vizsga bejegyzései

Már majdnem egy hét eltelt életem ezen jelentős eseménye óta, de én még mindig nem jutottam odáig, hogy beszámoljak róla. Azóta volt sok munka (utolsó pillanatban történő hajtás), meg otthonra, a két ünnep közére is sikerült magamnak nem kevés teendőt összehalmozni, amiket apránként igyekszem majd teljesíteni. Tudom, pihenni kellene, de a jól végzett munka öröme nálam nem kevésbé lebecsülendő (sőt), mint a pihenés címén történő semmittevés. Plusz még a komfortérzetem is nagyban javul, de ezekről majd máskor.

Szóval múlt hét csütörtökön minden idők legkomolyabb oktatási megmérettetésén estem túl, amivel végre lezárhattam a 6,5 évnyi egyetemi pályafutásomat. Végre szabad ember vagyok, csak még nem fogtam fel az új helyzetet, ezért fogalmam sincs, mennyiben lesz másabb érzés, mint eddig. Ismételgetem magamnak, hogy innentől kezdve a kérdőívek "legmagasabb befejezett iskolai végzettsége" rovatába a "főiskola/egyetem" való, és nem az érettségi, meg — a tanulmányaimhoz is kapcsolódva — azt is, hogy akkor én most megvalósítottam az intergenerációs mobilitást, azaz középiskolai végzettségű szülők gyermekeként egyetemi végzettséget szereztem. Számomra már csak plusz büszkeség, hogy munka mellett, teljesen önerőből, de hát mielőtt új célokat tűzünk ki magunk elé, nem árt az eddig megmászott csúcsokon élvezni a napsütést és beleordítani a szélbe, és csak aztán új magaslatok felé fordulni. Különben szart sem ér az egész.

Azt határozottan leszögezhetem, hogy az utolsó nap olyan volt, mint a megelőző 5 (6,5) év, ebből is látszik, hogy mennyire javíthatatlan vagyok. Meg így még romantikus is kicsit a dolog, mármint nem szerelmi értelemben, hanem klasszikusan véve, merthogy úgy végeztem, ahogy az egészet elkezdtem. Először is, a tanulás tekintetében ismét kifutottam az időből, és végül messze nem sikerült olyan alaposan felkészülnöm a vizsgára, mint ahogy szerettem volna. Majd holnap, majd holnap, messze van még a vizsga, stb. aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy "Úristen! Már csak másfél hét van!". Pánik indul, balfaszkodás szintén (mint ismeretes, először rossz tantárgyat kezdtem el tanulni...), a stressz pedig az egekben. Ez odáig vezetett, hogy végül a tanulás javát a vonatútra hagytam, ahol viszont szintén a szokásosat játszottam el: nem tudok tanulni, mert álmos vagyok, de nem tudok aludni, mert tanulni kéne. Ez odáig szokott fajulni (és most sem volt másként), hogy végül beleszarok az egészbe, és előveszem a 979-féle biliárdtaktika ("megy, ahova megy") az életre átírt verzióját, azaz kijelentem, hogy "lesz, ami lesz". Aztán a vizsgán sem hoztam semmi újat, ez viszont már a javamra írható: az első szóig torokban dobogó szív, majd hihetetlen magabiztosság, a tanárok gyenge pontjainak eltalálása, és hozott anyagból lenyűgözés (a felkészülés hiányosságait pótlandó), de ne rohanjunk ennyire előre.

Az államvizsga du. 1 órakor kezdődött, én kb. fél órával korábban érkeztem meg az egyetemre. Rögtön fölmentem a könyvtárba, ahol egy ott dolgozó csoporttársamnak visszaadtam egy könyvet, és összeverődtem két másikkal, akik szintén a nagy megmérettetésre készültek. Mivel elfelejtettem megnézni, hol lesz a vizsga (szintén tipikus: az első előadáskor pontosan ugyanezt csináltam), erre is rákérdeztem, és a vizsgával kapcsolatos pluszinformációkat is próbáltam szerezni. Szoktak-e buktatni, vagy ilyenkor már mindenkit átengednek? A szakdolgozat két jeles értékelése számít-e, vagy az csak úgy van? Mikor tudjuk meg az eredményeket? Itt kell-e maradni végig? Kb. ekkor indult be a gyomorideg is igazán. Egyébként a szokásos, vizsgák előtti stresszt leszámítva hihetetlenül nyugodt voltam, talán azért, mert idegileg már nem tudtam hova fokozni a féléves gyötrődést, és kicsit túlcsordultam...egészen eddig.

Aztán kicsivel 1 óra után mindnyájan bementünk a terembe, megkaptuk az eligazítást (ekkor tudtam meg, hogy az államvizsga 5 érdemjegyből áll), majd az első három személyt leszámítva ki is vonultunk. Azt már tudtam, hogy a nevem miatt utolsó előttiként kerül rám majd a sor, és mivel ilyenkor már nem tudok tanulni, azt is tudtam, hogy ez több órányi tömény, és egyre fokozódó idegességet fog jelenteni. Így is lett. Cappuccino+cigi, cappuccino+cigi, még cigi, kijövők faggatása, értelmetlen tételbámulás, idegnyugtató nosztalgiázás, még cigi...ezzel telt el három kínkeserves óra. Egyesek mosollyal az arcukon jöttek ki, mások sírás előtti állapotban, de mint azt az utánuk kijövőktől megtudtuk, nem a tanárokkal volt a baj, hanem ők nem tudtak szinte szart sem. Így eljönni egy államvizsgára... Mondjuk ennek valahol örültem (sajnálva persze a pórul jártakat), mivel szóbeli vizsgákon nem mellékes, az előtted vizsgázók milyen magasra teszik azt a bizonyos lécet. Ha mindenki tudatlan és felkészületlen, te egy középszintű tudással is könnyen jól szerepelsz, hiszen a tanárok is emberek, ők is (önkéntelenül is) viszonyítanak, de ennek persze az ellenkezője is ott van mint kockázati tényező. Eddig úgy tűnt, alacsonyan van az a léc.

Aztán végre rám is sor került. Bevonultam, illedelmesen köszöntem, és leültem az egyik erre a célra beforgatott padhoz. Ilyenkor már nincs tétel, nincs felkészülési idő, bármit kérdeznek, arra kapásból kell tudni a választ, elvégre innen vagy úgy állsz fel, mint szociológus, vagy úgy, hogy "legközelebb találkozunk". Még egy tollat sem vehetsz elő. A szakdolgozatot megvédeni meg nem lehet nagy kunszt, hiszen azt te magad írtad, ahhoz nem kell nagy felkészülés. Eddigre a kettővel előttem bevonult csajszi már bele is kezdett a mondandójába, a 4 tanár meg epekedve figyelte. Eredetileg 6-an voltak, de kettőjüknek (a csúszás miatt) idő közben el kellett mennie. Ott volt egy, aki nem tanított engem, most is csak írnok volt, ott volt az opponensem, akit ekkor láttam először, ott volt az intézményvezető (mint bizottsági elnök), végül minden idők legjobb fej és legnagyobb tudású tanára is, aki nekem a személyes kedvencem és a példaképem. Utóbbi az a fajta, aki rommá alázza a tudatlan hallgatókat, de ezt úgy teszi, hogy az áldozat fülég érő szájjal, röhögve jön ki a vizsgáról, a frissen szerzett karójával. Engem emiatt meg is nyugtatott a jelenléte, mivel sosem a bukástól féltem, hanem az égéstől, az ő személye viszont garancia volt arra, hogy utóbbitól a helyszínen nem, maximum csak utólag kell tartanom.

Szóval a csaj előadta szépen a szakdolgozatával kapcsolatos összefoglalót, válaszolt az azzal kapcsolatos egyik kérdésre, és az első vizsgatárgyi kérdésre is. A másodiknál azonban szabadkozni kezdett, hogy de neki az XY tanárnő azt mondta, hogy nem ebből kell tanulni, hanem egy másik tematika alapján, blabla, mire kapott egy másik kérdést, amire hibátlanul válaszolt. Magasra tette nekem a lécet, de aztán egy kicsit visszább vett belőle, szerencsére... Egyébként milyen már egy államvizsgán ilyen általános iskolás szarral jönni? A következő csaj szintén ezt hangoztatta (az ő szereplése egyébként sem volt olyan rózsás), amin már csak röhögni tudtam, de aztán jött a "most mutasd meg" része a dolognak.

Torkomban dobogó szívvel, kiszáradt szájjal, reszkető hanggal, rendkívül összeszedetlenül adtam elő a szakdolgozatomat pár mondatban, amit kivétel nélkül az idegességnek tudtam be. Aki ismer, tudja, hogy nekem nem probléma a beszéd, és bár ritkán előfordul, hogy egy tagmondat ragozásához nem passzol a következő tagmondat ragozása, azért ez nem szokott olyan gyakran megesni velem, mint akkor és ott. A szakdolgozattal kapcsolatban előzetesen 3 megválaszolandó kérdést kaptam, de a jelentős időbeli csúszás miatt várható volt, hogy ezek közül majd csak egyre kell ténylegesen válaszolni. Amikor ez nyilvánvalóvá vált számomra is, gondolatban kiválasztottam egyet, amit a legvalószínűbbnek tartottam, és be is jött: "mivel magyarázza, hogy Magyarországon magasabb a homoszexuálisok elutasítottságának aránya, mint a cigányságé?". Válaszoltam, majd egy röpke beszélgetéssé fajult a kedvenc tanárom ellenkezése nyomán elindult vita, ami arra mindenképpen jó volt, hogy az idegességemet teljesen feloldotta.

Jött az első vizsgatárgy, a kisebbségszociológia. Az előttem (le)szerepelt lányok nyomán már előzetesen megkaptam a kérdést, hogy az a bizonyos tematika megvan-e nekem és abból tanultam-e. Hehe... Én erre magabiztosan és talán pökhendien is, azt válaszoltam, hogy nem foglalkoztam a tematikákkal, tegyen fel egy kérdést, és megpróbálok rá válaszolni. Gáz? Lehet, de megvolt az első nagyon jó pontom. "A kisebbségek helyzete diktatúrában és demokráciában", mire én: "Magyarországon vagy általában véve?". Erre a tanárok nevetve összenéztek, és azt mondták, "Jó kérdés! Legyen mondjuk a Kádár-rendszer Magyarországa". Második jó pont is megvolt, és a válasszal sem maradtam el. Mielőtt áteveztek volna a következő tárgyra, még gyorsan kiegészítettem a magyarországi helyzetet a korabeli romániaival, mire az opponensem megszólalt, hogy "igen, erről tudnék mesélni...". Bingó, harmadszor is. Ekkor már tudtam, hogy innentől kezdve bármit is mondok (vagy éppen nem mondok), legalább egy négyesem lesz.

Végül — nagy sietve — feltették a településszociológia kérdést is: "A chicagoi városszociológia kezdetei". Mondtam a magamét, de látszott rajtuk, hogy leginkább csak a kulcsszavak érdeklik őket (Chicagoi Iskola, Chicago, szegénység, bűnözés, Robert Ezra Park, Homer Hoyt, Edmund Burgess, koncentrikus körök elmélete, szektorelmélet, több városmag elmélete, stb.), és már meg is köszönték a szereplésem. Nem mehettem azonban ki, mert akkor nem maradt volna bent senki az utolsó vizsgázó tanújaként, aki egyébként minősíthetetlenül szar volt. A saját szakdolgozatát is hülyén adta elő, amire rákérdeztek, arra nem tudott válaszolni, és a vizsgatárgyakkal kapcsolatban sem tudott értelmeset mondani (vagy legalább valamit).

Utána még vagy 40 perc volt, mire megszületett az eredmény. Újra összetereltek minket, előre közölték, hogy mindenki átment (amit azért nem egészen értek...), majd egyenként felolvasták az eredményeket. Ezt az eljárást furcsállottam, mivel előzetesen mindig meg szokták kérdezni, hogy hozzájárulunk-e (a hülye emberi jogok...), de most ez elmaradt. Mindegy is, a lényeg, hogy a 11 államvizsgázó közül én voltam az egyetlen, akinek mind az öt jegye jeles lett. Amikor mindet elmondták, tíz szempár fordult felém irigyen és/vagy büszkén, én meg szerényen (és meglepetten) tűrtem a tekinteteket. Végül elbúcsúztunk egymástól, és szétszéledtünk.

A fagyoskodást a miskolci estében, az IC 50 perces késését és a hazautat már nem ecsetelem, elég legyen annyi, hogy a Védett férfiak utolsó 250 oldalát volt időm elolvasni közben...

A tananyag egy része könyv formájában ott hever a polcomon, más része vagy a szelektívben vagy az irodában végezte firkapapírként, így felszabadult egy fél szekrényem. Ideje lassan a jövőre, benne pedig a jogosítványra és a második nyelvvizsgára koncentrálni.

Megint eltelt egy hét, és én észre sem vettem, hogy közben nem írtam blogot. Azaz tegnap észrevettem, de hiába szándékoztam gyorsan egy bejegyzést megírni, ha az egészségi állapotom (és nem egészségügyi, mert az az országnak van...), és az elfoglaltságaim nem engedték. Plusz elveszett egy óra, és eleve hajnali 2-kor feküdtünk le aludni, szóval szinte már el is telt a fél nap, mire magamhoz tértem. De a fő ok mégiscsak a betegségem volt.

Hétfőn ugyanis elkezdett elhatalmasodni rajtam valami ocsmány szerkezetű kórság, ami egész héten keserítette az életemet. Kellett nekem mindig azt hangoztatni, milyen jó, hogy körülöttem már mindenki volt beteg a télen, csak én úsztam még meg...eddig. A torkom nem fájt, de olyan érzés volt, mintha fájna, lázam nem volt, de sajogtak az ízületeim, az orrom sem folyt, mégis elég szarul voltam. Reggelente még csak-csak, de ahogy az órák haladtak, egyre gyengébbnek, egyre erőtlenebbnek éreztem magam, így végül az edzések is sorra kimaradtak. Nem bírtam volna őket, úgy meg kár a bérletet pocsékolni. Érdekes módon a torok nem-fájás és az orr nem-folyás után elkezdtem köhögni, és kiderült, hogy a tüdőm sajgása mégsem a sok cigi meg a tüdőrák miatt volt, hanem az már a betegség részét képezte. Mint valami bevezető. Ezt a lappangó valamit kezdtem köhögéssel felszakítani (péntektől), majd csak ezután kezdett folyni az orrom, de a néhány órás törölgetés után már be is sűrűsödött. Szóval tök össze-vissza a lefolyása, de annyira nem bánom, mert ha már betegnek kellett lennem, legalább a legszarabb részek elmaradtak. Ha van értelme állandóan gyümölcsöt zabálni, akkor ez talán annak nevezhető (feltételezve az összefüggést). Szombat este jött a vörös szemes, tüsszögős rész, tegnap az éjszakázás utáni rossz közérzet (orrfolyással), de ma már jól vagyok, edzeni is megyek mindjárt. (A folytatást majd otthonról fogom megírni.)

Szerdán voltam az APEH-ban (azaz újabban: a NAV-ban), egy ellenőrzésen. 10 órára kellett mennem, és 10:21-kor már kint voltam az épületből. Elég komolytalan volt, és persze nem találtak semmit sem. Ennyi idő alatt nehéz is lett volna, meg aztán nem is egy vegetáló céget kellett volna kijelölni. Aztán elmentem a postára, pár csekket feladni. 32-en voltak előttem, amiből 30 hatvan fölötti nyugdíjas volt. De legalább nem mondhattam, hogy abban az időben tobzódnak mindenhol, ahol a dolgozó embernek dolga akad (és ebben semmi nyugdíjas-ellenes nem volt, ne tessék belelátni).

Még a betegségről annyit, hogy az agyam kiürülése, a netem elszállása, és az egészségi megrokkanás egyértelmű jelek voltak számomra arra vonatkozóan, hogy ez a szakdolgozat téma megint reménytelen ebben a félévben. Feladtam. Marad az ősz, de hogy ne legyen teljesen értelmetlen a befizetett pénz és a stressz, megcsinálok minden más elmaradt tárgyat. Ez 5 tárgyat és 3 feladatot jelent. A feladatokból 2 már meg is van, a harmadikat pedig még a héten letudom. Ha az is megvan, szusszanhatok kicsit, aztán komolyan veszem a szakdolgozatomat is. Ez annyit tesz, hogy hetente szeretnék haladni vele valamit. Vagy interjú, vagy olvasmány, vagy szépítgetés, idézgetés, a főszöveg írogatása, vagy valami, csak haladjak. Többször ezt a halogatást már luxus lenne eljátszani. A döntés pedig onnan jött, hogy beszéltem egy ott (az egyetemen) dolgozó csoporttársammal, aki biztosított róla, hogy 2015-ig fenntartások és korlátozások nélkül leállamvizsgázhatok. Ez kellőképpen megnyugtatott.

Szóval fontolva haladunk, aztán egyszer csak meglesz.

Zsúfoltság után és zsúfoltság előtt vagyok, de azért talán nekem is jut majd egy kis pihenés az ünnepek alatt.

Ami eddig említésre méltó volt ebben a hónapban, az az, hogy túl vagyok első ügyvezetői telefonhívásomon és első ügyvezetői leendő-partneri megbeszélésemen is. Ha a bankszámla nyitást nem számolom. Ez a megbeszélés mondjuk kissé idegtépőre sikeredett, mivel I. nagyon bedobta magát. Elméletileg én beszéltem volna a cégalapításra készülő pasival és leendő társával (feleség?), de azért rákérdeztem I-nél, hogy jelen kíván-e lenni. Naná, hogy igen, ami nem is volt baj, hiszen azért a torkomban dobogott a szívem. Ugyanez viszont szerencsétlen húzásnak is tűnt egyben. A legnagyobb decemberi hajtás közepén megérkezett az illető, pontban 9 órakor. Készült, hozott magával kis kérdésgyűjteményt, a kérdéseit pedig sorra feltette. I. persze rögtön magához ragadta a szót, és mondta a magáét, persze a szokásos stílusban, fittyet hányva arra, hogy a tárgyalópartnere nem szakember, és nem sokat ért a szakmai szövegből. Amikor merev testtartásban mohón ühümmözött, akkor tudtam, hogy most kell közbelépnem, és gyorsan elmondtam ugyanazt emberi nyelven, de I. aztán újra folytatta a szakmai sztorizást, se vége, se hossza szóáradatát. Két óra múltán már egyre gyakrabban tekintgettem az órámra, hiszen nekem még rengeteg dolgom volt, és néha már tényleg belerúgtam volna az asztal alatt, hogy térjen már észhez, de nem vette észre magát. 11:45-kor aztán elnézést kértem, rábíztam őket I-re, és dolgozni mentem. Végre ehettem egy pár falatot reggeli gyanánt, és némi folyadékot is magamhoz vehettem. Fél kettőig ültek ott, amikor már az egész iroda felháborodott és éhezett, és kialakult az az egyöntetű vélemény, hogy nekem kell beszélni az ügyfelekkel, mert ez így nem jó. Összesen 8 munkaóránk ment rá egy olyan ügyfélre, aki még nem is létezik (könyvelési szempontból), és nem is biztos, hogy majd hozzánk jön könyveltetni, ha egyáltalán sor kerül a cégalapításra. Ez luxus.

Ugyanúgy tegnap az elvesztegetett órák miatt dolgoznom kellett, mint az őrült. Se blogírásra, de még olvasásra sem volt időm, és még így is maradt egy csomó dolog, amit el kell végeznem hétfőig. Akkor dolgozom ugyanis utoljára ebben az évben. De ne szaladjunk ennyire előre. Este kis kitérőt tettem a Keletihez, mivel meg kellett vennem mára a vonatjegyet. Bár erre előzetesen felkészültem, mégis sokkolóként hatott rám a vonatjegy kedvezmény nélküli ára, ugyanis ebben a félévben nem érvényesíttettem a diákomat. Ez volt a lustaság ára, na meg a visszaútról se feledkezzünk el. Ma megvolt a vizsga, így a szabadnapon túl közel 10000 Ft-omba került az az írásbeli, ami nem is biztos, hogy sikerült. Bár mindenről tudtam írni, a tanár nagyon 'oldal'-azott, nekem viszont elég aprók a betűim, így a sok is kevésnek tűnik leírva.

Volt még mostanában pár filmélményem, ezekről röviden. Megnéztem a Paranormal Activity-t, amiről Lost blogjában is olvashattok. Egy házibulin már láttam belőle részleteket, így tudtam, mire számíthatok és mire nem, de az biztos, hogy ezek nélkül a részletek nélkül befostam volna a moziban. A semmitől. Ha valaki kíváncsi rá, akkor feltétlenül moziban nézze meg, amíg teheti, mert otthon nézve ez a film egy nagy nulla. Kell a nagy vászon meg a közeg.

Láttam aztán a Zombieland-et, ami nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet, mivel egy sokkal viccesebb vígjátékra számítottam. Az előzetesében gyakorlatilag minden poént lelőttek, a cselekmény meg a semmiből indul, és ott is végzi. Mintha felütnénk egy regényt elolvasnánk a közepéből 10 oldalt, aztán becsuknánk. Persze azért nézhető.

Harmadszor is voltam moziban, ami egy hónapon belül szokatlan (és még negyedszer is megyek, az Avatarra), akkor a Törvénytisztelő polgárt lestem meg. Az előző kettővel ellentétben ebben egyetlen pillanat sem volt, amikor untam volna magam, sőt, a 2/3-ánál már előre 10/10-esnek állítottam be magamnak...aztán jött egy fordulat, ami szerintem az egész sztorit hazavágta. Kár érte.

A DVD élményeim ennél egy fokkal jobbak, és most nem A 13-as rendőrőrs ostromára célzok. Bár klasszikus, és bár az IMDB-n 7 fölötti értékelése van, ez a film egy rakás szar, Carpenter ide vagy oda. Nézhetetlen, hagyjuk is. Ricsi jóvoltából viszont láttam A gépész című filmet, ami baromi nyomasztó, viszont a lelkiismeret-furdalás általam eddig látott legzseniálisabb vásznon való megjelenítése. Ajánlom mindenkinek. Végül — hogy a filmes kitérőt lezárjam — újranéztem a Holtak hajnala remake-et, ami másodjára még jobb volt, mint elsőre. Ez egy nagyon jó zombis film, talán az egyik legjobb, ha a technikai megvalósítást is figyelembe vesszük. Kár, hogy Romero másik nagy klasszikusának újrája ennek a közelébe sem ér, és kár, hogy a mester még egy hatodikat is csinál, előre láthatóan még a Holtak naplójánál is gyengébbet. Pont.

Szóval elérkeztem egy nagy vízválasztóhoz a hónapban, a mai vizsgához. Jellemző rám, hogy csak mindig valamilyen jelentős eseményig látok előre, és csak ha azon túl vagyok, akkor nézek körül, hogyan is állok. Akkor most nézzünk körül.

Van még tehát két munkanapom, 6-8 napnyi munkával. Ezekből csak a legszükségesebbeket fogom megcsinálni, a többi januárra marad. Egyszerűen nincs mindre idő, de nem is baj. Holnap este ugyebár blogtali, előtte pedig kondi lett volna, de ma hívott a (még két napig) főnököm, hogy vacsorára hívtak bennünket. Voltunk már ilyenen, de ugyanez az ügyfél az utóbbi két évben 'lerendezett' bennünket néhány echte olasz ajándékkal, most viszont elpasszolja a céget, és előtte még rendez egy nagy búcsúzabálást az összes alkalmazottjával, a partner cégek képviselőivel (köztük velünk), és néhány igazi nagy fejessel. Bankárok, légitársaság-igazgatók, satöbbi. Szóval megint lehet öltönyözni (ma meg mosni, reggel vasalni).

Mivel kivételesen megkaptam a fizetésem, holnap még megszabadulok 100000 Ft-tól, hogy kifizessem az adómat (összesen ennél jóval többet), de szerencsére még karácsonyozásra is marad belőle, ahogy a tartozásból is, hiszen egy februári pénzemmel még mindig lógnak nekem. De én legalább tiszta lappal kezdem az újévet, és onnantól kezdve — ha minden jól megy — soha többé nem lesznek filléres gondjaim. Majd lesz helyettük más.

Szombaton este újabb buli. Ezúttal Beugró-jellegű, ahol a társasággal (köztük más bloggerekkel) alkalmunk lesz bebizonyítani, hogy az azonos című szórakoztató műsor szereplői egyáltalán nem színészóriások (hanem olyan ripacsok, amilyeneknek mindig is tartottam őket), vasárnap pedig szabadprogram. Mondjuk karácsonyi vásár a Vörösmarty téren, hogy a párommal is legyen még időnk romantikázni egy kicsit, és hogy a munkahelyi karácsonyozáshoz megvehessem a szokásos éves bóvlit, amit majd egy random kollégám kap meg (én meg az ő vacakját). Hétfőn utolsó munkanap, benti ünnepléssel, évbúcsúztatással, aztán este egy újabb összejövetel, ismét barátokkal, haverokkal. Kedden végre öröm és boldogság, virtuális szabadság...

...helyett például ajándékvásárlás, mivel még senkinek nem vettem meg semmit. Aztán könyvtárazni is kéne, mert a szakdolgozatomat nem odázhatom tovább. Erről jut eszembe, a napokban majd megírom, hogy mi módon kérném a segítségeteket e tudományos igényű munkámhoz, ahogy remélhetőleg sok más bejegyzést is publikálok majd. Visszatekintés 2009-re, kis közéleti vitaindítók, meg ami még belefér. 24-én és 25-én anyámékhoz megyek, aztán a következő két napban apámékhoz meg a nagybácsimhoz is ellátogatok. Ja, ma volt öcsém szalagavatója, amire apám 2 napja invitált meg, miután már vagy két hete bejelentkeztem a mai vizsgára. Kénytelen voltam lemondani, bár inkább ő mondogatta, hogy nem is baj, ha nem érek rá, mert különben is venni kéne nekem még egy jegyet. Ez annyira ő...

Na, a két ünnep között tehát blog, netes játék tervezés, könyvtár és szakdolgozat, Ricsi és Desiré nélkül (mivel utóbbit elvileg elviszi a Roland egy időre). Aztán Szilveszter, majd depresszió, de addig még jelentkezem.

Avagy: mire rossz az állandó "majd holnap"-ozás?

Félévenként visszatérő téma nálam, hogy kritikus állapotok keletkeznek az egyetemi félévem zárása kapcsán, és emiatt kapkodok, pánikolok. Most is. Többszörösen sikerült felhalmoznom a szart, és ez már lavina jellegű, hiszen az előző félév(ek)ről is sikerült egy pár dolgot áthurcolnom mostanra, ami az aktuálisakkal együtt kezd agyonnyomni. Megérdemlem. Vagy nem?

Kezdődik ugye ott, hogy holnapra meg kellene írnom a szakdolgozatom egy fejezetét, mert az egyik gyakjegyes tárgyam beadandója az. Gondolom, senki sem lepődik meg azon, hogy ebből egyetlen leütés sincs kész, és holnapra nem is lesz, de még jövő hét szombatra sem. Külön csavar, hogy a nagy eszemmel egészen tegnapig meg voltam arról győződve, hogy az utolsó előadási nap (és ezzel együtt ennek a beadandónak a határideje is) 18-a. Az egy cseppet sem zavart, hogy az péntekre esik, tehát nem is lehetne, de hát ilyen felkészült vagyok...Aztán amikor ezt megtudtam, meghökkentem, majd megvontam a vállam: kész lesz, amikor kész lesz. Ez viszont tegnap volt, és ha akkor laza is voltam, mára sokkal inkább frusztrál a tudat.

Folytatódik aztán ott, hogy egy másik tárgyból a szakdolgozatomban használt módszertant kellene feszegetnem, ami — meglepő módon — szintén nincsen kész. Hetek, sőt hónapok óta mondogatom magamnak, hogy össze kéne már írni azokat az interjúkérdéseket, de még mindig nem jutottam odáig. Pedig vagy 30 emberrel le is kellene kérdeznem őket, hogy legyen miből diplomamunkát írni, de még addig sem jutottam el, hogy nagyjából összeszedjem őket. Nem volna nagy feladat, csak neki kellene ülni, aztán a gyakjegy megszerzéséhez egy kicsit boncolgatni a hogyanokat meg a miérteket, de ez sem lesz a jövő hétre kész.

Merthogy tavaly nem vizsgáztam le egy harmadik tárgyból. Írásbelire készültem akkor (mert mindenkinek az volt), de az utolsó pillanatban a tanár kitalálta, hogy szóbeliztet, én pedig azt nem vállaltam be. Most a tárgyat áthurcibáltam a 9. félévre — pedig ha ez nem lenne, nem is volna vizsgám egy darab sem, — azt is jövő hét csütörtökön terveztem letenni. Aztán rájöttem, hogy ez mégsem jó ötlet, mert kevés az idő felkészülni (érted, fél év kevés volt...), de amikor át akartam tenni egy későbbi időpontra, kiguvadt szemmel vettem tudomásul, hogy minden más időpont betelt. Nincs tehát apelláta, csütörtökön irány a vágóhíd.

Mivel azonban ezt az okosságot kell tanulnom, nem tudom csinálni azt a két másikat, majd csak utána, de akkor azok már esetleg későn kerülnének sorra, és vihetem át őket az utolsó félévemre, ami azért annyira nem volna jó.

De ha ezt mindet le is tudnám időben, akkor még szólnom kell odabe', hogy 3, hajdan felvett, de nem teljesített gyakorlati jegyes tárgyamat hirdessék meg újra (hogy az uccsó félévben szívhassak velük), kellene írnom tizenöt oldalnyi beszámolót egy nem teljesített gyakorlatról, egy öt oldalasat egy teljesítettről, majd neki kellene állnom a szakdogának. Könyvtárazás, jegyzetelés, interjúzás önként jelentkező melegekkel, fogalmazás, stb.

Közben persze azt a bizonyos netes játékot is szerkesztgetnem kellene, a munkámat végezni, jelentkezőket felhívni, találkozókat megbeszélni velük, honlapot átszerkeszteni, stb. Azt sem tudom már, mi mindent kellene csinálni, de eddig nem éreztem azt, hogy sok lenne. Most viszont nagyon. Kezdődik az idegösszeomlás.

Tudom, én tehetek róla. "Majd holnap", "majd a hétvégén", "majd este", stb. Ebből ez következik. Igen, lusta vagyok, de hogyne lennék lusta, amikor állandóan fáradtnak érzem magam? Ha ezt a sok dolgot mind időben csinálnám, egyszerűen semmi másra nem maradna időm. Sem elmenni egy moziba, sem a Ricsire, sem a macskámra, semmire. Ha meg mégis volna egy kis időm haladni a dolgaimmal, akkor meg a fejem fáj, rosszul vagyok a fáradtságtól, főzni kell, vagy tudomisén. Hibás vagyok, de nem annyira,  — hacsak nem abban, hogy túl sokat vállaltam.

Most abban reménykedem, hogy az ünnepek alatt-között nagy mennyiséget tudok ezekből letörleszteni, aztán májustól meg totál felszabadulok, és sokkal több szabadidőm lesz. Csak jöjjön már az a május...

Igyekeztem mindenkit megkímélni a vizsgaidőszak blogban való folyamatos taglalásától, és asszem, ez elég jól sikerült is. Az egész hacacáré végén azért engedtessék meg nekem egy rövid összefoglalás.

Ha a tegnapi vizsgámat leszámítom, eddig ez volt számomra a legsikeresebb félév, mivel most kellett a legkevesebbet tanulnom ahhoz, hogy ilyen jó (4,5) félévi átlagot érjek el. Ha viszont a tegnapi vizsgát is beszámítom — ami legfeljebb kettesre sikerült, de inkább sehogy sem — akkor már árnyaltabb lesz a kép, csak éppen azt az eredményt e pillanatban még nem ismerem. Marad a többi. Kicsit ijesztő volt, hogy a május szinte egyáltalán nem állt rendelkezésre a tanuláshoz, mivel annyit kellet dolgoznom, hogy vagy időm nem volt készülni, vagy — estére hazaérve — a szellemi energiáim csapolódtak meg kritikus módon. Ezért maradt minden júniusra, így viszont egy kicsit besűrüsödtek a megméretések, meg a stressz, meg az "elegem van az egészből"-érzés. Ez utóbbi is vezetett a tegnapi vizsgám (vélelmezett) sikertelenségéhez.

Ha egy grafikonon akarnám ábrázolni a féléves teljesítményem, akkor egy M formát kapnék (de a függvényekkel a múltkori színuszos lebőgés óta vigyázok). Nulláról indultam, mivel kezdteben ugyebár nem voltak jegyeim, aztán a házidogák egytől-egyig 5-ösek lettek, az első két rendes vizsgám 4-es és 3-as, a 3. vizsgám meg a szigorlatom 5-5, majd jött a tegnap, ami vagy karesz, vagy maximum 2-es. Idén csak egy könyv 60%-át olvastam el teljesen feleslegesen (mert csak 60%-ot olvastam el belőle) a vizsgákra való készülés közben, ami jó arány a félévben teljesen feleslegesen olvasott könyvek mennyisége eddigi számai között (általában 1 fölött volt).

De most végre vége! Jöhetnek az egyéb olvasnivalók, azok között is elsőként a Galaxis útikalauz stopposoknak, aztán egy Meghökkentő mesék gyűjtemény (sajnos nem Roald Dahl írásaiból), majd legalább két kötet a Dragonlance sorozatból, és ha időben belefér, akkor még szépirodalom segítségével is kéne egy kicsit építeni magam (és ezzel fogyasztani a birtokolt, de még nem olvasott könyvek irdatlan számát).

Most már gondolkozhatok a nyaraláson is, amihez mondjuk még az extra fizetésemet is meg kéne kapnom (alig 3 hete késnek vele), de előbb-utóbb a zsebemben lesz úgyis. Ja, meg még előttem vannak az itthoni munkák, ami nem is annyira munkaidőben jelent sokat, hanem az ügyfelekkel való találkozgatások megszervezése terén. De végül is abból is leakaszthatok annyit, amennyi a negyedéves adóim egy részét fedezni tudja.

Szóval továbbra sem fogok unatkozni.

UPDATE: 2-es lett a nyavalyás, így tehát ezzel sem kell már foglalkoznom, viszont az átlagom leromlott 4,2222...-re, amivel nincs is gond, csak éppen így a bejegyzés egy része aktualitását vesztette.

Már megint napokig nem írtam semmit a blogba, ami miatt mindig lelkifurdalásom keletkezik. Most is. Olyan érzés ez nekem, mint amikor valami fontos dolgot elmulasztottam megtenni, és a tudat utána még egy ideig emészti a lelkemet.

Mentségemre váljék, hogy az utóbbi egy hétben jól felszaporodtak a tennivalók, az energiám pedig emiatt totál elpárolgott. Most sem vagyok valami friss, de legalább a munkahelyemen vagyok, tehát ráérek blogolni (pedig nem is, de leszarom). A Rolcsinak nemrég felszámolódott az albérlete, ami miatt most nálam lakik (elvileg átmenetileg (gyakorlatilag is...)), hétfő óta az egyik közös barátunk is nálam tartózkodik, mivel vidéki, de itt keres munkát, őt pedig csütörtökön egy másik barátunk követte, ugyanezzel a céllal. Négyen vagyunk tehát a másfél szobára, ami miatt kissé zsúfolt az ingatlan, a magánéletem pedig gyakorlatilag lenullázódott. Sajnos ha zsibongás van a lakásban, olyan zene szól, amit nem én választottam, vagy karattyol a tévé, akkor sem olvasni, sem blogot írni, sem semmi mást fogalmazni nem tudok, ezért is volt a napokban némi blogszünet. Másrészt pedig vizsgázni voltam, korán keltem, későn feküdtem, kimerültem, elkedvetlenedtem.

 

 

Pénteken du. 2-re vonatoztam Miskolcra, fél óra alatt lement a vizsga, majd hazavonatoztam. Ez 5,5 óra, és 6000 Ft.  Direkt előre megvettem a szombati jegyet is, hogy ezzel már ne kelljen törődnöm, és 6-ra a konditerembe érhessek. Ezért taxiztam, ezért szerveztem. Erre mi történik? A vonat a Keleti előtt 300 méterrel megáll, és ott tobzódik vagy 20 percet. Azt hittem, felrobbanok a dühtől, és már éppen szabadkozó SMS-t kezdtem volna írni az edzőmnek, amikor végre megindultunk, és hamarosan be is gördültünk a pályaudvarra. Így csak valami 3 percet késtem. De az idegeim megszenvedték.

Szombaton reggel aztán jött az újabb út. Gondoltam, majd a vonaton készülök, de a reggel 6-os kelés miatt olyan álmos voltam, hogy természetesen erre nem került sor. Inkább aludtam... volna, de az sem sikerült. Ez a legértelmetlenebb dolog: álmosságra hivatkozva nem tanulni, de közben mégis ébren maradni. Ha nem puskázok, tutira nem is sikerül a vizsga (így sem biztos, még nem tudom az eredményt). Aztán újra lehet hazajönni. Ha nem sikerült volna kifognom pont egy olyan vagont, amiben egy rakat cigány meg a purgyéik megállás nélkül zavarogtak, akkor is tele lett volna a f*szom az egésszel. A két nap alatt 12000 Ft-ot költöttem utazásra, és 10 órát zötykölődtem, buszon, metrón, vonaton és taxiban. Ezt rendkívül soknak találtam.

De hogy a jövő szombati szigorlat előtt valami kis szórakozásom is legyen, szombat este elmentem az egyik vendégemmel az Alteregoba. A másik fáradt volt, a Rolandnak meg másnap reggel dolgoznia kellett, ezért inkább nem jött velünk. De ha már megyünk, akkor előtte menjünk föl ehhez, meg ahhoz, szóval újabb út várt rám. Hajnalban haza, 5 óra alvás után ébredés. Este a cicát hoztuk az ismétlő oltásra (taxival, mert így is úgy remegett, hogy csak úgy kocogott a szállítóboxa), majd egy újabb úttal a közeli TESCO-ban kötöttünk ki, ahonnan kb. 30 kilónyi cuccot cipeltünk haza. Ebből nekem minimum 18 jutott. Totál kidöglés. És mivel a Rolival hétfő óta nem volt egy kis időnk/alkalmunk egymásra (már a legyet is elkaptam volna röptében (és akkor így mentem egy halom csinos buzi közé szórakozni...)), éjfélkor még teljesítenem kellett élettársi kötelességeimet is. Ezt persze annyira nem bántam.

Hát jól aludtam. Csak keveset, úgyhogy egy komplett hétvége után olyan fáradtan jöttem be dolgozni, mintha nem is lett volna közben egy nap szabim, meg két szabadnapom. Ilyen kipihenten indulok hamarost a konditerembe, aztán este még vagy 20 pólót kell kivasalnom, a húgom közelgő ballagására valami ékszert kell vennem (a nővére is azt kapott, így fair)...

Egy tantárgyból már jegyem is van, egy 5-ös. Ráadásul az benne az érdekes, hogy egyrészt már legalább 3, de inkább 4 jegyemnek kellene lennie a Neptunban, mivel szerdán véget ért a szorgalmi időszak, és a gyakorlati jegyeket addig kellett megszerezni. A másik érdekesség, hogy ez az 5-ös egy olyan házidolgozatra járt, amit még meg sem írtam...

 

A félév 7 tantárgya + 1 szigorlat mellé 3 kitekintő tárgyat vettem fel, hogy meglegyen a 30 kredit. Ennyi kell félévente, hogy a diplomához összegyűljön a szükséges 300. Ebben az a jó, hogy ezt csak a 6. félév elején közölték, miközben az eddigi félévekben sosem volt 30 a kötelezően felveendő tárgyakból. Sőt, az első félévben mindössze 15 kreditet szereztünk csak. Ezen felbuzdulva idén 3 plusztantárgyat is felvettem, viszont senki nem közölte, hogyan lehet majd ezekből jegyet szerezni. Amikor rákérdeztem, mindig azzal nyugtatgattak, hogy majd időben szólnak, majd kapok e-mailt és hasonlók. Múlt szombaton ismét feltettem a kérdést, mire: "Ja, hát ebből dogát kell írni szerdára, ezt meg ezt nem tudom".

Oké- Két tárgy ugrott, a harmadikból meg esélytelen voltam. Még egy dolgozatot megírni a másik 3 mellé? Egyszerűen nem fért bele az időbe. Azért elküldték nekem az olvasmányjegyzéket, amiből egyet választva kellett volna recenziót írni minimum 3 oldalban. Mondtam, hogy ez nem fog menni, mire az illető (aki amellett, hogy a csoporttársam, az egyetemen is dolgozik) noszogatott, hogy "ugyan már, 3 oldalt simán megírsz holnapra". Én meg csak tiltakoztam, erre elintézte, hogy hétfőre is elküldhessem. A jegyet viszont meg kellett kapnom szerdáig, ezért a tanárnő be is írt nekem egy 5-öst előzetesen. Fasza!

És akkor fel is merül a kérdés: milyen egyetem az ilyen? Ez aztán a komoly felsőoktatás. Jó, mint hallgató, nyilván tapsikolnom kéne, hogy a semmire is a legjobb eredmény jár, na de ha az ilyesmi rendszeres, és híre is megy, az a diplomámat igencsak ledegradálhatja. Olyan egyetemen végzek, ami pocsék oktatást folytat? Igaz, hogy csak hobbiból járok ide, hiszen van szakmám, és maga a tárgy is csak 2 kredit, de a büszkeségem azért csak tiltakozik. Ráadásul még előadás sem volt, vagy ha volt is, akkor hétköznap, tehát max. ketten ültek be rá (tekintve, hogy levelezősök vagyunk).

Na mindegy, azért így is lesz mit tanulni, még ha nem is olyan sok, mint az eddigi félévekben. Persze. Vizsgaidőszak kezdetén mindig ezt mondom, a végén meg hápogok, hogy ilyen nehéz félévem még sosem volt... Egyébként most tényleg könnyű lesz, hiszen a szigorlaton felül csak 4 tárgyból van vizsgám, amiből az egyik gazdaságszociológia, tehát a komoly kihívások száma máris 3-ra redukálódik. Elvégre 10 éve dolgozom a pénzügyi-szolgáltatási szektorban, és már kétszer tanultam közgazdaságtant, egyszer pénzügyet, egyszer számvitelt, egyszer meg könyvvitelt, ami mind-mind a témába vág. Most éppen elbízom magam, a végén meg szopni fogok (kivételesen nem úgy).

Visszatérve az uccsó házidogára, meg fogok még azért az 5-ösért szenvedni, mivel az emailben átküldött olvasmánylista nem tudom melyik gépen van. Kerestem már a munkahelyi, jelenlegi Outlookomban, meg a munkahelyi előző Outlookban is (mivel a múltkori elszállást a Windows újratelepítésével sikerült csak megoldani). Ha az otthoni gépemen sincs, akkor írni kéne a csajnak, hogy küldje már el megint, ő viszont csak hétfőn olvassa el a kérésemet, akkor meg már beadni kéne a dogát, nemhogy még akkor álljak neki oldalak tucatjait elolvasni. Munkaidőben...

Ilyenkor gondolom azt, hogy a 979-féle, egyébként perfektül működő laissez faire életmódot egy kicsit zárójelbe kéne tenni, ha nem akarok feleslegesen idegeskedni.

Tegnapra ígértem az utolsó vizsganapommal kapcsolatos élménybeszámolót, de túlzottan kimerült voltam ahhoz, hogy részletekbe menően bepötyögjem. Ma sem vagyok sokkal fittebb, hiszen nemrég még a konditeremben izzadoztam (képletesen), de most legalább kedvem van hozzá. 

Szerdán a munkahelyemen megírtam a kollégákkal kapcsolatos fikázás-halmazt (meg dolgoztam is), aztán fél 6-kor elindultam az edzőterembe. Jól teletömtem a batyumat, mert az edzéshez szükséges felszerelésen túl egy napi váltóruhát, papucsot és tisztálkodószereket is vinnem kellett magammal. Ja, nem is említettem(vagy de?), hogy csütörtökre két vizsgát terveztem be, mindkettőt az idióta tanárnál, akiről már meséltem. A renoméját csak tovább rontotta nálam, hogy az egyik tárgyból minden alkalommal hétköznapra, reggel 8-ra írta ki a vizsgát, és hiába panaszkodtak nála egyesek fő érvként felhozva, hogy nem véletlenül vagyunk levelezősök, ez őt nem érdekelte. Ezért beszéltük meg négyen, hogy nem próbálunk meg aznap odaérni (szinte lehetetlen lett volna), hanem inkább némi extra költséggel már előző este leutazunk, és megszállunk valahol az egyetem közelében. Edzés után tehát iszkoltam, hogy fél 8-ra a Keletibe érjek, ahol a többiek már vártak rám. Felszálltunk a vonatra, és előre kikötöttük, hogy semmi beszélgetés, tanulni fogunk út közben. Na persze. Ment a duma mindenről, de szerencsére a tárgyról is.

A készülésem módja ezúttal is hagyott némi kívánnivalót maga után, mivel több hónap témába vágó olvasgatás, majd tanulás után már nem is igen érdekelt az egész, különben is, esélytelennek tartottam, hogy kiizzadjak egy-egy kettest. Végtére is 10 napom volt, hogy 1000 oldalt nemhogy elolvassak, de meg is tanuljak. Ez a bizonyos reggeli tárgy úgy működött, hogy korábban írtunk egy tesztet az aláírásért. Akinek ez legalább 3-asra sikerült, az megúszhatta a szóbelit, amennyiben megelégedett egy jeggyel rosszabbal. Mivel senki sem tudta, hogy miként készüljön, elég sok emberkének (kb. 80%) nem is sikerült a teszt az első nekifutásra, azonban volt még lehetőség újra megpróbálni. Nekem már elsőre is sikerült, de sajnos csak kettesre, ezért kellemetlen helyzetbe kerültem: meg van az aláírás, tehát nem ismételhetek jobb eredmény reményében, de mivel nem értem el a 3-ast, kénytelen voltam ezt a vizsgát bevállalni. Mások bezzeg az immár helyes készülési módszer ismeretében újra nekivághattak, így többen is voltak, akik így már könnyedén kiikszelték a tárgyat. Ahogy telt az idő, egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy képtelen leszek akár csak egyszer is végigolvasni a 600 oldalt (a másik 400 a délutáni vizsgához kellett), kénytelen voltam tehát sorozatos engedményeket tenni (és főleg a tesztre való készüléskor magamba szívott, de mostanra igencsak megkopott tudásra alapozni). Kitaláltam, hogy a gépemen dokumentumként is meglévő anyagból kimásolgatom a definíciókat, az így kapott zanzát 2-3 alkalommal elolvasom, a többit meg majd kipótolom élőszóban.

Már maga a nyomtatás sem volt zökkenőmentes, mivel a 16 oldalra sikeredett anyag első 4 oldala után kifogyott a fekete tintám. Rövid káromkodás és némi önszidással egybekötött kétségbeesés után kékkel folytattam a nyomtatást, de csak újabb 5 oldallal lettem beljebb, amikor az is kifogyott. A hátralévő 7 oldalnál pirossal próbálkoztam, így végül sikerült összehozni ezt az utolsó szalmaszálat jelentő papírhalmazt (azóta nem kis szemkárosodást szenvedtem olvasás közben). Ez kedden este történt.

Aznap még nekiláttam, hogy végigolvassam az egészet, de alig jutottam a feléig. Sebaj — gondoltam — szerdán nap közben befejezem, a vonaton pedig majd még egyszer végigmegyek rajta. Előbbi sikerült is, utóbbi ugyebár nem. Azért vittem magammal egy-két rendkívül gagyi, néhány oldalas összefoglalót, főleg az első témakörrel kapcsolatban, mert arról nem nagyon volt  anyagom. A másik tantárgyból nem is volt meg a könyv, ezért ott is mindenféle szedett-vetett, mások által készített olvasmányokat vittem, azzal a céllal, hogy majd a két vizsga között megtanulom, amit meg kell. Az ugyanis nem volt túl sok (mármint ilyen formátumban), ráadásul egy része eleve nem tűnt túl idegennek.

Szóval megérkeztünk a szállásra, elfoglaltuk a szobákat, majd kicuccoltunk a közösségi helyiségbe, ahol tanulás helyett éjjel fél egyig dumáltunk főleg szociológiai és társadalomtudományi témákról. Bár akkor nem úgy tűnt, később rájöttem, hogy az ilyen összejövetelek rengeteget számítanak, hiszen a (jelen esetben) négy agy segít egymásnak a le nem tisztult vagy a korábban el nem sajátított tudás helyretételében.

Reggel úgy ébredtem, mint akit agyonvertek. Fogtunk egy taxit, és 8 előtt pár perccel már az egyetemen is voltunk. A tanár persze fél órát késett (érdemes volt úgy sietnünk), de aztán gyorsan beindult a gépezet. Kénytelen voltam az első turnusban bemenni, pedig még olvasgatni szerettem volna. A vesztemet éreztem. Ilyenkor nem is az a baj, hogy 1-est kapok, hanem, hogy cefetül égek — de ezt már ecseteltem. Három tételt kellett húzni három kupacból. Az első az 1-2. fejezetekből, a második a 3-4., a harmadik pedig az 5-6. fejezet témáival volt kapcsolatos (ezt előre nem tudtuk). Ezzel az volt az aprócska problémám, hogy a harmadik kupac tartalma számomra teljesen ismeretlen volt. A tanár hosszasan ecsetelte, hogy mit kell tenni, mert ha olyan tételeket kapunk ki, amelyek a könyvben túl nagy terjedelemben szerepelnek, akkor vagy kicserél vagy kivesz közülük egyet, hogy ne kelljen annyit beszélnünk. A sorstól kétszeres kegyben részesültem, mert egyrészt az én esetemben a 3. tételt egyszerűen kivette, a másik kettő pedig elég potya volt. Így aztán még e kevés tudással is sikerült elmondanom őket 4-es, 5-ös szintre. Mivel nem óhajtottam, hogy tovább kérdezgessen, megelégedtem a négyessel. Hosszú ideig nem tértem magamhoz az örömtől.  

Nem ünnepelhettem sokáig, mert du. 3-ig előttem állt még egy komplett tárgy megtanulása. Csakhogy! Egy gyakorlati tárgyból még nem volt jegyem, pedig már régen meg kellett volna, hogy kapjam. Anno mindkét előadáson ott voltam, a katalóguson is szerepeltem, és amikor előadást kellett prezentálni, azt is megcsináltam, bár előadni már nem volt időm. A vonaton tudtam meg a többiektől, hogy szombatonként volt lehetőség a tanárnő szobájába behatolni, és ott előadni azt, amire anno nem volt lehetőség, így juthattam volna a jegyhez. Ez persze addig elmaradt. Ezért hát előttem állt a feladat, hogy felkutassam oktatómat, és valahogy (az előadásom hiányában is) megpróbáljak jegyet szerezni, azonban ő éppen szigorlatoztatott, oda meg nem törhettem be. Így hát kénytelen voltam minél többet az ajtaja előtt tartózkodni (tanulás helyett), bár közben a csoporttársaimmal traccsoltam, meg ide-oda rohangáltam. Utóbbit nem kellett volna, mert éppen akkor ért véget a csiga tempójú szigorlat, amikor én nem voltam ott, mire pedig visszasétáltam, a tanárnő már átrobogott a könyvtárba, ahol egy doktori megvédésénél kellett asszisztálnia. Paff. Semmivel sem jutottam közelebb, ahogy a hátralévő vizsgám anyagának elsajátításával sem. Sőt, alig 10 percet tanultam.

Ennek ellenére átvonultam az előadóba, és bíztam a csodában. Lett volna még egy órám a tanulásra, de annyira elegem volt már a mindenből, és annyira álmos voltam, hogy inkább aludni próbáltam (4-5 ülést lehajtogatva). Közben a mellettem ülő csoporttársam megjegyezte, hogy nyilván mindent tudok, és amikor közöltem, hogy ez messze nincs így, rám förmedt, hogy "Fejezd már be! Te mindig mindent tudsz.". És nem hitte el, hogy de nem. Egy óra múlva megérkezett a tanár, kezében egy jó nagy kupac papírral, amiből tudtuk, hogy teszt lesz. Amikor a köteget megláttuk, nyilvánvalóvá vált, hogy az esszés megoldás esetére kilátásba helyezett tömeges kivonulás elmarad.

Most már nem húzom tovább: 20 kérdést kaptunk a 7 témakörből, kérdésenként öt válaszlehetőséggel. Egy részénél a logikával próbálkoztam, másik részénél tippeltem, a harmadik részénél pedig azt csináltam, hogy a válaszadás előtt elolvastam a témakörhöz tartozó összes kérdést a válaszokkal együtt, hogy így szerezzek némi plusz információt arról, hogy miről is van itt szó. Végül úgy jöttem ki, hogy 4 kérdés esetében voltam biztos a helyes válaszomban (ami a még a karcsinak is csak a fele).

Mire hazaértem, már fent volt a NEPTUNban a jegy, 4-es. Hihetetlen, basszus! El sem tudom mondani, mennyire örültem (a megdöbbenés és szemem erőteljes dörzsölgetése után). Este még írtam a hiányzó jegy miatt a tanárnőnek, így ma már az is bekerült az indexembe (5-ös).

Hát az 5. tortúrának is vége. Minden tárgyam meg van, az átlagom kereken 4-es. Jöhet végre az olvasás.

A múltheti csúfos szereplésem és az ennek következtében rám törő pre-depressziós hangulatom a mai napon az ellenkező végletbe csapott át — legalábbis az egyetemmel kapcsolatban.

Mint említettem, a mögöttem hagyott hét fizikailag, szellemileg és idegileg is rendkívül kimerítő volt. A napi idegőrlő munka a után a konditerem csak az adott estére pezsdített fel, és akkor is csak azért, hogy az esti, erősen kifogásolható minőségű tanulás után másnap reggel még kimerültebben ébredjek fel. Ez péntek estére odáig fajult, hogy szó szerint hányingerem volt a fáradtságtól, megfájdult a fejem, hunyorognom kellett, hogy a tekintetemet fókuszálni tudjam, és a mozgáskoordinációkkal is problémáim akadtak, mivel gyakran nekimentem az ajtófélfának vagy a bútorzatnak. Szerettem volna még tanulni, hiszen ma 3 vizsgát terveztem be, de erre szinte teljesen képtelen voltam, és kénytelen voltam már este 10-kor ágyba bújni.

Reggel 5-kor keltem, hogy a 6:35-ös vonatot elérjem. Az első vizsgám 10-kor volt, ezért nem mertem megkockáztatni, hogy ne érjek oda időben, ha esetleg leesne 2 mm hó, és emiatt megbénulna a teljes vasúti közlekedés. Persze igen nehezemre esett a kelés, három ébresztést is ki kellett várnom, amíg ténylegesen kiszálltam az ágyból (az időveszteség meg a borotválkozás kontójára ment). A pályaudvarig tanulgattam egy kicsit, majd a vonaton megpróbáltam aludni, ami viszont nem ment (bár gyanúsan hamar értem oda).

A lényeg: a vallásszociológia írásbelim tutira megvan. Az öt világvallásból azt kérte, amit a legjobban tudok (bráhmanizmus, bár a kereszténységgel sem lettek volna problémáim), és a másik 7 kérdésből is pont azt adta, amivel semmi gondom nem volt (a teodícea problémája). Mind a 12 tételt tudtam, de a többi 10 (- kereszténység) azért erőteljes gondolkodásra késztetett volna a helyszínen. Ezeket viszont csak írnom kellett.

Utána jött a kultúrtörténet szóbeli, amin a múltkor megbuktam. Ezúttal fantasztikusan kompenzáltam a tudásomon esett csorbát. Olyan faszán mondtam el az első tételt, hogy a tanár csak ennyit mondott "Biztos vagyok benne, hogy a másik tételt legalább ennyire jól tudod, úgyhogy ötös". Ha a múltkor nem azt a két kérdést húzom, amit húztam, közel hasonló eredményt értem volna el, de a mostani utántanulásom garantálta a jó eredményt (igaz, ez kb. 25 perc volt...). A siker titka: olyan információt is kell közölni, ami a tanár saját könyvében sincs benne, sőt, nem is hallotta még. Ez nekem ezúttal 4 esetben is sikerült, és más tételeknél is éltem volna a lehetőséggel. Gúvadt is a szeme, amikor meglátta az indexemben az 1-est, és rá is kérdezett, hogy "Ez meg hogy lehet?". Na, önfényezésből elég.

Végül jött az egészségszociológia. Ekkor a csoporttársaim már nem győztek ámuldozni, hogy nekem van bátorságom egymás után 3 tantárgyból vizsgázni ("Persze, mert olyan az agyad, mint a szivacs"), én meg azzal védekeztem, hogy muszáj, mert a vizsgaidőszak 2/3-ánál nekem még csak a gyakorlati jegyeim vannak meg. Egy vékonyka, 180 oldalas könyvet kellett elolvasni (ami 5000 Ft-volt, holott 1400-1600 Ft-ért adják a hasonló kivitelű könyveket), amit egyszer meg is tettem. Néha az a baj, hogy a tananyagban annyira evidens dolgok vannak leírva, amire az ember kapásból rávágja, hogy "ezt mindenki tudja", amikor viszont neki kéne tudnia, akkor jön a "Hú, hogy is volt? Miről kell itt beszélni?". Kicsit féltem ettől, de szerencsére megint csak olyan kérdést kaptunk, amire a könyv elolvasása nélkül is tudni lehetett a terjedelmes választ (A megbetegedések társadalmi mintázata). A másik kérdés kicsit kényesebb volt, mivel a romák egészségügyi ellátásának problémáit kellett kifejteni. Ezzel egyrészt az a gond, hogy a könyvben alig-alig volt benne, másrészt vigyázni kellett, hogy mit ír az ember saját kútfőből, mivel a tanár mellesleg romológus is, szóval nem lett volna kívánatos előítéletekkel teletömködött fogalmazást prezentálni. Valószínűleg ez is sikerült, úgyhogy már csak három vizsgám van hátra. Az egyik hétfőn, aztán kettő a következő hét csütörtökén.

Gratula nekem!

Ma lent voltam az egyetemen, és ott olyat csináltam, amit eddig még sosem: csont nélkül megbuktam. Igazából én is még mindig teljesen értetlenül állok a dolog előtt, és ha lenne olyan olvasóm, aki régebb óta ismer, valószínűleg hozzám hasonlóan el lenne képedve, de ahogy telik az idő, kénytelen vagyok tudomásul venni a dolgot, ahogy azt is, hogy ezzel megtört egy két és fél éves 'sikersorozat'.

Nem foghatom a bukást a betegségemre, mert a tankönyvet egyszer már jóval az ünnepek előtt végigolvastam és felfogtam, a második nekifutást pedig az utóbbi két hétben ejtettem meg (tegnapi befejezéssel). Végig abban a hitben voltam, hogy mindent tudok, és ez a vizsga előtti beszélgetésekből is kiderült. Ilyenkor a csoporttársaim gyakran fordulnak hozzám a kérdéseikkel, mert bár rendszerint azt gondolom, hogy én semmit nem tudok, ők ezt általában éppen fordítva látják. Most is ment a tananyag gyors végigbeszélése, és én minden kérdéshez könnyedén hozzászóltam, viszont közben megtudtam, hogy létezik egy tételsor, amit eddig nem láttam. Ez kétségtelenül az én hibám, de hasonló még sosem okozott ilyen fennakadást. Eddig azt a kérdést ismételgettem magamban, hogy 'mi a nyavalyát fog a tanár kérdezni?', hiszen a könyve bár érthető, témáit tekintve gyakran csapongó és elaprózott, ezért nincs olyan kérdés, amire több percnyi egybefüggő monológgal lehetne megadni a választ. Most megtudtam, hogy vannak kérdések, amikre a válasz a könyvben valóban csak egy-egy bekezdésnyi szöveg. A 11 vizsgatétel közül az egyik ráadásul egy tanulmányra vonatkozik, ezzel is csak most találkoztam először.

Ez persze mind nem lett volna probléma, hiszen amikor végigfutottam a kérdéseken, a zöme rögtön nevetségesnek tűnt (amire meg is adtam a bizonyítékot, amikor végigbeszéltük őket), de azt a kettőt, ami ismeretlen volt számomra az agyam valahogy átugrotta.

Amikor bementem szóbelizni, és kihúztam a két tételt, elsőre nem is fogtam fel, hogy nekem itt végem. Természetesen pont AZ a két tétel volt. Letettem a cuccom, elővettem a tollam, elvettem egy papírt, és amikor nekiláttam volna vázlatot írni, hiába próbáltam gondolkodni, egyszerűen fél-fél mondatnál több nem jutott eszembe. Ilyenkor mindig baromira zavar a koncentrálásban, hogy 1 méterre tőlem valaki fennhangon beszél, de ez sajnos ezúttal semmit nem rontott a helyzeten. A csoporttársaimnak jeleztem, hogy annyi, amire hitetlenkedve gúvasztották a szemüket, de én hajthatatlan voltam. Éreztem a véget.

Eleinte azon gondolkodtam, hogy miként kéne kihúznom a tanárból egy-egy induló mondatot, ami után már tutira eszembe jutna a többi, de belenyugodtam a gondolatba, hogy legalább egy percnyi egybefüggő szöveg nélkül csak az égés mértékét fokoznám ezzel. Márpedig ez az egy percnyi szöveg erősen hibádzott (fél mondat? piha!). Ekkor már tudtam, hogy a még nagyobb szégyenhez képest csak egy dolgot tehetek: úgy ahogy van, visszaadom a két tételt, és szépen kisétálok. Így tettem.

Marha vicces közben, hogy az előttem vizsgázó csoporttársam még a vizsga előtt panaszkodott, hogy neki a 'Jellemezzen egy szubkultúrát' potyatétel egyáltalán nem potya, mert ő erre nem tud semmit. Erre részletekbe menően ecseteltem neki az EMO-sokat, majd a 'magyarkodókat', így nagyon könnyű dolga volt, amikor ezt a tételt húzta, és a tekintetével végig engem nézve mondta vissza az egészet — ezúttal a tanárnak. Négyest kapott. 

Tehát most itt állok, jóval túl a vizsgaidőszak felén, és nekem még csak a gyakjegyeim vannak meg. A múltkori zh. eredményem oly sok tanulás után is csak az aláíráshoz volt elég, ahhoz nem, hogy megússzam azt a szemét szóbelit (és az sem vigasztal, hogy én abban a 20%-ban voltam, akinek egyáltalán sikerült), most meg az első komoly vizsgán ilyen szégyenben maradok. Újabb tanulást ugyan nem igényel az ismétlő vizsga, de így jövő hét szombatra 3 vizsgára kell bejelentkeznem, ami idegileg mindenképpen megterhelő lesz.

Az idegeim már így is kivannak. Részben a vizsgaidőszak hatására, részben a várható munka miatt, részben a pénzügyi helyzetem okán, és a betegségem elhúzódása is most már komolyan kikészít. Tegnap este a sírás kerülgetett a tehetetlenség miatt, és csak Rolcsim érkezése mentett meg e rendkívül férfiatlan megnyilvánulástól, ma viszont nagyon kevés kellett ahhoz, hogy a MÁV várótermében így törjön ki belőlem a feszültség. Én általában optimista vagyok, de néha felszaporodik bennem a keserűség, amitől kiborulok. Ha ez megtörtént, és/vagy alszom rá egyet, másnap már semmi bajom, sőt, hülyébb vagyok, mint valaha. Most azonban már napok óta érzem ezt az elkeseredettséget, tegnap este pedig össze is jött a kiboruláshoz elég mennyiség, reggelre azonban nem múlt el, ahogy a vonaton alvás után sem. Ez pedig tudom, mit jelent: súlyos depresszió előtt állok.

Máris előkerültek a hangulatomnak ilyenkor megfelelő számok, mint pl. a következő is:

A hasonló zenék hallgatása már a második fázis. Mondanom sem kell, hogy mennyire nem javítják a kedélyállapotomat, de ilyenkor semmilyen más zenét nem hallgatok szívesen. A gondolataim ilyenkor imamalomként sorolják a gondjaimat, és semmi más nem érdekel. Antiszociális leszek, ami elég feltűnő ahhoz, hogy a környezetem megjegyzéseket tegyen, ami miatt viszont kiosztom őket, súlyos csapásokat mérve ezzel az emberi kapcsolataimra is. Ha jobban belegondolok, ez tegnap már meg is történt, amikor az egyik kolléganőmmel szépen összevesztünk (erre az utóbbi közel 7 évben nem volt példa). Harmadik fázis.

Remélem, tovább nem jutok, bár vannak még fázisok.

"Végtelen erő szorít, sejtem a sorsomat:

Az elmúláshoz elég egy mozdulat."