zene bejegyzései

Direktbe zenéről ritkán szoktam írni, mert nem követem nyomon az új dalokat és trendeket, így sokaknak úgy sem tudnék újat mutatni, az én popzenei ízlésemnek meg a mostanában sikeres együttesek és előadók csak nagy ritkán felelnek meg, szóval mondható, hogy baromi maradi vagyok.

Meg (bár ezt már lehet, hogy írtam) a zene terén is úgy mozgok, mint a macskám a világban: amit már ismer, ott otthonosan, fesztelenül flangál, és csak óvatos felderítéssel mer újabb területeket ehhez a biztonságos zónához csatolni (de a törekvés mindig megvan benne). Én is leginkább csak azokat a dalokat és előadókat hallgatom ronggyá, amiket ismerek, szeretek, és csak nagy ritkán veszem rá magam arra, hogy valami új után nézzek. Szerencsére a 'kockázat' nagyját csökkenti, hogy a párom igazi popzenei lexikon, és alkalmanként olyan dalokat javasol nekem, amikről sejti, hogy be fognak jönni. Egy ideig — valami érthetetlen okból kifolyólag — tiltakozom ellenük, de ha kitartó az ostrom, beadom a derekam, és a végén persze mégis megnézem/meghallgatom őket, és jól járok...

...ahogy az most is történt. Semmi lexikon, semmi Wikipédia, diszkográfia, az nem az én műfajom, csak a dal, ami megtetszett. Ez az én műfajom.

Az első 1,5 percben én is csak vártam, hogy mikor jön végre valami jó a lityi-lötyi helyett, de amikor felcsendült a refrén, igazat adtam Ricsinek, mert a srác hangja tényleg olyan, mint Stingé és/vagy Peter Gabrielé (utóbbi nekem nagyon nagy kedvenc). Én azt mondanám, hogy "és", mert szerintem 70% Sting, 30% Peter Gabriel. A klip is inkább az utóbbi '80-as évekbeli videóit idézi, ahogy ez a másik is:

Eddig jutottam a felderítésben, de biztosan próbálkozom még. Azoktól már megkíméllek benneteket...

Mielőtt legutóbb nekiláttam a blogolásnak, fél napig ismételgettem magamban, mi mindenről akarok írni, de már akkor biztos voltam benne, hogy pár dolog kimarad majd a végén. Nem szándékosan, hanem mert az agyam messze nem káptalan, leírni meg nem akartam magamnak. És így is lett: 4-5 hozzáfűzemény és téma tényleg lemaradt, de már most sem tudom, hogy akkor most 4 vagy 5, mert azóta meg hiába ismételgetem azokat, megint bizonytalan vagyok, pontosan mik is akartak lenni. Mindegy, most pótolok, amit még pótolni lehet, meg hozzáteszek pár azóta történt 'érdekességet'.

Elfelejtettem például megemlíteni, hogy amikor a legújabb ügyfelünk már másodszor járt nálunk, töredelmesen megvallotta, hogy korábban több irodában is volt, de a velem való találkozás egyből meggyőzte, hogy nálunk kell kikötnie. Hájjal kenegette a májam (vagy hazudik), és képzeletben húztam is egy újabb strigulát az 'igen, minden ügyféllel nekem kell tárgyalni, mert az jövedelmező' rubrikába. Van már ott egy pár vonás, és bár szerénytelenségnek hathat, de ha bebizonyosodik, hogy van az embernek pár erénye is a sok rossz tulajdonság mellett, akkor azért azokat ismerjük el, és tudatosítsuk magunkban.

Ide tartozik, hogy tegnap hívott egy manus az irodában, és engem keresett. Bemutatkozott, de a neve nem mondott semmit, ezért hozzátette, hogy ő annak a vidéki könyvelőirodának a vezetője, amelyiktől tavasszal ő, meg két kolléganője eljött hozzánk, hogy segítsek nekik a könyvelőprogram egyes funkcióinak használatában. Így már leesett. Tényleg voltak, és nem is örültem a kérésüknek (kissé szokatlannak tartottam), de ennek ellenére is segítettem nekik, felebaráti szeretetből. A végén megkérdezték, hogy mivel tartoznak, én pedig minden erősködésük ellenére is visszautasítottam bárminemű ellentételezést, és hozzátettem, hogy mivel ők vidékiek, úgysem jelentenek nekünk konkurenciát. Na most a pasi újra keresett, és megkérdezte, hogy egy fél óra múlva lenne-e rá pár percem. Képzeletben húztam a szám egy kicsit, de mondtam, hogy hát jöjjön. Kisvártatva újra csörgött a telefon, és kérte, hogy menjek le az iroda elé, én meg már végképp nem tudtam elképzelni, mi a nyavalyát akarhat. Lementem, és hát ott állt az autója nyitott csomagtartója mellett, kezében egy rekesz, öklömnyi, hibátlan és érett barackkal. Nekünk hozta, hálából. Hebegtem valamit, hogy de hát egyáltalán nem vártam el cserébe semmit, ő meg csak mosolygott. Kipakoltuk a csajokkal (volt vagy 15 kiló), visszavittem neki a rekeszt, és minden jót kívánva elköszöntünk egymástól. Az emberi jóságba és a karmába vetett hitem újra kapott egy jókora pozitív löketet.

Aztán azt is mesélni akartam még, hogy anyám mellett a nagyobbik húgom is megjelölt Facebookon, mindkettő lelkesen be is állította a családi kapcsolatokat (én meg elfogadtam). Anyu már küldött két 'gyári' felkérést, hogy csatlakozzak a Facebookhoz, de mindkettő felett diszkréten elsiklottam, most viszont, hogy megjelölt, már nem lapíthattam tovább. A húgom eddig is fenn volt, de én okkal nem jelöltem meg őt, ő meg eddig valamiért nem tartotta fontosnak, hogy nyilvánosan is a bátyjaként tüntethessen fel. A szabadságom ismét súlyos csorbát szenvedett, és ez akkor is így lenne, ha nem lennék buzi. Jó, letiltottam előlük minden olyan releváns infót, amit csak lehetett, de mindent nem tudtam, mert vagy nem lehet, vagy nem találtam meg, hol lehet. Most elég feszült vagyok emiatt, de mit tehettem volna? Szorul a hurok, és hamarosan minden szándékom ellenére egy nagyon kellemetlen szituáció kellhet majd átélnem. Párszor már elgondoltam, miként állok majd elé(jük), és esek ezen túl önként, de aztán mindig olyan megnyilatkozásokat tesznek, ami alapján úgy érzem, akkor és ott, a lehető legnagyobb hiba lenne valóban előbújni. Nem tudom, anyám ennyire naiv, hogy nem szedi össze az információkat, és nem áll neki össze a kép az apró mozaikokból (ennyire bízik bennem/ennyire hisz nekem), vagy nagyon is jól tudja, mi a helyzet, de nem mer szembesíteni vele, nehogy elveszítsen. Nagyon, pontosabban NAGYON remélem, hogy az utóbbi. Félek, mert nem akarom végleg és ténylegesen elveszíteni az utolsó családtagjaimat, akik még jelentenek nekem valamit. Nem tudom, hogy élném meg.

De evezzünk vissza vidámabb vizekre, és pótoljuk be a mulasztást, miszerint legutóbb az ING képviselőivel való dupla találkozásról elfelejtettem említést tenni. Gyanús, hogy ez a mondat kissé értelmetlen volt, de annyi baj legyen. Szóval a UPC-Budapest Bank után a Telenor-ING páros is megtalált. Ezt talán már említettem valahol, de azt még nem, hogy találkoztam is velük. Két órányi ingyen telefonbeszélgetésért, és egy 30 napig ingyenes mobilnetért cserébe áldoztam 2x50 percet az életemből. Hát persze kikérdeztek mindenről, hogy majd ajánlhassanak nekem a céljaimhoz megfelelő megtakarítási formákat (miért hívják ezeket termékeknek, amikor semmi kézzelfogható nincs bennük?), meg hogy ők a legjobbak blabla. Azt hiszem, ugyanolyan gondban lehettek velem, mint a Jehova tanúi lenni szoktak, amikor nekem látnak, majd kisvártatva ők köszönik meg a beszélgetést, és önként távoznak. Nem vagyok hülye, és pontosan tudom, mit (nem) akarok, és azt is, ők mit akarnak tőlem. Amikor elmondtam, milyen anyagi helyzetben vagyok, milyen anyagi helyzetben van a cégem, mitől függ, hogy ez változzon, és majd akkor talán lesznek távlati céljaim is, még erősködtek, hogy "de lakás? nyugdíj?" stb.), hiszen nekik pont az a legjobb, ha ott helyben kitaláltatnak nekem valami anyagi célt, és rögtön rá is vesznek, hogy az addig vezető utat velük köveztessem ki. Nem merülök el a részletekben, csak annyit tennék hozzá, hogy néhányszor meglepődtek a nyílt és határozott válaszaimon, azon, ahogy finoman szembesítettem velük, hogy tökéletesen tudom, melyik mondatot miért ott és úgy helyezték el, ahol és ahogy, így a második találkozó már csak tiszteletkör volt nekik. Előírás, nem úszhatták meg, de szerződésmintákat se hoztak magukkal, csak némi táblázatos blablát, hogy legyen mivel kitölteni az 50 percet. Hogy ne érezzék magukat olyan szarul még hozzátettem, hogy jövőre, ha meg tudom bontani a "se hitel, se befektetés" állapotot, és a befektetés javára tudom billenteni a mérleg nyelvét, akkor őket fogom keresni.

Említettem az előbb a Budapest Bankot, aki a UPC-n keresztül hitelkártyát akart nekem juttatni. A múlt idő annyiban helyes, hogy amikor ma ismét felhívott egy ügyintézőjük, és közölte, hogy kéne még nekik az APEH-tól egy kereseti kimutatás, akkor a magam módján elküldtem a kurva anyjába. A magam stílusa azt jelenti, hogy semmi obszcenitás vagy verbális agresszió, csak éppen elmeséltem neki, hogy vagy 1,5 hónapja aláírtam a szerződést, ami után ugyebár 5 munkanap a kártya postázása. Ehelyett két héttel később rám telefonáltak, hogy kéne még nekik a lakcímkártyám mindkét oldala lefaxolva, majd miután elküldtem, de túl sötétnek ítélték, ugyanazt kérték e-mailben, szkennelve. Azt is elküldtem nyomban, de újabb két hét után még mindig sehol a kártya. Jött egy újabb hívás, hogy ezúttal a személyi igazolványom érvényességi idejét igazoló lapot küldjem el nekik, amit ismét megtettem, és csak nehezen álltam meg, hogy ne tegyem hozzá: már hetek óta meg kellett volna kapnom a kártyát. Erre ma még volt pofájuk újra hívni, hogy az APEH-tól (az APEH-tól bazdmeg!) kérjek nekik kereseti kimutatást. A jó ebben, hogy mivel vállalkozó vagyok, eleve nem az kellene, ami gondolom, újabb két hét múlva derülne csak ki számukra, de sebaj. Szóval miután ezt pár mondatocskában vázoltam, megköszöntem a lehetőséget, és közöltem, hogy akkor én inkább nem kérném a kártyát, mert erre nekem nincs időm. Az ügyintéző elszontyolodott hangon szabadkozott, én pedig megvigasztaltam, hogy tudom, hogy ő csak egy telefonos ügyintéző, nem rá haragszom. Azt mondta, továbbítja a kollégáinak, majd elköszöntünk egymástól. Ha ezek után valami kötbért akarnak a nyakamba akasztani, akkor nagy balhét csinálok (bár ez valószínűtlen, mert a kártya aktiválásának mellőzésével eleve nem köttetik meg a biznisz (állítólag)), ezt most leszögezem.

Szóval az egyik menekülési utam kilőve — bár azt hiszem, ez még nem egy lejátszott meccs, — marad a magánnyugdíj-visszatérítés, ami persze még mindig sehol. Tegnap ELMŰ-csekk volt a postaládámban, ma meg IKEA-katalógus, amikkel nem sokra megyek...

Hm-hm, valami(ke)t akartam még, de már nem tudom, mit. Megmondtam előre...

Akkor talán még annyit, hogy a mai napi lelkiállapotomat tökéletesen leírja ez és ez a dalszerzemény, és ez mindent el is mond. Utóbbit különösen ajánlom Defallának (a folytatásával együtt), meg mindkettőt azoknak, akik szeretnek mélyebbre ásni az általuk olvasott bloggerek lelkébe. A kedvenc rendezőm már megvan (Chris Nolan), és mostanra, azt hiszem a kedvenc zeneszerzőm is: Hans Zimmer. Milyen jó, hogy ennyit dolgoznak együtt!

Most pedig jöjjön a mára rendelt dinnyeszelet, ha már a temérdek baracktól nem sikerült még befosnom.

Tegnap is blogoltam volna, de úgy láttam, hogy az olvasóközönség nem vevő erre a tempóra. Elszoktatok tőle. Nem is annyira a kommentek hiányából, mint inkább az olvasottság alacsony szintjéből jutottam erre a következtetésre, mert hát kommentelni egyébként sem nagyon van mire, hiszen csak apróságokat firkantok ide, tőlem szokatlan stílusban. Meg aztán akik vitára éhesen jöttek ide, azokat elvitatkoztam az idők során, a többiek pedig sok dolgot személyesen tudnak meg tőlem, hiszen összebarátkoztunk, összehaverkodtunk. A héten nagyon közlékeny vagyok, az biztos, de annyira azért nem, hogy bonyolult témájú, felépített szerkezetű bejegyzéseket írjak, mint régebben, inkább csak kapkodok ide-oda. Nekem most ez felel meg.

A mérhető munkáimmal 99%-ban készen vagyok, de még a "jó, ha megvan, de ha nincs, akkor sem történik semmi" melók terén is jól haladtam, így jutott időm olvasni is. Elkezdtem, és végig is olvastam egy blogot, aminek a tulajdonosa már nem ír többé. Ki voltam nála linkelve, de én korábban sosem olvastam őt, és most sem tettem volna, ha nem vonz oda a gyász szaga. Poszthumusz kitettem a linkjét a 'Temető' kategóriába, és ebben semmi morbid él nem volt. Jó lenne, ha minél többen elolvasnák az írásait, hogy (át)értékelhessék a jelenüket, és egy kicsit máshogy álljanak a világhoz. Amikor 2010. decembere után hirtelen hónapokkal később folytatódtak az írásai, egy kicsit én is összeomlottam, pedig tudtam, hogy április 23. után úgysem lesz több bejegyzése. A legtragikusabb, hogy csak egy év van köztünk, így akár én is lehetnék, lehettem volna az ő helyében. Aztán visszatértem PaPe blogjához, akinek egyre jobban kedvelem az írásait. Ha utolérem, kommentelni is fogok megint, addig azonban nem szeretek soha, sehova.

Ha valaki Angliába tervezne költözni, mert itt esetleg forró a lába alatt az aszfalt, akkor erről most nyugodtan lemondhat. Pont olyan idő van már két hete (és lesz is még egy ideig), mint ott, és a beszélgetések is rendre az időjárás taglalásával kezdődnek. Legyünk tiszteletbeli britek! Ők úgyis egyre-másra a magyar kormányhoz hasonlatos antidemokratikus lépéseket tesznek, nem is vagyunk hát olyan messze egymástól. Egyébként én még mindig inkább megvagyok ebben az időben, mint a múltkori kánikulában. Öregszem?

Ma sötét hangulatú zenéket hallgattam, talán az említett blognak, talán az időjárásnak, talán mindkettőnek köszönhetően. Ezek olyanok, amik általában eleve 5-össel indulnak nálam a 10-es skálán. A lelkemnek az effélék a legkedvesebbek. Nem szoktam ilyet felajánlani, de ha valaki tud ehhez, ehhez, ehhez vagy legfőképp ehhez hasonlatos alkotásokat, nyugodtan ajánlhatja őket kommentben. Ideje egy kicsit tágítani a zenei ízlésemet, úgyis olyan maradi. Figyelem, a linkelt számok egymás utáni meghallgatása és/vagy a klipek megnézése egyeseknél radikális hangulatváltozást okozhat! Főleg annál, aki a picsarázás és a csillivilli világában éldegél.

A macskámnak reggel megint szeretetrohama volt. Van, hogy rájön a simulhatnék, és ilyenkor jobbról, balról, mindenhonnan jön dörgölőzni, miközben a gépem előtt ülök. Dorombol, mintha egy helikopter lenne a torkában, fejelgeti a lábam, és a hideg kis orrát nyomja a testemnek. Biztosan érzi, mire vágyom, és bár én ilyet az oroszlántól várnék, ideig-óráig e ritka a szándék is megteszi. Sok a hasonlóság közte és az oroszlán között: például mindkettő húzódozik, ha hozzáérek, és ha nem hagyom abba, először morog, aztán odakap. Pedig fontos a kontaktus, és hogy a távolság néha nulla alá redukálódjon. Kell, hogy összeforrjon, ami összetartozik.

A mai nap folyamán két felfedezést is tettem. Az egyiket reggel, mégpedig, hogy a nyakkendő kötés nem olyan, mint a biciklizés. Egész jól megtanultam, és az utóbbi időben csak a tükör elé álltam, és hipp-hopp, már meg is volt, de tegnap meg ma mégis újra meg újra neki kellett futnom. Ideje feleleveníteni a hurkokat és csomókat, hogy megint csak rutin legyen a dolog.
A másik felfedezésem, hogy az ing-nyakkendő-zakó összeállítás vonzza a partnereket és a pénzt. Múlt hét szerdán üzletembernek öltöztem, és lőn, két új ügyfelünk is lett. Tegnap megint a szekrényben maradtak a pólóim, és újabb két ügyfél, meg egy ígéret (leendő ügyfél, de csak nyugtával...) érkezett. Ma ismét a nyakkendővel vesződtem, mielőtt útnak indultam, és máris befutott pár tartozó, hogy egy kis pénzt hagyjon nálunk. Sőt, helyre ficcentettem a Google Maps-os és a Google Places-es megjelenésünket, és azt is megállapítottam, hogy bizonyos, releváns keresőkifejezések hatására a Google-ben két oldallal korábban szereplünk, mint eddig. Tiszta sikertörténet! Holnap újabb ing-nyakkendő párosítás vár rám, és kiderül, valóban működik-e az összefüggés.

Ha már pénz, a tegnapi kiábrándító változatlanság és a már említett partnerek mai felbukkanása után az alábbi módon változott a legutóbb közölt statisztika:
Pénzkészlet: 92.425 Ft
Tartozás: 80.711 Ft
Kinnlevőség: 3.965.410 Ft
(Tartozó vállalkozások száma: 16)
Mint látható, a tartozásaink fedezete megvan, így tisztán zárjuk a hónapot, és még a kinnlevőségeink összege is 4 millió alá csökkent. Ez a normális szint, avagy persze nem normális, csak a megszokott. Mivel az előrejelzések alapján holnap még érkezik ez-az, úgy néz ki, a borzalmasan elkeserítő anyagi helyzetem is javulhat egy kicsit az utolsó munkanapon, bár nem akarom magam beleélni. Ha bejön valami, az élni nem elég, éhen halni sok, de a lyukak tömködésére éppen megfelel majd. Szóval talán nyugodtan hajthatom álomra a fejem a hátralévő pár napban...maximum nem annyira.

Kedves 979! Nagyon imádom a blogodat, minden reggel ezzel kezdem a napot, de nemcsak én, hanem a gyerekek meg a szomszédok is. Amikor nem írsz, mindig bánatosak vagyunk, de ha új bejegyzést találunk, rögtön megszépül a napunk. Az egész családnak. Komolyan.
Nagyon örülünk, hogy bekerültünk a 'műsorba', úgyhogy élnénk is a lehetőséggel, és kérnénk a KFT együttestől a Csak az ágyban... című számot, és küldenénk Tyutyunak, Sanyikának, Zolikának, Pistinek és mindenkinek, aki szereti.

Hát egy ilyen kedves kérlelésnek nem tudok ellenállni, ráadásul ideje, hogy visszatérjek a blogger életmódhoz, azaz viszonylagos rendszerességgel írjak valamit, szóval jöjjön a kért mű:

De komolyra fordítva a szót, ez ismét egy véletlen felfedezés a "kedvenc magyar együttesem" címet ezennel végképp visszanyerő banda legutóbbi (és nekem még mindig hiányzó) albumán. A 100. meghallgatás után sejteni kezdtem, hogy bejegyzés lesz belőle, viszont ennyi meghallgatás után sem sikerült biztosan megfejtenem a mondandóját. Bornai Tibor közismerten liberális, ez viszont mintha mégis egyfajta konzervatív ihletésű gondolatmenet lenne: ne lázadj, ne akarj túl sokat, örülj a hétköznapi dolgoknak is.

Vajon jól látom?

Lehet. De most még szinte az ellenkezője...hiszen ismertek.

Viszont felmerült bennem a kérdés, hogy ha az összes korábbi albumuk megvan, a legutóbbi (ez) miért nincsen meg?

Ez itt a Lady Gaga koncertjéről megírandó beszámoló helye, amit a mai napra terveztem be, de megint fennforgás van, úgyhogy holnapra csúszik.

--------------------------------------------------------------

Akkor ideje a mai legfontosabb teendők után henyélni annyit, hogy az ígért beszámolót valamilyen formában megírjam. Röviden: kurvakibaszott jó volt a koncert, de ezt egyrészt már Facebookon is jeleztem, másrészt kissé csüggesztő lenne, ha ennyivel elintézném a dolgot. Szóval jöjjön bővebben.

Bevallom, ezt az élményt valahol a Ricsinek köszönhetem, és nem csak azért, mert ő ment el a jegyeket megvenni, és ő előlegezte meg az árukat néhány napig, hanem mert ő hívta fel a figyelmemet erre a 'nőre'. Ha csak a csapból is folyó korai számait hallottam volna, és nincs mellette egy fanatikus rajongó napi szintű hírözöne, kb. oda tenném magamban Gagát, ahol a többi szőke ugribugri picsa van: a szememben egy lenne a sok közül.  Persze a számait biztosan dúdolnám, mert fülbemászóak a dallamai, de semmi több. Viszont amióta magam is elkezdtem figyelni őt, mint jelenséget, mindig csak újabb ámulatba esek, és azt is megfigyeltem, hogy nálam ez egy öngerjesztő folyamat: ahogy újra és újra megemelem a kalapom előtte, egyre jobban fanatizálódom, és ahogy fanatizálódom, egyre inkább lesem a megnyilvánulásait, és egyre pozitívabbnak látom minden tettét, egyre jobbnak érzem minden számát. Magamhoz képest ez egy rendkívül szokatlan dolog, én ugyanis nem szoktam ilyen szinten rajongani, senkiért.

Lady Gaga nem is annyira a zenéjével nyűgöz le, hiszen a legtöbb ismert száma nem sok extrát nyújt más, hasonló stílusú előadók dalaihoz képest (és most Ricsi a szívéhez kapott...), hanem a csodálatomat vívta inkább ki. 24 éves basszus, és állítható, hogy a jelenkor legsikeresebb előadója, mindezt pedig alig 2 év alatt érte el. Egyszerűen elképesztő! A Youtube-on a Bad Romance című klipje jelenleg 304 millió nézésnél tart, és egy éve sincs fenn a videó. Ez napi 833000 nézés, pedig a másik oldalról nézve már 1 éves a szám, igazán nem nevezhető újnak. Hogy lehet valaki ennyire sikeres, ha a számai nem sok extrát nyújtanak másokéhoz képest? Szerintem úgy, hogy Lady Gaga okosan és nagyrészt előre eltervezve építette fel magát. Egyrészt maga írja a dalait és élőben énekel, ami ritka, másrészt az extrém öltözéke, az elborult frizurái, egyre betegebb klipjei, harmadrészt a rajongóival való szokatlanul nagy fokú kapcsolattartása, intelligenciája, öniróniája és humora az, ami kiemeli a tucatelőadók közül. Feltűnik szinte a semmiből, és egy év múlva Elton Johnnal énekel duettet, a Királynő meg meghívja magához? Sorra, fürtökben nyeri a zenei díjakat, showkból fellépésekre, onnan más showműsorokra jár, az ujja köré csavarta a bulvármédiát és a zeneipart, és egy-egy nagyszabású celeb-összejövetelen a kiöregedett és/vagy másodvonalbeli celebek tehetnek magukkal bármit, mert Lady Gaga megjelenik legújabb öltözékében, és máris mindenki vele foglalkozik. Állítom, hogy volt már pár nímanddá vált ex-sztár, aki egy ilyen után a tükör előtt őrjöngött, hogy a nagy visszatérését ez a kis fruska hiúsította meg...de erről egy külön bejegyzést lehetne írni, de nem nekem, hiszen én laikus vagyok a páromhoz képest. Ő aztán egy 40 oldalas szakdogát is összehozna Gagából.

A lényeg, hogy nem odasodródtam a koncertre, és a nem a párom kísérője voltam, hanem magam is menni akartam, hogy ne hagyjam ki, hogy ott legyek, hogy lássam, hogy halljam. És nem bántam meg. Sajnos van egy — főleg saját magam számára — rossz tulajdonságom, hogy a nagy horderejű dolgokat nem tudom jelenidőben megélni. Ez arra ugyan jó, hogy nem esek kétségbe váratlan, súlyos események bekövetkeztekor (mert fel sem fogom a jelentőségüket), viszont az ilyen koncerteken ugyanezen okból nem nagyon vagyok ott. Persze, tisztában vagyok a helyszínnel és az előadóval, de nem jön rám a tombolhatnék, nem érzek katarzist, csak állok ott, mint egy fasz, és maximum a lábammal dobogok. Amikor meg már másnap van vagy jelen esetben a 3. nap, akkor már tombolnék, és elveszteném az eszem, örömkönnyek potyognának a szememből, de most meg már hova? Valahogy össze kellene csúsztatnom a két idősíkot, hogy egyszer végre igazán jól érezhessem magam egy ekkora koncerten.

Ettől függetlenül persze jó volt ám az egész. Az előzenekar pontosan kezdett, majd fél óra várakozás után Gaga is elkezdte a műsorát. Madonna három órás csúszása után ez kimondottan üdítő hatású volt számomra. Volt itt polgárpukkasztás, alternatív vallásfelfogás, transzvesztiták, kockás hasú, félmeztelen táncosok, lángoló zongora, 1-2 perc alatt átépített színpadok, élőben éneklés, szívhez szóló, rövid monológok, óriás színpadi szörny, szokatlan öltözetek, decibelek ezreivel bömbölő basszus, 20000 torokból egyszerre előtörő örömujjongás, közönség által (is) végigénekelt dalok, és Gaga még a koncerttel egy időben osztott MTV zenei díjakat is nálunk, Budapesten 'vehette át', különlegessé téve számunkra a turnéja ezen állomását. Mellesleg megint nyert 3 díjat... Az egymást követő számokból, a kosztümökből és a színpadon változó berendezésből egyértelmű volt, hogy mi most igazából egy kerek történetet láthattunk (és valóban), a koncert vége pedig mindentől függetlenül egy igazi tombolássá vált. A három legnagyobb szám hallatán még az én vérem is forrni kezdett, és tényleg, szinte elszabadult a pokol a tömegben. Az ilyen tömegpszichózisos megmozdulásokra a fentiek ellenére sem vagyok immúnis, és ha az egész még tartott volna egy fél órát, azt talán már én is végigvonaglom, -csápolom és -ordítom. De ez van.

A közönség egy része persze megint megérte a pénzét. Nem értem például, minek elvinni egy ilyenre 3-4 kisgyereket, akik úgysem látnak semmit az egészből (100 ezer forintért), de ez legyen az ő bajuk. Volt egy csomó látványos buzi, olyanok, akik nagyon igyekeztek Gagára hasonlítani (kólás dobozokkal vagy egy kicsinyített gitárral a hajukban, csillámba öltözve, festett villámmal az arcukon vagy egész testet borító narancssárga, szopóálarc szerű ruhában), 200 kilósan a tömegben furakodók, a tömegből kifurakodók, majd később a helyükre (érted, a helyükre...) visszamenni kívánók, sikoltozó tinipicsa galerik, és egyebek, de ők csak a várakozással teli fél órában zavartak, a koncert alatt nem.

Annyi mindent lehetne még írni, és kedvem is lenne, de mennem kell a dolgomra, ezért már csak beillesztek ide egy részletet, amit valaki a mobiljával vehetett fel.

Basszus, még most is ráz tőle a hideg, és szinte elszorul a torkom a még egyáltalán nem halványuló emléktől. Kurva jó volt ott lenni, és ha újra jön, megint ott leszek.

Az utóbbi években elkezdtem egy hagyományt itt, a blogban, mégpedig azt, hogy a születésnapom alkalmával visszaidézem pár szóban, mi minden történt egy-egy, a világra jöttemtől fogva eltelt évben. 1979-cel kezdtem, ami — ha esetleg valakinek nem tűnt volna föl — a blogger nevemmel is összefüggésben áll, aztán 1980. következett, tavaly, most pedig a soron következő év, 1981 jön.

1981-ben a kis 979 nagyon is kis 979 volt, azaz valószínűleg még mindig az eszik-alszik-szarik háromszögben tengette mindennapjait, mindezt megfűszerezve némi helyváltoztatási próbálkozásokkal, mint amilyen pölö a megfordulás, a felülés, a kúszás és a járás. Talán már mondott olyat is, hogy 'alya' vagy hogy 'mama', és talán már  látszott rajta a bimbódzó zsenialitás is, például a tekintetéből, vagy a gyakran a távolba révedő ábrázatú, filozófusi testtartásáról. A világ ismerete ekkor még kimerült a különféle megfogható dolgok (pl. homok) ízének megtapasztalásában és az érdi családi ház kertjének feltérképezésében. A kis 979 ebben az évben sem sokat örülhetett a szülői ölelésnek, mivel apja és anyja is 3 műszakban dolgozott a fővárosi gyárban, így ő a nagymamára maradt. A nagymama viszont nagyon szerette az unokát felkapni, és agyba-főbe csókolgatni, ami a nagy 979 számára máig ható traumatikus élményt jelent. Erre rakódott később egy másik réteg, amikor is a mostohaanyja csókolgatta agyba-főbe az ő öccsét, már csak azért is, mert tudta, hogy a közepes 979 dührohamot kap ettől, és ez okozta azt a pszichés sérülést, amiért a születésnapos blogger ideges lesz, ha valaki hallótávolságon belül valamit vagy másvalakit csókolgat. Ez mára odáig fajult, hogy már attól is ideges lesz, amikor a tévében lát cuppogva csókolózós jelenetet, de majd egyszer kikezelteti magát, vagy nem, de mindegy is, mert elkanyarodtunk 1981-től. Térjünk inkább vissza.

A filmek közül például rögtön említhetném, az Indiana Jones és a Frigyláda fosztogatóit, ami a legtöbb bevételt termelte, de a top 10-ben a Superman II és az Ágyúgolyó-futam is szerepel. A legjobb film díját a Tűzszekerek kapta, amit az azóta eltelt 29 évben sem néztem meg (és nem is érdekel), a legjobb külföldi film pedig mi lenne más, mint Szabó István Mefisztója (lásd Tűzszekerek). A legjobb férfi és női színész díját Henry Fonda és Katherine Hepburn kapta, ami egy kicsit megdöbbentő, mert eddig azt gondoltam, ők a 60'-as max. a '70-es évek után már nem nagyon működtek. Tévedtem. Filmezzünk még kicsit: ebben az évben jött ki a Halloween szánalmasan szar folytatása, de a Péntek 13. és a Szombat 14. (az előbbi komédiája), az Omen III és a Gonosz halott is erősítette a horror vonalat. Ha már John Carpenter  (a Halloween miatt), az egyik kedvenc filmem, a Menekülés New Yorkból is ebben az évben ment a mozikban. Végül a Mad Max 2. és a Das Boot is 1981-es film.

Ugorjunk át a színészekre, azok közül is az ebben az évben születettekre: ekkor látta meg a napvilágot Elijah Wood (Frodó), Michael Pitt (most néztünk meg vele egy filmet), Jessica Alba és Hayden Christensen is. A felsorolás persze nem teljes.

Az ismert zenei előadók közül ekkor született például Britney Spears (ó, yeah), Beyoncé, Kelly Rowland, Justin Timberlake, de sokan mások is (ismert együttesek frontemberei). Ebben az évben jelent meg Phil Collins első szólóalbuma, amiről rögtön  toplistás is lett az In the Air Tonight (egyik kedvencem), és John Lennon Womanje is magasra jutott, de érdemes még megemlíteni David Bowie és a Queen közös számát (Under Pressure) vagy a Soft Cell Tainted Love-ját is.

Aztán egyebek is megestek.

Ronald Reagan lett az USA elnöke, ami számunkra azért fontos, mert komoly és elévülhetetlen érdemeket szerzett a hidegháborús helyzet és a Szovjetunió megszűntében.

Megszületett Baumgartner Zsolt meg paris Hilton (aki majdnem akkora sztár, mint az előbbi), Natalie Portman, Kovács Ági, Roger Federer (SPF kedvence, mondja Ricsi kommentként), Serena Williams (ha már tenisz), Geroge W, Bush lánya, és Xabi Alonso focista is.

Kevesebb lett a világ például Bill Haley-vel és Bob Marley-val, az öreg Jock Ewinget játszó Jim Davis és Anwar Sadat egyiptomi elnök.

Ausztrália visszavonta a korábban a Pol Pot rezsimnek adott elismerést. Felmerül a kérdés, mire föl adtak ilyet egy tömegmészárosnak, de hát ők tudják.

A Szovjetunióban ebben az évben vezették be ezt az óraátállításos mizériát, amit mi a mai napig követünk.

Mehmet Ali Agca merényletet követ el II. János Pál pápa ellen, aki ugye ebbe nem hal bele, sőt, később megbocsát a merénylőjének.

Károly herceg feleségül veszi Dianát, majd az esküvőn dianás cukrot szopogatnak. Vagy nem.

A híres francia gyorsvasút, a TGV megkezdi a közlekedést Párizs és Lyon között.

Végül megszületik az első amerikai lombikbébi.

Izgalmas dolgok voltak ezek.

Kicsit megcsúsztam ma az idővel, de mégis szeretném, ha lenne bejegyzés, ezért potyázok egy kicsit ezzel a közkedvelt sorozattal. A kétfarkúak meg csúsznak egy kicsit, más bejegyzések úgyis sokkal nagyobb csúszásban vannak...

Szóval jöjjön megint három dal, amik gyerekkoromban megragadtak valamiért, és amiket a mai napig szívesen hallgatok. Ezúttal nem feltétlenül a klipeken lesz a hangsúly, bár...

Kezdjük az elsővel, ami a Depeche Mode általam a mai napig legkedveltebb dala. Hiába folyik a csapból is, hiába hallottam már ezerszer, ha egy hét eltelik az előző hallgatás óta, máris jó érzéssel ismétlem megint. Enjoy the Silence, avagy Élvezd a csendet...

...pedig gyerek fejjel baromi izgága voltam — mint a gyerekek általában. Állandóan kellett valamit zörgetnem, forgatnom, kocogtatnom, szóval ha most el kéne viselnem magamat, hát...idegesíteném magam. Ehhez képest mostanában a csend szinte fiziológiás szükségletemmé vált. Ha vasárnap délelőtt harangzúgásra ébredek, leszidom az Istent az égből (majd jól megkapom a magamét...), szentségelek az állandó fúrásra, légkalapácsolásra, fűnyírásra, az örökös zsivajra, fő a fejem a buszon a rágózástól, szotyirecsegtetéstől, orrszívástól, szóval rám fér a nyugalom.

A következő dal szövegét (is) kívülről fújom, sőt, ha nagy néha eljutok karaokezni, és a listán szerepel ez a szám, a világért sem hagynám ki.

Bár anno egy szót sem értettem belőle, valahogy mégis nagyon megszerettem. Azóta tudom, hogy az Amerikában oly elterjedt tévé-prédikátor jelenségről szól (amiből nekünk csak egy Németh Sándor jutott), meg az álszent szövegelésükről, és az összeharácsolt pénzeikről. Talán blaszfémnek is lehetne nevezni, de mivel érzetem szerint inkább a szektákkal kapcsolatos visszásságokat pellengérezi ki, ez még belefér.

Végül egy olyan szám, amit sokáig nem hallottam, viszont a Döglött akták múltkor ecsetelt részének végén éppen ez szólt, és kellemes érzéseket indított el bennem, főleg, mivel éppen egyedül voltam. Állítom, hogy ez a 20 legszebb szerelmes dal között van.

Közkívánatra a ballaszt-bejegyzés újabb epizódja következik. A végén még tényleg sorozat lesz belőle, mármint hosszú sorozat, mivel már most is az, csak még nem olyan hosszú. Érted...De előtte még néhány szóban megemlékeznék a hétről, hiszen egy csomó izgalmas dolog történt. Na jó, valójában csak kettő.

Az egyik az, hogy a múlt heti picsogás után teleszívtam a tüdőmet, és nekiláttam felszámolni az elmaradásaimat, amíg a lendület tartott. Felhívtam például az ELMŰ-t, hogy mé' követelnek rajtam egy 3 évvel ezelőtti tartozást, ami ráadásul nem is tartozás. Mondta a diszpécser, hogy faxoljam le a csekket a felszólításra biggyesztve, aztán megnézik. Pipa..mint én két nap múlva, amikor jött egy felszólítás, hogy most már aztán fizessek, mert kikapcsolják az áramot. A levél persze korábbra volt keltezve, de azért nem bosszantó? Másrészt meg felhívtam a vízórásokat is, akik tegnap meg is csinálták a cserét, de valami olyan zajjal és pusztítás-hanggal, hogy azt hittem, több kárt okoznak, mint amennyi hasznot hajtanak. Ezzel még van egy feladatom: kitölteni egy nyomtatványt, kitöltetni a közösképviselővel is, aztán postára adni.

A másik izgalmasság meg az, hogy amikor így — a lendület erejéig — elintézek bizonyos dolgokat, akkor az Univerzum kényes egyensúlya miatt a másik oldalon egy csomó bosszantó dolog történik. Például a vízórások tevékenysége, vagy az internetem szarakodása. Egyik napról a másikra olyan lassú lett a Firefox, hogy néhány órányi használat után a fejemet fogtam. Mondom, ez tarthatatlan, ezért letöltöttem az Internet Explorer 8-at (elvégre régebben is IE-t használtam), de azzal is egy csomó gond akadt. A Facebookon azt javasolták, hogy inkább a Google Chrome-ot használjam, úgyhogy végül ráálltam. Ez tényleg tök gyors, de nem tökéletes, ráadásul a gép kikapcsolása után újra kell telepíteni, mert nem indul el magától. Remélem ezt is abbahagyja.

Na, de jöjjenek inkább gyerekkorom jellemző klipjei, most ráadásul tematikusan.

Az elsőt a sorozat első részében már emlegettem, csak akkor nem akartam annyi videót összehalmozni. De ami késik nem múlik, és most mindenki láthatja, mi az, amit gyerek fejjel még lerajzolni is megpróbáltam. Igen, annyira tetszett.

A második videó szintén megihletett, és nyilván fontos szerepet játszott abban, hogy 20 évvel később beleszerelmesedtem Peter Gabriel zenéjébe. Igaz, a Sledgehammer még a korai korszakának termése, hiszen azóta megjárta Afrikát, a Béke Embere lett (ha minden igaz), és a későbbi dalai már inkább a világzene kategóriájába tartoznak. Ez a videó nem mellesleg az MTV minden idők legjobb animált klipje 'kitüntetést' is elnyerte. (Nekem a bontott csirkék tánca a kedvencem...)

A harmadik dal még mindig a '80-as évek termése, bár annak már a végén járunk. Az együttes másik remek száma a Shout volt, de azt most kihagyom, a klipje megvalósítása egyébként sem illik bele ebbe a vonulatba — ha esetleg valakinek feltűnt, hogy az eddigi dalok mindegyikének kissé elborult és egyben korához képest szokatlan a megvalósítása. Külön vicces, hogy az együttes egyik tagja éppen úgy mozog gitározás közben mint Robert Palmer híres egyforma női.

Végül egy negyedik dalt is berakok, mert azt nem lehet kihagyni. Kicsit ugyan későbbi, azaz már a '90-es években készült, de extrém beteg, ijesztő és nyomasztó.

Megígértem, teljesítem, bár azt visszavonom, hogy "ilyen gyorsan teljesüljön minden kívánságotok", mert ha ilyen gyorsan teljesülne, hát...csúnyán nézne ki a világ. Engedtessék még meg nekem egy ilyen potya bejegyzés, mivel az elmúlt két hét, és főleg a tegnapi nap nagyon kimerített, gyakorlatilag alig látok ki a fejemből. Ma nem is csináltam szinte semmi értelmes munkát, csak ide-oda tettem pár dolgot, meg csinosítgattam az enteriőrt. Viszont elkezdtem újra a blogokat olvasni, és igyekszem apránként visszatérni a blogéletbe.

Na, de a mai téma még néhány kedvenc dal a '80-as évekből, amikor ugye gyermek voltam, és fogékony az ilyesmire. A választék igazán számos, de most sem szeretnék ide linkelni 60 klipet, és ismételni sem szeretnék (pedig a múltkori előadóktól lenne még bőven), szóval gondban vagyok. Talán majd sorozatot is csinálok ebből (havonta egy), de nem ígérek semmit. Inkább jöjjön az első nagy kedvenc:

Ez a klip valószínűleg anno azért fogott meg, mert egy amolyan Mad Max-es, beteg cyberpunk-feelinget sugároz, és engem már régen foglalkoztat minden sci-fi és fantasy dolog (bár inkább az utóbbi). Ricsi anno mesélte, hogy ez eredetileg valami film lett volna, csak aztán befuccsolt a projekt, de ezt ő tudná pontosabban elmondani. Majd ha akarja, kommentben kifejti. Ettől függetlenül ezek a nyávogós férfihangok valahogy bejönnek, a Duran Duran énekese pedig ilyenben nem szenved hiányt... Meg aztán némi férfitest is szerepet kap a klipben, és szerintem az énekes is elég helyesnek (volt) mondható...25 évvel ezelőtt.

Ha már nyávogás, a második video az A-Ha egy lassú száma legyen:

Ez olyan bánatos, a sarokban pokrócba burkolózva teát kortyolgatós dal, amit nem sokkal az érfelvágás előtt inkább ne hallgasson senki. Vannak benne az árnyak alapján helyesnek sejthető zenekari tagok (nem azok, vagyis az énekes az lenne, csak ne nyissa ki a száját), és sok-sok vonós, amivel engem rendszerint le lehet venni a lábamról. Ez esetben legalábbis sikerült. Eredetileg persze a Take on me-t raktam volna be, de az annyira agyonnyomatott, hogy már mindenkinek a könyökén jön ki (viszont korához képest bravúros klipje van).

Végül egy komolyabb együttes az előzőeknél nem kevésbé komoly száma következik, Pink Floyd: Learning to fly.

Hogy ez miért tetszett anno, azt nem tudom, egyszerűen nagyon bejött. Amikor a tévében éppen elkezdődött a klip, mindig abbahagytam, amit éppen csináltam, és csak a képernyőre koncentráltam. Talán az ugrándozó madárijesztő, talán a kaszálást a búzamező kellős közepén kezdő, indián vonásokkal megáldott fiatal srác miatt, talán a repülés ábrázolása miatt, de tetszett nagyon. És a mai napig is szívesen hallgatom, igaz, a koncertverzió szerintem jobb, főleg a dobolósos eleje.

És akkor mára ennyit a zenéről, holnaptól már rendesebb témák jönnek.