vonat bejegyzései

Eredetileg Csimborasszót akartam írni, de miközben a bejegyzésen agyaltam, rájöttem, hogy annyira azért nem volt értelmetlen tegnap suliba menni. Mert az ember egy csomó értelmetlen dolgot csinál, bár mentségére váljék, hogy sokszor csak utólag derül ki, ha valami teljesen felesleges volt. Igazából ha a világból minden értelmetlenséget kivonnánk, nem sok maradna belőle, de ne legyünk ennyire szigorúak, egy kicsit mindennek van értelme. 

Nézzünk egy példát: amikor kicsi voltam, és a szüleim elvittek magukkal pecázni a Duna-partra, természetesen baromira unatkoztam. 6-7 éves voltam, és ők nyilván inkább a halfogásra koncentráltak, nem pedig arra, hogy engem is megtanítsanak e tevékenység csínjaira. Jellemzően két világmegváltó tervet próbáltam meg megvalósítani: 1. nagyobb medret ásni a Dunának, 2. betemetni a Dunát. Egyszerre persze csak az egyik volt napirenden, egyik héten az ásás, másik héten a temetés. Nyilvánvalóan egyikre sem volt semmi esélyem, de azért képes voltam több órán keresztül kitartóan gürcölni. Egy szimpla bot segítségével képes voltam majdnem egy négyzetdeciméternyi mederbővítésre is, fél nap alatt! Komoly eredmény. Ásni egyébként könnyebb volt, mint temetni, mert a temetéshez könnyen mozdítható anyagok kellettek, de a botokat elvitte a víz, a part földjét kitúrni fárasztó volt, kavicsot meg csak a part egy másik pontjáról hordhattam, az meg ugye nullszaldós végeredményt jelentett (ami ennek ellenére sokszor nem zavart). Tehát ez egy totálisan értelmetlen cselekmény volt, a Duna most is változatlan mederben folyik tovább. Vagy: mégsem volt teljesen értelmetlen, hiszen így elfoglaltam magam, nem piszkáltam a szüleimet, nekik így több idegsejtjük maradt, és tovább élnek. 

Tegnap felkeltem szépen reggel 6-kor, hogy a 7:35-ös miskolci intercityt elérjem. Amikor a telefonom ébresztett, azt sem tudtam, mi van, utána meg olyan jó volt a páromat átölelni, hogy ki sem akartam kelni az ágyból. Úgy maradtam volna még. De kötelességtudó emberként összekészülődtem, és útnak indultam. Mivel a 30-as busz az orrom előtt ment el, maradt a metrózás, amit ilyenkor nem szeretek. A pályaudvarra időben odaértem, vettem magamnak inni, aztán megkerestem a helyem a vonaton. Rossz előjel volt, hogy fülkés vagonba szólt a jegyem. Azt nem szeretm, mert túl intim, kényelmetlen, és az ember potenciálisan idegesítő utastársakat kap. A fülemet bedugtam, és olvasni kezdtem, de alig indultunk el, egy cigány pasi szállt be közénk. Ezzel semmi probléma nem lett volna, ha nem üvölteti úgy a zenéjét (szintén mp3), hogy zeng tőle a fülke, és ha a komájával nem a dohányzásra NEM kijelölt helyen gyújt rá. Egy idős nő is velünk utazott, aki nehezen viselte a füstöt, de amikor kiszólt nekik, hogy nem itt kéne dohányozni, a válasz természetesen a "Kapd be a faszt!" volt. Már nem is mondok semmit...

Két és fél óra utazás és 3510 Ft árán felértem az egyetemhez, bár egy negyed órát késve. Ha eggyel korábbi vonattal megyek, nem kések, de akkor egy órával hamarabb is kellett volna kelnem. Ezt nem vállaltam be. Fogalmam sincs, milyen előadás volt éppen. Nem is szokott érdekelni, mert viszek egy spirálfüzetet, jegyzetelek, azt' megtanulom, amit kell. A szakdolgozattal kapcsolatos információkról volt szó, de mivel az még egy év, addig úgyis elfelejtem az egészet. AZt hittem, ez csak amolyan beszélgetés a tényleges tananyag előtt, de egy óra múlva kiderült, hogy nem, ez volt az anyag. Az előadás hivatalos vége előtt egy órával szépen felálltunk, hogy akkor most viszonlátásra, mehetünk haza, a délutáni előadás elmarad. Ezért mentem le?! Ezért keltem föl, ezért utaztam ennyit, ezért költöttem el egy halom pénzt? Ezért.

Visszafelé szerencsére kocsival hoztak, de az autóban mindahányan azon indignálódtunk, hogy ez az egész mennyire mihaszna volt. Pipa is voltam cefetül, de végül azzal vígasztalódtam, hogy így legalább van időm dolgozni itthon, sőt, még aludtam is egy keveset. Meg aztán volt katalógus, amit aláírva a tanárnő előtt egy kis plusszal indulok vizsgázni.

Nem Csimborasszó, cak Kékestető, de azért értelmetlen volt.

Update 1, blog: az első és legfontosabb, hogy újra lesz tőlem blog. A nyaralási élményeken túl vár rám még a május 1-i beszámoló, a Dragonlance-könyvekről egy ismertető leírás és Rás-nak egy, a cigánysággal kapcsolatos írás. Ez utóbbit mondjuk nem ígérem, mivel azt akkor kellett volna megírnom, amikor ugyanerről olvastam nála, és meglódultak a gondolataim. Viszont amikor megint történik valami, ami e kisebbséggel kapcsolatos (kb. 1 héten belül), valószínűleg előveszem a témát.

Update 2, macska: a nyaralás után cicámat is hazahoztam, aki megint egy csomót nőtt. Szerintem már közel három kiló, de készítettem is róla egy fényképet:

Már nagyon komoly és méltóságteljes, ezért csak akkor simogathatom, ha azt ő is akarja. Egyébként meg sokat dorombol és nyávog, viszont kevesebbet játszik. Rolcsival úgy döntöttünk, hogy elég az ablak miatti izgulásból, ezért ma este felszerelünk egy szúnyoghálót. Akkor aztán Desiré annyit ülhet ott, amennyit csak akar, és mi is nyugodtabban alszunk (főleg mivel így talán hűvösebb is lesz a panelban).

Update 3, MÁV. Amikor legutóbb Balatonlellére mentem, megint jól kezdődött az utam. A Keleti Pályaudvarról indult a vonat, ahova lóhalálában nyargaltam el, mert balfaszkodó időhúzások miatt későn léptem ki az ajtón. Ha tudtam volna, hogy semmi okom a sietségre... Amikor odaértem, a központi kijelzőn még nem szerepelt a vágányszám, viszont percről percre egyre több induló és érkező vonat mellett volt adat a késés oszlopban. Hol 10 perc, hol meg 30. Ennek megfelelően az enyém is fél óra késéssel indult... de nem is folytatom. Ez egyszerűen elképesztő.

Update 4, bőrszín: bár a lellei hétvégén nem volt túl jó az idő, és a víz is csak 17 fokos volt, egy kicsit azért ért a nap. Az utána következő egyhetes nyaralásom alatt viszont folyamatosan tűzött a nap, és én sem tudtam előle sehova bújni, ezért mostanra olyan barna vagyok, hogy elképesztő. Csak úgy világítanak a fogaim.

Update 5, Kormorán: a később elmesélendő nyaralást és a régebbi, Kormorán együttest összekötő írást összekötendő toldom ide, hogy az utóbbi egy hét egyik katartikus pillanata volt számomra, amikor újra hallhattam ezt a dalt élőben (csak az első 3 perc):

Update 6, alsógatyák: a szélsőjobboldalinak tartott gondolkodásom, biszexualitásom és frissen kifejlődött alsónadrág-fetisizmusom együttesen elégül ki egy most vásárolt gatya segítségével. Íme a kép róla (a fekete a Rolcsié lett):

UPDATE 7, anyagi helyzet: (ami anniyra update, hogy még az eredeti bejegyzésből is kimaradt) Nos, miután egy hónapon belül 3 nyaralást is megfinanszíroztam, a következőképpen alakul az anyagi helyzetem: az összes bankszámlám 0-ás, vagy egy kicsit mínuszos, a zsebemben pedig kicsit több mint 2000 Ft van. Ez az össz vagyonom. Ha a kettős könyvvitel szerinti szemléletet is hozzáveszem, akkor árnyaltabb a kép. 20 e Ft-tal tartozom egy barátomnak, 18 e Ft-tal a UPC-nek és az ELMŰ-nek, 46 e Ft-tal az APEH-nak. Ez nem kevés, de mégis sokkal kevesebb, mint a másik oldal. Ugyanis nekem is 20 e Ft-tal tartozik két barátom, az önkormányzat 37 e Ft-tal, a főnököm pedig egészen pontosan 673450 Ft-tal. Gratulálok! Úgy nyomorgok, hogy közben egy valag pénzem van...

A múltkor úgy fejeztem be a 4 órás vonatozásomról szóló bejegyzésemet, hogy a visszaút elmesélésétől megkíméllek benneteket, mert azt hittem, hogy azon semmi rendkívüli nem fog történni. Akkor még nem tudhattam, hogy bőven lesz miről mesélni, ezért most mégis leírom a kálváriám történetét (ha másnak nem is, legalább magamnak, a blog napló jelleggét erősítendő).

Szombat reggel terveztem tehát visszamenni Balatonmáriafürdőre. Nem is a pancsolás miatt, hanem mert a barátomnak este terveztük megülni a születésnapi buliját, és az alól nem lett volna illendő kihúzni magam. Még csütörtökön megvettem az ajándékát (meg I. kolléganőmnek is, aki szintén ott volt), és csodával határos módon nem is felejtettem otthon, amikor útnak indultam. 6 órakor keltem, ami az előző napi edzés után némileg megviselt, de egy tyrosine-tabletta bevétele után pár perccel már pörögtem is. A vonat 7:45-kor indult, és 11:40-re kellett volna célba érnie, ezért igyekeztem gyorsan összekapni magam. 30-kor már úton is voltam, ajtó-ablak bezárva, váltásruha, ajándék elrakva, itóka bekészítve.

Amikor a Deák téren átszálltam a piros metróra, gyanúsan sokan tartózkodtak azon. Persze leendő szociológusként nem lepődhettem meg, hogy szombat reggel sokan tartanak a Balaton (+ Velencei-tó) irányába, de azért egy kicsit alulbecsültem a várható embermennyiséget. És hogy valóban mennyire sokan voltak, az csak a Déli Pályaudvarhoz érkezve mutatkozott meg. Leesett állal és bosszúsan igyekeztem a mozgólépcső irányába, ahol csak úgy tülekedett a nép. Lelki szemeimmel már kígyózó sorokat vízionáltam a MÁV-pénztárak elé, de amikor odaértem, megnyugodhattam, mivel 5 egész pénztár is nyitva volt, és mindennek ellenére mindegyiknél alig álltak úgy 15-en. Így 15 percen belül enyém lehetett a vonatjegy (2540 Ft), és még némi ételt is maradt időm venni. Pedig nem is voltam még éhes, de gondoltam, később nagyon jól fog jönni. Hej, ha tudtam volna... Miután felvonszoltam magam a vonatra, újra egy 4-es ülésre vetettem le a cuccom, de előtte megkérdeztem a már ott ülő fiatal csajt, hogy szabad-e. Persze szabad volt. A harmadik ülésen egy szivaros hangú öreglány ült, a negyediken pedig a szivaros hangú öreglány egyik táskája. A vagonban összesen ha 20 hely volt, de mire elindultunk, valamilyen módon mindet elfoglalták. Az utasok többsége gyerekkel jött, ezért az összesen 8-9 felnőttre minimum 10 gyerek jutott, akik ekkor még nyugton ültek a helyükön (és ezzel máris azt vetítem előre, hogy később viszont nem).

Elindultunk. Elővettem a könyvem, és olvasni kezdtem, aztán elővettem a rejtvényújságomat, és fejteni kezdtem. Aztán az egyiket letettem, és a másikat vettem magam elé (stb.), a zene szólt a fülemen (és egy pillanatra átsuhant az agyamon, hogy igazán feltölthettem volna az aksikat, mert így nem biztos, hogy végig hallgatni tudom majd), és igazából nem is foglalkoztam vele, hol járunk.

Aztán a vonat megállt a puszta kellős közepén, két település között valahol. Nincs ebben semmi szokatlan, elvégre ez csak egy csicska gyorsvonat volt, olyan, aminek rögtön félre kell állnia, ha arra jön egy IC. Pár percen belül el is robogott mellettünk egy, majd újabb percek múlva még egy, az ellenkező irányba. De a vonatunk nem ment tovább. Kicsit furcsálltam, hogy ennyi másik vonatnak kell elsőbbséget adni, és azon morfondíroztam, ez vajon bele van-e kalkulálva a menetidőbe, vagy máris késünk. A többi utas egyre nyugtalanabb lett, és némelyek már tudni is vélték az ácsorgás okát, bár a többség valószínűleg nem találta el. Miközben tovább cserélgettem az ölemben a rejtvényt és a Galaxis útikalauzt, két újabb vonat robogott el mellettünk, és kisvártatva a valós ok is kiderült: tönkrement a mozdony. Ilyen is csak velem történhet...

Na, sokan ekkor a mobiljukhoz kaptak, hogy sopánkodva telefonáljanak egyet az őket váró családtagoknak/barátoknak, mások rögtön összefüggéseket kerestek a sztrájkok és az eset között (én persze végig tudtam, hogy Orbán Viktor a felelős, vagy ha ő nem akkor a FIDESZ, de ha az sem, akkor az Ajrópunilyó követeli meg a késést), megint mások kivonultak a kocsiból vagy leszálltak, hogy szívjanak egy kis friss levegőt. Én inkább maradtam, jobbról balra tettem a lábam, aztán balról jobbra, olvastam és fejtettem, és próbáltam nem észrevenni, hogy a temérdek gyerek kezdett egyre jobban felélénkülni.

Nem is ragozom; 1 óra múlva küldtek utánunk egy másik mozdonyt, ami az egész kócerájt el tudta vontatni Székesfehérvárig. Ez kb. 25-30 km/h-val történt, szóval eltartott egy darabig, amíg Érdtől (mert itt robbantunk le) odaértünk, és aztán újabb 20 perc kellett, mire itt a meghalt mozdonyt lecserélték egy működőképesre. Már most közel 2 óra volt a késésünk. Szerencsére a vezető később igyekezett minél többet ledolgozni ebből, de a Balaton mellé érve erre már nem sok esélye volt, tekintve, hogy ott olyan közel vannak egymáshoz a megállók, hogy felgyorsulni sem igazán lehet, és máris lassítani kell.

Szerencsétlenségemre viszont a családok is csak Siófok után szálltak le, a gyerekeik pedig addig végig sikoltoztak, rohangáltak, trappoltak, az ülésemet rugdalták és csámcsogva-cuppogva ettek. Még nagyobb szerencsétlenség, hogy tényleg lemerült az mp3-am, ezért mindezt tompítatlanul hallhattam, és még a szülők nyalakodását sem úszhattam meg (merthogy aztán azok is rákezdtek). Már olyan éhes voltam, hogy ha nem harapok be reggel egy illegális pizzás táskát (nehéz ez a diéta, ha az embernek alig van 5 perce magára is...), görcsökben fetrengve múltam volna ki. Eléggé szomjas is voltam, mivel egy fél liter folyadékkal indultam útnak, az meg 5,5 órára még előrelátó beosztással is kevésnek bizonyult.

Balatonmáriafürdő-alsón 13:15-kor szálltam le a vonatról. Éhes voltam, szomjas voltam, és rendkívül ideges. Ezért az első utam a part melletti büfébe vezetett, ahol nyomban betoltam egy pár falatot, amiket bőséges ásványvízmennyiségel öblítettem le. Fizikailag rendbe jöttem, és mivel néhány perc múlva már a Balatonban pancsoltam, az idegeim is hamar regenerálódtak. Azért szívesen kihagytam volna ezt a hacacárét...

Ja, és menyugtatásul közlöm, hogy a "3 óra veszteglés az autópályán" című bejegyzést már tényleg nem írom meg (mert a hazaút sem volt olyan egyszerű).

A vasárnaptól vasárnapig tartó nyaralásomat ugyebár meg kelett szakítanom egy kis munkával, de csak, hogy igazoljam az egyik közgazdaságtani alapvetést, miszerint "a munkaidő feláldozott szabadidő". Esetemben ez szó szerint igaznak bizonyult (és ha most nem éppen blogot írnék, akkor is dolgoznék (fogok is)). Mivel a Balatonra kocsival érkező barátom emiatt nem óhajtott visszajönni (inkább a tóban lubickol), kénytelen voltam bevállalni egy négy órás vonatutat, vissza Budapestre. Sejettem, hogy rendkívül izgalmas lesz.

Miután ronggyá égettem magam a parton, átvedlettem utcaiba, hangos sziszegések és sikoltozások közepette a hátamra dobtam a táskámat, elköszöntem mindenkitől, majd elindultam az 5 percre levő vasútállomásra. A jegyemet már korábban megvettem, hogy minden zökkenőmentes legyen. A vonat a mondott időben be is gördült, én pedig megkíséreltem felszállni...majd egy vagonnal odébb ismét, mivel az első helyen a rendelkezésemre álló idő alatt nem sikerült megfejtenem az ajtó nyitómechanizmusának működési elvét. Miután felkapaszkodtam, erősen koncentráltam, hogy dohányzó kocsit találjak, ami néhány méter megtétele után sikerült is. Egy töpörödött nénike ült ott mindössze, ezért a legkényelmesebbnek tűnő, négyes ülőhelyek egyikére vetettem le magam. Igaz, már ekkor is megfordult a fejemben, hogy így kétszer akkora eséllyel szerzek magamnak potenciális útitársat, mint a kettes ülések esetén, de szerda eset lévén úgy gondoltam, viszonylag kevesen utaznak majd ezen a vonaton, azok meg majd találnak maguknak üres helyeket máshol is. A vagon egyébként meglepően tiszta volt, mármint a korábbi évek balatoni vonataihoz képest, mert azok általában a legkoszosabb, leglepukkantabb darabok közül kerültek ki. Még hozzájuk érni is veszélyes volt, hacsak az ember nem akarta bevállalni a drága ruhák idő előtti szemétbe hajításának kockázatát. Jó imidzs volt ez a Balatonra utazó külföldi turisták előtt.

A vonat elindult, a fülembe bedugtam a kedvenc zenéimet tartalmazó mp3 fülhallgatóját, ölembe vettem a még mindig gyötört Galaxis útikalauz stopposoknak című könyvemet, majd olvasni kezdtem. Kisvártatva elálmosodtam, ezért becsuktam a könyvet, ránehezedtem a karjaimmal (hogy az út végén még mindig magaménak mondhassam), aztán hátravetettem a fejem, és rögtön elaludtam. Ez nálam ritka, de a lubickolás megtette a hatását. Az órám szerint kb. 15 perc múlva ébredtem, mert a kalauz rázogatta a vállamat. Elnézést kértem, majd miután lekezelte a jegyemet, megpróbáltam visszaaludni. Persze nem sikerült, ahogy a hátralévő 3,5 órában sem, viszont végig álmos voltam. Nem maradt más, mint az olvasás. Néha becsuktam a könyvet, hogy a tájat fürkésszem, aztán megint kinyitottam, hogy újabb fejezeteket faljak fel a szememmel. Közben az állomásokon újabb utastársak szálltak fel, de egyik sem ült mellém vagy elém, viszont egy üléssel odébb, velem szemben egy trió telepedett le. Egy fiú, meg két nagyon szép, ambár hozzám fiatal lány. Viszont valamiért heteroszexuális gondolatok támadtak fel bennem, mint például "Tök jó lenne beszélgetni a jobb oldalival. Semmi szex, csak beszélgetés, úgyis jól megnézett magának." Biszexuális énem jelenleg regnáló oldala azonban gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat, úgyhogy tovább olvastam.

Néhány megállóval később aztán bekövetkezett, amitől tartottam: három cigány jött be a vagonba, és rögtön le is telepedtek elém (egy hormonbajszos legény), valamint mellém (egy kiskölyök). Az apjuk odébb foglalt helyet. Egy csomó horgászbot volt náluk, és kábé egy perc múlva meg is kérdezték, nem akarok-e egyet megvenni. Ezt a zenén keresztül is értettem, a reakciójukat viszont már nem. Valahogy úgy szólt, hogy "cska?". Kivettem a fülemből az egyik dugaszt, és mondtam, hogy nem értem. Erre a hormonbajszos megismételte, hogy "icska?". valamiért még mindig nem fogtam, mit akar tőlem, ezért megint visszakérdeztem. "Bicska?"— jött a türelmes válasz, én pedig megnyugodva válaszoltam, hogy azt is kihagynám. Ezen túl nem is kommunikáltak velem, ráadásul a következő megállónál le is szálltak.

Fellélegezhettem, és egy jó órán keresztül nyugtom is volt, mígnem egy kigyúrt, lebarnult, divatosan öltözött ikerpár telepedett a közelembe, meg az egyikük barátnője. Egy kutyakölyök is volt velük, amit némi ölelgetés után felfedezőútra engedtek, de aztán összeszedték, és ők is leszálltak. Hamarosan viszont egy lelakott alak ült elém, cigarettával a kezében. Miután felfedezte, hogy az oldalán levő hamutál nem üzemel, megkérdezte, hamuzhat-e a mellettem levőbe. Mondom persze, ezért így is tett. Valami borzasztóan fojtó füstű cigarettát szívott (asszem Bond), később pedig egy sört is elfogyasztott. A kinézete — érdekes módon — súlyos kontrasztot alkotott az udvariasságával (sőt, még olvasott is), ezért a továbbiakban nem is zavart a jelenléte. Székesfehérvárnál szállt le. Közben eleredt az eső, én pedig kárörömmel gondoltam a barátaimra, akik már nyilván a szálláson morogtak a hirtelen időváltozás miatt.

Sokáig nem maradhattam egyedül, mert újabb útitársam érkezett. Egy még az előzőnél is lelakottabb kinézetű alak, aki kísértetiesen hasonlított a Vissza a jövőbe sorozat Dokijára, azzal a különbséggel, hogy a haja nem ősz, hanem sárga volt. Pontosabban megsárgult ősz (nem szőke), a ruhája pedig határozottan koszosnak tűnt. Ahogy leült, rögtön be is vágta a szunyát, ami nem is lett volna baj, ha nem nyitott szájjal alszik, és legfőképpen nem rám leheli az alkoholos szagú nyomorgázt. Azért egész elviselhető volt, mivel a menetszél az ájer jelentős részétől jótékonyan megkímélt. Eddigre már legalább 100 oldalt fogyasztottam el a könyvből, ami — a tartalmát ismerőknek nem meglepően — jelentősen amortizálta a szellemi kvalitásaimat. Ezért aztán egy kis szünetet tartottam és közben eszembe ötlött a barátom kamasz kölykéhez aznap intézett kérdésem (miután a Holt-tenger kellemes mivoltjáról fecsegtem vele egy kicsit), hogy fel tudna-e sorolni nekem 20 tavat a világból. Meglepő módon csak a Holt-tengert tudta megemlíteni, annak ellenére, hogy például éppen a Balaton partján ücsörögtünk, és a Velencei-tó sem volt tőlünk messze. Kicsit besegítettem neki, és magam soroltam fel még vagy tízet, de tőle egyetlen egyet sem tudtam már kicsikarni. Nem minősítem. Szóval éppen ezen morfondíroztam, és közben újabb tavakat listáztam az agyamban. Rögtön felmerült bennem a kérdés, hogy vajon elfogadható válasz-e hasonló kérdésekre az összes tó, vagy húzni kell egy határt. Mert például a Városligeti-tó vagy a Feneketlen-tó elég csicska, és különben is mesterségesek. Innen már csak egy ugrás volt eljutni a "Hány tó létezhet egyáltalán a Földön?" kérdéskörhöz, amire valamiért a 12000 ugrott be, minden alap nélkül. Erről eszembe jutott, hogy ha én Isten lennék, biztosan baromira unatkoznék, viszont meg volna a hatalmam ahhoz, hogy minden létező tóról információkat gyűjtsek. Így unaloműzésként fognék egy nagy könyvet, és beleírnám az összes általam teremtett tó nevét, mármint azokat, amiket a gyarló emberiség adott nekik.

A hegyekre, tengerekre és egyéb domborzati tényezőkre már nem volt alkalmam továbbörökíteni a kérdéskört, mert tőlem balra egy hatalmas és gyönyörű szivárványt pillantottam meg. Jobbra egyetlen felhő sem volt, balra viszont szemmel láthatóan esett az eső (valahol a távolban). Tökéletes együttállás egy szivárvány létrejöttéhez. Gyönyörű volt. Minden színe csodálatosan pompázott, és mindegyik legalább 10 méter széles lehetett, de akár még annál is nagyobb. Teljesen megigézett, ezért legalább negyed óráig megkövülten bámultam, de később is gyakran felpillantottam, hogy meg van-e még.

Budapest előtt kicsivel egy párocska, meg az egyikük anyja keltette fel a figyelmemet. A párocskák rám nézve komoly kockázati tényezőt jelentenek, mivel gyakran smárolkozásra vetemednek, az cuppogó hangeffektekkel jár együtt, ami viszont általában baromira szokott idegesíteni. Hiába van bedugva a fülem, mert úgy is meghallom. Szerencsére egyelőre semmi ilyesmire nem készültek, ezért elindulhattak a gondolataim velük kapcsolatban. Csak a szokásosak: a nő melyiknek lehet az anyja? Az anyjuk egyáltalán? Ha a fiúé (asszem a fiúé), akkor vajon mit szólhat a leendő menyéhez? És az mit szól a leendő anyóshoz? Ilyesmi. Később aztán rákezdtek a nyalakodásra, ami 3,5 óra utazás után eléggé hamar felbosszantott, az anyjuk meg némi rágógumi-fújkálással kontrázott az egészre. Azt sem tudtam, hova nézzek, hogy ne idegesítsen. Kelenföldnél szálltak le, így az utolsó negyed órát az idegi regenerációnak szentelhettem.

19:53-kor aztán megérkeztem Budapestre, pontosan 5 perccel a kiírt érkezés idő után. Volt még egy apró problémám: találok-e nyitva tartó jegypénztárt a lejárt bérletem pótlására, vagy jegyet kel vennem? Találtam és nem kellett.

Hát ez baromi izgalmas volt, úgyhogy a holnapi retúr-viszonylaton történtektől asszem majd megkíméllek benneteket.

A heti hajtás és a szombati kötelező házasságkötés-asszisztáció után (beszámoló erről is később) igazán megérdemeltem némi szórakozást. A Roland már a héten felvetette, hogy mi lenne, ha szombaton elmennénk valahova. Mondtam, hogy jó, de ugyanakkor azt is hozzátettem, hogy vasárnap egyrészt dolgoznom kell, másrészt a macskát ismétlőoltásra kell vinni, tehát ehhez képest vagyok hajlandó csak kimozdulni. Persze-persze.

Szombat felé közeledve máris módosult a program (amit ugyan nem beszéltünk meg, de az én fejemben előzetesen a buzibárban-levés gondolata körvonalazódott): menjünk le a többiekkel a Nádasba, Agárdra. Miután ismét elmondtam, hogy nekem vasárnap dolgoznom kell (+macska), ráálltam a dologra. Igaz, azt még nem tudtam, meddig tart majd a házasságkötés, és mikorra érek haza Százhalombattáról, de gondoltam, rugalmas lesz az időbeosztás, elvégre ha egy órával később megyünk le partyzni, akkor sem történik semmi.

Na, du. 4-re hazaértem, ledobtam magamról az előző este kimondottan esküvőn-levés céljából vásárolt (drága) ingemet — amiben kifejezetten vadító hatással voltam a páromra — aztán fürödtem egy gyorsat, hogy tisztán, csatakmentesen fogadhassuk a Roli egyik barátját/kolléganőjét, aki szintén velünk tartott az este folyamán. Buliruciba öltözés után igyekeztünk a székesfehérvári buszhoz, amit sikeresen el is értünk, majd egy óra múlva már a célállomáson voltunk. Itt két másik barátunk fogadott minket, aztán az alkoholbeszerzés leplezetlen szándékával nyomban el is mentünk a helyi TESCO-ba, majd a közeli bazilika melletti parkba, ahol megkezdtük a beszélgetéssel egybekötött fogyasztást. Többen is megjegyezték, hogy feltűnően jó kedvem van, és vigyorgok, mint a fakutya, ami nem minden esetben jellemző rám. Valóban jó kedvem volt, még annak ellenére is, hogy a Rolandra némileg haragudtam, amiért már megint össze-vissza kamuzott az estével kapcsolatban, úgy irányítva mindenkit, hogy végül csakis az ő elképzelése valósuljon meg.

Most például: amikor azt mondta, hogy Székesfehérváron találkozunk a többiekkel, és én erre megkérdeztem, hogy faszé' megyünk oda le, és miért nem találkozunk Agárdon, akkor egyrészt letorkolt, hogy mit akarok én este 11-ig csinálni a buli előtt (stb.), másrészt szabadkozott, hogy nem az ő ötlete volt. Erre amikor a többiekkel találkoztunk, és elmeséltem nekik, hogy "én ugyan kérdeztem, hogy miért nem ott találkozunk", akkor ők is azt mondták, hogy Agárdot javasolták, mert minek vonatozzunk annyit, meg hogy ott majd piázgathatunk a parton. A hazug embert ugyebár nem tart sokáig utolérni, én pedig még egy-két hasonló eset után asszem nem is akarom többé utolérni. Hadd menjen csak oda, ahol ezt tolerálják neki.

Na, de nem ez a téma, hanem a paréj. Szóval este 9 után kicsivel csatlakozott hozzánk még egy barátosné, aztán elindultunk a vasútállomás felé, hogy 10-kor már a vonaton lehessünk. A magam részéről nem ittam olyan nagyon sokat, szóval csak kissé spicces állapotban róttam Székesfehérvár utcáit, kezeimben egy-egy TESCO-s szatyorral, ajkaimon bárgyú mosollyal.

Ilyen jó hangulatban érkeztünk meg Agárdra, ahol annyi időnk sem volt, hogy egy pár percre leugorjunk a tópartra jóféle esti Velencei-tó illatot érezni, mert még az ingyenes időszakban kellett odaérni a szórakozóhely bejáratához. Hiába, a főiskolás lét... Amikor beértünk, gyorsan befoglaltunk egy szabadtéri asztalt, összekéregettünk hozzá annyi széket, hogy mindannyian le tudjunk ülni, aztán ki-ki ment a dolgára, vagy maradt a seggén ülve. Én zömében inkább az utóbbi kategóriába tartoztam, mivel a helyszín fedett részén olyan zene szólt, ami önmagában is idegesít, nemhogy még a reája vonagló ifjúságot is néznem kelljen. Néha persze kellett, mert mondjuk vécére mentem, esetleg valamelyik elkóborolt bárányka hollétét szerettem volna felderíteni. Ilyenkor volt egy kis rálátásom a szórakozó ifjúság díszpéldányaira. Na igen, részben ingyenes szórakozóhely (persze a menő csávók csakis a belépőjegyes időszak kezdete után érkeznek), viszonylag központi helyen, ergo nagy a csírák aránya. Most jut eszembe, hogy egy deka cigány sem volt. Ez nyilván a biztonsági őrök hatékonyságának (és némi törvényellenes, rasszista gyakorlatnak) volt köszönhető. Ha 5 percet kellett a táncparkett közelében tartózkodnom, és még a szemem is nyitva volt (hülyeség, hiszen miért ne lett volna nyitva?), akkor szabályos undor tört rám, és egyszerűen ki kellett mennem onnan a szabad levegőre. A primitívség egyszerűen kihoz a sodromból, bár azt eddig nem gondoltam, hogy a primitív(nek vélt) emberek kisugárzása is hasonló hatással van rám.

A kedvenceim ezek közül is a legcsírább csírák, mondjuk azok, akik tánc gyanánt derékszögbe merevített mutató- és hüvelykujjal hadonásznak a fülük mellett, vagy azok, akik a füstöt markolgatják, mintha láthatatlan gyümölcsöket szüretelnének, esetleg azok, akik a buszvezetést gyakorolják ökölbe szorított marokkal. Ott vannak aztán a (leendő) barátnőjüknek tánctudás hiányában, de mégis tánc formájában imponálni kívánó legények, akiken régen nagyon jól szórakoztam, ezúttal azonban felbosszantott a látványuk, nem is beszélve a félmeztelenül vonagló, allergia okozta daganatok látványát idéző izomzatukat mutogató hülye faszokról, amilyen én — remélem — sosem leszek, akármennyire is gyúródom ki X év múlva.

Szóval inkább odaki' ücsörögtem a jó nyári levegőn (basszus, még fel sem fogtam, hogy már nyár van...), és beszélgettem, iszogattam, kukoricát meg hot-dogot zabáltam éjjel 2-kor, és kifejtettem a véleményem az odabent érzékelhető ingerekkel kapcsolatban (zene, látvány, füst, házassági piac (esetünkben szexpartner-piac), stb.), majd pedig ujjal mutogatva választottam ki azokat, akik aznap vélhetőleg senkit nem nyársaltak a péniszükre. Nem részegség, hanem a viseletük és viselkedésük miatt. Írhatnám úgy is, hogy kiválogattam a lúzereket a tömegből.

A szegény olvasók most biztosan azt gondolják, hogy 'mekkora szar ez a 979! Hogy merészel ez bárkit is lelúzerezni?!', és valahol igazuk is van, de amióta van önkritikám (kb. születésem óta), mérhetetlen lenézéssel viseltetek azok iránt, akiknek viszont nincs. Pedig rólam is el lehet mondani, hogy még nem teljesen nőttem ki a hajdani lúzerségemet, mivel egyrészt nem sokkal az indulási idő előtt szúrtam ki, hogy van egy kisterem is, ahol hallgatható és táncolható zene szól (és ennek megfelelően kb. 5-en vannak), másrészt mert nemcsak magamat, de a Rolcsi szintén Budapestre tartó kolléganőjét is meggyőztem arról, hogy a budapesti vonatok nem azon a vágányon közlekednek, hanem a másikon. Ezt az álláspontomat egészen addig fenntartottam, míg el nem engedtem a 3:46-os és a 4:21-es vonatot is. Utóbbi elejére mellesleg ki volt írva nagy betűkkel, hogy "Déli pályaudvar" de ez engem egy cseppet sem ingatott meg azon hitemben, hogy az bizony Székesfehérvárra tart. Egészen addig, amíg el nem haladt előttünk, mert akkor azért már kezdtem gyanakodni. A hamarosan megérkező többiek meg is erősítették bennem a gyanút (miután levegőhöz jutottak a röhögéstől), de akkor már késő volt.

Így aztán az ilyenkor utálatos madárcsicsergésben, a kialvatlanságtól fázva, fényes nappal kellett fölszállnunk az 5:21-es vonatra, amivel csak negyed 8-ra értem haza, komolyan rontva ezzel az aznapi munka esélyeit. Nem is jöttem be...

A csütörtöki Keleti pályaudvaros eset után a vonat volt a második felvonás.

Reggel 6-kor keltem, ahogy az nálam ilyenkor szokás, és kivételesen a 30-as busz sem ment el az orrom előtt, úgyhogy 20 perccel a vonat indulása előtt ott voltam. Amikor felszálltam, csak egy pillanatra villant át az agyamon, hogy a 18-as kocsi után érdekes módon rögtön a 20-as jött, de ennek akkor még nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Amikor a helyemet kerestem, láttam, hogy ott már ülnek (miért is kéne betartani a rendet...), de ahelyett, hogy elhajtottam volna az illetőt, inkább továbbmentem a gyanúsan zsúfolt vagonban, majd a másik végére érve megkérdeztem egy ott ácsorgó nőt, hogy ugye ez a miskolci vonat. Szóval inkább hülyét csináltam magamból, de aztán megfordultam (mivel az volt), visszamentem az illetőhöz, és rákérdeztem, hogy a jó helyen ül-e. Nem ott ült ugyebár, de az ő helyén is ültek, ezért választotta az én ülésemet. Jól van, mondom, nem állítok fel mindenkit, inkább én is jogosulatlanul foglalok be egy üres helyet, aztán max. átülök, ha kell. 5 percen belül ezt kétszer is meg kellett tennem, ezért úgy döntöttem, hogy inkább átmegyek a dohányzóba, ott úgyis mindig van hely. Nem volt. Közben összeakadtam egy csoporttársammal, aki sajnos nem egy szórakoztató útitárs, mivel egy kissé zizi (eleve egy órával korábbi vonattal ment volna eredetileg, de azt lekéste (mondom, hogy zizi)). Beültünk a büfékocsiba, ahol méregdrágán megittunk egy-egy csésze teát, addig is volt hol ülnünk, de aztán innen is távozni kellett, mert jött egy nagy csoport, akiknek le kellett valahova ülniük. Akkor átültünk a dohányzóba, ahol felszabadult két hely, ugyanis egy páros szintén beült a büfékocsiba, de 20 perc múlva vissza is jött, szóval megint tovább kellett állnunk. Erőteljesen szitkozódtam, de főleg magam szapultam, amiért nem rúgtam ki rögtön a legelején a helyemet elfoglaló fiatalembert. Némi keresgélés után azért sikerült találni két helyet, és még aludni is tudtam vagy fél órát.

Az egyetemen nem történt semmi extra, viszont a délutáni előadáson már majdnem elaludtam. Ráadásul megint nemigen hangzott el olyan dolog, amit ne tudtam volna már korábban is, mert a közvélemény-kutatás tananyag javát már megtanultuk módszertanból, a kultúrtörténet előadáson elhangzottakról meg már szintén olvastam korábban más helyeken. Amilyen álmos voltam az előadáson, annyira nem tudtam aludni hazafelé a vonaton, pedig igyekeztem nagyon, mert buli volt eltervezve az estére, és ha hunytam volna egy kicsit, akkor elvileg jobban is bírtam volna az éjszakát.

Mondjuk így sem volt baj, de azt majd később írom meg, mert dolgozni is kéne...

Ismeri valaki a Keleti Pályaudvart? Persze, nyilván sokan, de annak kedvéért, aki nem, most elmesélem, milyen. A világra néző épületrész felújított, gyönyörű. Aki nem járt még belül, az azt gondolhatná, hogy a szobrokkal díszített évszázados bejárat mögött csempézett, kulturált várótermekben várakoznak a tíz percenként induló mágnesvasút szerelvényekre. Hát nem, de nem is ez a lényeg, mert ez csak a fecsegő felszín. A Keleti igazi arca a föld alatt van, a pénztáraknál.

Itt volt nekem is dolgom az este, mert holnap megint suli lesz, és előre meg kell venni az IC-jegyet. A munkahelyemtől a 67V busszal szoktam megközelíteni ezen "elit" környéket,  de a busz megállóit átpakolták a 62/69-es villamos megállóiba. Ezzel azt sikerült elérni, hogy megnőtt a menetideje, mivel a buszoknak állandóan ki kell várni, amíg a villamosokról leszállnak a népek. Így a kiíráshoz képest 7 perccel később jött az én járatom (ami eleve 20 percenként jár). Sebaj, apró bosszúság csak...

A Keleti aluljárója aztán az igazi! A húgypatakok a hozzátartozó szagokkal, az oszlásnak indult hajléktalanok tömegei, meg az ágyaik a különféle beugrókban, a nem létező alapítványoknak agresszíven gyűjtő cigányok mind szerethetővé teszik az egészet. Itt kell minden jegyet vásárló embernek alkalmanként 20 percet kibírnia, merthogy a pénztárak mindig úgy vannak nyitva, hogy ennyi időn alatt ne úszd meg az akciót. Közben a többség számlát kér, amit még mindig kézzel írnak meg a kisasszonyok. Istenem, erre nem is lehet mit mondani. Amikor meg új pénztárat nyitnak, akkor már olyan pozícióban vagy, hogy kár lenne felvenni a versenyt a számtalan emberkével, akik ilyenkor szélsebesen robognak oda, hogy ők lehessenek az elsők. Közben persze jobbról és balról is kitartóan támadnak a kéregetők és az alapítványosok. Sehol egy rendőr... Agyvérzés!

Egy pozitív élményem volt csak közben, de az sem feledtethette velem sokáig az éppen akkor átélt traumát. Mögöttem a sorban állt egy szép srác. Szőke, gondosan belőtt haj, makulátlan bőr, határozott arcél, és ránézésre meleg. Amikor a sor mellett mentem el, a tekintetem valamiért önkéntelenül is a szemébe fúródott, az övé pedig az enyémbe. Amíg elhaladtam mellette volt vagy 3-4 másodperc is, aztán valami forróság áradt szét a mellkasomban, amihez hasonlót én még nem éreztem. Tisztára, mint amikor az adrenalin kiürül a véredből, és ettől annyira elgyengülsz, hogy képes lennél összerogyni. Visszanézni már nem mertem. Tudom, ilyesmiben semmi extra nincs, de én még sosem szemeztem senkivel, és ez most nagyon új volt nekem. Nem is akartam volna tőle semmit, hiszen nekem van egy éppen ilyen jóképű párom, akit szeretek, és ő is nagyon szeret engem. Talán csak az újdonság varázsa miatt volt érdekes az egész szitu.

No, ilyen jó hangulatban indultam a 30-as busz végállomásához, merthogy innen nekem azzal célszerű hazaindulnom. A piros 20-as is jó lett volna, ha éppen nem várt volna egy küldemény a Postán, ráadásul még gyorsabb is, és bent is állt, míg a 30-as természetesen éppen akkor csukta be az ajtajait, amikor odaértem. Gratula, de sebaj, hiszen volt nálam egy könyv. Csakhogy ezúttal megint sikerült egy elég unalmas darabba belevágnom, ami nem kötötte le a figyelmemet, így az agyam nagyobbik része nyugodtan foglalkozhatott a környezetemmel, meg a dühöngéssel. A következő busznak a kiírás szerint 18:04-kor kellett volna indulnia, de ezt természetesen csak vagy 5 perccel később tette meg. DE AKKOR MINEK ÍRJÁK KI?

A buszon sikerült elkövetnem azt a hibát, hogy a 4-es ülések egyikére telepedtem le, így nemcsak mellettem, hanem velem szemben is ülhetnek, ami ezen a viszonylaton az én idegeimnek nem tesz jót. Fikázáshoz megnövesztett kisujjkörmű kínaiak, izzadtságszagú, festékes munkaruhájú trógerek, borostás alkoholgőzös lumpen alakok és hangoskodó cigányok a törzsutasok, meg néhány kulturált kinézetű szerencsétlen, ők a sorstársak. Természetesen sikerült kifognom egy cigány párocskát, akik a másik üléssorban, de mellettem nyalták-falták egymást, fittyet hányva a külvilágra. A srác az a magát négernek képzelő gettó-macsó baseball-sapkában, fejkendővel, a nyakában kilós láncon lógó strasszköves dollárjellel és atlétában, hadd lássa a nép, milyen izmos is ő. A párjával egymás szájában és fülében nyalakodtak, amikor meg nem, akkor egymást nyüstölték, bökdösték, szorongatták: játszottak. Hogy ne lássam őket még a szemem sarkából sem, próbáltam a rendkívül izgalmas könyvre koncentrálni, és még az mp3-at is hangosabbra vettem, hogy még a hangjukat se halljam. Ezzel persze csak azt értem el, hogy egy nagy lépést tettem a halláskárosodás felé, de a lényegen nem változtatott. Előttem meg egy másik párocska smárolt kitartóan, erotikusan, még taperolták is egymást, de ezek legalább viszonylag hamar leszálltak. Már annyira ideges voltam, hogy a sírás kerülgetett, a fejem meg olyan lehetett, mint a terminátornak egy rosszabb pillanatában (állítólag alapból ilyen, de ha ideges vagyok, akkor néz csak ki igazán durván). És mindezt azzal a tudattal kellett elviselnem, hogy vár még rám a Posta, ahol újabb sort kell majd végigállnom.

A sors kegyes volt, és mégsem kellett, de a csomagomat persze alig bírta a kisasszony megtalálni, ami normál körülmények között még vicces is lehetett volna, de akkori idegállapotomban korántsem volt az. Csak azt nem értettem, hogy ha Sz-szel kezdődik a nevem, akkor miért a "B" feliratú fakkban kezd el keresgélni, és végül miért ott találja meg a csomagomat, ahol egyszer már nézte.

Egyéb nem történt, de jobb is, mert az már az idegösszeomlást feszegette volna.

Konklúzió: utálom ezt a várost, ezt a bűzös trágyadombot, ezt az összegraffitizett ocsmány romhalmazt, és el akarok innen menni. A hosszú távú életcélom meg is van.