zárás bejegyzései

Átléptünk a nyárba (Mi az hogy! Nagyon is!), de nekem még mindig elmaradásaim vannak (blogügyileg), például a tavasz utolsó napjával kapcsolatban. Persze mikor nincsenek nekem elmaradásaim...

Ez a nap nemcsak a tavasz utolsó napja volt, de az utolsó munkanapja is, nekem pedig az év legkiborítóbb, legfárasztóbb 24 órája. Az év vége ugyan még messze van, de bátran jelenthetem ezt már most ki.  Hogy miért? Mert mindig minden évben ez van. Május 31. az évzárási munkálatok határideje, azaz minden egyes cégnek el kell készíteni a társasági adó/különadó/elvárt adó bevallását, az iparűzési adó bevallást, a mérleget és az eredménykimutatást (plusz ezt+azt), mindezt persze a szokásos havi teendők mellett. Amennyire lehet, igyekszünk előre dolgozni, de idén ez nem ment olyan gördülékenyen, mivel

1. március 31-ig eleve neki sem állhatunk, mert addig még bármi történhet, ami az előző évet érinti, aztán meg maga a bevallási nyomtatvány is csak valamikor áprilisban jelenik meg, amit a szoftveresek még egy-két héttel később építenek csak be a segédprogramunkba. Április végéig tehát meg van kötve a kezünk, csak az utolsó héten kezdhetünk neki az érdemi munkának.

2. eddig az időszakig egyéb évzárási teendők is vannak, például az egyéni vállalkozók zárása, jövedelemadó bevallások, nyugdíjjal kapcsolatos adatszolgáltatás, szakképzési hozzájárulás számítgatások, stb., amik egy csomó 'felesleges' időnket emésztik fel

3. idén egy csomó extra nyűg jött be, értem ezalatt azt a négy végelszámolást, ami komplett heteket vett el a munkaidőből, meg persze az ügyvezetés átvétele sem ment egyik percről a másikra (és még mindig maradt tennivaló bőven).

Ilyen értelemben még előkészítő feladatokat sem tudtunk ellátni, azaz a kolléganőm még csak-csak, de én semmiképpen sem. Ebből egyenesen következik, hogy minden szar az évzárási határidő előtti 2 hétben jön elő, és ezek zöme főleg olyan, amihez az ügyfél közreműködése is szükségeltetik (aki persze nyomban fel is teszi — a valljuk be, jogos — kérdést, hogy miért most szólunk), az elkezdett munkát pedig addig félre kell tenni, amíg az adott dolog meg nem oldódik. Ennek ellenére az utolsó két napra már csak 5 zárásom maradt, azok is olyan fázisban, hogy már csak a nyomtatványokat kellett kitölteni, bár darabonként az is legalább egy-egy óra.

Kicsit csodaváró módon álltam hozzá a dologhoz, és igyekeztem nem idegeskedni, már csak azért sem, mert az 5-ből egyet még le is tudtam passzolni egy kollégának. A másik oldalon viszont ott volt, hogy amikor én valamivel elkészülök, utánam még két másik embernek is dolga van, és azt semmiképpen sem szerettem volna, ha ezeknek a kollégáknak miattam kellett volna éjszakázni. Szóval kapkodás, párhuzamosan több dolog végzése, a kapkodás miatt elcseszett dolgok javítása, állandó időnézés, ügyfélre várás, az elkészült dolgok pipálása, veszekedés/kaffogás egymással — ha röviden akarom összefoglalni a nap eseményeit. A csúcspont az volt, amikor a főnök férje valamiért hozzányúlt a páncélszekrényhez, és sikerült azt valahogy bezárnia, miközben senki nem tudta a kódot. Én ugyan nem folytam bele a témába, de hallottam a kollégák pánikolását, meg a saccolgatást, hogy akkor most mennyi pénzünk is ragadt az öt centi vastag acélfalakon belül. Végül azért sikerült kinyitni az ajtaját, most viszont bezárni nem lehet, úgyhogy a páncélszekrény funkciót semmiképpen sem tölti be.

A nap végén (úgy este 8-kor) azért sikerült mindent úgy-ahogy elintézni, igaz, az egyik faszkalap ügyfél (a székben elfolyós) felmondta velünk a szerződést, és elmegy, holott abszolút ő volt a hibás, amiért csak az utolsó pillanatban küldtük el a bevallásait, egy másik meg, aki még du. 4 után nyögte ki a leltárkészlete nagyságát, szintén elmegy, bár ő folyamatosan szabadkozik, hogy tényleg vele volt a hiba, és mi ne érezzük magunkat emiatt kellemetlenül. Nem vitatkoztunk vele. Mindkét (valójában négy) céget visszapótoltuk, ezért bevételkiesés nem keletkezett, csak hát az év végi 100-as terv így megint messzebbre került egy kicsit. Ja, és van egy harmadik balfasz is, aki a kérdéses időszakban külföldön tartózkodott (miközben tisztában volt a dolgával), mi meg úgy küldtük el a bevallását, ahogy tudtuk, most meg alig képes megérteni, hogy a legjobb megoldást választottuk, mivel nem akartunk sem neki, sem magunknak mulasztási bírságot. Remélhetőleg megérti.

No, szóval ez is lement, bár a munka mennyisége azóta sem lett kevesebb. A könnyebbség pusztán annyi, hogy ezek nem határidősek, ezért van némi szabadságom abban, hogy mikor mit csinálok meg.

Kicsit kimaradt mostanában a blogolás, mint azt észrevehettétek... (de ha nem vettétek észre, akkor az extra infok közt is felhívtam rá a figyelmet). Na igen, ez a hét, ez valami csúcs volt. Nem is emlékszem, mikor nyomott ennyire agyon a munka, és azt már most leszögezem, hogy nem akarok a jövőben hasonlót.

Május 31. az évzárással kapcsolatos bevallások beküldési határideje, azaz ilyenkorra kell a rendes, havi meló mellett egy plusz másfél havi munkamennyiséget is letudni. Próbáltunk ugyan mielőbb megcsinálni mindent, amit lehet, de nekem ez nem nagyon ment. Egy csomó extra kérés volt az idén az ügyfelek részéről, aztán elvitt egy rakás időt az átszerződgetés, napokba telt csak a 4 végelszámolásunk APEH-ellenőrzésének levezetése (az idén minden megszűnő céget 5 évre visszamenőleg megnéznek — ha esetleg valaki megszüntetné egy halódó cégét), a többi idő meg valahova elfolyt.

Így erre a hétre maradt vagy 14 cégem zárása, és mivel eddig sem nagyon tudtam rendezgetni őket, bizonyos hiányok most derültek ki, aztán jöhetett a kapkodás és főleg az idegeskedés. Munka 9-től 7-ig, meg szombaton is, itthonra meg csak a kóma maradt, és a kilátástalanság érzése. Az évzárás ugyan még nem ment le, de tegnapra sikerült minden olyat befejeznem, ami rajtam múlt, ma vehetek egy nagy levegőt, és elkezdhetek előre tekintgetni. A hétfő ugyan még kimerítő lesz, de aztán Hawaii. Lesz például egy nagy veszekedésünk egy ügyféllel, aki egy szarfaszú tróger, és aki már a társamat is kiborította párszor (sírásig). Alig van mit könyvelni neki, de azt is hiányosan hozza el, a hiánypótlási kérésünkre flegma választ ad (vagy semmilyent), és amikor mostanában megint szóltunk neki, hogy kéne ez-az, akkor jött a telefon, hogy miért most szólunk? Bazz, egy bizonyos bankszámlakivonat miatt már eddig is négyszer szóltunk! Különben is, hiába kérte, hogy vegyük előre a zárását, mert bele akar nyúlni a végébe (hogy kevesebb adót kelljen fizetnie), blablabla, és nem érti meg, hogy ha hiányoznak dolgok, nemhogy előre venni nem tudunk semmit, hanem elkészíteni sem. Róla már írtam párszor: lopva gazdagodott hajdani középvezető, vitorláshajóval, Audival, székben elfolyva, parancsolgatáshoz szokva, a cégével meg csak legalizálni szeretné az adómentesen szerzett vagyonát. Mivel közöltük vele, hogy papír nélkül nem vagyunk hajlandók sem ezt, sem azt csinálni neki (mert sem újracsinálni nincs kedvünk egyszer már elkészített dolgokat, sem börtönbe menni vagy foglalkozástól való eltiltással folytatni a karrierünket), azzal fenyegetőzött, hogy akkor keres egy másik könyvelőt, aki majd hajlandó lesz. Én azt mondom, hogy sajnálnám, ha bárkitől haraggal kellene elválnunk (és nem mi rúgjuk ki), de az anyagi veszteség nem olyan nagy, amit ne pótolnánk még aznap.

Ja, jön holnap két új cég, akikkel együtt már 65-re nő(tt) a partnereink száma. Ne felejtsük el, hogy év végéig az elérhetetlen 100-as létszámot tűztem ki célnak. Talán nem is olyan elérhetetlen, főleg, ha azt tekintem, hogy 5 hónap alatt ez 30%-os növekedés, ÉS még nem is indítottam be a gépezetet. Bevétel tekintetében ugyan elmaradunk az év elejitől, de ez eddig — a néhány igazán kicsi mellett — 6-8 olyan partner, akiben megvan a növekedés potenciálja. Ha elérjük a 70-72-es mennyiséget, új alkalmazottat veszek föl...de ez még a jövő zenéje.

Egyelőre június 1-éig látok csak, meg érzem, hogy utána egy egészen más jellegű tehermennyiség szakad rám, de mindent a maga idejében. Június 1. egy szekrényajtó, amit ha kinyitok, rám dől az a sok lom, ami mögötte van, és most nem érzem, hogy lenne erőm mindent helyre tenni. Ezért is pihenek ma, amennyit csak tudok, és csak olyan dologgal foglalkozom, amit szívesen csinálok.

Apránként visszatérek a blogoláshoz is, és behozom a lemaradásaimat, teljesítem az ígéreteimet.