, annyira bejönnek a szerelmes dalai (van egy pár). Igazából a kedvenc előadóm, két éve a koncertjén is voltam, és a szívem is elszorul, ha arra gondolok, hogy többet nem jön ide (meg sehova sem), vagy ha eszembe jutnak a koncert epizódjai.

Van egy száma, ami viszonylag új, és meleg szemmel nézve egy kissé áthallásos is. Mingyá' belinkelem ide. Szerintem a melegek himnusza is lehetne, ha nem volna már így is 1-2 másik dal ebben a szerepben. Szerintetek nem jó?